2009. szeptember 27., vasárnap

Dante Alexander

Harmincegy.





Céloztam. Megpróbáltam eltalálni a kukát és beledobni a szemetet. Amennyire képes vagyok három métert elbénázni, éppen előtte esett le.

Éppen akkor lépett be az irodába az anyám, kezében temérdek papírral, fülén a telefonjával és heves vitát folytatott valakivel.

Ráhagytam. Mindig ezt csinálja, minden áldott szerda délután kettőkor így esik be az irodájába, miközben valakivel beszél.

A gépre fordítottam a tekintetem. Mindjárt be fogja jelenteni, hogy kezdenem kéne valamit magammal addig, amíg ő eltűnik. Fél órára. Nem is tudja, hogy addig netezek a gépén, a hiperszuperfontos adatai között. Becsukta maga után az ajtót, letette a telefonját és ledobta a cuccait az asztalára.

- Huh! - nyögte és kisimította az arcába omló aranyszínű hajtincseket. Újonnan ez a kedvenc árnyalata, ami szerinte megfiatalítja őt. Szerintem meg csak azt akarja, hogy vegyék észre, hogy én a lánya vagyok. Vagy csak az új J-betűs fiújának ez a stílus tetszik.

Komolyan, mindig J-betűs pasikat szed össze. Apámat Jacknek hívják és ki tudja, hol lakik, az előző pasija Jason nevű volt, a mostani pedig Jeremiah. Vele már elég régóta együtt vannak, és engem tulajdonképpen nem is zavar, hogy Jeremy ott lóg nálunk minden este nyolckor, hogy vacsorázzon, utána meg tudom, hogy enyelegnek a konyhában, és élik életük maradandó lehetőségeit, mert szerintük már idősek.

Nézzük azt, hogy anyám negyvenöt éves, és mindig is az idősebb férfiakat szerette.

- Nikkie, kezdened kéne valamit magaddal, amíg én értekezleten vagyok.

Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Ártatlanul néztem rá, és hagytam, hogy folytassa. Elég szenvedélyes és kelekótya, néha úgy érzem, én vagyok nála az idősebb, és nem fordítva.

- Például sétálj le addig a parkba. Teli vagy idővel, úgy irigyellek! - kifújta magát és leült mellém az asztalához. Beleharapott egy almába, majd ivott egy korty vizet.

- Persze, anya. Még tíz perc, és mehetek el. - Igazából csak azért vagyok itt anyánál, egy ablaktalan irodában, mert nincs hová mennem addig, míg el nem indul az első délutáni tízperces busz. Bármiféle jobbnál jobb eseteket elképzeltem, de mindegyik olyan lehetetlennek tűnt.

Milyen gáz valójában majdnem tizennyolc évesen itt ücsörögni?

Felálltam és úgy döntöttem, elmegyek. Dobtam egy szia, megyek hazát, majd gyorsan kisiettem.

Nem volt pénzem, a gyomrom viszont korgott. Aznap még semmit sem ettem, csak odanyomtam az arcomat a csap alá és faltam a hűs, klóros bostoni vizet.

Végigsétáltam a hosszú folyosón, miközben nagyot sóhajtottam. Nem volt kedvem haza menni, nem volt kedvem tovább poshadni otthon. Egyszerűen nem tudtam, mit érdemes csinálnom, ez pedig idegesített. Én egy bizonytalan pont vagyok a világban, egyedül.

Lehet, hogy elmeháborodott vagyok. Azaz, van egy ikrem, aki valamiféle összeköttetésben van az elmémmel, és én is az övével. A vicces az, hogy nem tudom, hogyan néz ki ő, és annyi szomorúságot hozott az életembe, hogy nem is tudom megszámolni egy kezemen, hányszor bőgtem nap mint nap.

Most normálisnak éreztem magamat. Egy ideje nem láttam Robot, ami egyrészt elkeserítő is, de próbálok arra gondolni, amit Jared mondott - mindig eltűnik hónapokra, ha arra van szüksége, hogy gondolkodhasson.

Jareddel beszélgettünk a múltkor. Megbeszéltük, hogy lezárjuk a múltat és barátokként élünk tovább.
Milyen tipikus!

De most, hogy kevesebb vámpír és vérfarkas, meg ki tudja, mennyi mitológiai lény szerepel az életemben, normálisnak érzem magam. Próbálok arra gondolni, hogy meg sem történt semmi, olyan, mint ez előtt - új suli, új élet, minden olyan... megszokott.

Kiléptem a suli udvarából, és bosszankodva láttam, hogy esik az eső. Átlagosan ennek örültem, de egy szál rövid pulóverben, ami ráadásul vékony és fehér, nem akartam bőrig ázni. Gondoltam egyet, és a fejem felé emeltem egy könyvet, amit csak ebben az évben kellett elhozni, már befejeztük az ismétlését. Nevettem magamon, és éppen leléptem a lépcsőről, mikor a hátam mögül a nevemet hallottam.

- Nikole Gantt?

