2010. április 30., péntek

pontaz

boldog vagyok, de mégsem
most például igen
nagyon.


huszonkettő harminchárom és én egyedül vagyok.
hupsz :$

flip


egyedül vagyok itthon.

jo volt kint. azthiszem?
MátéZoli.
lelkitársak.
tényleg azok♥
Máté a zsepiellátóm. (:♥

Ákos meg csak úgy hazament
most meg beszélgetünk.
soha nem beszélünk úgy igazán
mindenki csak bekavar nekem 
hajjaj Ákos, nemértelek....
mit teszel és miért.
nehogy összevesszünk.
kérleek.

nem veszünk össze
itt a nagy beszélgetés ideje
a lelkizős-milyenisvagyokvalójában-beszélgetés

nem tudom, mi legyen.
ajjjaj

ajjaj

tényleg mindenki bekavar nekem. én meg ilyen naiv kis szar vagyok.
jajajj. mihez kezdjek?:D

coldest story


nem tudom már, mi van.
talány :/
csalódtam magamban, másokban is.
utálom magam.
nagyon.
tévedtem?
vagy nem?
most tényleg, nem tudom, mit kéne tennem.


most nem törődöm semmivel. csak lakberendezek.
letöltök.
élek. nem eszek, csak kakaón élek.
igen, loptam. :$

szilvi : D bocsássmeg.
te mondtad :)

~

Mátééé, helpmeee : ((

ki vagyok akadva. kell valaki, aki lefog és egy helyben tart.
züllött az életem, és borzalmas.


ez ijesztő. nagyonaz!!

2010. április 29., csütörtök

warum?


rêves sous les nuages

megváltoztattam a blog címét, muha miatt.
igen, mert egy seggfej. nem kéne ennyire tapló állatnak lennie…
rám ne is számítson többet.

de legalább jót röhögtem. vivi_máté. (:


majd mondjuk neki, hogy szabadidődben macskákat ölsz, meg csirkéket belezel ki.
meg fog ijedni.

menjetek már a picsába! :DD



de meg ám!



néha rohadtul tudom utálni. legszívesebben megütném.

csak hogy én nem vagyok köcsög állat. ;)



JÉZUSOM!!

csák martin rámírt msn-en.

azén régi martinom, akivel kábé ezer éve nem beszéltem. :O

gondoltam én.

megint jóba kéne lennünk. :D

hiányzik néha a régi életem :/



2010. április 28., szerda

miserable.

annyira szar kedvem van. beteg vagyok, álmos, fáj a torkom.
muha beugatott. hogy baszná meg.
nem találkoztam senkivel ma.
nem is megyek ki, muszáj tanulnom törire.
az egyedüli pozitívum szilvi volt. meg
a töriórai rajzunk.

peti írt. és drágának nevezett. meg felvett msn-re.
oppá.

megadom máténak a blogom. lehet.
ha továbbadod, te köcsög, megöllek (: ♥


Muha most kért bocsánatot.

meghatódtam.


ki vagyok borulva. abszolut.



megyek tanulni. nem akarok megbukni töriből :'DD

2010. április 27., kedd

hunger

ÉHENHALOK!!!
muszáj ennem valamit :]

mátéval eltéptük a rajzomat. pont letéptük az anitablake hármas fejét.

várjatok csak.
add már meg az msn-jét.
kinek?
anyámnak, baszod : DD

:DDD
milyen édes megfogalmazás.

és most mikor pont erre gondolok, rámír. :D
sors, emberek, sors.

kurvára fáj a torkom. :S
dottibébi, neked meg jobbulást (:

info óra. vége van mindjárt.
haza akarok menniii : DDD
és a változatosság kedvéért én lettem kész elsőnek. ha dotti itt van.. .akkor nem :D

még matekleckét kell írnom. upsz.
muha bekaphatja. :]

2010. április 26., hétfő

spaß

Mátééé, gyerebusszal!!


és nem volt ott. a köcsög. (:
remélem, jöttök ki. annyira ki akarok menni, csak ott lenni és ülni és létezni. beszélgetni. röhögni.
függőség.
vicces, hogy mostanában nem is csinálok mást.

2010. április 25., vasárnap

night


a tegnap.

ákos nem volt ott. kapja bee : D depressziós voltam.
vivivel hisztérikusan röhögtünk. imádlak, viv (:
mátéval meg zolival este kilencig beszélgettünk, ültünk a sötétben, a padon, és kitárgyaltuk a magánéletünket. bocs, az én magánéletemet : D

nincs kedvem színházba menni : S


2010. április 24., szombat

heaven


heey,

dotti, lor, judcs, ev, meg fanni filmet néznek. én meg ülök a sarokban és kockulok :D milyen jellemző. még adrián is itt van. gumicukrot eszik. ők meg csipszet.
nekem most nincs rá szükségem. boldog vagyok. azt hiszem, legalábbis. szeretetre van szükségem, egy hosszú-hosszú ölelésre. ez a zene olyan elkeserítő. olyan szomorú leszel tőle, olyan... rossz a hangulata.
ma reggel csokit olvasztottunk dottival fondühöz. elég kevés lett, raktunk bele tejet is, erre összeolvadt az egész, olyan lett, mint a tészta, aztán később olyan kemény, hogy szétporladt, ha megböködtük villával. annyira vicces volt, elbasztunk vagy öt csokit, aztán csináltunk egy újat, mogyorós milkából. de tök fincsi volt banánnal : DD
tegnap csak fél háromig voltunk fel, mert én kurva álmos voltam. szégyen.
nem is rossz ez a film. csak olyan nyomasztó.
kell nekem egy laptop. most kell. ezt majd ellopom, ha nem figyelnek ide.

