2009. december 15., kedd

cica




helobelo


aw. tegnap szállingózott a hó. az én pontos megfogalmazásomban - nézzétek már. milyen szar. a szél épphogy fújja a hócseppeket.
tudok valamit.


ma nem is volt annyira szar napom. és szinte végig szilcsoval voltam a harmadik órától. és röhögtünk és hotel manegeres job interview-et írtunk. 

színház.
bent maradtam anyánál, és most épp nincs itt senki. csak azért, hogy vegyünk valami cuccost holnapra. pl kaját. meg el akarom költeni azt a kettőezer forintomat. egy zöld pulcsira, amit a takkoban láttam. és szerintem sokáig itt leszünk még. mert nem megy el valami ímél.

és már várom.  nem a liliomfit - oooké, már színházhiányban vagyok, szóval azt is - csak a buszutat. és kíváncsi vagyok arra a karácsonyi vásárra. biztos szar.





ma nem ettem semmit, csak egy szendvicset töri előtt, meg egy szaloncukrot öt perce. éhes vagyok.

bake rollst akarok enni. tegnap meg pizzát ettünk. komolyan, mostanában akkora szar pizzákat sütnek a vikiben. a régiek jobbak voltak. mindegy, csak kaja legyen... és edzésen kábé egy kúpert lefutottunk - tízperc - megállás nélkül dottival. és erre én hihetetlen büszke vagyok. megyek be myspacere, csak úgy, látom - mail 3- már majdnem örültem, erre csak értesítés. tökjó.-

2009. december 11., péntek

atomzsírkirály.

héj


vagyok olyan szar kedvben hogy na. álmos is vagyok, fáj is a fejem.
megettem három csokit abból a csomagból, amit dootól kaptam. tökjó, amúgyis dagadt vagyok, az a faszfej köcsög védőnő is így a szemembe mondta, hogy rohadna meg ott, ahol van. és most teli van a hasam.

lorkával elgondolkodtunk a vallásról. azért milyen komoly már, hogy tizennégy évesen ilyenekről beszélgetünk. mondjuk ő fejtette ki a véleményét, én pedig egyetértettem, és tiszteltem, hogy milyen mélységesen bölcs. mert igaza van. és énhiszek neki.
aztán szilviről meg a horoszkópról beszélgettünk. felsoroltam mindenkiét az osztályban - nem meglepődni, egyszer megkérdeztem mindenkitől, akinek nem tudtam, mikor van a szülinapja. és rájöttünk, hogy én olyan vagyok, mint egy Halak, ő meg olyan, akár egy Szűz.
ezt eddig is tudtuk.



2009. december 10., csütörtök

uhu


sziasztokbabák.

öh. azon kívül holnap orvosi vizsgálat. még szerencse, hogy egyesével megyünk be.

rég nemírtam. összefoglalok mindent.

  • dotti bekaphatja, hogy egész nap otthon kockul.
  • ma van judcsii névnapja.♥ szóval boldog névnapot neki.(:
  • tegnap elvágódtam az egyik zsámolyban, mikor háromlépéses blokkot csináltunk röpin, és pont az oldalára fektetettben. nem jött ki a lépés, mert kicsi volt a távolság, és beakadt a lábam. és bevertem a sípcsontom.
  • szarrááztunk az esőben. lefagyott a lábam. nem nyitották ki a nagyboldogot. ajándékot osztottunk a pipacsban. piros körömlakk.♥ gesztenyepüré, ami úgy néz ki, mint egy rakás romlott édes darálthús.
  • szilcsoajándék. <3 annyira imádom. minden kókuszos. 

2009. december 7., hétfő

you should never believe him.

hééj

a mai nap = sájszö.

de azért jól elvoltam magamban, mikor írtam, meg Looval is, meg Grével is, mikor összefestettük magunkat föciszakkörön, meg persze visongtam, és ő meg röhögött rajtam, miközben rám kente a technokolt.  szóval mire leszedtem, legyantáztam a csuklómat. még mindig fáj.


♦ szóval. ezt írtam órán. (: mert Lonak megígértem, hogy elolvashatja.




