2009. augusztus 31., hétfő

Vampires

Harminc

Még mindig nem hiszem el, hogy ez valójában megtörtént. Az egész újra és újra lepergett a fejemben, mint egy szünet nélküli film. A kemény érintésektől remegni kezdtem, úgy éreztem, forog velem a világ, és elkapott a hányinger.
Az orrom fúrta valamiféle büdös, fémes szag, ami kezdett kábítóvá válni… Tömény volt, és olyan érzést keltett bennem, mintha az orrom alá dörgölték volna, és azt kéne szagolnom.
A fülem zúgott. Ki tudja, mióta ültem a földön, a kis tisztás közepén, mikor elbuktam egy ürge lyukában.
Csak magam elé bámultam. A szemem kezdte megszokni a sötétet, rámeredtem az előttem lévő homályos, messzi házakra, a villanyoszlopokra. A táj kietlen volt.
Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, de beugrott elém az a kép, mikor Ames szeme lángol, amint lefog…
A könnyek ömleni kezdtek a szememből. Robot egy ideje nem hallottam, de ki tudja, mennyit futottam…
Soha egyetlen férfiban sem fogok bízni. Soha senkivel nem fogok lefeküdni.
Soha.
A távoli úton elment egy autó, majd jobbra kanyarodott és eltűnt a házak között. Elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha segítséget kérnék… Bevinnének a rendőrségre – tudtam ezt magamtól is.
Egy könnycsepp az orromra pottyant. Valahol mellettem egy tücsök ciripelt, idegesítő közelségben, bagoly huhogott az egyik kórón, és kutyavonításokat is hallottam.
Minden olyan csendes lett. A fejem kicsit fájni kezdett. Beütöttem a pad támlájába… Hátranyúltam, éreztem, hogy a hajam csomós, majd amikor elvettem onnan az ujjam, láttam rajta valami vöröset csorogni.
Vérzem. Nem szoktam vérezni…
Elkapott a hányinger. Szédülni kezdtem, a szemem fájt… Öklendeznem kellett.
Oldalra hajoltam, és csak hánytam. Minden újra levetült a fejemben, minden elölről kezdődött, de nem ért boldog véget. Senki nem mentett meg.
Sírni kezdtem. Megaláztak… meg akartak erőszakolni, elvenni a nőiességemet, sírok, hányok. Hát kell még ennél jobb?
A pulóverembe töröltem a számat, a vér szaga bántotta az orrom.
Jobbra dőltem, és összekuporodtam. A könnyeim a szememből úgy folytak, mint a csapból a víz, nem tudtam abbahagyni.
Hirtelen egy pár cowboy csizmát láttam magam előtt, egy hozzá tartozó farmerba öltöztetett lábat.
- Nikkie – leguggolt elém, az arcom a kezébe fogta. – Jól vagy, Nikkie?
- Azt csinálsz velem, amit akarsz… - nyögtem automatikusan. – Csak ne bánts…
- Nem bántalak! Nikkie, én vagyok, Rob! – megrázta az arcomat.
Nem reagáltam semmire. Nem is éreztem semmit.
- Nii, istenem, istenem…
Nagyon hideg volt. Vacogtam, mire sóhajtott egyet.
Karok voltak körülöttem. Ki tudtam venni az ujjakat és a puha tenyereket. Izmos felsőtesthez simultam, a levegő pedig hasított mellettem. A lábaim és a kezeim lógtak, olyan lehettem, mint egy rongybaba.
- Rob – nyögtem. Képes voltam arra, hogy reagáljak a körülöttem történő dolgokra. - Nem tudom, az előbb mi történt velem.
- Semmi baj – maga elé nézett. A látásom kezdett kitisztulni, de még mindig szédültem.
Félmeztelen volt, és sietett. A fák elmosódtak az arca mellett, a lámpák fényében olyan volt az arca, mint egy angyalnak. Ő az én védőangyalom.
- Hová viszel? – kérdeztem rekedten. Egy kép ugrott be elém, amikor Rob ráugrik Ames-re… és vicsorog… Leüti… Libabőrös lettem. – Mit tettél Ames-szel?
- Hozzám. Nem mehetsz ilyen állapotban haza. Azt akarom, hogy jól legyél, és most kellőképpen pihenned kell.
- Anya nem tudhat róla – csuklottam. – Nagyon… ideges lenne…
- Tudom. Éppen ezért viszlek hozzám.
Beharaptam az alsó ajkam.
- Vérzem…
- Tudom – sóhajtott egyet. Az én gyomrom fájdalmasan megkordult. – Éhes is vagy…
Bólintottam.
- De nem tudok enni… mindig eszembe jut… mit akartak velem tenni… Hánytam is… - nem válaszolt az előbb a kérdésemre, ezért feltettem neki újból. - Mi lett Ames-szel?
Rob arca még sötétebb lett.
- Megöltem.
Ettől kirázott a hideg. Egész testemben remegni kezdtem, Rob szorítása pedig erősödött. A karjaiban cipelt.