mély levegő.
lorka elmegy kettőkor. nekem meg haza kell mennem, hatig. :D
ákos örülhet. elveszítettem az utolsó két csatomat is.
szóval nem tudom feltűzni a hajamat. : DD

tegnap taliztam máté barátnőjéveeel : DD

2010. április 23., péntek

fun

hááj :D

dottinál vagyok, várunk a többiekre. voltunk teszkóban meg aldiban és viccesvolt. (:
dottibébi, szeretlek ^^

ma orbitális boldog vagyok, nagyon-nagyon-nagyon boldog. *-*
tegnaaap ^^
ezt azért csak meg kell említeni (:

ÁKOS ♥^^
nem, nem járunk :D
csak máté szerint. (:
meg dottiszerint.
nemis isnered :D
dehoogy
háháh (:


gyertek már, juuudcs :]
mióta vérunk már... :D


~ du. 18.46 - boocs, este :]
változások vannak.
egy - linke benne van a depeche modeban.
kettő - a depeche mode magyar mulatóst játsziik.
három - mett a világ legszexisebb pasija volt.
wattafakk?:O

2010. április 21., szerda

vamp





annyira szarul vagyok. olyan minden-tök-mindegy hangulattal küszködöm.


fáj a hasam, és álmos is vagyok. de képtelen vagyok délután aludni.

nincs semmi említésre méltó.
a buszon dezső minket bámult. zével voltam.

kezdek belejönni a töritétel-csinálásba.
azt hiszem.

auu

Dotti kapd be. (:

2010. április 20., kedd

examination - math.

héj,

túl vagyunk a matekvizsgán. ^^ végre. nincs több stressz, nincs több aggodalom.
már csak a törit kell túlélni. hiszek abban, hogy az sem lesz nehezebb.

nem volt nehéz, de olyan könnyű sem. remélem, összehozom az ötöst. 3 db jegyet ér, ami akkor három ötös lenne. csak ne legyen hármas vagy annál rosszabb. könyörgöm.
3,75 vagyok matekból. :'']
máté else hinné : D

jelenleg info van, játékóra, a net meg lassú és nem nagyon jön be. szóval csak szenvedek.

és dütti megjött a wc-ről : DDD
szilvicinek meg zsanklaudos inge van.

ja, most jut eszembe. elolvastam a harlekint.
mi lesz most velem??

2010. április 19., hétfő

bus


jááj.
miért viselem el ezeket a hülyéket?: D

a buszon az volt a téma, hogy hogyan cseszegessük nikit különféle módokon.
szép. ^^

szóval bővebben:
Ákos.

eltervezték a jövőmet, meg a családi helyzeteket, kinek ki lesz a rokona.
éljen.

akkor is idióták (:
én meg halálra röhögtem magamat.

muszáj tanulnom matekra, egyszerűen muszáj. :D értsétek meg.

na


au revoir, petit

2010. április 18., vasárnap


senki sem változtat. semmi sem változik.


most keltem fel. 11.05 van, én meg álmos vagyok. egyedül vagyok itthon, anyáék mentek kecskemétre, de tudjátok, ki kel fel olyan korán.
meg kéne csinálnom a matekot. annyira nincs kedvem hozzá.
azt hiszem, ma nem fogok törődni semmivel. azt csinálom, amihez kedvem lesz.

éhes vagyok. mindjárt megyek enni.

viv, te meg írj blogot. legyen már mit olvasnom. ^^

Richard. ♥ nemigaz, hogy ennyit kell baszakodnia.
akkor is őt imádom a legjobban (:


au revoir, mes chatons.

2010. április 17., szombat

i'll leave behind all my struggles


rájöttem, hogy szeretem ezeket az őrült péntekeket.
vivi. maté. ákos. zoli. kiitti. mii - de ő csak zárójelben.
annyira idióták (:
vicces volt a hazafelé jövet. ;)
aki ott volt, tudja. : D

ákossal képletesen járunk xd meg vivivel, meg dottival, meg grétával is.
hojjajjaj!

megkaptam azt a dzsekit. : D éljeen. teljesen odáig vagyok érte.
bár nemtudom, hogy állhat. soha nem kapok őszinte véleményt.

válaszolok viktornak, aztán végre végignézem a VD hatodik részét (:



Zéé, te nem mész sehovaa!!