Csörtettem, nem érdekelt, hová jutok, nem érdekelt, mi fog velem történni, csak mentem előre. Vittek az idegeim, a vakmerőség, a makacs öntudatom, és eszembe sem jutott visszafordulni.
Dominic kiáltásai lassan elhalkultak, belevesztek az erdő csendjébe, elnyelte őket a sötétség, a bús erdő... vagy csak egyszerűen abbahagyta.
Ez sértette a büszkeségemet. Felhúztam az orrom és gyorsabbra fogtam a tempómat - rohantam egyenesen, ki tudja, hová. Hajtott a düh, és a tudat, hogy senkit nem érdekel a sorsom, a halálomat kívánják - és engem sem érdekelt többé, mi lesz velem.
Sötét volt, de mégsem teljesen. Láttam, éppen eléggé ahhoz, hogy futni tudjak, hogy ne essem el a gallyakban vagy a földön heverő elkorhadt tuskókban. A telihold biztosan vigyorgott felettem, a frászt hozva rám néha - amikor megvillant valami előttem, mintha egy árny suhant volna el valamerre, vagy csak velem futott volna. De nem adtam fel a futást. Rohantam, hogy minél messzebbre kerüljek a nyomorult embertársaimról, akik nem is olyanok, mint amilyennek hittem őket itt tartózkodásom során.
Elrángattam magam elől a gallyakat, átugráltam a lyukakat, mindent, ami az utamba került. Ziháltam, nem hallottam mást, csak a lábaim dobogását a földön, a heves lélegzetvételemet, és azt a kábaságot, ami elborította az agyamat.
Sértett voltam és vérzett a lelkem. Megbántottak. Dominic is megbántott, pedig én elmondtam neki az életem minden egyes apró titkát - úgysem maradt már semmim.
Fáradtam. Amúgy is álmos voltam, ez most visszatért a szemembe, a lábaim olyanok voltak, mintha ólomból lettek volna, nehezemre is esett őket megemelni. Feladtam.
Lecsuklottam a földre, és a térdemre hajoltam, hogy kifújjam magamat. Egy, kettő, három.
Teljesen kifáradtam, de biztos voltam benne, hogy már elég távol kerültem a vadászoktól, és sok időbe tellene nekik megtalálni engem.
De én megmutatom nekik. Engem, Elizabeth Wilkinst nem fog holmi vadász legyilkolni, csak azért, mert nem bíznak bennem. Tudom, hol van a székhelyük, ami veszély számukra. Hiszen feladhatom őket a vámpíroknak, akik azon nyomban megbüntetnék őket. Tudják, milyen módon.
Szomjaztam. Minden vágyam volt egy korty vizet meginni, de erre nem nyílt lehetőségem. Elöntött a düh újra - miért nem hoztam magammal?!
Csend volt. Nem fújt a szél, csak néhány bagoly huhogott a fákon, tücskök ciripeltek, és a messziségben, távolról farkasvonyítást hallottam.
Beletúrtam a hajamba. Szúrt a mellkasom, de jól esett a futás.
Végignéztem magamon. A nadrágom elszakadt több helyen is, ahogy beleakadtak a gallyak, bogáncsok is voltak benne, tüskék, ráadásul teljesen összekoszoltam magam. De legalább nem fáztam.
Magam elé meredtem és igyekeztem kifújni magam, egy aprót pihenni, hogy utána tovább futhassak. Tudtam, hogy nem időzhetek el pihenéssel, hiszen a vámpírvadászok utánam indultak, és ki tudja mikor érhetnek ide.
Ez ösztönzött arra, hogy felálljak és leporoljam magam. Igen, felesleges volt, de megszoktam.
Neszt hallottam, és sikerült egész testemben megmerevednem, ahogy végigfutott a testemen a rettegés. Rezegtek a szemközti fa levelei, és én szinte lefagyva bámultam a növényre. Az ágak közül leugrott egy férfi. Kecsesen zuhant a levelek közé, azok pedig meg se rezzentek. Felegyenesedett és szemben álltam... egy vámpírral.
Még csak sikítani sem volt erőm, mozdulni sem tudtam, csak bámultam rá.
Ez kellett nekem. Jaj, jaj, jaj nekem.
És akkor nevetésben törtem ki - talán azért, mert tudtam, hogy ez a vámpír minden bizonnyal vadászott akkor este, én pedig tökéletes zsákmánynak bizonyultam. Gyenge, kifáradt és minden bizonnyal elvágtam a lábam a tüskékkel.
Vagy talán annyira ironikus volt az a helyzet - szemben álltam a vámpírvadászok elől menekülve egy vámpírral, aki annyira nem is tűnt veszélyesnek, és nevetségesnek gondoltam, hogy egy kis reményt éreztem az iránt, hogy ez a valaki meg fog engem védeni.
Ránéztem, és alaposabban szemügyre vettem. Lezseren állt velem szemben, fejét félrebillentette, kezeit a zsebébe tette. Magas volt, szikár, félmeztelen, dudorodó kar- és kockás hasizmokkal.