- Hogy lehet egy halhatatlant megölni? – suttogtam. A hangom remegett, mint a nyárfalevél.
Rob látszólag tétovázott.
Erdei úton mentünk végig, hogy ne láthassanak minket a városban.
- Egy másik halhatatlan végez vele… Vagy egy vámpír kiszívja a vérét. Egy szippantás is elég, és attól a halhatatlan ereje megszűnik, és könnyű megölni. A vámpír pedig erős lesz, hatalmas.
Lehunytam a szemem. Mindenféle rémképek vetültek elém, éreztem a szememben az újra életre kelő könnyeket.
- Utálom a vámpírokat. Ők ölték meg Wayne-t…
Rob karjai megmerevedtek a testem körül.
- Nem olyan rosszak ők… Csak teljesítik a parancsot, amit kapnak…
- És ettől szeretnem kell őket? – a szívem hevesen kezdett verni. – Wayne egy ártatlan kisfiú volt…
- Tudom, mit érzel… de el kell engedned őt…
- Te ezt könnyen mondod!- a fejem lüktetni kezdett, mikor megpróbáltam felülni. És fel is ültem.
Az arca, akár egy szobor.
- Nikkie, nyugodj meg. Nem tesz jót!
- Nem érdekel! – a düh a hatalmába vett. – Rob… én átéltem, amit Chris… Nem tudod elképzelni, milyen lehetett!
Rob hirtelen lefékezett. Lábát kirakta, és elkapott, mielőtt leeshettem volna a földre.
- Nikkie. Fogd be. – Magához ölelt. Én pedig egy pillanatra elgyengültem.
A vér már nem bántotta az orrom. Hirtelen nagyon kellemes illata lett, olyan leírhatatlan. A gyomrom megkordult.
Fantasztikus érzés őt átölelni.
- Most már jobban vagy? – kérdezte.
- Nem igazán… - suttogtam. – Egyre jobban fáj a fejem.
- Csúnya egy sebed van… - mondta halkan és odahajolt, hogy megnézze. – És elég nagy. Hazaviszlek. Most.
- Nem – megcsóváltam a fejem. – Tegyél le.
Rob hitetlenkedve nézett rám, a karjai nem mozdultak.
Megforgattam a szemeimet.
- Kérlek, tegyél le – ismételtem meg a kérdésem egy kicsit udvariasabban.
Rob felvonta az egyik szemöldökét, de elengedett.
Mikor már én, egyedül, semmi segítség nélkül álltam a földön, egy kissé megszédültem, amit ő is észrevett.
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet – mormogta, és meg akarta fogni a derekamat, de én legyintettem. – Nikkie, ne makacskodj már! Haza kell vigyelek, és le kell ápolnom a sebedet!
Őszintén elmosolyodtam.
- Szeretnék veled egy kicsit beszélgetni.
Rob átkarolta a derekam és egy kis sziklához vezetett, amire le tudtunk ülni.
- Ez neked nem lesz jó – lemondóan felsóhajtott, miközben a fejét csóválta.
Beharaptam az alsó ajkam. Belekezdtem abba, amit hallani akartam.
- Szeretnék tudni dolgokat a vámpírokról.
Rob arca egy pillanatra megmerevedett. Látszólag nem tudta, mit mondjon.
- Miért? – kérdezte. A hangja a szokásosnál is halkabb lett.
Megvontam a vállam.
- Nem tudom. Csak úgy. Igaz az, hogy ha kimennek a napra, megégnek, és örökre elpusztulnak? – kíváncsi voltam. Szerettem volna mindent megtudni ezekről a mitikus lényekről.
Rob ajka félmosolyra húzódott.
- Nem.
- Nem? Akkor olyankor mi történik?
Rob mélyet sóhajtott.
- Semmi.
Nagyokat pislogtam.
- Nem lenne egyszerűbb, hogyha elmesélnéd, amit róluk tudni kell?
- Ismerni akarod az ellenséget? – gúnyosan elmosolyodott. Nem voltam képben, valójában miért teszi ezt.
- Nem… Csak… Legalább meg tudnám állapítani, hogy hogyan néznek ki… - hátra nyúltam a sebemhez, mikor pedig előhúztam a kezem, láttam rajta a vöröset.
Rob megmerevedett mellettem. A kezem bámulta.
- Általában sápadtabbak, mint az átlagos emberek, a szemük színe pedig a hiedelmek szerint nem vörös vagy barna. Bár lehet olyan is. Csak… azt kell tudnod, hogy olyan árnyalatú vagy színű, amelyet ás emberen még nem láttál. Általában nagyon szépek.
Bólintottam.
- És ha megharapnak, meghalsz? Vagy átváltozol más vámpírrá? – még mindig a kezemet figyeltem. A vér szaga elviselhetetlen volt.
- Nem és nem. Neked az… jó. Nem tudom, milyen érzés lehet, de azt mondják, felér egy orgazmussal – rám kacsintott. Éreztem, hogyan kezd el égni az arcom, de visszamosolyogtam rá zavartan.