2010. április 16., péntek

leather jacket.


jelenleg akarom állapotban vagyok. kell az a bőrdzseki, és meg is fogom kapni.
azért is.
jó kislány leszek. olyan rend lesz itthon, mint a sicc.
apa, ugye tudod, hogy szeretlek?(:

voltunk düttivel meg lorie-val vásárolni. lejártam a lábamat.
azt hiszem.
találkoztunk a fél világgal.
aztán jöttem haza zolkával.
nem akarom, hogy elmenj :[ ki lesz akkor az én uncsim?♥
úgysem megy el.

hozzákezdek a rendrakáshoz.
bye everyone.

igen, vivibébi, látom, tényleg bejövős a zeném ^^
szeretlek ^^♥

2010. április 15., csütörtök

all the things we got into.


in the night i hear them talk the coldest story ever told.


ma mindenki engem cseszegetett. mindenki, basszus.
screw you, everyone.
szép kis napot szereztetek nekem. :)



kurva vicces, dotti

2010. április 14., szerda

storm


villámlik. szeretem, ha villámlik.
ez azt jelenti, hogy meleg idő lesz? elektromos kisülések mindenhol.
te jó ég, holnap lesz fizika. megkapjuk a borzalmasra sikerült dolgozatot. muszáj aludnom egy kicsit, mielőtt elaludnék holnap órán.
jelenleg nyugodt vagyok. a Fray számok megteszik a dolgukat. talán többet kéne pihennem. úgy igazán.
van kedvem valami kreatívhoz, meg egy kinder tejszelethez. hát az a vicces, hogy ma egész nap ettem.

átírom a hotdogom. leszarom a pihenést.


I need a hiding place.

2010. április 13., kedd

i reach for you


csipszet eszek. ha-ha. én állat hazajöttem. és vicces volt a buszon.

menni akarnak megint pénteken. ha nem esik az eső.
hát ez vicces lesz. muháékkal most mi lesz?:D
simán lemondom, vagy áttetetem a vásárlást. (:


vampire diaries-t fogok nézni ^^




nézzétek.







- Szerinted Lucas miért van itt? A két szép szeméért? A hatalomért? Azért, hogy ártatlan nőket kínozzon és erőszakoljon meg? Hogy pontosan azt tegye, amit a legszörnyűbb rémálmaiban sem lenne hajlandó elkövetni mások ellen? Vagy, mert bekönyörögte magát? Hogy mindezt élvezi?

Nyeltem egyet, hirtelen a torkomon akadt a szó, annyi válasz, annyi lehetőség öntötte el az agyamat. De egyik sem tűnt ésszerűnek – brutálisan alantasnak, nevetségesnek, gonosznak igen, de reálisnak egyik sem.

Megcsóváltam a fejem.

- Nem, ismerem Lucast. Soha nem tenne ilyet. Én pedig már azt sem tudom, mit gondoljak. Teljességgel összezavarodtam – Itt soha senki nem teszi azt, ami ésszerű lenne… itt mindenki becsavarodik, mágia és hatalom áldozata lesz.

- Hát akkor minek véled ittlétének okát? Szerinted miért került az „elit alakulatba?” Azért, mert egy mezei falkavezér? Mert ezért Sascha színe elé sem kerülhetne.

Kezdtem kapizsgálni, miről beszélhet.

- Úgy érted – mélyen Oscar szemébe néztem -, ide csak akkor kerülhet be valaki, ha valami különleges képességgel vagy nagy hatalommal bír?

Oscar gúnyosan elmosolyodott.

- Pontosan, kicsi lány, pontosan. De azért nem nagyobbal, mint Sascha. Féli a nála hatalmasabbakat.

Próbáltam megemészteni a hallottakat. Tátogtam, pislogtam, hirtelen elszorult a tüdőm, nehezen sikerült megbirkóznom a levegővétellel. Szóval én is ezért vagyok itt…

- Szóval Sascha a trófeagyűjtő – igyekeztem uralkodni az indulataimon, az érzelmeimen. Mély levegőt vettem, a falnak támasztottam a hátam, védekezően összefontam a karjaim a mellem alatt, miközben megfeszítettem az állam. Próbáltam közömbösnek mutatkozni, elfojtani a dühömet, amely a felszínre akart törni. Hiszen ő azt pontosan megérezné, és ugyan kinek kell egy pökhendi, gonosz vámpír, aki akármit is hall, fut és elújságolja a gazdájának?

- Szóval én is csak egy eszköz vagyok, egy indigó kis kurva, aki csak arra jó, hogy minél több képességet begyűjtsön, hogy azt később mások ellen felhasználhassa… Hát ez egyszerűen tökéletes…

Oscar lekicsinylőn rám mosolygott, ugyanolyan pózt vett fel a szemközti falnál, akár én.

- Mégis mit gondoltál, Libby? Hogy megkönyörült az életeden? Ha semmi hasznod nem lenne, akkor már rég a földben rothadnál, már csont is alig lenne belőled!

Beszívtam az ajkam, olyan erővel haraptam rá, hogy biztosan elfehéredett. Nem szabad feldühödnöm, nem szabad dühösnek lenni.

- Ó, mily’ kedves ajánlat, akkor inkább meghalok, köszönöm szépen, minthogy a további életemet megőrülve kelljen leélnem – felnéztem Oscar beképzelt smaragd szemeibe, a kezeim ökölbe szorultak. Ott állt, pöffeszkedve, a hátát a falnak vetve, olyan hanyagul és szemtelenül, amennyire a vámpírok képesek rá. Elképzeltem, mekkora mocsok gennyláda lehetett életében, önkéntelenül is elképzeltem, hogy betöröm azt a szoborszerű, egyenes orrát.

A szeme idegesítően olyan, mint az enyém, ugyanaz a smaragd árnyalat, egy kis fűzölddel megspékelve, mintha csak lemásolták volna. Meglepő, hogy utálom? Eddig különlegesnek éreztem magam, erre ez a seggfej, ez a pöfeteg hólyag előrukkol olyan szempárral, amit egyedinek hittem.

