2017. január 13., péntek

wow zenét hallgatok, és ráz a hideg. annyira az életem kitörölhetetlen része, hogy hihetetlen, hihetetlen sok emléket idéz fel. egyszer csináltatni fogok egy pici tetkót, talán egy hunter, vagy egy druid class icon-t mozaikban.

2017. január 11., szerda

jelentés

nem fogok blogot írni, mert kényszernek érzem. néha semmi értelme annak, hogy leüljek és írjak ide.
rohadtul ellustultam.

az utóbbi időben 11 kg-t fogytam, és nem is akarok megállni a fogyásban. hátra van még ugyanennyi, és akkor talán elégedett leszek magammal. az egészhez hozzátartozik az, hogy nem zabálok, hanem normálisan eszek, de edzeni sem időm, sem energiám nincsen. D ugyanúgy csinálja velem, és húsz kilót fogyott. ő sokkal ügyesebb és több kitartása van, mint nekem. rengetegszer van úgy, hogy feladnám az egészet és felzabálnám az egész hűtőt, és még így is vannak esték, amikor jön a munchies, de utána ügyesen helytállunk a következő héten.

Dvel minden perfekt, olyan édeseket mond nekem, amilyenekre mindig vágytam. nagyon szeret, én pedig még soha semmiben nem voltam olyan biztos, mint abban, hogy feleségül akarok menni hozzá és vele akarom leélni az életem. tervezgetünk mindent, és nagyon pozitívan állok az élethez és a jövőmhöz.

tesóm bizonyos fokig megváltozott, bár ehhez kellett 1-2 "apróbb" dolog az életben.

nagyon király nagynéni vagyok, tök ügyesen pelenkázok.

sajnos a közeli családom összeveszett, anya nem hajlandó keresztanyámékkal szóba állni, így a karácsony "csodálatosan" telt.
viszont kaptam Dtől egy biciklit karácsonyra. mindketten sírtunk, én attól, mert még soha nem volt biciklim, és megjegyeztem egyszer, hogy jó lenne, és ő megvette, ő pedig azért, mert meghatódott.
imádom őt.

szerencsésnek érzem magam az életben most.
viszont tudom, hogy a következő félév az egyetemen kurvanagy szopás lesz, mivel dolgoznom kell, hogy legyen pénzem, de valamikor a szakdogával is kéne foglalkozni. mindenki arról kérdez, és kezd nagyon elegem lenni belőle. nem érdekel. hagyjanak békén. legszívesebben bekuporognék egy sarokba és bőgnék.

2016. október 13., csütörtök

amikor szerda reggel munkába mentem, valahogy magabiztosnak éreztem magam. elgondolkodtam azon, hogy régen mindig mindenhová siettem, tizenöt perccel előbb akartam odaérni minden helyre, hogy legyen időm felkészülni, most pedig épp, hogy odaérek mindenhová kezdés előtt öt perccel. a lehető leglassabban sétáltam, és megálltam az épület előtt egy energiaitallal és egy cigivel, és figyeltem az előttem elhaladó emberek arcát. próbáltam kitalálni, hogy vajon mire gondolhatnak. milyen lehetett a reggelük, hogy nézhet ki a lakásuk, milyen lehetett elhagyni a meghitt otthont, milyen érzésekkel mennek dolgozni. figyeltem, hogyan bujkálnak kis mosolyok arcokon. azt is, hogyan mondja el az arcuk, hogy elegük van a világból. mindig ezt csinálom.
és rájöttem, hogy én igen is morning person vagyok. szeretem a felkelő napot, amint átsüt a házak tetején. szeretem a hideg téli reggeleket, amikor a levegő a tüdőmbe hatolva lehűt, kicsit megcsíp és felébreszt. szeretek készülődni, kicsípni magam, újabb és újabb ruhakölteményeket kitalálni. mindössze nem szeretem elhagyni a jó meleg ágyam, és egy percig elgondolkodom minden reggel azon, kell-e nekem az az állás. 
aztán eszembe jut az a sok szép ruha, ami a boltokban hívogat, kiabál nekem, és arra vár, hogy magamévá tegyem és hazavigyem.
ma is vettem egy burgundi inget és azt a hosszú, h&m-es pólót, amit már egyszer említettem. igen, visszamentem a kicsikéért.
a tegnapi hasazás után lenyomtam ma egy combedzést, és holnap már végre nem csak a hasamban fognak fájdalmasan feszülni az izmok, hanem lábra állni sem fogok tudni.