- És hogyan tud valaki vámpírrá változni? – néztem fel rá. A kezével babrált, de nem szólalt meg.
Nem akartam ráhagyni. Mindent tudni akartam a vámpírokról, és ő úgy látszott, sokat is tud róluk.
Elég hevesen szedte a levegőt.
- Valami baj van? – kérdeztem. Kicsit aggódni kezdtem.
Megcsóválta a fejét, mély levegőt vett.
- Azt hiszem… meg kell harapnia és innia a véredből. Hagynia kell, hogy elvérezz, aztán ad a saját véréből. Ez évszázadok óta így van, minden vámpír ismeri ezt a módszert, és csak ez az egy módja van, hogy átváltozz.
Végigfutott a hátamon a hideg.
- És ezt te honnan tudod?
Rob megdermedt. De kibökte.
- Sok vámpírt ismerek.
Sóhajtottam.
Az ujjaimra tekintettem. A vér még mindig ott volt rajta, én pedig belekentem a kőbe. Elhúztam a szám. Gusztustalan volt.
- Megmentetted az életemet…
Rob mélyet sóhajtott.
- Hagytam volna, hogy az a féreg megerőszakoljon?
Éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe az emlék hatására.
- Jaj, ne sírj… - Rob felém nyújtotta a kezét, de az visszaesett a combjára. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hazaviszlek.


Rohanok, nyomomban ezer és ezer Ames, aki mind rám akarja vetni magát. Zihálok, az erőm kezd elfogyni, az Ames-klónok a nyomomban vannak, kezdek lelassulni, a szívem szaporán dobog. Nem kaphatnak el!
Az egyik Ames elkapja a lábam, én elesek. Fáj, beverem a kezem, de fel tudok állni. Nem olyan vészes. Hajt a halálfélelem. Sikítok, gyorsan felugrok, ami erőmből kitelik, mindent beleadok, hogy elmenekülhessek az ezernyi galád elől.
Úgy loholok, hogy a testem beleremeg, rázkódom, a könnyeim potyognak.
Hallok egy ijedt Nikkie, Nikkie! – kiáltást, egy ismerős torokból, de olyannyira messzinek tűnik… mit tehetek én azzal?
Rob! – kiáltok, a hangom rekedt, érdes és halk… Fáj még hallani is. Nem ér oda hozzá, nem tudja, hová kell mennie.
Hirtelen zsákutcába érkezem.
Felsikoltottam. Hát akkor mindennek vége… A szívem mintha leállna, hogy feladja helyettem.
Megpróbálok visszafordulni, átverekedni magam az Ames tömegen, tudom, hogy itt a vég, el fognak kapni úgyis.
A sötétbe belevág egy fénycsóva. Egy ember bukkan fel az Ames-klónok között, az arca akár az angyal, bőre fényes, selymes és sápadt, szeme füstszürke, barna tincsei szerteágaznak, nincs is rajta ruha. Az Amesek felordítanak.
A férfi szája kinyílik, morogni kezd. Felvillan két hegyes, hófehér szemfoga. Egész teste remeg.
Ordít, ráveti magát az első Ames nyakára… Aki aztán holtan esik a földre és elterül.

Felriadtam. A hirtelen felüléstől megszédültem, hevesen szedtem a levegőt.
Ez a visszatérő álmom már két hete. Minden nap ezt álmodom, tudom, mi lesz a vége, de egyszerűen mindig félek és sikítozom.
Most is izzadt voltam. A pólóm, a tenyerem, a hajam, mindenem.
Gyorsan felkeltem és kimentem a fürdőbe. A csap fölé álltam, és megengedtem a vizet, hogy az arcomra fröcskölhessem.
Lehűtött. A szívem még mindig úgy vert, mint egy légkalapács. Pár perc, és megnyugszom, suttogtam magamnak, majd felnéztem a tükörbe.
Láttam a kócos hajamat, a beesett szemeimet, a karikákat, a lepergő vízcseppeket… és egy arcot az enyém mellett.
Felsikoltottam és hátra fordultam, de már nem volt ott a szőke, göndör haj, a szögletes arc, a barna szemek.
Csak hallucináltam.
Nekidőltem a csapnak, és mélyeket sóhajtottam. Ki-be. A levegő mintha meg akart volna szabadulni tőlem, én szédültem, a szívemre tettem a kezem, ami csak úgy zakatolt.
- Csak álom volt.
Borzasztó volt hallani a hangomat. Rekedt és érdes. Pont mint az álmomban.
Kimentem a folyosóra, hogy gyorsan megszabaduljak a fürdőtől, amiben láttam Ames arcát… A nappaliba érve az órára pillantottam, láttam, hogy fél kilenc múlt pár perccel.
Fellélegeztem. Legalább nem kell visszaaludnom.
Csütörtök volt, és kicsit szeles idő, de elhatároztam, hogy elmegyek sétálni. Még úgysem vettem semmit az iskolára, pedig idén elballagok. Attól pedig reszketni kezdtem.