A pillantása átváltozott kutatóba, úgy vizslatott, mintha vásáron akarna megvenni engem, mint árut.

Összevontam a szemöldököm, és fújtattam.

- Mert arra ugyan minek gondolna, hogy ha egy indigó túl sok képességet szív magába, megőrül, besokall, meghülyül, begolyózik, ne is fokozzam tovább. Túl sok felemésztő energia, túl sok romboló tűz, túl nagy pajzs kell ahhoz, hogy vissza tudjam tartani őket, ha ki akarnak törni. Ez állandó koncentrációval jár, minden egyes gondolatomra figyelnem kell, nehogy elöntsön az energiák árja, nehogy kiszabaduljanak és eleresszem a poklok poklát. Gondolom, titeket ez egy cseppet sem érdekel, de inkább a vámpírok kínmódszereit választom, mint hogy őrültté váljak az energiakíntól, kösz szépen. Az lassabb. Fájdalmasabb lenne megőrülni, mintha halálra kínoznának.

A végén olyan hevesen szedtem a levegőt, hogy nem nagyon érdekelt, feltörik-e a dühöm vagy sem. Olyan mérges voltam, hogy belemélyesztettem a körmöm a csuklómba, hogy a fájdalom észhez térítsen. Nem akadhatok ki, annyi eszem még nekem is van, hogy elkerüljem a kínzást, vagy a büntetést.

Oscar tovább méregetett, de most valami új, valami más tekintettel. Nem tudtam behatározni, hogy mi változott meg benne, de határozottan megváltozott valami. Leeresztette a kezét a teste mellé, majd rájuk támaszkodott a fenekével.

Szerettem volna összecsuklani, lecsúszni a fal mentén és kimerülten szuszogni – de nem tehettem. Nem tűnhetek még gyengébbnek, mint amilyennek hisznek, hiszen akkor magam alatt vágnám a fát. De mondom én, annyira bolond csak nem vagyok.

Lihegtem, ziháltam, kapkodtam a levegőt, a lábaim lassan remegni kezdtek. Lelki szemeimmel elképzeltem, amint lecsúszok a földre, hogy ne kelljen magam tartanom, hogy összeeshessek, és egy kicsit pihenhessek.

Oscar szája félmosolyra húzódott. Megigazította zöld inge gallérját és lenézett rám.

- Nem kell félned tőlem.

A meglepetés ereje egy pillanatra eltérített a gondolataimtól. Hol is jártam eddig a fejemben? Mit is akartam tenni?

Csak bámultam rá, nagy szemekkel, majd miután leesett, mit mondott, nevetésben törtem ki.

Olyan jól esett! Csak röhögtem, átadtam magam az önfeledt kacajnak, megmozgattam a rekeszizmomat.

- Nem kell félnem, Jézusom, ezt te sem gondolhatod komolyan!

A könnyek elborították a szemeimet. Nem volt bennük semmi szomorúság, semmi bú, csak a nevetés utóhatása, hiszen olyan jót nevettem. Ez túl képtelen ahhoz, hogy igaz legyen!

Oscar tökéletesen szoborszerűvé dermedt. A mosolya még mindig nem hervadt le az arcáról, de nem is ígért semmi jót, csak a gonosz jókedvet mutatta.

- Nem hiszel nekem, ugye? Pedig komolyan mondtam.

Kihúztam magam, és mélyen a szemeibe néztem. Haha, megvan az a képességminta, ami lehetővé tesz arra, hogy ne tudjanak a puszta tekintetükkel elbájolni. Mióta a Vadászokhoz kerültem, hasznosítom és nem egy akciónk során sikerült kitűnően összezavarni vele a félt, akit le kellett gyilkolnunk. Vagy aki minket akart kinyiffantani.

Puszta szórakozásnak is kitűnő volt.

- Nem félek tőled, Oscar. Hidd el, hogy nem. Mindössze tartok. És ki az a hülye, aki ne tartana egy vámpírtól, hacsak csekély mértékben is?

Újra elmosolyodott, azzal a magabiztos, macsós mosollyal, amit úgy rühelltem. Biztosra ment a dolgában, az a féreg.

- Hű, micsoda őszinte megnyilvánulás, kislány, micsoda őszinteség. A gondolataid is ezt tükrözik. Vad düh – ellökte magát a faltól -, fojtogató harag – megindult felém, jaj nekem, ez nem jelent jót. Határozottan lépkedett felém, és mégis lassan, olyan volt, mint a ragadozó, aki becserkészi áldozatát. Én voltam az áldozat, mit ne mondjak. Nem tudtam hová menni, mögöttem csak a fal volt, körülöttem mindenhol, kivéve előttem, de arról a vámpír közeledett. És mi esélyem lenne arra, hogy kicselezzem?!

Léptem egyet oldalra, de ő nem torpant meg.

Én viszont lefagytam. Fegyvertelen voltam, gyenge. Elmémben a tökéletes képesség után kutattam, de le nem vettem volna róla a szemem. Egyre közelebb ért, megállíthatatlanul közeledett felém, szinte siklott a levegőben.