Mikor az arcára pillantottam, megállt bennem az ütő. Ahhoz képest, hogy halálos veszéllyel álltam szemben, meg kellett állapítanom, hogy ő a legjóképűbb férfi, akit egész eddigi életemben láttam.
Erős pofacsontja volt, kiugró járomcsontja, és ezek miatt az arca szögletesnek tűnt; telt, dús ajkai, és egyenes, szoborszerű orra, amely végigvezetett a két, sötét szemhez, melyek elég kicsik voltak, de nagyon szépek. A haja fekete fürtökben, kócosan állt a fején, és a vége aranyosan felkunkorodott. Az arca elég züllöttnek látszott, a pupillája pedig kitágult, de legnagyobb meglepetésemre nem láttam kieresztve a szemfogait.
A szája félmosolyra húzódott, ahogy megszólalt, mély, hideg, halk hangon.
- Nem jó éjnek idején egyedül az erdőben tartózkodnod.
Összefontam a karjaimat a mellem előtt, hogy palástoljam a vacogásomat, és megpróbáljam tompítani a szuperhallás számára a zakatoló szívem verését. De tudtam, hogy úgy is meghallja.
- Ha tudnád, honnan jöttem, és miért, nem ez lenne a véleményed.
A férfi átható tekintettel nézett engem, amitől zavarba estem, de képtelen voltam arra, hogy megmozduljak, a lábam mintha gyökeret vert volna a talajba. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Leszegtem a fejem, hogy ne tudjon elbájolni.
- Tudom éppenséggel, honnan jössz.
Felkaptam a fejem és hitetlenkedve néztem a férfire.
Nekidőlt a fa törzsének, amiről leugrott, majd folytatta, mintha nagyon elégedett lett volna önmagával.
- Követlek már mióta. Figyellek. Érdekelsz.
Nem is tudom, mi vezérelt, mikor dühödten hátat fordítottam a vámpírnak és megiramodtam az erdő felé, arra, amerre a legnagyobb gazt és növényt láttam. Ha a maradt emberek és városi vámpírok között történt volna meg ez az eset, a vámpír bosszút állhatott volna rajtam, mert joga van uralkodni az emberek között.
Erre megrándult a szám.
A düh irányította a testemet, letépte a kezeim közé kerülő ágakat, ezer apró darabra tördelte, majd ment tovább, be a dzsumbuj mélyére.
- Tök jó! Király! A vámpírvadászok ki akarnak nyírni, mert púp lettem a hátukon, és tudok egy fölös titkot, erre még egy vámpír is kinéz magának! Szerencsés vagyok!Sok ez egy napra...
A vámpír nem meglepetésemre utánam jött, de az annál inkább furcsa volt, hogy nem bántott, hanem kuncogott rajtam. Látszólag tetszett neki a bosszússágom.
- Imádom az arrogáns embereket! - jelentette ki, majd mellém lépett és eldobott az utamból egy hatalmas tuskót, amely nekiütközött az előttünk álló fának és hangos reccsenéssel ketté törött. - Nem, nem olyan értelemben néztelek ki magamnak, amilyenre te gondolsz... Bár, most hogy mondod, elég jó ötletnek tűnik.
Nagyot dobbant a szívem egy pillanatra. Az a nagy-nagy szám! Miért nem fogtam inkább be?
Megtorpantam és felé fordultam. Csípőre tettem a kezem, hogy magabiztosabbnak látsszam, és mintha nem zavarna, hogy minimum másfél fejjel magasabb, mint én és fel kell rá néznem.
- Na, idefigyelj! Ha meg akarsz ölni, akkor essünk túl rajta gyorsan. De akkor ne kelljen feleslegesen elfáradnom, mielőtt a pokolba érek!
A férfi elnevette magát.
- Értsd már meg, hogy nem akarlak megölni! Érdekes ember vagy, kár lenne, ha nem lennél!
- Ó, ez aztán igazán csodálatos! - morogva megfordultam és átléptem egy farönköt. És minő szerencse - a csőnadrág képes beakadni egy kikandikáló ágba, én pedig képes vagyok kicsit lépni.
Kicsi kellett ahhoz, hogy lefejeljem a földet és keresztülszúrjon egy ág - de a férfi elkapott, a karjaimnál fogva felhúzott és önelégülten vigyorogva tett le a tönk túloldalára.
Odamorogtam neki egy köszöntet. A keze jéghideg volt, és még mindig nem eresztette ki a szemfogait. Kétségeim támadtak afelől, hogy van-e neki egyáltalán.
- Tyű, te aztán tényleg igazat beszélsz! Vagy csak még nem akarsz végezni velem.
A vámpír rám kacsintott, majd újra zsebre tette a kezeit és követni kezdett.
- Gondolom nincs ellenedre, ha elkísérlek - mondta vidáman. - Ha még egyszer így elesnél, ugyan ki akadályozná meg, hogy ledöfd magad?
Vállat vontam, majd átbújtam egy bozótoson, küszködve a tüskékkel és szúrós ágakkal. Reméltem, hogy ő is átszenvedi magát rajta, csak azért, hogy elégtételt tegyek.