Rendbe szedtem magam, megfürödtem. Felvettem egy piros csőnadrágot, meg egy fehér pólót, felkaptam a cipőmet, a táskámat és megindultam, ki az utcára.
Szeles, hűvös idő volt, néhány bolt most kezdett el kinyitni, én pedig eldöntöttem, hogy bebuszozom Bostonba.
A szívem nagyot dobbant. Milyen régen láttam Robot… a többieket.
Elértem a buszmegállóba, és megnéztem a menetrendet. A legközelebbi busz tíz perc múlva indul. Szóval éppen, hogy lekéstem az előző tízperceset.
Leültem egy padra, és figyelni kezdtem a várost. Előttem ezer és ezer autó haladt el, az emberek igyekeztek a munkájukba.
Mellém egy férfi állt, hevesen telefonált, és gesztikulált. Az volt a baja, hogy nem küldtek neki kocsit, és ő nem fog a repülőtérre busszal menni. Nem akart mélyre süllyedni, üzletember létére.
Elmosolyodtam.
Mellettem ült egy lány, fülhallgatóval a fején. Hallottam a zenét a füléből, egy kicsit furcsa volt, ugyanis mikor elkapcsolta, láttam, hogy csak elég halkan hallgatja.
Éreztem, hogyan szalad össze a szemöldököm. Jobbra figyeltem – két néni beszélgetett. Elég messzi voltak, de én hallottam, amint az egyik szemüveges öreg hölgy odasúgja a másiknak, hogy mennyire furcsák a mai fiatalok. És rám nézett.
Tényleg furcsa volt a helyzet, ez nem kérdés.
De nem foglalkoztam velük.

Reméltem, hogy jó helyen vagyok. És szerintem biztos jó helyen álltam.
Az ötlet elég hamar jött. Tudtam, hogy ma dolgozik, de nem otthon. Tudtam, hogy a fiúk szeretik leszedni a garázsajtót, vagy felnyitják.
Először is, elmentem abba az utcába, amit Noah mondott. Most már biztos voltam benne, hogy jó helyen állok, ugyanis ebben az utcában csak egy autószerelő-műhely volt, amiben egy kocsi parkolt.
Nagyon hülyén éreztem magam. Biztos, hogy ő itt van?
Kifújtam a levegőt, és bementem az udvarba, egyenesen a garázsig. Egy szürke Toyota állt benn, valaki pedig bütykölt a motorháztetőnél.
- Kopp-kopp! – szólaltam meg, láttam, hogy a férfi összerezzen. Kihajolt a kocsi mögül, engem pedig maga alá temetett a csalódottság.
Nem Rob volt az, hanem egy szinte velem egyidős srác, akinek ovális, hosszúkás arca volt, kissé szelíd vonásai. Zöld szemeivel nagyokat pislogott rám, rövid, tüsis fekete haja az ég felé meredezett.
- Szia! – elmosolyodott, amikor meglátott. A hangja dörgő volt, mély, ami szöges ellentétben állt az arcával. – Davy vagyok. Keresel valakit? – elpillantott a hátam mögött, amikor látta, hogy nincs itt autó.
- Öhm – a tarkómra tettem a kezem. Kettesben lenni egyedül egy fiúval, az Ames-szel történt események óta nagyon nagy hatással volt rám. Lenyeltem a gombócot, ami a torkomban keletkezett, majd belekezdtem – Rob Mixsont. Azt mondták, itt dolgozik. De ezek szerint nem.
A fiú beharapta az alsó ajkát, majd elengedte. Kimászott a kocsi mögül, és az oldalának dőlt.
- De, itt dolgozik. Most elbóklászott valahová.
- Oh, értem… Hát… majd, ha visszajön, megmondanád neki, hogy Nikkie kereste? – igyekeztem gyorsra zárni ezt a beszélgetést, és elmenni.
- Persze, hogy megmondom neki – a fiú szeme hihetetlenül gyengéd lett. A kezeit összefonta a mellkasa előtt.
- És… még azt is, hogy nagyon hiányzik… - éreztem, hogy a szemembe könnyek szöknek, gyorsan le is töröltem őket. Mostanában nagyon érzékeny vagyok. – Olyan régen találkoztunk… Megkérdeznéd tőle, hogy haragszik-e rám? Mert ha én hívom, nem veszi fel a telefont, és én már feladtam… Nem tudom, mi van vele, és ez olyan rossz!
A fiú beharapta az ajkát ismét, az arca fájdalmas kifejezést öltött.
- Szerintem te is hiányzol neki. Mostanában nagyon elviselhetetlen.
Keserűen felnevettem.
- Akkor igazán megkereshetne.
- Meg fog.
És kimentem a garázsból.

Találnom kell valami kaját, különben éhen halok. Nem szeretnék olyan vadállat lenni, mint amilyen a fajtám többi tagja. Nem akarok szemetet enni, de nagyon hajlok afelé, hogy feltúrom a közelembe eső első kukát.