Elkaptam a szupererőt. Küzdöttem azért, hogy képes legyek a felszínre hozni, hogy megragadva a felszínre hozhassam.

Kúszott is velem, jött, megállíthatatlan volt. Száguldott, egyre föl a lelkemből, egészen át a testembe.

Elöntött a kellemes meleg, a hatalmam szétáradt az egész testemben, az erő pedig alakot öltött. Bizseregtem, ennyi volt a felhasználás, ennyi. Kirázódott belőlem minden fáradtság, minden gyengeség – helyette ott volt a fenomenális erő. Lúdbőrzött tőle a hátam, ki tudtam tapogatni a lelkemmel a megnövekvő fizimiskámat. A kezeim zsibogtak, mint akár a lábaim, a karjaim, a combom, a hasam, minden izmom megerősödött, a kezeim tettre készen szorultak ökölbe, ütésre készen állva.

Kiegyenesedtem, és akkor vettem észre, hogy közvetlenül előttem áll. Éreztem az energiát áradni belőle, hatalmas volt, esélyem sem akadt volna ellene. Lustán hömpölygött körülöttünk, hiszen megérezte, hogy igenis felhasználtam valamit és gondolom ennek tudtában is volt. De magabiztosan nézett rám.

- Régi sérelmek. Hazugság. Egy kis remény – beleszippantott a levegőbe, majd ismét rám függesztette a tekintetét. – Kétségbeesés, félelem, ó, minő félelem! Csalódottság, majd ismét remény, amely fölerősödni látszik, szabadság, vágyak, szerelem, hiány. Hiányzik neked valaki?

Úgy kapta el a csuklómat, hogy megnyikkantam. A szívem a torkomban dobogott, képtelen voltam megmozdulni. A vámpír szeme egészen síron túli zöldbe fordult, olyan sötétté, akár a borostyánlevelek. Kristályosan csillogott, mélyen a szemembe nézett, mire leesett, hogy akár ki is ránthatnám a kezem a bilincsként körém fonódó ujjai közül.

- Ne – suttogta, olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Szinte kétségbeesetten kérlelt, mégis babásan. Ami annyira lehetetlen, ha azt nézzük, mennyire vámpír. – Ne… ne tedd. Nem akarlak bántani.

Miért éreztem azt, hogy igazat mond?

Annyira tanácstalannak még soha nem éreztem magam. Mély levegőt vettem, egész testemben remegtem a félelemtől és a döbbenettől. Éppen a falhoz szorított.

A kezeim a fejem fölé emelte, azt is odanyomta a falhoz, szemeit lehunyva szagolt bele a levegőbe.

- Tanácstalan vagy. Annyira ideges…

- Hátrább az agarakkal! – nyögtem, mire sikerült szóhoz jutnom. – Most azonnal engedj el, vagy nem állok jót magamért!

Mintha felpofoztam volna. Az arcából eltűnt az a furcsa kábulat, nem maradt ott semmi más, csak az a régi, arrogáns Oscar.

- Bocsáss meg, Elizabeth.

Elengedte a kezeimet, én pedig lecsuklottam a fal tövébe. Remegtem, de még mennyire! Átkulcsoltam a térdeimet a kezeimmel, amelyeken még mindig éreztem a bőre hűvösségét, ujjai szorítását.

Miért nem ütöttem meg? Miért nem kevertem le neki egy jó nagy pofont?

A francba, miért nem?!

- Hidd el… Te is nehezen állsz ellen egy olyan kecsegtető képességnek, aminek annyi hasznát vehetnéd, ami úgy kell a gyűjteményedbe, ami után annyira vágyódsz… Hát akkor érezd át a helyzetem. Felőled annyi gondolat érkezik, meg nem álló folyamatok, olyan költői érdekességek, olyan sok érzés, megannyi sok vágy… Hidd el, nehéz ellenállni egy ilyen erőnek. Mindig uralkodnom kell rajta… mindig fenn kell tartanom a pajzsaimat. Nekem is.

Felnéztem rá, még mindig kissé szédültem az előző akciójától. Tétován beharaptam az alsó ajkam, még azt is nehéz volt végrehajtanom.

- Nem tanulod meg uralni ötszáz év eltelte után?

Oscaron látszott, hogy úgy érezte, túl sokat árult el nekem. Sőt, mi több, le is szegte a fejét.

Vörös tincsek omlottak az arcába, hirtelen zsebre is tette a kezeit.

- Hagyjuk ezt. Nem azt akartad tudni, mi lehet olyan különleges Lucasban?

- Kösz, hogy visszatérítettél.

Persze, magáért tette. Hogy mentse a becsületét.

Talán egy kicsit nőtt a szememben. Hiszen az ő képessége is bekebelező, az ő adománya is épp olyan kínos és borzasztó is egyben, akár az enyém.

Jézusom, mi ütött belém?

- Nincs mit – visszaballagott a helyére, majd felvette ugyanazt a pózt – kezek a farzsebben, háta a fehér falnak vetve. – Lucas vérpán. A leghatalmasabb alakváltó, akit valaha is ismertem.



nem hiszem, hogy így lesz.

2010. április 12., hétfő

boys


vanneteeem *-*

végre. végre.

