2010. február 28., vasárnap

regret



viv, nem vagy egyedül.
én mindig azt érzem, hogy egyedül hagynak. állandóan.
egyedül vagyok az egész világban. a szüleim is leszarnak, a barátaim is. senki nem szeret úgy igazán.
de hát ez van. nem akarok vele kezdeni semmit.
~
írt. én meg hosszan.
be kéne robbantani ezt az egészet.

egyedül vagyok. egyedül is érzem magam.
annyira vicces vagyok. fáj a fejem, a torkom kapar, mintha beteg lennék, lázas. elvágtam az ujjam mosogatás közben, pont a legjobb helyen - a kisujjamnál azt az aprócska bőrredőt.
hogy lehet pont azt?
de már forrad össze.
túl lusta vagyok hozzá, hogy felkeljek, és nekilássak teát főzni.
minek?

irigylem azokat, akiknek minden jól megy.
ez vagyok én.

2010. február 27., szombat

théâtre



á.
Vivi, imádlak. (:
milyen jót röhögtünk azon a hello kittys eseményen.
ne essen holnap az eső.
Dév, kérlek.



eláztam. fáztam. álltam a fagyos szélben. szurkoltam.
jól hangzik?


reménytelen lesz a műsorunk.
az egésznek csak a hangulata a jó.

szilvit imádom. (:


Lor, kíváncsi vagyok, mi a véleményed Anita Blake-ről (:


"A konyhaszekrényből elővettem egy bögrét a tucatnyiból. A
kedvenc bögréim a pulton, egy sokágú tartón lógtak.
Manny leült, elkezdte kortyolgatni a kávét, közben rápillantott a bögréjére. A piros alapon fekete betűkkel ez állt: „Egy kőszívű
kurva vagyok, de annak nagyon jó." A nevetéstől a kávé
majdnem visszajött az orrán.
Az én bögrémet pelyhes pingvinfiókák díszítették. Soha nem
vallanám be, hogy ez a kedvenc bögrém."

ez de aranyos már. :D

2010. február 26., péntek

vissza a nyarat.!


Viv.

azt hiszem, hétvégén el kell mennünk sétálni.
már régen voltunk.
beszélgetnünk kéne. hiányzik már a nyár.
olyan vicces volt, mikor dobáltad bottal az almákat, és én meg nevettem rajtad. mikor leültünk arra a betonra, lelógattuk a lábunkat és beszélgettünk. mikor este kilenckor értünk haza, és lecsesztek. mikor Máté belelökött az árokba. mikor bementünk azok közé a lila virágok közé, leraktuk az útszélen a bicajokat, ettünk félig érett barackot, sikoltoztunk a kutyák miatt, bementünk rövidgatyában a búzatáblába, mikor leszart a madár - nahát az volt a legviccesebb, amit valaha láttam. :'D - mikor néztük a Péntek 13-mat, sikoltottam, és te meg röhögtél rajtam, betömted a krukijót, én pedig elfordultam és sikeresen láttam tovább a tükörből, mikor néztük az Underworld-öt, és végigröhögtük az egészet, mikor megterveztük NiVi City-t, és még sokminden, amit fel sem tudok sorolni.

Ja, a kép. igenám, te vagy a kékruhás, én meg a piros. háhá. (:

hétvégén megyünk sétálni.
slusszpassz. ;)
vasárnap?

2010. február 24., szerda

échecs

Feleslegesen vannak vele.

Ezt gondolta. Miért tagadta volna meg?

Minek játszották volna, hogy vele akarnak lenni? Száz százalékig érzett valami hátsó szándékot – jó érzéke volt ilyesfajta dolgok kiszagolásához.

Biztos volt magában. Nem szólt hozzájuk, ők sem szóltak hozzá. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, a csend kényszeredett volt és nevetséges.

Ezt mindannyian tudták.

Úgy döntött, nem foglalkozik a társaságukkal. Úgy járt, ahogy szokott, pontosan abban a követhetetlen, beérhetetlen tempóban, ők pedig nehezen bár, de lépést tartottak vele.

Dühítette őt, hogy nem szólnak semmit. Hogy csak mentek utána, nem beszéltek, nem is suttogtak, de minden bizonnyal akartak valamit – akkor nem lettek volna itt, ha nem.

Mérges volt rájuk, mert nem nyögték ki, mit akarnak. De nem érdekelte, próbált kizárni minden gondolatot a fejéből, csak menni haza, nekiesni a rendrakásnak, hogy tisztességesen nézzen ki a házuk.

Hiába, az anyja már azt sem tudja, mi az a tisztaság.

Mélyen beszívta a levegőt, kezeit zsebre tette. Igen, sok dolga van otthon, de legalább lefoglalja magát a fizikai munkával, nekiáll énekelni, és akkor nem kell a sötét gondolataival törődnie, amelyek újra és újra visszatértek... Sophiahoz...

Sophia...

A nevére lehunyta a szemét, elöntötte az ismerős fájdalom, a gyász, ami ilyenkor mindig a lelkébe hatolt. Megsemmisíthetetlenül, kivonhatatlanul, gyötrően.

Nem tudott így normálisan élni. Örökösen felvillantak képek az agyában, minden rá emlékeztette, a hangok, a szagok, a képek, tárgyak. Néha csak úgy érezte az illatát a levegőben, hallotta a nevetését, aztán rájött, hogy csak a képzelete játszik vele.

A házuk előtt elhaladva felvillantak benne az ott töltött pillanatok. Mindig igyekezte elkerülni azt a helyet, messzire, amennyire csak tudta. A szobájába ha belépett, ott látta őt ülni az ágyán, háton fekve, nevetgélve, magához ölelve az egyik párnát, beletemetve az arcát, azt suttogva, milyen jó illata van.

Emlékezett rá, milyen érzés volt átölelni, megcsókolni, beszélgetni vele, vagy csak egyszerűen a társaságában lenni...

Elszorult a szíve, úgy érezte, menten összeesik, sír, zokog, könyörög azért, hogy visszakaphassa, hogy élhessen újra, hogy megint vele lehessen.

Hogy legyen valakije...