De mikor kiléptem, ő ott állt, és az égre meredve várt rám.
Erre még dühösebb lettem. Megkerültem, és akkor már tényleg nem érdekelt, merre megyek.
Egy útra értünk ki, amelyen két kocsikerék nyomai látszottak, középen pedig növények nőttek. Az út egyik oldalát fák szelték, a másikat pedig pár kicsi csemete szétszórva - gondolom a fenyők porait elszállította a szél.
- Tudod te egyáltalán hová mész? - kérdezte a vámpír mellettem lépkedve. - Nem biztonságos egy úton végigsétálni, miközben valaki üldöz. És minden bizonnyal ismeri ezt az utat.
- Eszes - mormogtam és átvágtam a kis cserjékkel tagolt mezőn. - Úgyis el fognak kapni, szóval nem mindegy?
- Honnan tudod? - kérdte mulatságos hangsúllyal. - Mi van, ha vinni támad téged kedvem? Akkor nem fognak elkapni.
Ránéztem.
- Semmi pénzért nem érnék hozzád. Utálom a vámpírokat - gyorsabbra fogtam a lépteimet, hogy beérjünk az erdőbe, amely mindjárt megnyílik előttünk.
A vámpír nem válaszolt. A gondolataiba mélyedt, én pedig nem hallottam a lépéseit, abban sem voltam biztos, hogy itt van a közelemben. De itt volt mellettem.
Megfordult a fejemben, hogy megbántottam, de erre kihúztam magam. Az ő társadalma mit tett az enyémmel? A hatalmuk alá vonták az emberi fajt, csicskáztatnak, és tejhatalommal uralkodnak, élvezik, hogy tárgyként használhatnak minket, hogy az emberiség a negyedére csökkent, a vámpírok pedig tüntetően megszaporodtak.
Akkor ők nem bántottak meg minket?
Már nem voltam fáradt a futástól, kezdtem fázni a hideg estében, és nem is éreztem magam jól - furcsa volt, hogy ez a vámpír, akinek gyűlölöm a fajtáját, ő pedig ennek ellenére itt sétál mellettem, mint egy kiskutya, és vigyázni akar rám, csak mert érdeklem. Szóval kinézett magának, mondhat bármit is.
- Tisztázzuk - jelentettem ki - ha túlélem ezt az egészet, akkor felőlem kinyírhatsz, de nem fogok a szolgálatodba állni.
Ismét félmosoly jelent meg az arcán.
- Nem is akarom. Nekem nincs olyanom, hogy szolgálat. Egyedül élek, és nem tanyában.
Elhúztam a szám, de valljuk be, ez eléggé megnyugtatott.
- Tudod... nem vagyok tisztában vele, hogy vajon mit akarsz tőlem. Minek jöttél el velem? Miért nem ölsz meg? Talán... - megpróbáltam magamnak válaszokat adni. - Talán valami titkosszolgálat tagja vagy, és engem kell elrabolnod a főnöködnek. Csak előtte meg akarsz kóstolni, amit persze nem szabad - gondolom - és először a kegyembe akarsz férkőzni.
A vámpír az égre emelte a tekintetét és nevetni kezdett.
- Egész jó történet, ha nem nézzük azt, hogy titkosszolgálat, és kegyedbe férkőzés. Ugyanis, ha el kéne téged rabolnom, egyszerűen elbájolnálak és magadtól jönnél.
- Ez igaz - belerúgtam a porba. - Akkor fogalmam sincs mit akarhatsz.
Mosolygott egy darabig.
- Mondtam már, hogy érdekelsz. Szerinted hagynám, hogy ezek a majmok megöljenek téged?
Reménykedve néztem fel rá.
- Ez azt jelenti, hogy...
- ... megvédelek, ha arra kerül sor - fejezte be helyettem. - Igen, azt.
Mélyet sóhajtottam.
- Bocs, ha megbántottalak... - meglepetésemre egyáltalán nem esett nehezemre bocsánatot kérni tőle.
Legyintett.
- Nem bántottál meg, Libby.
Ez volt az a pillanat, mikor meglepődtem.
- Te tudod a nevemet? Mégis... mióta érdekellek? - ezt tényleg tudni akartam. Ez a vámpír túl furcsa volt a többihez képest, mondhatnám azt is, hogy különbözött tőlük első látásra.
- Elég régóta figyellek.
- Aha... Szóval kihallgatsz, meglesed ahogy eszem, ahogy fürdöm, ahogy alszom?
Nem válaszolt, csak cinkosan lehajtotta a fejét.
- Hogy nem szégyelled magad! - ütöttem meg a hátát. De csak viccből.
- Nem szégyellem - mosolygott.
További pár perc csend. Beértünk az erdőbe, lépteink alatt ropogtak a tűlevelek. Legalábbis az én lépteim alatt biztosan. Ez az erdőrész nem volt olyan gazos, mint az előzőek.
- Hogy már kvittek legyünk... kérdezhetek én is rólad?
Bólintott.
- Azt hiszem, így lenne igazságos.
- Mi a neved? - kihúztam magam és a szemébe néztem. Ahogy egyre világosodott, úgy vettem észre, hogy egészen sötétkék szemei vannak.
- Christian Leroy.