Végigügetek a városon. Milyen furcsa érzés kutyának lenni. Még soha nem jutott eszembe, hogy kipróbáljam magam kutyaként. Senki nem tudja, hogy én erre is képes vagyok.
Talán az tehet róla, hogy négy évesen így néztem ki vérfarkasként – egy hófehér husky, ragyogó kék szemekkel. Megmaradt ez az alakom is, de van egy hatalmas farkas.
Az emberek elmennek előlem, mert túl nagy vagyok. Furcsa érzés lihegni, látni a mögöttem való történéseket. Mintha lenne egy visszapillantóm.
Kutatok a szememmel valami eleség után. Kuka. Hol van egy rohadt kuka?!
A gyomrom korog. Különös érzés, egyáltalán nem olyan, mint az embereké.
Előttem van egy igazi kutya. Egy aranyszínű labrador, a gazdája sétáltatja. Csahol és ugat, de most abbahagyja és felém néz. Felhúzza a felső ajkát, a nyelve kilóg a szája oldalán.
Vigyorog – hatol a tudatomba a jel, majd a kutya megszólal. Olyan ez, mint amikor értem, amit a farkasok, a kutyák vonyítanak. Farkas vagy kutya alakban ez még könnyebben érthető.
- Mi van, haver, kidobtak otthonról?
Nem válaszolok neki. Tudom, hogy fel akar vágni azzal, hogy neki van gazdája. A kutyáknál így szokás – a tudatom képben van ezekkel a dolgokkal.
Erre mérges lesz. Morog rám, de engem nem érdekel. Az orrom hirtelen jelez nekem. Benedvesedik, amint elöntik az új illatok, valami ehetőnek tűnik.
Rohanni kezdek abba az irányba, amely felől a kaját sejtem. Van itt egy kis elágazódás – vagy bekanyarodsz balra egy zsákutcába vagy mész tovább egyenesen.
Én balra kanyarodom, és elém valóságos kincsek vetülnek.
Három hatalmas konténer, amiből árad az étel illata. Boldogságomban majdnem sírva fakadok, de egyben irtózom is attól, hogy szemetet fogok enni.
Felugrom az egyik dobozra, és onnan egyenes út van a kukáig. Elrúgom magam az oldalától, majd a mellső mancsaimmal húzok magamon egyet. A kukában vagyok.
Szimatolni kezdtem. Valami pizzaszerűség van alattam, csak ásnom kell a szemétben, hogy megtaláljam.
Elönt a szégyen. De mást egyszerűen nem tudok enni. Nincsen nálam pénz.
Nem kell mélyre ásnom. A pizza itt van alattam. Beleharapok, és nem érdekel az íze, csak falom.
Az emberek kidobtak egy egész pizzát, anélkül, hogy hozzáértek volna.
Aranylakoma.

2009. augusztus 9., vasárnap

Evermore

Huszonhat



- Szakítottál vele? – Robot úgy látszik, meglepte a dolog.
Bólintottam, felhúztam a lábam.
A Charles folyó partján ültünk, a parkban, egy lámpa fénye alatt. Gyönyörködtem a folyóban, az esti fényekben, a város csodás épületeiben, a felettünk elszálló repülőkben. Beburkolóztam a fehér, kötött pulóverembe, és élveztem, hogy kissé hideg van.
- Akarsz róla beszélni, vagy próbáljam meg elterelni valahogy a témát? – kérdezte, mire mosolyra húzódott a szám. Rob jó abban, hogy megértse a zavaros életem.
Magam elé néztem, az üres parkot, a mellettünk növő néhány fát, a virágokat, a világító utcai lámpákat.
Valójában jól éreztem magam. Jó dolog volt egy kicsit kiszabadulni otthonról, de még Robék házából is, egy kicsit az utcán ülni, és érezni, hogy a hűvös, esti szél meglebegteti a hajamat.
- Nem akartam őt megbántani. Mindigis furcsa volt nekem vele… úgymond közeli kapcsolatba kerülni. Ő csak számomra egy barát, és sokkolt, mikor először megcsókolt.
Rob komolyan hallgatta végig, amit mondtam.
- De most jobban érzed magad?
Megcsóváltam a fejem.
- Szemétnek érzem magam. Mindig eszembe jut az arca. A szomorú tekintete… És, hogy nem tudtam ezt előbb elmondani neki.
Rob átkarolta a vállam.
- Az biztos, hogy nehéz túltenni magad egy szakításon, de hidd el, csak másra kell gondolni! Töltsd el az idődet hasznosan. Elvégre, hétvége van. Mindjárt nyári szünet.
Elmosolyodtam.
- Hogy menjek el így hozzátok? Jared is ott szokott lenni. Nem szeretnék vele találkozni.
Rob legyintett.
- Jared túl fogja magát tenni rajtad. Neked is ezt kéne tenned.