és mátéval beszélgetek, jézusom, és röhögök is rajta.
ez vicc.

a mai napom egy merő szar volt délután kettőtől kezdve.
a péntek viszont haláli vicces volt. vivi. zoli. máté. ákos. meg testvérem. de ő csak mellékesen. (:


itt van, csipegessetek, babáim. (:
unatkoztam, és ezt rittyentettem (:


Roan.


A konyha rettenetesen kicsi volt, egészen apró. A legtöbb helyet, kétséget kizárólag a fal mellett álló konyhabútor foglalta el, amelynek kellemes, homokbarna színe harmonizált a szemközti falat bevonó faburkolatéval. A parányi helységet egészen vérvörösre festették, a falról háromágú szpotlámpa világította meg, melynek körtéi a konyhapultra irányultak, hangulatos árnyakat vetve a falakra, egy részüket homályba fedve, kontrasztba állítva a szinte világító pulttal.

A laminált padlón több ízben rongyszőnyegek hevertek, a narancssárga, piros és barna árnyalataiban játszva, mintha valaki szétdobálta volna őket. A sütő feletti króm elszívó is működött, kellemes zümmögéssel töltötte be a konyhát, a lámpácskája világított. A sütőben pizza sült, az illata bejárta az egész lakást, vackot vert az orromban, egész éhes lettem tőle. Lehajoltam, hogy megnézzem, milyen.

Pépperoni, sajt, megpakolva bőségesen kukoricákkal, sonkával, és paradicsomszósszal. Íncsiklandozóan nézett ki.

Roppant hangulatos volt az egész, konyha a pulton heverő mindenféle még felbontatlan étellel, ételmaradékkal, becsomagolt ételhordókkal, amelyet valaki anyucijától kaptak, még egy kosár is volt az egyik polcon, amin elmosolyodtam.

Szerettem azokat a helyeket, amelyeken látszott, hogy lakják őket. Az itt lévő kupi, azt jelentette számomra, hogy tartozik valakihez, ez egy otthon. Nekem soha nem volt otthonom, pedig annyira szerettem volna… tartozni valahová…

A felső konyhaszekrény helyett polcok voltak a falon, rajtuk a poharakkal, játékos bögrékkel, vicces mesefigurákat, ötletes beszólásokat és bölcsességeket tűntettek fel rajtuk. Néhány szobanövény virított a polcon, melyeknek indaszerű levelei lelógtak a tartóeszközről. Apró képkeretek sorakoztak még ott, bennük a srácokról készült képekkel – a fiúk átkarolták egymást, közre fogták Lynette-et, aki úgy mosolygott, mintha madarat lehetett volna fogatni vele. Lynette volt az egyetlen nő, aki a fiúkkal lakott eddig, mindenki Sascha birodalmát preferálta. De Lynette volt a fiúk pótmamija, ő gondoskodott róluk, ő látta el őket étellel, ő mosott, ő főzött, ő takarított rájuk.

Hát, most már én is itt vagyok…

Soha nem jelentett gondot, hogy pasikkal kell összezárva lennem. Amikor még a Vadászok közé tartoztam, én is a kevés nő közé tartoztam. A többiek kemény férfiak voltak, mégis szerettek engem, szerettük egymást, olyanok voltunk, mint egy nagy család, számíthattunk egymásra a bajban, együtt laktunk alkalmi házakban, munkamegosztásban gondoskodtunk egymásról, végeztük el az alkalmi házkörüli teendőket, felváltva került mindenki őrsorra. Együtt vándoroltunk, együtt menekültünk. Ők tanítottak mindenre, amit most tudok, nélkülük olyan lennék, mint a legtöbb nő – meghalnék egy kis fizikai munkától, nem bírnám ki akár egy napig sem kaja nélkül, nem lennék bátor, se nem óvatosan körültekintő, nem tudnék alkalmazkodni.

Mégis sikerült megőriznem női mivoltomat.

Bérgyilkos bandába tartoztam, gyilkoltam, mert azt hittem, így helyes. Hiszen mi emberek vagyunk, és a szörnyetegeknek semmi helyük nincs az életemben.

Jézusom, mekkorát tévedtem…

Mély levegőt vettem és a falnak támasztottam a hátam. Próbáltam arra koncentrálni, hogyan lélegezzem – ki, majd be.

Mégis hogyan jutottam el az otthonosság érzetétől a gyilkosságig?

Nekinyomtam a fejem a vörös falnak, ziháltam, remegtem egész testemben. Szorosan lehunytam a szemem és közel álltam ahhoz, hogy sírjak. Hogy zokogni kezdjek.

Nem bírtam a szörnyűségeket, amiket elkövettem. Hisz ezek közé a lények közé tartoznak azok is, akiket ma már a barátaimnak mondhatok – Oscar, Caspar, Vitus, Rudyard, Les, Esau, Zenia, Elyria…

Lucas… az én nagy és erős farkas testőröm. Akit annyira megszerettem az együtt töltött idő alatt. Mikor vigyázott rám, először annyira kelletlenül, aztán fokozatosan egymás bizalmába férkőztünk.

A lelkiismeret-furdalás, ami elkapott, egyszerűen felemésztő volt. Én csak egy egyszerű gyilkos vagyok. Leöltem minden vámpírt, akit láttam, pusztán azért, mert utáltam azokat, akik megölték a szüleimet. Az emberek között is vannak kegyetlen gyilkosok, a hozzátartozók mégsem ölik le az összes embert, aki az útjukba kerül…

Én sem vagyok különb azoknál, akiket a pusztító bosszú hajt. Bérgyilkosok közé tartoztam, de ők egyben vadászok is voltak – valaki csak az egyik, valaki mindkettő. Ahogy én is.