Nem, nem. Sophie halott volt, olyan halott, amennyire ő élő.

Itt hagyta őt egyedül. Tudta, mi lesz vele, ha eltávozik – magába roskad, depressziós lesz, nem lesz senki, akinek elmondhatná, mit kellett átélnie, nem lesz senki, aki péntek délutánonként nála aludna, álomba ringatná, úgy szeretné, ahogy ő szerette.

De itt hagyta. Ezért hibáztatta. Nem gondolt bele a helyzetébe...

Mindent ráhagyott. Egyedül, egészen egyedül a világban, mint egy kis cseppet a tengerben.

Leroskadt egy padra, az arcát a kezei közé temette és mélyen beszívta a hűs levegőt. Egész testében remegett, reszketett az elfojtott indulattól, a könnyektől, az emlékektől.

Nem bírta már tovább azt a hatalmas terhet, ami a vállaira nehezedett.

Valaki leült mellé, a hátára tette a kezét, és próbálta nyugtatni. Motyogott neki, de minden elmosódott, nem hallott semmit, nem érzékelt, csak megpróbált elmenekülni az emlékei elől.

Soha, semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen.

Talán pszichológushoz kéne járnia. Agykurkászhoz, aki segít neki feldolgozni a lehetetlent.

De hogyan? Tudja egyáltalán milyen érzés végignézni azt, ahogy a barátnője főbe lövi magát – látni a kiloccsanó vért, agyvelőt, az összecsukló testet, annak, akit szeretett, hiába könyörgött neki, hogy ne tegye, hiába kérte, hiába ígért bármit is...

Egész testében megrázkódott a rettenettől. Minden újra életre kelt – a halott, a vérszag, a hányinger, a forgás, a rettenet, a sokk – forgott vele a világ, elszédült, nem kapott levegőt.

Zokogott. Borzongott, hevesen szedte a levegőt, úgy érezte, minden elfogyott, minden hiábavaló, minden csak azért van, hogy ő szenvedjen.

Mások gondtalan boldogsága, hatalmas életvágya, szeretetettsége, ami neki nincs.

Irigyelte tőlük, hogy nem él a fejükben olyan kép, ami végig fogja őket kísérni egész életükben – holttestek, vér, a barátnője elernyedt teste, a zokogás, az utolsó mondat, amit hallott: szeretlek, Chris, mindig is szerettelek, és szeretni is foglak.

A szavak kitörölhetetlenül zengtek az emlékezetében.

Dehogy szerette! Ha szerette, nem adott volna neki ilyen látványt, nem késztette volna depresszióba, nem kellett volna sokkos állapotban rendőrök idegfeszítő, cseppet sem együtt érző kérdéseire válaszolgatnia...

Nem hagyta volna itt, ebben a mocskos világban, holott tudta, milyen egyedül lenne. Tudta, hogy csak őt szerette.

Miért lett öngyilkos? Miért, miért, miért?! Hiszen eddig mindene megvolt, senki nem bántotta, senki nem zaklatta, mindene olyan tökéletes volt, amennyire csak lehetett...

A tökéletesség kergette a halálba...?

Görcsösen markolt az arcába, úgy érezte, le tudta volna tépni a saját bőrét, fájdalmat okozott volna magának, azt akarta, hogy mindene fájjon, amiatt sírjon, ne Sophie miatt.

Nem akart többet rágondolni.

Még mindig szerette. Hiányzott neki, minden nap elment a sírjához, meglátogatta, beszélt hozzá, suttogott neki, úgy, ahogy ő szerette.

Úgy érezte, mindenért ő a felelős. Minden az ő hibája... megakadályozhatta volna... és akkor még mindig... élne.

monstruexse


nem érezte magát zaklatottnak. a legkevésbé sem. még csak nem is értette, miért kéne annak lennie. egyenletesen légzett, nem volt semmi baja, csak a gyomra korgott egy kicsit.

imádom őt.

2010. február 23., kedd

pétale



agh. éhezem.

anya megmentette az életem, vett nekem olyan pizzás tallért.
most várok a buszra.
apa süt nekem palacsintát. (:


alig várom, hogy hazamehessek.
gyermekded izgatottság.

imádom azt a fiút. rövid idő alatt, de imádom.


miért van az, hogy van két David-fiú a suliban, erre mindkettőnek barátnője van?
csapás.


eperszedőzöm.

2010. február 22., hétfő

odeur de sang


óigen, óigen, óigen!

Vajon mit keres Eric, a vámpírok vezére éjnek idején meztelenül az utcán? Sookie egy kis nyugalomra vágyik, de a kisvárosba érkező gonosz és mindenre elszánt boszorkányok egyszerűen ellopták Eric emlékeit, így segítségre szorul. Sookie vámpír szerelme Peruban üdül, miközben a nem hétköznapi képességekkel megáldott pincérlány a boszorkányok, az éhes vérfarkasok és a bosszúszomjas vámpírok összecsapásának kellős közepén találja magát…

várható megjelenés: 2010 március

végre.
remélem, összejön Alcide-dal (:


megpróbálom letölteni az Anita Blake sorozatot.
szurkoljatok. ;)

jee. sikerül. úgy látszik.

peut-être

úgy szeretnék ilyen tájon sétálni. menni, menni, beszívni a friss levegőt, gyönyörködni a szép, zöld erdőben, hátizsákkal a hátamon, nem aggódni semmi miatt, látni virágokat, madarakat, növényeket. valakivel lenni közben. vele. nevetni, játszani, versenyt futni, virágot szedni, terméseket gyűjteni, fotózni.
aztán szeretni.

hiányzik

2010. február 18., csütörtök

espoir


röviden.
várom a hétvégét.
igen, egy kis remény. ;)

az edzés fél óra gyötrelem. azután pár várakozással töltött perc a bercsényiben.

Bam Margera operaénekes ma.
Fannit én akkor is szeretem. mert ő F. (:
Máté megdobált minket hógolyóval.
Grétával eszméletlen jókat tudok röhögni. (: másodiktesó.♥
disznóvágás-randi.