- Én… Soha nem éreztem azt, hogy szeretem Jaredet. Tényleg nem – felsóhajtottam, és a cipőfűzőmmel kezdtem el babrálni. – És emiatt nagyon rosszul érzem magam.
- Felejtsük el Jaredet. Menjünk sétálni tovább.
Felnevettem.
- Annyit sétálok veled mostanában.
Megjelent egy félmosoly a szája szélén.
- Én szeretek sétálni.
- Villogni a nők előtt, mi? – vigyorogtam, mire összeborzolta a hajam.
- Te meg a pasik előtt akarsz villogni, és tessék, milyen fényes vagy!
Ezt bóknak vettem.
- Mit szólnál hozzá, ha bemennénk egy pizzára? Érzem, hogy fázol…
- Oké – erre sorscsapásként korgott egyet a gyomrom.
- … és éhes vagy – fejezte be, széles mosollyal.
Felálltam és átkulcsoltam magam előtt a karjaimat. Rob mellettem sétált, és zsebre tette a kezeit.
- Veled… mi a helyzet? – kérdeztem, mikor ráléptünk a macskaköves utcaszakaszra.
- Hogy érted?
- Hát… Női téren. Te mindent tudsz a szerelmi életemről, én pedig semmit a tiédről.
- Áh! Nekem most nincsen senkim. Két éve nincsen. – Motyogta, és láttam, hogy elkenődik.
- Mi történt vele? Már, ha szeretnél róla beszélni… - idéztem őt.
- Együtt jártunk három évig. Aztán egyszer csak lelépett az egyik legjobb barátommal.
- Oh! – szisszentettem, mire elmosolyodott.
- Nincs rám kereset! – nevette el magát önironikusan.
Megforgattam a szemeimet.
- Rád biztos van – belerúgtam egy kavicsba.
- Úgy gondolod? – húzta fel a szemöldökét, és tovább rúgta a kövemet, ami körülbelül hatvan métert repült. – Akkor miért nincs egy rendes barátnőm, millió éve?
- Nézz csak oldalra – böktem meg, ő pedig balra fordította a fejét. Egy csapat lány állt ott, valamelyik tátott szájjal nézte Robbie-t, a többiek nyálat csorgatva, valaki perzselő pillantással.
Ő ismét lefelé nézett és mormogott valamit a bajsza alatt.
- Még a fiúknak is tetszel! – vigyorogtam, mire elnevette magát. Vele együtt nevettem.
- Köszi a bíztatást, Nikkie.
- Végre valaki elismeri, hogy igazam van – motyogtam.
- De én nem vagyok öntelt, kezdjük ott.
- Csak ismerd el, hogy van rád kereslet. Sőt, túl sok – ráhúztam a pulcsi ujját a kézfejemre, majd a kezem a kenguruzsebembe tettem.
- Oké. Van – sóhajtott fel lemondóan. Éppen elmentünk egy lámpa alatt. Rávilágított a fénye, és egy pillanatra sokkal szebb lett az arca, mint amilyennek valaha láttam.
- És… Fogsz keresni magadnak egy csinos lányt?
Megcsóválta a fejét.
- Nincs kedvem hozzá, úgy őszintén. Szeretek szabad lenni.
Elmosolyodtam, és feltettem a következő kérdést.
- Milyen érzés, hogy mindenki téged néz, ha végig mész az utcán?
Összevonta a szemöldökét, majd kihúzta magát.
- Furcsa – dünnyögte. Befordultunk balra, egy fényesebb útszakaszra. – Nem szeretem. Nem tartom magam annyira különlegesnek.
- Hjaj, Rob!
- Mi van? – mosolyodott el a lemondó hangsúlyomon. – Mit szólnál hozzá, ha például téged nézne mindenki, és a többiek azt állítanák rólad, hogy feltűnési viszketegséged van?
Elnevettem magam.
- Jó, tényleg nem lehet jó néha. És valójában miért nem akarsz magadnak barátnőt? – Figyeltem az esti várost. Az előttünk lévő szökőkutat alulról világították meg a fények, amelyek megcsillantak a vízcseppeken és narancssárgára festették őket.
Rob megvonta a vállát.
- Ami azt illeti, hiányzik a szeretet… a szerelem. De nem akarok barátnőt. Érted te ezt?
- Én is pontosan így vagyok! – nevettem fel keserűen. – Úgy gondolom, hogy… a fiúk éretlenek hozzám. – Bocsánatkérően rámosolyogtam, de ő legyintett. Pont ő az egyetlen kivétel, aki egyáltalán nem éretlen.
- Én azt hiszem, hogy csak a… pénzemért akarnak velem lenni, meg a helyes kis pofimért, de nem azért, aki vagyok.
Bólintottam. Hogy milyen igaza van…
Annyi mindenben hasonlítunk egymásra…
- Én inkább szeretek egyedül lenni. Visszahúzódni az álomvilágba, és hagyni, hogy az történjen, aminek történnie kell.