Hátra fordultam, és meglepetten kutattam az ismeretlen után. A hang egy férfié volt, szép lejtésű, nem mély, éppen közepes, de nagyon férfias. Ahhoz hasonlót még soha nem hallottam.

Egy magas, szőke, rövid hajú pasi tartott errefelé.

Megrémültem. Nagy hatással volt rám a... nem mondom ki, milyen esemény, libabőr futott végig a hátamon, és az összes jókedvem elszállt.

Mégis úgy gondoltam, hogy nem bírok elmenni. A testem lefagyott, átvette a jó helyét a szorongás és a gyanakvás.

A férfi lehetett százkilencven centi, nem túl izmos, de éppen eléggé. Félszeg mosollyal jött felém, és annyira jóképű volt, mint amilyen embert még soha nem láttam.

Komolyan, Bostonban mindenki két méter magas?

Megállt előttem, és ezüstöskék szemét az enyémbe fúrta. Borostás arca - a szempillája, a szemöldöke és még a borostája is csupa szőke volt - félmosolyra húzódott.
Hasonlított Robra, amin meglepődtem. Lehet, hogy csak képzelődtem, de az ajka és az orra teljesen olyan volt, mint Robé.
A szemébe néztem, és... mintha lefagytam volna. Tudtam, hogy ő egy vámpír.
Szerettem volna felsikoltani, és elbőgni magam, annyira megijedtem. Ott álltam szemben egy vámpírral, akiről csak én tudtam, hogy mi, aki rám vigyorgott.
Szólni akartam valakinek, de nem tudtam, mit mondjak. Végül csak egy nyikkanás csúszott ki a torkomon.
A szőke nevetni kezdett.
- Te vagy Nikkie, igaz? - kérdte, felhúzva egyik szőke szemöldökét. Az arca megfiatalodott, miközben mosolygott.
- Én - nyögtem, és éreztem, hogy elpirulok. Oldalra pillantgattam, és láttam, hogy szerencsére egy halom ember sétálgatott az utcán. Legalább addig nem tud megtámadni.
- Nem foglak bántani - mondta még mindig mosolyogva. - Bocsáss meg, hogy zavarlak. Hadd mutatkozzam be - meghajolt előttem, és megcsókolta a kézfejem úgy, hogy teljes egészemben beleremegtem. - A nevem Dante Alexander Mixson.
Nem nagyon hittem a fülemnek. Csak bámultam a szőke istenre, ízlelgettem a szavait, mint egy értelmi fogyatékos.
- Mixson? - ismételtem meg az utolsó szót, és éreztem, hogy az arcom olyan piros, mint egy érett paradicsom.
Alexander még mindig a kezem fogta, olyan gyengéden, mintha porcelánból lennék. - Még csak azt sem említette, hogy van egy testvére...
Rájöttem, Robot nem is ismerem igazán. Biztos volt oka elhallgatni előlem a bátyját - úgy gondoltam, ez a fickó lehet olyan huszonkilenc-harminc éves -, de akkor még mit nem árulhatott el az életéről?
A férfi kiegyenesedett. Az arca nem tükrözte már a mosolyt.
- A bátyja vagyok. Hasonlítunk, nem? - ismét elmosolyodott, de csak egy rövid időre.
Hirtelen nem éreztem azt, hogy félnem kéne ettől az embertől. Nem éreztem, hogy bántani fog - de nem volt szimpatikus, még a kézcsók ellenére sem.
Utálom a vámpírokat.
Nem válaszoltam neki, csak végignéztem rajta. Tényleg nagyon vonzó férfi volt. Vékony, fekete pulóvert viselt és műbőr dzsekit, fekete nadrággal. A mellettünk elmenő fiatal lányok mind jól megnézték őt maguknak.
Istenem, ha anyám munkatársai vele látnak, mit fognak gondolni rólam? A végén még a fülébe jut!
- Mit akar maga tőlem? - kérdeztem halkan, ismét gyanakodni kezdtem.
Felnevetett.
- Megkérhetlek, tegezz és hogy hívj Alexandernek? A Dante túl régies, az Alex túl fiatalos.
Biccentettem, jelezve, hogy folytassa.
Zsebre tette a kezeit és félrebillentette a fejét.
- Okos kislány vagy te. Nem hiszel holmi idegeneknek, akikről tudod, hogy mik, még akkor sem, ha hasonlítanak arra, akit a legjobban szeretsz.
Elhúztam a számat. Mit gondol? Hogy a karjaiba vetem magam?
- Mit akarsz? - tettem fel a kérdést megint. Elég ellenszenves pasas...
Tűnődött egy picit, furcsa tekintettel méregetve engem. Nem zavarta, hogy csurom víz lett az esőtől.
- Úgy különösebben semmit. Csak megismertelek, és pusztán kedvességből fel akartam ajánlani, hogy hazaviszlek, de most látom, hogy inkább ázol meg, mint hogy beszállj a jó meleg kocsimba! - Szélesen elvigyorodott, én pedig csak hápogni tudtam.