Juhuuu, valószínűleg megyünk a Showder Klubba. (:
de csak ha lesz jegy.
szurkoljatok!*

2010. február 17., szerda

grr


segítség, segítség, kifogytam a témákból!
haha. ez most.
kell ide.


parc d'attraction


egyszerűen ki vagyok akadva.

hiányoznak.

nincs szükségem semmire. eldöntöttem, hogy ennem kell, szomorkodni fogok, és nézem az igazi vért - csak mert tükörfordításban.

ő is felidegesített. csak nincs kedvem neveket írni. pedig tök jól elvoltam vele.
miért kell ilyen seggbunkónak lenni?



nem érdemlem meg, hogy bárki is szeressen?
mikor én csak egyet akarok.


Je me retire maintenant.

2010. február 14., vasárnap

Je le veux.

utálom a valentin-napot. az ok egyszerű, letagadhatatlan.
csak.
mindenki mindenkit szeret - én meg senkit.
juhú.

káprázatos.


éhes vagyok.

megint fogok írni. a valóság elől bemenekülve a képzeletbe.
talán ez jó lesz.
azt akarom, hogy ne csak én szenvedjek - önző dolog, butaság, de jól érezném magam tőle.

csak én vagyok ilyen?

megnéztem anyával a másnaposokat. és annyira jót nevettem.
mike tyson?


Linke. ő az, aki a Valentin-napról eszembe jut.
fojtogató hiány.
hiányzik.

2010. február 13., szombat

broutilles

most haragszom rá. lehet, hogy tudja, lehet, hogy nem. nem is érdekel.
megelégeltem, amit csinálni szokott.
egyszerűen rosszul esnek a megjegyzései.

agh.
túlságosan képes vagyok ilyenekkel elrontani a kedvem.
rájöttem, ki a legjobb barátom, és talán nevetségesen hangzik, de ő nagyon megért engem. mostanában nagyon jól elbeszélgetek vele.

Linke.


A buszmegállóban duruzsolnak az emberek. Hangosan nevetgélnek, beszélgetnek, uzsonnáznak, veszekednek, fenyegetik egymás életét, kötekednek, lökdösődnek, kergetőznek, szótlanul állnak, figyelik a másik cselekedeteit, zenét hallgatnak annyira hangosan, hogy kihallatszik a fülükből, nekidőlnek a táblának, amelyre a menetrendet írták ki, csókolóznak, megölelik egymást és csak úgy állnak egymásba kapaszkodva, telefonálnak, hevesen gesztikulálva, szitkozódnak, sikoltoznak, cigiznek.
Ő is cigizett. Már a másodikat szívta, kis körökben fújta ki a füstöt, ami elszállt a levegőben, ott hagyva őt, világgá menve.
Az emberek számára a cigi közömbös. Ez egyszerű tény. Aki nem dohányzik, az nem szereti, próbál távol kerülni a dohányosoktól. Aki dohányzik, az vagy odapofátlankodik és kér egy szálat, vagy ő maga is cigizik - esetleg csak elviseli.
Ő már csak megszokásból csinálta. Fellengzően szívott egy slukkot, aztán rögtön kifújta. Figyelte a hamut, a parazsat, ami a szíváskor keletkezett. Egészségtelen önpusztítás, de ő csak azért is csinálja, mintha ki akarná magát nyírni. Milyen ironikusan vicces. Hadd cigizzen, egyszer úgyis meg fog halni, ki tudja mikor. Lehet, hogy éppen holnap elüti egy autó - és akkor nem a cigi ölte meg. Hoppá.
Alapvetően pesszimista volt, mégis megcáfolta magát a viselkedésével. Néha képes volt túlságosan szeretni.
Mélyen belélegezte a tiszta levegőt, megtisztítva magát a cigi után. Valami kaja után sóvárgott, egész nap nem evett semmit.
Nézte a körülötte lézengő embereket, fél vállal a villanyoszlopnak támaszkodott, a nap sugaraitól összeszűkült a szeme, kis félholddá változva.
Milyen érdekes nézni őket. Megtapasztalni az érzelmeiket, amelyek pontosan tükröződnek az arcukon. Valaki szintén azt csinálja, amit ő. Valaki észreveszi, idegesen pillant rá, aztán lesüti a szemeit.
Valakik unalmukban babrálnak tárgyakkal. Egy lány a kulcsaival játszadozik, megpörgeti őket az ujján. Egy srác másodpercenként a telefonjára pillant, megnézi, mennyi az idő - türelmetlen. Többen beszélgetnek, egy lány lassanként felvihog a leggyengébb poénokon is, tetszeni akar az egyik mellette állónak.
Egyedül állt egy csaj, szintén a táblának dőlt, vele szemben, és cigizett. Tapasztalt cigisnek tűnt, nem most kezdte. Mindenhol tetoválások borították - a karján, a nyakán, a halántékán párducminta.
A lány elmosolyodott, ahogy a tekintetük találkozott. Különcen, kacéran, mintha biztos lett volna abban, hogy leleplezte őt valamiben. Azok szoktak így mosolyogni, akik fölényesek, lenéző félmosollyal.
Nem vette le róla a tekintetét. Próbálta megfejteni a titkát.
Imádta a rejtélyeket. Mindent, ami titok, amin elgondolkodhat, amit kergetni tud a gondolataival. Az ilyenektől általában soha nem tudott megszabadulni. Imádta a gondolatokat, a különböző személyiségeket. Soha nem akarta őket megismerni, csak elraktározni őket a tudatában. Nem baj, ha nem emlékezett rájuk, a tömegemberek általában eltűnnek. Nem is a felhajtás számít - csak a személyiség, amely süt a tekintetéről.
Szívott a cigiből, majd a hamut a földre pöckölte.
A busz késni fog. Mindig késik, aztán tovább marad, megvárva az embereket. A buszoknak nem mindig időben kéne ideérniük, az indulási időtől számítva öt perccel legalább?
Szerette a szabályokat megtartani, de áthágni is. Olyan izgalmas azt művelni, amit tilos.
Egy öreg néni szigorúan nézett rá. Mélyen belevéste az övéibe a farmerszerű kék szemeit, amely alatt táskák voltak, azt sugallta, megveti.
Nem érdekelte. Elfordította a fejét az ég felé, ismét mélyen beszívta a levegőt. Úgy érezte, kitisztítja magát a levegővel, kiűzi magából a fekete nikotint.
Nikotin.
Összevonta a szemöldökét, a kapucniját jobban a fejébe húzta, igyekezett elbújni. Szerette, ha sötét van körülötte. A sötét olyan izgalmas. Lefesti a személyiségét - van benne valami elmagyarázhatatlan titok, félelem, energia, lusta sötétség, mégis nyugtató. Nélkülözhetetlen.
A nap rég lement, a tömeg egyre csak gyűlt és gyűlt a kis placcon. Neki mindegy volt, ki tolakszik elé. Egyszer úgy is sorra kerül. Felmegy a buszra, tök mindegy, áll-e, vagy nem. Úgyis oda kell adnia a helyét az öregeknek, mert akkor lelkiismeret-furdalást kap majd, és azt nem bírja elviselni.
Milyen nevetséges.
El is mosolyodott ezen a képtelenségen. Szeretett magabiztosnak tűnni, most pedig nem az. Most csak úgy néz ki, mint aki megpróbál félelmetes lenni, aki tesz arra, ami körülötte folyik.
Valójában nem így volt.
Egyáltalán nem.
A cigi elfogyott. Elnyomta, majd leejtette a földre, és figyelte, ahogy élettelenül hever ott. Megölt egy cigarettát.
Haha.
Mégis nevetni támadt kedve. Az utóbbi időben teljesen megváltozott, még ő sem ismert rá magára. Minden az érzelmein alapult - ostoba érzelmeken, felesleges szenvedéseken, függőségeken, vágyakon, hirtelen dührohamoktól, heves szeretettől, mindentől függött, amit nem akart elérni.
Milyen jó lenne elnyomni őket.