- Ugh. Mostanában lettél vámpír? Már ha szabad ezt tudnom? - lehet, hogy nem illik ilyet kérdezni tőle. Egyáltalán nem beszélgettem még ilyen szinten vámpírral, és így azt hiszem, el lehet nézni nekem, hogy nem vagyok képben a vámpírillemmel.
- Nem. Ezerkétszázhétben váltam vámpírrá, pontosan nyolcszáz évvel ezelőtt, akkori huszonhetedik életévemben.
Tátott szájjal néztem rá döbbenetemben.
- Nem kell sok ész hozzá, hogy rájöjjek, hogy az ezeregyszázas években születtél.
Keserű mosollyal bólintott.
- Pontosan ezeregyszáznyolcvanban.
- Nagyon öreg vagy... - motyogtam és abban a pillanatban el is szégyelltem magamat. Mégis milyen érzés lehet, ha valaki ezt mondja neked, mikor te is tisztában vagy vele?
- Vannak nálam öregebbek is. Ismerek egy kétezer évest is.
Bólintottam és leszegtem a fejem. Figyeltem a cipőm, és beharaptam a kicserepesedett ajkaimat, hogy benedvesítsem őket. Ezt ebben a félórában vagy tízszer megcsináltam.
- Abban a korban nem lehetett népszerű a Christian név.
- A szüleim különcek voltak - kacsintott rám, mire nevetésben törtem ki.
Nekem is furcsa volt, de ez a pasi módfelett kedvesnek tűnt számomra.
- Hogy szereted, ha szólítanak? - néztem fel rá. Vállat vont.
- Mindenki Leroy-nak hív. Tudod, ez a hülye európai vezetéknevezés. A nők általában Chriseznek.
Mosolyogtam.
- Chris - ízlelgettem a nevét. - Az én nevem minden korban divatos, a tiéd meg olyan mostani.
Lentebb húzta a kezeivel a nadrágját, de még szerencsére diszkrét módon. Mindössze a medencecsontja villant ki, a válla pedig előre bukott.
- Így jártam. Van még kérdésed?
Ez felettébb bunkón hangzott. Leszegtem a fejem, és nagyon meglepett, hogy azt akartam, hogy igenis kedves legyen velem.
- Ha zavar, akkor hozzád sem szólok.
Lemondóan sóhajtott.
- Mindketten szomjasak vagyunk. Látom a szádon.
Ettől belém fagyott a vérem. Remegni kezdtem egész testemben - pont erről sikerült elterelnie a gondolataimat.
- Tudod, éppen öt perccel ezelőtt jelentetted ki, hogy nem fogsz engem megölni. Inkább megmentesz - megfeszítettem a vállamat, és ölesebb léptekkel indultam tovább.
- Igen. Ez még mindig így van - semmiség volt számára alkalmazkodni a számomra gyors tempóhoz. - Csak te nem tudod milyen érzés szagolni, és csak szagolni azt a finom illatú AB+-ot, amely a térdedből folyik végig a sípcsontodon.
Nyeltem egyet.
- Nem tehetek róla.
Szenvedően felnyögött.
- Le tudom küzdeni a vágyat, van hozzá tapasztalatom. Csak képzeld el te is... Milyen az, mikor bemész egy pékségbe, érzed a sütemények bódítóan tömény illatát, de nincs pénzed arra, hogy vegyél valamit.
- Hát ez tényleg nagyszerű... - lehunytam a szemem, majd mélyen kifújtam a levegőt a tüdőmből. - Szóval csak azért jöttél el velem, mert túl jó illatom van.
Megbántott ezzel.
Nem hittem el.
- Nem csak azért. De ezt mondtam már - mellém szegődött, egészen közel hozzám, és a vállamhoz ért a mellkasa.
Megrázkódtam, majd azonnal arrébb húzódtam tőle, tisztes távolságba. - Én csak egy éhes vámpír vagyok.
Nem szóltunk egymáshoz sokáig. Csak kerülgettük a mohás köveket, én pedig kitartóan mentem észak felé. Egész mélyen bent voltunk már az erdőben, a csend pedig kezdte bántani a fülemet. Ki tudja, mióta mentünk, szótlanul lépkedve egymás mellett.
Végig rajta cikáztak a gondolataim. Min gondolkodhat? Mit akarhat tőlem? Vajon ha annyira eluralkodnak rajta az ösztönei és a vad, vér iránti vágy, akkor bántana engem?
Már kezdett pirkadni, láttam, amint a Nap piros fényei megjelentek az ég alján. Minden bajom volt - majd' szomjan haltam, fájtak a lábaim, a gyomrom folyamatosan korgott, és rettentően álmos voltam. Chrisre pillantottam és legnagyobb rémületemre a szemfogait pillantottam meg az alsó ajkán - láttam eléggé a félhomályban.
Megálltam, ő pedig rám nézett, a hatalmasra duzzadt pupilláival.
- Valami baj van? - kérdezte halkan, én pedig lezuhantam a barna földre, és hanyatt vetettem magam.
- Álmos vagyok. Fáradt. És éhes.
A férfi törökülésbe ereszkedett mellettem, és végigsimított az arcomon.
- Ha adok neked a véremből elmúlik...
Tágra nyílt szemekkel néztem rá.
- Erről még nem hallottam.
- Örülnék, ha nem szólnál róla a haverjaidnak - vigyorodott el, és nagyon vészjóslóan nézett ki. - Ez legyen a vámpírbarátok titka.