A személyes tapasztalat vezette azokat, akik vadászként is űztek vámpírokat – bosszú, az utálat, az, hogy elvették a világunkat, az, hogy elpusztították a szeretteinket, vagy, hogy a saját fajtájuk közé emelték őket.

A bérgyilkosok csak azt ölték meg, akiért fizettek. Mást nem bántottak, esetleg aki az útjukba került.

Hát akkor miért nem szégyellem magam? Rengeteg vámpírt megöltem, számuk verdesheti a háromszázat is, de nem éreztem addig lelkiismeret-furdalást, ameddig a Lucas-szal tapasztaltak után össze nem barátkoztam Oscarral. Pedig mennyire utáltam mindenkit, mikor ide hoztak, mennyire gyűlöltem a kívülállókat, minden teremtményt, akit láttam itt. Erre az egyik belefúrta magát a szívembe.

Aztán a másik, majd a másik, és így tovább addig, amíg a nagyrészük nélkül már élni sem bírnék.

És most itt lakom a vérfarkas falkával. Hát nem ironikus?

Arra lettem figyelmes, hogy valaki megköszörülte mögöttem a torkát. Összerezzentem, majd ijedten kaptam fel a fejem.

Az ajtófélfának Roan támaszkodott félvállal. Úgy nézett ki, mint egy favágó, mindig is az jutott róla eszembe. Terebélyes volt, magas, rettentően szálkás izmokkal rendelkezett, olyannal, amiket kemény fizikai munkával szerezhet az ember, nem olyannal, amilyet az edzőteremben állíthat elő. Ezekhez általában kockás ingeket hord, melyeknek az ujját a könyökéig feltűri, hogy látsszon az alkarján húzódó tetkó, vagy, mert úgy kényelmesebb, ki tudja nála. Na, akkor miért ne nézhetném favágónak?

A bőre egészségesen napbarnított, haja vajszőke, egyenes, olyan, akár egy szörfösnek. A fürtök komiszul a szemébe hullnak, elrejtik azokat a búzakék szempárt. Ja, és az egész srác úgy komisz, ahogy van.

- Bocs, ha megzavarlak. De már mindenki azt hitte, hogy valami baj van, olyan régóta eltűntél. És látom, az is van. – A szemöldöke érdeklődve a magasba szaladt, felém indult.

Felemeltem a kezem, hogy maradjon ott, ahol van, nem hiányzik, hogy valaki vigasztalni kezdjen.

Roan mégis itt állt előttem. Erről volt ismeretes – ha valaki alatta állt a falkában, vagy nem tartozott oda, leszarta az utasításait.

- Hiszen te sírtál!

A hangja olyan meglepett volt, hogy kiszaladt belőlem a nevetés. Csak röhögtem, ő meg értetlenül nézett rám.

Még mindig a falnak támaszkodtam, nekitámaszkodtam a felsőtestemmel. Úgy elég kényelmesnek tűnt.

- Roan, te meg itt állsz előttem, pedig megkértelek rá, hogy maradj, ahol vagy.

Felvette ugyanazt a pózt, amit én, arcát a falhoz simította. Elmosolyodott:

- Megszokás, bébi. Na, meséld el, mi a baj!

Behunytam a szemem. Tudtam, hogy nem fog leszállni rólam, addig kínoz a jelenlétével, amíg ki nem szedi belőlem. Mélyet sóhajtva készültem fel a vallatásra.

- Ha azt mondom, nincs kedvem beszélni róla, vagy hogy bánt, kínoz, ha rágondolok, akkor sem hagysz békén, igaz? – Felsandítottam rá a szempilláim mögül, mire egy olyan széles vigyort villantott rám, hogy szinte eltűnt a szája sarka az arca két oldalán.

- Ahogy így mondod, aranyom, még jobban kíváncsi leszek rá.

Kínomban csak nevetni tudtam. Roan is azok közé a személyek közé tartozott, akiket régebben rühelltem. Idegesítő, leereszkedő modora, végtelen arroganciája és magabiztossága erre pedig nagyon rásegített. Aztán hirtelen imádnivalóvá tette.

De aztán csak sóhajtottam. A könnyek még mindig csípték a szemem, ő pedig annyira közel hajolt, hogy éreztem a leheletét az arcomon.

Akkor mintha észhez tértem volna. Mintha addig valamivel tompították volna az érzékszerveimet, mintha rám dobtak volna egy nagy leplet.

Éreztem a hihetetlenül nagy energiáját, szinte megcsapott az ereje. Roan-nak elképzelhetetlenül nagy hatalma van, szinte gyilkos erejű. Én a langyos közeghez vagyok szokva, most pedig beledobtak a forró vízbe. Olyan volt, mintha ezer tüske szurkált volna mindenhol, mintha túl gyorsan szálltam volna a kád vízbe, túl gyorsan ért volna a testemhez az a bizonyos forró víz.

Felnyikkantam, ő pedig hörögve húzódott hátrébb.