2010. február 12., péntek

hémorragie

betömöm a többi piritoskenyeret. mostanában állandóan eszek, ami meg is látszik rajtam.
kakaóval kell true bloodot nézni.
valószínűleg az fog kialakulni belőle. hacsak jó a moovie.
megsütöm a piritosokat.
bocs. ínyműtétem volt.

nem tudtam abbahagyni az idétlen röhögést.
grétuska.♥
hideg van itthon. kész a piritosom, most nekikezdek a kakaónak.
juhú.
upsz, nincs tej.


véres lett a hajam?
igen... ii...igen, ott maradt egy kicsi.
hörr. az baj. pam ezért meg fog ölni.

2010. február 10., szerda

rire


ó, én hippi akarok lenni.
vagy színész.
ú. milyen jó lenne.


nézem az új öribari-kerestetiket, és teli van ribancokkal. (: az egyik meleg pasi úgy néz ki, mint paul wesley, a vampire diaries-ből.
akit utálok. ;)
de paris-rulez.

a nap fénypontja egyértelműen az, mikor fannit dobáltuk lorkával papírgalacsinokkal. HÁBORÚ. whoa. 

True blood
" a bátyám, Rufus azt állította, hogy a barátnője össze tud törni egy sörösüveget a didkóival. mikor egyedül voltunk, megkértem, hogy mutassa meg. sör sört követett, mígnem azt vettem észre, hogy a fejem van a didkói között. rufus épp akkor jött haza, és úgy feldühödött, hogy kivágott az ablakon. a csípőm darabokra tört, beraktak a helyére valami szar vasat.... úgyhogy a seggem mágneses!" 
idióta pasi könnyekkel küszködve.
még mindig ezen röhögök.

2010. február 9., kedd

alourdissement

Hallo.


teljesen nincs kedvem semmi épkézlábhoz.
álmos is vagyok, rossz a kedvem. sőt, semmihez nincsen. de elvárom magamtól, hogy írjak.


most nem megy az írás. sajnálom.



szeretném a szobámat világosbarnára festeni, elhozni azt a zöld franciaágyat, ami passzol a szobához, felrakni a falra képeket és növényeket, újrafesteni az ajtót, és a szekrényt, aztán még lehet, hogy kapok egy éjjeliszekrényt is.

arra meg majd szerzek egy lámpát.
és otthonos leszek.


találtam egy annyira jó számot.
valószínűleg megvan egymillió éve, de nem érdekel.

revenge, thirty seconds to mars.



~


csalódtam benne.
:S

2010. február 7., vasárnap

karl

*ne kapcsold már ki a zenét, ha megkérhetlek ^^



most kifejezetten elfoglaltnak nevezném magamat.
félpercenként felpattanok és lehabozom a levest, mivel anya havat lapátol. megyek is, juhu.
de ez egyre rosszabb lesz, mert egyre habosabb.

nincsen hotdog-belépés a szerverköltözés miatt, de rákerestem magamra, és juhu, 464, ötvenkettő látogató.
nyertem.


az egész... olyan furcsa.
azt hittem, Dotti, megszabadultál az ashley imázstól :D


I was born of the womb of a poisonous spell
Beaten and broken and chased from the lair
But I rise up above it, high up above it and see
I was hung from the tree made of tongues of the weak
The branches were bones of liars and thieves
Rise up above it, high up above and see


Pray to your god, open your heart
Whatever you do, don't be afraid of the dark
Cover your eyes, the devil inside

One night of the hunter
One day I will get revenge
One night to remember

One day it'll all just end, oh


annyira jó ez a dalszöveg.


én annyira imádom azt a .... *-*

én vagyok az egyetlen, akit nem izgat a ...
pénz?



mivel nincsen hotdog.



2010. február 6., szombat

magique

valami hihetetlenül fontos közlemény.


Boldog Szülinapot Davciii!♥♥♥

és persze boldog névnapot, Dotti ^^


×



á. 558.
folytatnom kéne azt, amit írtam.
tetszik egyáltalán valakinek?
erre is várom a véleményeket.

oké, elővettem az europa naptárat. mert ugye abba írtam, nincs írósfüzet. xd
most pedig meg kell próbálnom kinyitni.
de hogy, hogyha azon támaszkodom?
sikerülni fog.