2009. december 6., vasárnap

shit and shout

Gáz, hogy egész nap itt ülök?
leszarom.



olyan rossz minden. everything.
nem tudok semmit.nem vagyok képes.
leülök majd a sarokba és gumicukorral tömöm majd a fejem.
fájni fog a fogam és azért is megerőltetem.
nem leszarom?
aztán matekot fogok tanulni. de még nem most. mert mindent későre kell halasztanom.

nincs mit tennem. mégis itt vagyok és nem is fogok elmenni egy darabig.
olyan rövid a hétvége.

leamortizálom az életem.
szomorú zenét hallgatok és magam elé bambulok.
már csak két nap és oda kell adni a mikulásajnádékot.
egy óra lesz fél óra múlva és én nyolc óta itt tespedek. jó nekem.
nem leszarom?
miért jó önpusztítónak lenni?
úgy vonzz a semmi magához. az, hogy valami rosszat csináljak.
aztán betemet a lelkiismeret-furdalás.
volt már olyan, hogy elöntött a rossz?
mazochista énem előbújt. köszönjünk neki.

miért nincs olyan, ami a mesékben van?
annyira átlagos vagyok. annyira sok mértékben unalmas.
depresszió felé sodrom magam, pedig semmi értelme nincs annak, hogy szomorú legyek.
tudtátok, hogy csodák nincsenek?
hányszor mondtam már ezt?
az előbb mosolyogtam.

az én vagyok? miért leszek mindig szomorú, ha ránézek a sok füzetre? a sok hülyeségre, amiket én írtam?
mert az egy olyan világ, ami nincs.
kilenc éves koromban történt minden. nagy fordulatot vett az életem, sok féle módon.
valaki üssön le.