Tűnődő lett az arca. Én a cipőjét figyeltem. Állandóan cowboy csizmát hord, meg farmert és inget, ami általában világos színű, és egyszerű, mintázatlan. Valami okból fogva imádom az öltözködését.
- Én realista vagyok, de most kivételesen tetszik, amit mondtál. Engem, éppen az a baj, hogy senki nem hallgat végig.
- Senki? – felnéztem rá, nagy szemekkel.
Megcsóválta a fejét.
- Mindenkinek meghallgatom a mondandóját, de senki nem hallgatja meg az enyémet.
Elhúztam a szám.
- Ne hagyd, hogy kihasználjanak.
Rámmosolygott.
- Ellen tudok én állni nekik. De a kifelé a házamból-szöveget nem bírják.
Ismét felnevettem.
Előttünk magasodott egy épület, rajta egy pék, amint lapáton pizzát rak a kemencébe, ráírva, hagy betűkkel a pizzázó neve: Scoozi.
- Ez a Newbury street?
Bólintott, és mosolyogva nézte a csodálkozó arcomat.
- Mindigis el akartam ide jönni.
- Hát, most itt vagyunk – mosolygott, én pedig megálltam a bevásárlóközpontot nézni.
- Tudod, milyen érzést kelt ez bennem? Olyan igazi, régi amerikai érzést.
Felnevetett.
- Bennem meg egy kicsi olaszosat. Voltál már Olaszországban?
- Nem voltam még Európában – motyogtam. – Külföldön sem. De nagyon sok helyen laktam… állandó költözés, tudod… Például Chicagóban születtem.
- Én is! – mosolyodott el, mire ránéztem.
- Hű.
- Hű. Nem akarunk bemenni? Én éhes vagyok.
Kitárta előttem az ajtót, én pedig beléptem. Megcsapta az orrom a pizza illata, és a gyomrom újra megkordult.
Rob pásztázni kezdett egy üres asztal után, az én szemem pedig megakadt egy, a sarokban állón.
- Nézd azt! – mondtam. Tökéletes volt. Épp elég nagy asztal, piros bársonnyal fedett, kipárnázott székekkel.
Leültünk, szembe egymással, én éppen, hogy levettem a pulcsim, idejött egy csinos pincérlány.
- Jó estét! Hozhatok valamit? – kérdezte Robtól. Egy kicsit furcsán éreztem magam, de láttam Rob lemondó arcát, és mosolyognom kellett.
- Jó estét. Nikkie, mit kérsz? – Rob rámpillantott, mire a nő is.
- Hát – megnéztem az étlapot, és megakadt a szemem egy szón: kukorica. – Egy öhm… nyolcasat szeretnék, kis méretben.
- Ugyanezt. És két üveg barackos ice teát.
Mikor a pincér elment, nevetésben törtem ki.
- Oké, tényleg mindenki megnéz téged.
Rob morgott.
- Segítség!
Kuncogtam.
- A nők inváziója – kitéptem egy darabot a vörös szalvétából és galacsint gyúrtam belőle.
- Ne mondd el senkinek, hogy a garázsba bújtam!
A második galacsinnal jártam. Beállt közénk egy kis csend, de ő megtörte.
- Eszembe jutott, hogy azt mondtad, anyukáddal gyakran költöztök, és nem sok időt töltötök új helyen – ekkor jelent meg a pincérnő az üdítőinkkel.
Felsóhajtottam és a szívószálammal kezdtem el babrálni.
- Igen. Egy hónapja jutott nekem is eszembe. Attól rettegek, hogy mikor jelenti be, hogy elég volt, Nikkie, megyünk tovább… Csak eddig soha nem sikerült barátokat szereznem magamnak. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek…
- Azt nem gondolod, hogy amiatt, hogy vannak barátaid, nem költöztök tovább? – érdeklődve nézett rám, én pedig belepillantottam a szürke szemeibe.
- Hát… Egyedül Jaredet ismeri… És, ha megtudja, hogy már nem vagyunk jóban, akkor lehet, hogy elkezd azon gondolkodni, hogy semmi értelme itt maradni… Pedig én úgy érzem, itt megtaláltam a helyem.
Rob ajka félmosolyra húzódott.
- Remélem, nem mentek el. Mert akkor beszélek anyukáddal.
- Rád lehet, hogy hallgatna - mosolyodtam el. Olyan könnyű Robbal lenni.
- Biztos, hogy hallgatna rám.
Ráhagytam. Ő csak szelíd mosollyal figyelte, hogyan szaggatom darabokra a szerencsétlen szalvétát.
- Nem hiszem, hogy beletörődnék, ha elmennénk. Visszaszöknék, amikor nincs itthon. Végre vannak igaz barátaim.
Rob elnevette magát.
- Hát azt megnézem, ha visszaszöksz. Mi nem fogunk téged elengedni.
Elpöcköltem egy galacsint, ami a másik asztalon landolt. Szerencsére nem ült ott senki.