áá, már fél órája nem megy. :D
fáj a hátam. a bordám.

képzeljétek, ma én sütöttem . (: rántott gombát...
de azért büszke vagyok magamra.

kinyitom a naptárt.
sikerült.
és most szépen visszaolvasom az eddigit.

találtam hotdogon egy....
istent.
aki a normális emberek felé magaslik.
szó szerint. ;)



kezdem.

Éreztem, hogy a könnyeim hangtalanul végigfolynak az arcomon. Mégsem hagyják abba? Kár. Már egészen eluralkodott rajtam a hisztéria, és mit meg nem adtam volna azért, hogy újra minden a régi legyen. Hogy ez az egész elfelejtődjék, mit meg nem adtam volna, ha nem történt volna semmi.
De akkor Őt is elfelejthetném, Őt, aki éppen erre halad, azt pedig nem akarom.
Túl fontos nekem ahhoz.
Hátradöntöttem a fejem, lehunytam a szemem, és próbáltam olyan feladóan kinézni, amennyire csak tudtam. Biztos itt akar majd maradni. Legrosszabb esetben kivonszolni innen, talán fel is ajánlja, hogy hazavisz, és valaki meglát vele. Hát az jót tenne mindkettőnknek.
Beharaptam az alsó ajkam, és a mellkasomban életre kelt a szívem újból. Valami kellemes érzés melengetett, valami leírhatatlan, jó érzés, ami nem hagyott nyugodni. Nekem szomorúnak kell lennem, sírnom, elbújni, a lelkiismeret-furdalásnak élni...
Talán egyszer bocsánatot kérek tőle.
A szekrény fala már átmelegedett a testemtől, a léptek pedig egyre közeledtek.
Minden hiábavaló. Előle nem tudok sem elbújni, sem meglógni, mert akár akarom, akár nem, követni fog.
De nem akarok elmenni előle. Nem, mivel már hiányzik.
Vicces, de hiányzik, talán nem annyira, mint Chris, de hasonlóan. Én az érzelmeire épültem, nem az ösztönre. Hát persze, hogy a szerelmet nem tudom elfelejteni olyan könnyen.
Ez a sors fintora.
Meg sem lepődtem, mikor fénysugár áramlott be a szekrénybe. A szemhéjam hirtelen piros lett, az orrom megcsapta a kellemes levegő, eljátszadozott vele, majd besiklott az orromba, átáramolva a testemen, a tüdőmbe.
Éreztem a bőrdzseki illatát, kakaóillatot, és esőét is. Esőét?
Igen, hallottam a cseppek hangját, ahogy az ablakhoz koppantak.
- Nocsak, nocsak.
A hangja imádnivalón mély, betölti a csendet, játszik a fülemmel, de még mindig gyötör. Érzem benne azt a higgadt, angol akcentust, amit nem tud elrejteni. Ő az egyetlen angol rajtam kívül az iskolában.
Nem nyitottam ki a szemem. Chris arca vetült a szemeim elé, a mosolygós kék szemei, amelyek erre a képre elsötétülnek, elhidegülnek, passzolva a színükhöz.
Libby és Karl együtt. Az, akit a legjobban szeret, azzal, akit a legjobban gyűlöl.
Aki tönkretette a gyermekkorát.
Régebben, mikor Karl beszélni próbált velem, mindig úgy tettem, mintha ott sem lenne. Mindig elkerültem, felszegtem a fejem, ha megjelent a színen, csak mert terrorizálta Christ. Linkét.
Szóval soha nem bírtam, egészen fél évvel ezelőttig. Egy alkalommal kerti partira kellett mennem anyámék munkaadójához, aki történetesen Karl apja. Semmi más velünk egykorú nem volt ott, mi pedig... elbeszélgettünk.
Nem nyitottam ki a szemem. Nem is fogom egy darabig - ezzel biztattam magam. Nem hagyom, hogy beleessek az akarata nélkül is fogva tartó jeges szemeibe, amelyekben mindig elgyönyörködtem.
Miért kerülöm Christ? Miért kerülöm vele együtt Karlt is?
Mit szólna, ha kiderülne, hogy nem olyan régen Karl és én
nagyon közeli kapcsolatba kerültünk egymással...?
Az elején jónak tűnt kerülni. Jónak tűnt, hogy azt hiszi, elhidegültem tőle, ha nem találkozunk, talán lassan, fokozatosan megbékél, elfelejt. Talán már nem leszek neki olyan fontos- talán egy szép napon elfelejt, és ha visszagondol a múltjára, akkor nem is leszek ott én.
Arra gondoltam, hogy könnyebb, ha nem találkozunk. Fokozatosan eltávolodunk egymástól.
Soha nem bocsátana meg nekem, ha megtudná. Ha pedig valami csoda folytán igen, akkor minden megváltozna. Biztos nem úgy tekintene rám, mint eddig.
De aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem olyan könnyű. Kínzó és gyötrő, a hiánya felemésztő, magányossá és örökösen lehangolttá tesz. Jó ez nekem?
Nem csak magamra nézve, hanem rá is. Ezt egyszerűen nem lehet végrehajtani. Csak önző módon meg akartam magam kímélni attól, hogy utáljon. Hogy megtörjön. Hogy csalódjon.
El kéne mondanom neki. Szembenézni a következményekkel, és nem elmenekülni előlük.
Éreztem, hogy Karl leguggolt mellém. Az illata bebújt az orromba, és vackot vert ott - tudtam, hogy ez teljes mértékben az övé - és akaratlanul is elbódultam.
Nem, nem, Libby, nem szabad, tilos, tilos, tilos!
- Ide szoktál bújni?
A lehelete súrolta az arcom és a nyakam bőrét, végigszántotta a bőrömet, jéghideg fuvallatot hagyva maga után. Kakaóillata volt, mindenhol az lappangott.
Éreztem, hogy libabőrös vagyok, és elvörösödtem. Jaj, ne. Túlságosan leleplező minden, amit a testem tesz.
Nem válaszoltam. Lusta voltam, féltem, hogy a hangom elcsuklik, hogy elárulom magam teljesen.
Vállat vontam csak. Bárcsak el tudnék menekülni előle. Bárcsak hagyná.
- Nem fogsz szólni, igaz? - nem várt válaszra, csak fészkelődni kezdett. - Oké, akkor nem. De készülj fel, hogy tőlem nem olyan könnyű megszabadulni.
Ó, mintha ezt eddig nem tudtam volna! Ha Karl nem akar elmenni, akkor nem is fog.
Hallottam, hogy szürcsölget valamit, minden bizonnyal a kakaóját. Résnyire felnyitottam a szemem, és tudtam, hogy engem akar idegesíteni.
Nekidöntötte a hátát a szekrény külső falának, mintha csak őrködne felettem, és egy műanyagpohárból iszogatta a világosbarna folyadékot, ami egyértelműen kakaó volt.
Szokás szerint a fekete bőrdzsekije volt rajta, meg egy fehér ing, lazán összegombolva, kilátszott a fél mellkasa, és egy kicsi alulról, a medencecsontja felett.
A szívem nagyot dobbant - láttam már félmeztelenül, túlságosan is jól érezve magam közben, aztán úgy is, hogy az a fél-szócska eltűnt a meztelen elől.
Nem csoda, hogy az összes lány odáig van érte...
Rám pillantott a nagy, hihetetlenül világoskék szemeivel, és elmosolyodott.
- Nem kellett sokat várnom.
Dacosan elhúztam a szám. Karl valahogy nagyon viccesnek találta, ha harcolhat velem.
- Sokat kérnék azzal, ha... egyedül hagynál?
Meglepődtem, hogy a hangom milyen rekedt, valószínűleg borzalmasan nézhettem ki a vörös, kisírt szemeimmel, a kócos hajammal, és ki ne hagyjuk, hogy a szekrényemben ücsörögtem.
Karl mosolya elhalványult, egy félmosolyba húzódott.
- Ó, túl sokat is, azt hiszem - Közelebb csusszant hozzám, majd felém nyújtotta a kakaós poharat. - Nem láttalak két hete. Akkor is csak... köszöntél.
A hangjában bujkáló elnyomott szomorúság mérte ki rám a végső csapást.
Nem csak Christ bántom, nem csak magamat, hanem őt is... Eddig nem gondoltam úgy rá, mintha... mi ketten egy párt alkotnánk - nem is alkottunk. Azt hittem, hogy csak játszadozik, gyűjti a női trófeáit, ahogy eddig, számolja, hány jó csajt dugott meg.
Ezek szerint mégsem.
- Egy csődtömeg vagyok, Karl, egy istenverte csődtömeg!
Az arcom a kezeim közé hullott, a sírást sem tudtam tovább visszatartani.
Miért? Miért, miért, miért?