Arrest me.

cost me everythin'

jó reggelt, babák. (:

hát. igen, nyolc ötvenhat van, kábé egy órája itt ülök, mert anyáék rájöttek, hogy nekik sürgősen pestre kell menniük. én meg addig hotdogoztam kicsikét. és figyelem Kókuszt, hogy ne szökjön ki. : DD

tegnap kiolvastam a TB 2-t. áh, teljesen meg voltam illetődve, hogy ilyen hamar vége lett, mert a végén ilyen részletek vannak más könyvekből. a vége olyan nemjó volt. túl hamar lett vége.
megint c
sak visszaolvastam a blogot. és tegnap is már túl letaglózott állapotban voltam ahhoz, hogy írjak egyáltalán valamit, mert ugye Charlaine Harris milyen speckó könyveket ér, én meg még olyan kicsi vagyok a nagy álmaimmal. szóval megállapítottam, hogy nekem még mennyit kell tanulnom, szókincsileg fejlődnöm, satöbbi, satöbbi. most meg visszaolvasom a blogom, és rájövök, hogy meg tudom csinálni, ha nagyon akarom, valamikor nem is kerül semmi erőfeszítésembe, csak írom, ami jön, és valamit kihozok a szavakból.
ezért nem merek belekezdeni az új sztoriba -húde utálom ezt a szót -, mert nem bízom magamban.
mindig ez a problémám.

2009. december 3., csütörtök

defend me

haali.



say what.
itt vagyok kettő óra óta. vagyis nem teljesen, még el kellett mennem kaját venni, aztán meg töltöttem fél órát - kábé - Lorkával. mert elmaradt a herman ottó. 
tizenöt huszonnyolc van, és a karácsonyi műsor tizenhét órakor kezdődik. azt mondtam Lorkának, hogy írok, de nem tudom, belefér-e az időmbe.

azért is megnézem a műsort. 

Kezdem.

- Hé, Lib'!
Megfordultam és szembe találtam magam Dominic-kal. Felém tartott, egy nagy mosoly kíséretében, egy üveget és egy hatalmas pogácsát tartogatva a kezében.
- Szia - köszöntem vissza neki, és megpaskoltam mellettem a földet, ő pedig törökülésbe ereszkedett mellém.
- Hoztam neked valamit enni. Már egy napja nem ettél - azzal átnyújtotta a finom falatokat. - Hoztam volna többet is, de most ezek akadtak a kezembe.
- Köszönöm - rámosolyogtam, és beleharaptam a pogácsába. - Kedves tőled.
- Tudom - maga elé meredt, kémlelve a tájat, a lemenő napot, amint átkukucskál a domb háta mögül, és vörösre festi az eget. - Szeretsz itt lenni? - kérdezte.
Nem néztem rá, de bólintottam. Igyekeztem minél előbb eltüntetni a kaját, bunkó módon meg sem kérdezve őt, kér-e.
Vajon miért érdekli?
Tűnődve nézett engem, mintha próbált volna valamit kiolvasni belőlem. Mindig ezzel a pillantással mér végig, észrevettem - mindenki mást olyan barátságosan - de engem ily módon.
Mintha érdekelném.
- Tudod - mondta, és hátulról megtámasztotta magát a kezével - nagyon kíváncsi vagyok rá, miket érezhetsz. Olyan zárkózott vagy, senkivel sem beszélsz, csak ha nagyon muszáj.
Leszegtem a fejem, és az ölembe ejtettem a pogácsát a szatyorral együtt. Van köze hozzá...? Végül is, igaza van, nem zárkózhatom magamba, mikor egy egész csapat emberrel vagyok körülvéve. Emberrel. Ez már nagy szó.
- Nem akarok vámpírkaja lenni! - megfogtam egy fűszálat, és kitéptem a földből. Azután mégegyet, mégegyet és mégegyet, kiirtva a zöldeket magam alatt.
Dominic nem szólalt meg, csak figyelte a kezemet, nézte a füveket, amelyek pontosan a cipőjén vagy elzüllött nadrágján landoltak.
- Akkor a legrosszabb helyen kötöttél ki.
Felnéztem rá, egyenesen a kék szemeibe, amelyek mintha túl közel lettek volna az enyémekhez. De aztán arrébb hajoltam és mély levegőt vettem.
- Nem, Dom, ezt te nem érted. Tudod... Az életem felét töltöttem azzal, hogy a vámpírok csicskáztattak. És... egyszerűen meguntam. Meguntam, hogy alkalmazkodnom kell a piócákhoz, hogy irányítgatnak, hogy nem vagyok szabad, csak kajának számítok és... úgymond csak azért élhetem a satnya kis életem, hogy a főméltóságokat ellássam megfelelő vérrel és szolgáljam a megmaradt embereknek fentartott közösségi szarokat, hogy ne vámpírosodjon el a világ. Te nem tudod, milyen ez. Te nem élted át... Nekem is lázadnom kellett volna. Nekem is... De az én családom más utat válaszott. Ők élni akartak, élni, és behódolni a vámpíroknak, hogy meghagyják az életüket... - éreztem, hogy a szemembe könnyek szöktek. De nem tudtam abbahagyni - a szavak csak úgy áramlottak belőlem, utat nyitva Dominicnak a lelkem felé. Még soha nem beszéltem senkinek az érzéseimről azóta - De nem jött be. Megölték őket. És engem is meg akartak ölni, de... futottam. Mentettem a tetves életem, érted?!
Dominic mélyen hallgatott, a szemét rám függesztette, és nézte, hogyan bőgök. Hogyan folynak le a könnyeim az arcomon, piszokcsíkot húzva rajtam.
És aztán átölelt. Magához vont, olyan gyengéden, mintha csak porcelán lettem volna. És jól esett - végre valaki törődött velem, végre valaki szeretett egy kicsit...
- Nem akartam előhozni az emlékeidet... . mondta halkan, dörmögve.
Megcsóváltam a fejem és az arcom a szürke pulóverbe vájtam. Jól esett, hogy valaki... vigyáz rám. Úgy éreztem, biztonságban vagyok végre, és nem azért, csak mert ez a férfi egy ezüsttőrt tart magánál mindig, nem is beszélve a pisztolyról, amiben ezüstgolyó van...
A pulóverének jó illata volt - olyan édes illatú, ami egyáltalán nem olyan, mint egy huszonöt éves férfinek, hanem mintha most jött volna otthonról, nem pedig egész nap rohant volna, koszosan, piszkosan, izzadtan.
Lehunytam a szemem. A biztonság nagyon jól esett, nem kellett félnem, hiszen ő itt volt - és ő egy erős ember, aki olyan finoman cirógatta a hátamat.
Sóhajtott és úgy tűnt, jólesően.
- Tudod, mikor öleltem át utoljára valakit? - kérdezte, inkább tűnődve, mint pontos válaszra várva. - Minimum tíz éve. A hugomat... De ő meghalt. Már el is felejtettem, milyen érzés.
Nem akartam firtatni a halál-témát. Inkább elfelejteni, jó mélyen elásni magamba, és otthagyni mindörökké egy lyukban. Habár tudtam, hogy ez nem lehetséges. Főleg nem a fiúk oldalán harcolva.
Milyen furcsa ezt gondolni - harcolni. Az elnyomás ellen.
- Őt is vámpírok...? - nem mertem tovább kérdezni. Szipogtam egyet, ő pedig bólintott.
- Igen. Jobban vagy?
Nem tudtam, mit válaszoljak, és ez lelkiismeret-furdalást okozott.
- Ha azt mondom... igen... elengedsz? - éreztem, hogyan pirul ki az arcom a kérdésre, de ő ismét felsóhajtott. Mintha nem akarná...
- Ami azt illeti, én még nem untam meg...