Hogy mekkora arcátlan, bunkó fráter!
Nevetett azon, hogy eltátottam a számat.
- Nem akartam udvariatlan lenni. Tudom, hogy nem akarsz velem jönni. De látom, hogy fázol - bökött az állával a karom felé, arra célozva, hogy libabőrös lettem a hűvös széltől.
- Honnan ismersz engem?
Alexander elmosolyodott.
- Robert beszélt rólad Tillie-nek, Tillie pedig rólad nekem. Tillie odáig van mindenért, ami Robbal kapcsolatos.
Bólintottam.
Ezt a mázlit! Gondoltam, hogy egy ideig biztosan nem fog leszállni rólam, még arra is képes lenne, hogy elkísérjen gyalog haza. Ezt kinéztem belőle, anélkül, hogy ismerném.
Nem tudtam, mit mondjak. Elmenjek-e vele vagy ne? Mi van, ha ő is Ames-hez hasonlatos dolgot akar?
Ettől libabőrős lettem. Ne... Ne.
Honnan tudjam, hogy nem hazudik? Hogy nem ver át, hogy nem valami gonosztevő, valami ádáz hasonmás, aki el akar rabolni, aki túszul akar ejteni?
Felnéztem a férfira, és arra gondoltam, mit tehetne velem. Rosszabbnál rosszabb ötletek jutottak eszembe, mire teljesen kétségbeestem. Nem tudtam egy épkézláb mondatot összehozni.
Alexander félszeg mosollyal nézett rám.
- Tényleg nem foglak bántani. Tudom, hogy nem hiszel nekem, mert látszik rajtad, és jelen pillanatban igazad is van. Azt döntesz, amit akarsz, én csak udvarias akartam lenni - vállat vont, én pedig megadóan sóhajtottam.
- Veled megyek. Ha nem bánod - jobbnak láttam nem elázni, és olyan hívogató ötletnek tűnt. A telefonom ott lapult a farmerem zsebében, de tudtam, hogy valószínűleg semmit nem érne.
Aztán feleszméltem. A nyakamban egy ezüstlánc csüngött - mindig rajtam van, hiszen az apámtól kaptam... A szívmedálra csúszott a tekintetem, és hirtelen nagyon önteltnek éreztem magam, hogy volt eszem erre rájönni.
Az ezüst képes vámpírokat ölni. Igaz, elég sokáig tart, de jól szenved tőle. A bőre szinte füstöl, képes átégetni az ezüst vastag, erős csontjaikat, ami pokoli fájdalommal járhat, és eléggé legyengülnek tőle.
A vámpír követte a pillantásom, majd elnevette magát. A nevetése elégedetten csengett a levegőben. Átkarolta a vállam, gondos távolságba kerülve a medált, és a parkoló felé vezetett.
Igazi bőr illata áradt a dzsekijéből, és valamilyen furcsa, férfiparfüm illat. Nagyon magas volt hozzám képest, a válláig érhettem, szóval viszonylag könnyű dolga volt átkarolni engem.
- Ezt Robtól tanultad? - kérdezte az ezüstös dologra célozva. Megcsóváltam a fejem.
- Nem. Elég sok vámpíros könyvet olvastam el - motyogtam és elég hülyén éreztem magam. Hát, pont most cáfolom meg a vámpíros könyveket.
Alexander elmosolyodott, és kitárta előttem a szürke Audi ajtaját. Morogva beültem a felkínált helyre, és a könnyebb menekülést tervezve direkt nem kötöttem be a biztonsági övemet.
Alexander beült mellém az első ülésre, és beindította a motort, ami halkan dorombolni kezdett. Egyből bekapcsolt a CD-lejátszó, Oasis bömbölt fel, a mostani időkből.
Legalább van jó zenei ízlése. Ez egy icipici pluszpontot jelentett nálam, de a gyanakvásom megmaradt.
Még mindig nem tudtam, hogyan voltam képes eljönni vele, de nem tudtam kiszállni a kocsiból. Mindig, ha úgy döntöttem, el akarok menni, lefagytam.
Talán ő művelte velem. Ki tudja, lehet, hogy az elmém irányított.
- Hány éves vagy? - kérdezte tőlem Alexander, majd kirántotta a kormányt, én pedig azt hittem, felborulunk az autóval.
- Nem lehetne egy kicsit óvatosabban? - szűrtem ki a fogaim között. Én is szerettem volna tudni, ő hány éves, mert nem tudtam eldönteni. Ha nem mosolygott, harminc körülinek tűnt, mikor pedig elővillantotta makulátlanul fehér fogsorát, korombelinek gondoltam. - Egyébként nemsokára tizennyolc éves leszek. Még két hét.
A szeme félholddá változott, ahogy elmosolyodott. Ez a férfi mindig mosolyog, ez biztos.
- Nekem is két hét és huszonhét leszek. Szeptember tizenhetedikén.

Nagy szemekkel néztem rá.
- Nekem is akkor van a szülinapom!