19.37.
megyekel.

2010. február 5., péntek

isolé

tamtamtatata tarararam
találd ki, mi ez.

jaj, apa bent van anyánál, egyedül és gépezik és szegény annyira nem ért a géphez ... na mindegy, szóval engem hívogat, hogy mit hogy kell, én meg nem bírtam ki már röhögés nélkül. annyira aranyos!!!!
besértődött. :D

Es ist 5 vor 12 und wir sind dabei

Remegés. Mérhetetlen remegés, hosszas, alázatot követelő remegés, hidegrázás, nyilvános magamba-süllyedés. Igen, valószínűleg ez kellett nekem.Képtelen voltam mozdulatra, csak öntudatlan rázkódásra, és ez csak egy picike kis félbe hajtott lap miatt volt, amely ott hevert a történelemkönyvem tetején, amelyre határozottan nem emlékszem, hogy én tettem volna oda.
Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, csak bámultam a papírkára mereven, néztem a sebtében kitépett lapot, amelyet tudtam, ki tett be oda. Persze, ő is tudja a zárkódot...
El kellett volna mennem. Rohannom, becsapni a szekrényt, fogni azt a könyvet, ami kell hétvégére tanulni, a többit ott hagyni, aztán elmenekülni, megfutamodni, még csak távolról sem látni őt. Ezt minden nap el tudtam viselni - bármennyire kínzott is.
A lap bármilyen kicsi is volt, a legfeltűnőbb jelenséget keltette a szekrényben. Hívogatóan, titkot rejtően. Talán rövid? Talán hosszú, kifejező, magyarázatot követelő, de az is lehet, hogy mindent a szememre vet, amit elszenvedett.
Ez rá vall - olyan, mint a nyári zivatar, kiszámíthatatlan, egyik pillanatban eldönt valamit, aztán meggondolja magát, szeszélyes és neki vannak a világon a leghosszabb érzelmi viharai.
Mit teszek vele...?
Azt vettem észre, hogy félrelököm a könyveket a földről, levágom a táskám magam mellé, és bezuhanok a szekrény biztonságot rejtő falai közé. Sírtam, a levelet szorongattam a kezemben, de elolvasni nem mertem.
Magamra húztam az ajtót, és kicsúsztattam rajta a bokám, hogy kapjak valamiféle levegőt, és kellő fényt.
Mit tegyek most? Mit kell tennem? Nem mondhatnám el neki?
A szívem hatalmasat dobbant - szemben álltam önmagammal, és a két megoldással. Az egyik elkerülhető, a másik nem. Az egyik kevésbé fájdalmas, a másik gyötrő. Az egyik csalódottságot okoz, a másik fájdalmat. Az egyikben nem tudod, miért, a másikban úgy érzed, elárultak.
Hát akkor mit tegyek?
Okoltam magam a saját esztelenségem miatt, a nyavalyás érzelmeim miatt, a tökéletesen összefüggéstelen érzelmek miatt.
De Christian hiánya felemésztett. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy ezt tovább elviseljem... Túlságosan tőle függ az egész életem.
Nekidöntöttem a fejem a szekrény falának, próbáltam visszatartani a feltörő hüppögéseket, amelyeket bárki meghallhatott volna, a lábam így is árulkodó. Nem volt szükségem vigasztalásokra, üres kérdésekre, amelyeket mindenki azért tesz fel, mert megeszi a kíváncsiság az iránt, hogy mi a bajom. De nem éreznek.
Ebben a pillanatban minden embert utáltam - kivéve persze őt.
Hallottam az emberek moraját, amint végighaladtak a folyosón, vihogásokat, heves beszédet, halk baktatást, mindenki ment; hogy a dolgát intézze.
Régen ilyenkor mindig együtt mentünk haza. Mindig megvárt itt, a szekrényemnél, megkérdezte, milyen napom volt, aztán átkarolta a vállam és lementünk a büfébe, hogy Christian megvegye a szokásos fahéjas csigáját, mert imádta a fahéjat.
Minden olyan megszokott volt vele - egészségesen állandó, kellemes biztonságérzet. Hacsak nem jött rá a szeszély.
De az életembe valami kimondhatatlan izgalom tört be - szemtelenül befurakodva az életembe. És én teljesen, a lehető legeszméletlenebb módon belezúgtam ebbe az izgalomba.
Elfogott a lelkiismeret-furdalás, a könnyeim utat törtek a szememből, és felszakadt belőlem minden, amit a mai nap elnyomtam. Megérkezett a mindennapos sírás, ami soha nem hagyott békén.
Próbáltam csitítgatni magam, de ugyan minek? Nem tudtam megakadályozni a zokogást - meglepődtem magamon. Olyan volt, mintha elfogyott volna a levegőm, nem voltam képes lélegezni, levegő után kapkodtam. Irgalmatlanul sajgott a szívem, szúrt a mellkasom, mintha az összetört szívem egyik szilánkja beleszúródott volna a húsomba, olyan kínt okozott, amelyeket szavakkal nem tudok leírni.