Ennyi.




 majd később.


ígérem.

2009. december 1., kedd

dentist

ágh.

kihúzták a fogamat. és nagyon brutál volt. a
nő meg kijelentette, hogy sürgősen fogszabályzóra van szükségem. tök jó. tök jó. tök jó.
úgy bőgtem. de nem azért, mert fájt. hanem azért, mert közölte velem a körülményeket. és rosszak voltak.
tudtamtudtamtudtamtudtamtudtamtudtamtudtamtudtamtudtam.!

még mindig el van zsibbadva a szám. és még két óráig nem ehetek, de kibaszottul éhes vagyok. 

és igen, kell fogszabályzó. lesz is.


tejoóóég. már nem zsibbadok. de kezd fájni a helye. és nem merek enni.
ugh.ugh.ugh.
meg kell próbálnom.

segítsééég!


Gré, én fogok nyerni.

infoo

áh.

info van. és játékóra, mert a múltkor felköszöntöttük hegyinét katalin névnapon, és most hálából - gondolom - játszhatunk. ez a kurva hotdog meg lassú, és "probléma az oldal betöltése közben."

és éhes is vagyok, miközben fáj a fogam és Judit sincs itt. Lorkával találgattuk, mi baja lehet. biztos beteg lett.

mindenki olyan jól elvan. csak én nem.
nahjo. még a kémiát sem értem. és rájöttem taxvivi által, hogy holnap vivi névnap lesz, és ma vennem kell bótavivinek ajándékot, mert megígértem neki :D már van is ötletem, és tudom, hogy a mogyorós-cuccokra allergiás, szóval kap epres cuccot. ;)

Gréta. majd meggondolom, odaadjam-e. és lehet, hogy igaz, amit mondtál. de lehet, hogy nem. ki tudja... mostanában.
jahés otthon majd folytatom, amit tegnap elkezdtem. :D