- Olyan furcsa, hogy csak háromnegyed éve lakom itt. És erre kiderül, hogy vérfarkasok és vámpírok is léteznek, ráadásul a barátaim is azok. Mindenfelé furcsa dolog történik velem… Azok a furcsa képek…
Akkor fogtam fel, hogy túl sokat beszéltem, mikor Rob visszakérdezett, hogy miféle képek.
Nem tudtam, mit mondjak neki. A fejemen ezer és ezer gondolat cikázott végig, vele kapcsolatban.
Mindig végighallgatja, amit mondok neki. Ő a legjobb beszélgetőpartner a világon, és én menthetetlenül megbízom benne.
- Nem hiszem, hogy hinni fogsz a fülednek – suttogtam, mire ő elmosolyodott.
- Hallgatlak.
Mélyet sóhajtottam.
- Rob, most árulom el neked a világon a legnagyobb titkom. Senki nem tudja… és egy időben én is alig hittem el, hogy ez igaz.
Rob szemei megértően csillogtak, én pedig biztonságot éreztem belőlük áradni. Tudtam, hogy elmondhatom neki.
- Minden akkor kezdődött, amikor Jared elrántott egy autó elől. Azt hiszem, bevertem a fejem, ezt mondták, de én nem emlékszem rá. Azután másnap, mikor felkeltem, elkezdett fájni a fejem, és úgy éreztem, hogy én nem vagyok önmagam… Beugrott elém egy kép, érzelmekkel, valaki más szemszögéből. Nem tudtam mire vélni.
- Ezek a képek megismételték magukat. Egy fiú voltam, láttam és átéltem a pillanatait és az érzéseit, a szagokat éreztem, hallottam a gondolatait… Azt hittem, hogy ezeket csak álmodom, vagy nem vagyok normális, de nem volt igazam. Egyszer csak rájöttem, hogy ki az…
A szemei nagyra nyíltak.
- És… és ki volt az?
- Chris Atkiens…
Rob eltátotta a száját.
- Várj, ezt most fel kell fognom… - a homlokára tette a kezét, és mély levegőt vett.
- Mondtam, hogy sokkolni fog…
Felemelte a másik kezét, tenyérrel kifelé.
- Hát meglep, az biztos… - rámnézett. – Szóval… Még ma is vannak ilyen képeid?
Bólintottam.
- Az utolsó két hete volt.
- Értem… - Rob egy hosszú pillanaton keresztül az arcom kémlelte, de én leszegtem a fejem.
- Csak ne nézz így.
- Bocsánat. Próbálom kitalálni, mi történik veled, de nem jut eszembe semmi.
Rápillantottam… És csak néztük egymást, olyan fürkésző tekintettel.
- Chris is átéli.
Rob bólintott.
- Egyértelmű.
- Micsoda? – nem nagyon hittem a fülemnek. De ő folytatta.
- Figyelj, a mi világunkban van ilyen kapcsolat. Egyszerűen ikreknek nevezik az ezt átélő embereket. Mindkét fél átéli a különös kapcsolatot, csak azt nem tudom, hogy miért pont Chris-szel…
- Miért, Jareddel kéne?
- Aha. Úgy lenne… az igazi.
Beharaptam az alsó ajkam.
- Jared öccse… Wayne…
- Meghalt – suttogta. – Igen, tudom.
- Jared tudja? – kérdeztem, és éreztem a könnyeket, amint a szemembe szöknek.
Rob áthajolt az asztalon és letörölte őket.
- Nem.
Felnyögtem.
- Te honnan tudod?
- Christől – motyogta, majd mellém csusszant, egy másik székre. – Csak ne sírj. Én megértelek téged.
- Nem szeretném, ha Jared tudná ezt az iker-izét… Ne tudja senki.
- Nem fogom elárulni senkinek. Megbízhatsz bennem.
Elmosolyodtam.
Nagyon furcsán éreztem magam.
- Különleges vagy – mondta. – Nem sokat hall az ember ilyenről.
- Ha te mondod – megfogtam egy papírgalacsint és ellőttem újra.
- Miért jó ezt csinálni? – kérdezte.
Megvontam a vállam.
- Nem tudom. Csak jó. Legalább nem én takarítom fel.
- Tisztaságmániás vagy. Azért azt tudom – a kezébe vett egy nagyobb galacsint, majd egy egyszerű mozdulattal elpeckelte, ami aztán nekirepült a szemközti falnak, majd egy asztal kelős közepére. – Nem én voltam – mormogta, mire nevetnem kellett.
Tehetséges abban, hogy megvigasztaljon és elterelje a gondolataimat.
Szóval igyekeztem másra gondolni.
- Megnőtt a hajad – néztem rá. Ő tovább lövöldözte a galacsinokat.
- Tudom. Növesztem.
- Növeszted… - megérintettem a haját. Még soha nem értem Robhoz… úgy konkrétan. De hagyta, szóval csak nem zavarja. Elég hosszú neki, az állkapocscsontjáig érhet, egyenes és vékony szálú, selymes, és majdnem belelóg a szemébe. – Csak ne legyen olyan hosszú.