Összezavarodva, remegő kezekkel hajtogattam szét a papírt, nem láttam semmit a könnyeimtől, a mellkasom meg-megemelkedett, aztán hirtelen visszazuhant, csuklásokkal és sikkantásszerű hangokkal kísérve magát. Kilöktem a könnyeket a szememből, hogy lássak is valamit, de aztán azok automatikusan visszatértek belé. Megpróbáltam kibogozni a könnyfüggönyön keresztül a szavakat, azokat a jellegzetes, dőlt, szálkás betűkkel írt szavakat, amelyeket belevésett a lapba.
Ugyanis elmosódtak, és átlátszottak a körvonalaik a hátoldalon.
Újra és újra és újra és újra az arcod látom, mindenben.
Akár a kések - a lelkembe hatoltak, szétvágva engem apró darabokra, szétszakítva és eldobálva, fájdalmas sebeket okozva.
Bántom őt. Nem csak a saját lelkemet rombolom le, hanem az övét is, nem csak magamnak okozok fájdalmat, hanem neki is.
De gyáva vagyok. Megfutamodom az igazság elől, elbújok egy kis lyukba, és ott is maradok, megbántom őt, pedig az volt a célom, hogy éppen ezt kerüljem el.
Az emberek elcsendesedtek, észre sem vettem, hogy elhangzott a csengőszó. De nem is érdekelt. Egy kicsit el akartam bújni, egyedül lenni, leszarni a világot, beburkolózni. Sajnálni magam. Azt hiszem, nem kérek sokat ezzel.
Ki tudja, mióta ültem ott. A könnyeim már csak maguktól folytak, egy idő után már nem is töröltem le őket az arcomról, ami már kezdett ragadóssá válni tőlük. De csak folytak, mintha saját életük lett volna. Mindenhol könnyes voltam - a pólóm, az ingem, még a vékony nadrágom is átázott, éreztem, hogy a bőröm is nedves.
Néztem a képeket a szekrény szemközti falán, amiken ő, én... mi voltunk, amiket együtt ragasztottunk ki. Néztem a mókás arckifejezéseit, az elhúzott száját, azt, ahogy átölel és nevetünk.
Hát nem vicces, hogy egy hülye érzés ennyi mindent képes megváltoztatni? Az egyik pillanatban ott van melletted, aztán meg már... nem.
Csak a te hülye hibádból.
A csend betöltötte az egész folyosót. Nem hallottam semmit, a fülem zúgott, de nem érdekelt. Néztem a képeket, az arcát, a mosolyát, és még rosszabbul éreztem magam.
Mély levegőt vettem és felvettem egy másik pózt. A hátam elgémberedett, a lábam elzsibbadt, és eluralkodott rajtam a lelkiismeret-furdalás, koronával képzeletbeli fején.
Nem tudtam, milyen érzés elveszíteni valakit, aki igazán közel áll hozzád. Elárulni a legjobb barátodat, a lelki társadat, a tudta nélkül, hazudni neki. Hát ezt nem bírtam tovább.
A fejem teljesen zúgott a gondolatoktól, úgy éreztem, a szívem nem bír el több fájdalmat. Épp elég látnom Christ minden nap, amikor kimegy az iskola kapuján és visszanéz, hátha... ott vagyok.
És csalódnia kell bennem. Nem ért semmit. Nem tudja, miért teszem vele, amit teszek. Egészen kétségbeesett és szomorú.
Léptek hatoltak a csendbe, mire ösztönösen összerezzentem. Már mióta nem hangzott fel semmilyen hang, és el is felejtettem egy kis időre, hol vagyok. Kijózanodva kezdtem el fülelni, mert a léptek hangja túl ismerős volt.
Határozottan kongó, hosszú léptek, elnyújtott csenddel, mérsékelt dobbanások, jellegzetes, félelmetes, magabiztos ütem.
A szívem úgy verdesett, mintha egy kismadárt zártak volna a mellkasomba, aki félve csapkod a szárnyaival. A lélegzetem is elakadt, az utolsó könnycseppek egyike lepottyant a vállamra.
A képzeletem elé bevetült a magas alakja, a megfeszített válla, a laza, kimért járása, a cowboycsizmája, ami mindig rajta van, a csőnadrágjával párosítva, a bőrdzsekije, amelynek olyan jó illata van, a félrebillentett feje, a jeges kék szemei, a rakoncátlan, lenge tincsekből álló sötétbarna haja.
Itt jön az árulásom tárgya.



folytatom.(:

2010. február 3., szerda

blond


kickass, everybody.

 véleményeket akarok. akár negatívat, akár pozitívat.
és mivel ilyen jó kedvem van, ezért megörvendeztetem magam egy kis libby-chris párossal az ex-időkből, az új történetből.

ma elértem a kemény ezerhétszáz látogatót. viele danken. (:


ma Dé feljött a buszra, egyenesen engem nézve, a szőke hajával, meg a feloldódott mogorva tekintetével.
nagyon olyan, mint ő.
túlságosan is.





akkor.
abandoned.