Hát igen, a sírás tökéletes arra, hogy kiadjuk az állandó önuralom miatti stresszt. Nekem már annyira szükségem volt egy sírásra, nem érdekes, hogy mi miatt. Nem is emlékeztem rá, mikor bőgtem utoljára.

Még mindig szorosan lezárva tartottam a szemeimet, a könnyeim önálló akaratuk szerint potyogtak a szememből. Szerettem sírni, igen szerettem, és nem érdekelt, hogy Roan most minden bizonnyal gyengének tart. Annyi minden a nyakamba szakadt, annyi mindent éreztem most, és el sem tudtam képzelni, mit kéne tennem. Teljesen eltévedtem, maximálisan egyedül és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Hiába vagyok körülvéve ennyi emberrel, nem tud egyikük sem megvigasztalni úgy, ahogy én szeretném, ahogy szükségem lenne rá. Körül vagyok véve emberekkel, vagyis vérfarkasokkal, akik lélegeznek, ver a szívük, minden egyéb más, de egyikük sem szeret engem, minden bizonyára kedvel, de nem szeret. Egyedül vagyok, magányosan, szeretetre éhezve.

Miért éreztem, hogy van esélyem arra, hogy valaki szeressen? Miért ne engedhetném őket közel magamhoz? Hiszen ők majdnem emberek, megspékelve valami plusszal. Hát annyira nagy baj ez?

Roan karjaiba vetettem magam. Átfontam a kezeimet a nyaka körül, a mellkasához nyomtam az arcom, hiszen esélyem sem volt arra, hogy felérjem, két fejjel magasabb volt nálam.

Szerintem nála jobban én lepődtem meg, de nem érdekelt, csak zokogni voltam képes.

De ő is átölelt. Nagy, vaskos, izmos karjai a derekamon nyugodtak, bal kezével a hátamat cirógatta, és motyogott nekem valamit svédül. A nyelv furcsa, olyan akár valami német és szláv keverék, de az ő szájából minden szó édes volt, nyugtató és barátságos.

Az egész testéből meleg áradt, mintha lázas lett volna. Már korábban is értem alakváltóhoz, de soha nem öleltem át egyet sem, nem érezhettem a tökéletes radiátorságot.

A testem szinte sikoltozott örömében, végre valaki átölelte. Mióta nem ért hozzám senki, mióta éltem önakaratból érintésmentesen? Meg sem tudom mondani.

Szinte ringatott a favágókarjaiban, csitítgatott, cirógatott. Soha nem néztem volna ki belőle ilyen fokú gyengédséget, de most sikerült megcáfolnia önmagát.

- Nyugodj meg, csibém, minden rendben van.

Annyira szerettem volna elhinni azt, amit mond. Annyira szerettem volna gondnélküli életet, egy normális, hétköznapi életet… De azt soha nem fogom elérni.

- Nincs, nincs rendben! – Ez az én hangom? Az én hangom torzult el felismerhetetlenségig? Annyira magas volt és sipító, hogy még az én fülem is belesajgott, nem hogy egy alakváltóé. Még soha nem kaptam hisztériarohamot, még soha nem aláztam meg magam.

De nem érdekelt. A könnyeim úgy folytak, akár egy vízesés, szüntelenül. Eláztattam az ingét, ahogyan az arcom a mellkasába fúrtam.

Hirtelen felkapott, olyan erővel, mintha pihe lennék, félresöpörte a pultról azt a halom kaját és felültetett rá.

Két kezébe fogta az arcom és a hüvelykujjaival letörölte a könnycseppeket. Búzavirág szeme olyan gyengéd volt, mint amilyennek soha nem láttam őt.

Ott hagyta a kezeit, én meg belemarkoltam a csuklóiba. Remegett az ajkam, igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, de képtelen voltam rá. Mégis hogy tarthatnám őket fogva, ha már olyan régóta bezárva léteznek a testemben, most pedig kiszabadíthatom őket…?

- Sírj csak nyugodtan. Add ki magadból a szomorúságod.

Annyira hálás voltam neki, már pusztán azért is, hogy itt van. És ezt el kellett volna mondanom neki, de egyszerűen képtelen voltam a torkomban akadt, szúró gombóctól. Szólásra nyitottam a szám, de csak egy kis nyögés futotta tőlem.

Elmosolyodott, én pedig magamhoz húztam a vállánál fogva, beletemettem az arcom a nyakába és beszippantottam az illatát. Éreztem a szappant, amit mindannyian használtunk, és a bőre alatt megbúvó farkast is.

- Köszönöm…

2010. április 9., péntek

roan


ganz genau baby, ganz genau.

kajakoztunk. dottival. sikongtunk. röhögtünk. vizesek lettünk. nagyonám. a tesicuccom egy merő víz. ahogy a hajam is, whuuh. :S

~ direkt lekéstem a buszt.
einschuldigung viv, ha olvasod, csak hát judcsékkal kajáltunk. a kettőnegyvennel megyek haza, és addig még bőven van időm. :]

jézusom, tovább fogok írni. keretet kell alkotnom. meg kell mutatnom magamnak, hogy képes vagyok rá, még mindig. ki kell lépni az ab-világból. úristen, már csak egy könyv van hátra, meg egy negyed.
hogy fogom kibírni azután?

megyek, és válaszolok viktornak.
talán muhhal meg szilcsoval elmegyünk vásárolni.
vicces lesz. azt hiszem.