Az, hogy lelkiismeret-furdalásom volt, nem kétség. Egy kicsit sem az, sőt, ha már azt nézzük, lehetett volna súlyosabb is, olyan, ami lerombolja a szívedet, hagy szenvedni, aztán kinevet. Más szóval sokkal gyötrőbb.
Mióta menekülök előle? Mióta félek a szemébe nézni, találkozni vele, távolról látni? Inkább végigszaladok a folyosókon szünetben, elkerülöm a helyeket, ahol tudja, hogy lenni szoktam, inkább fél kilométert kerülök, hogy ne kelljen elmennem a házuk előtt. Szánalmas.
Igazából azt sem tudom, miért kerülöm. Nincs rá semmi okom, semmi kézenfekvő, csak egy apró malőr, ami megváltoztatta az életemet.
Most is csak a csengőre vártam. A padot markoltam idegességemben és figyeltem, ahogyan az ujjaim egészen kifehéredtek, lüktettek, minden lüktetett.
Csodálkoztam, hogy kibírtam. Elviselhetetlenül szédültem, mivel tudtam, hogy ha nem megyek ki elég gyorsan, megpróbál elkapni az ajtónál. Beszélni akar majd velem, rákérdezni azokra, amikre nem akarok válaszolni, amiket megpróbálok a tudatom alá söpörni.
De már rettenetesen hiányzott. A társaságom észrevehetően megcsorbult, nem volt ott velem az, aki mindenhová velem jön, akinek az arcához mindenki az enyémet párosítja.
Iszonyatosan.
Szóval mindenkinek feltűnt, hogy Libby elkerüli Christian-t. Ő pedig kétségbeesetten kutat utánam, bevetve minden erejét.
Nem tudom, meddig fogom még bírni, de azon leszek, hogy minél tovább. Azt kell hinnie, hogy erős vagyok.
De hogyan? A hiánya már felemésztő, felkavaró és borzasztóan gyötrő. Nincs velem senki, akinek el tudnám mondani minden gondomat, nincs nekem nála jobb barátom.
A csengő hangja hangosan hatolt be az osztály morajába, én pedig összerezzentem. Oké, akkor mostantól számolva van öt percem, hogy kijussak a szekrényemig, megelőzve őt, annyira észrevétlenül végigsuhanva a folyosókon, amennyire csak tudok, sietve bepakolni a könyveimet a boxomba, amelyekre nincs szükségem, és végül kirohanjak a kapun, a suli hátsó udvarán, mert tudom, hogy neki kézilabda edzése van, és mindig az elülső udvaron szalad át a tornaterembe, mert éppen eléri a kezdést.
Mindenki felállt, pakolászni kezdtek, nevetgélve társalogtak egymással, én pedig reszketve dobtam át a táskám a vállamon. Nem hezitáltam, szét sem néztem, csak kisiettem a teremből, és öles léptekkel indultam meg a déli folyosó felé.
A szívem a torkomban dobogott az izgatottságtól. Tudom, hogy a lelkem mélyén arra vágytam, hogy véletlenül összefussak vele, hogy a kék szemeibe nézhessek akár egy pillanatra is, hogy érezhessem az illatát, és ne csak távolról lássam.




ezt tényleg tényleg tényleg folytatni fogom.

2010. február 2., kedd

vacant


megtaláltam youtube-on a wir geben's zu-t, és most jelenleg dalszövegtanulás alatt állok.

nem bírom ki nevetés nélkül az Elis-Klavierspielt. tudjátok, judcsi, amit mindig mutogatni szoktam olyan feltűnően nyomkodva a zongorabillenytűket, fél óránként lenyomva egyet.
de Davci. attól még te annyira-annyira tehetséges vagy.
imádlak.♥♥♥
annyira aranyos, mikor a végén halkan bejelenti - a darabnak vége. (:




mit tettem, dottie?

blank faces



Szokásos makacs öntudat, hatalmas vágy a menekülésre, de leginkább az egyedüllétre. Távol lenni mindentől, elveszni egy kicsit. Sokat kértem én ezzel? Egy kis olyat, amit megkaphatok, ha már annyi mindenem nincsen – de ez úgy látszik, sok.


Christian Linke, annyira hiányzol. :/



* Az idő hamvas, olyan, akár a harmat. Csillog minden, a nap enyhén süt, de mégis hűvös van, feldobva minden egy kis szellővel.

Dobálja a hajam, finoman lebegteti, libabőrt varázsol a nyakamba, oda, ahová a vörös tömeg alatt elér. Be-benyúlkál, simogat, nevettet, kalandozik, és magabiztos.

Ő mögöttem van. Higgadtan és lassan lépked, kimérten, ahogy mindig szokott. Miért nem tud egy kicsit felengedni? Annyi minden van, amit itt tehet a szabad ég alatt, ő is játszhat a széllel, elvegyülhet a természettel, gyönyörködhet hangosan, hallgathatja a levelek nevetését, a madarak vidám énekét.

De nem tesz semmit, csak halkan sétál és az ég felé néz. A keze elbújik a zsebében, a vállait megfeszíti, mintha félne valamitől. Ezen elmosolyodom - pontosan ő?

Felé fordulok, sorban rakosgatva a lábaimat hátrafelé, hogy láthassam az arcát. Mosoly ül ki rá, ahogy a szeme megtalálja az enyémet. A pillantása még mindig rabul ejtő - a szeme egy sötét börtön, kék cellákkal, sötét csillogással. Letaglózó, megbilincselő, szabadulni nem engedő cella, amely mégis ragyog a gyönyörűségtől.

Kinyújtja felém a kezét, a bőre egészségesen barna, fénylik a nap sugaraitól. El akar kapni, de elugrok előle, csintalan mosolyt vetve rá.

- Kapj el, Chris, kapj el, és ölelj át, ha tudsz! *





Au revoir.