2010. április 12., hétfő

boys


vanneteeem *-*

végre. végre.

és mátéval beszélgetek, jézusom, és röhögök is rajta.
ez vicc.

a mai napom egy merő szar volt délután kettőtől kezdve.
a péntek viszont haláli vicces volt. vivi. zoli. máté. ákos. meg testvérem. de ő csak mellékesen. (:


itt van, csipegessetek, babáim. (:
unatkoztam, és ezt rittyentettem (:


Roan.


A konyha rettenetesen kicsi volt, egészen apró. A legtöbb helyet, kétséget kizárólag a fal mellett álló konyhabútor foglalta el, amelynek kellemes, homokbarna színe harmonizált a szemközti falat bevonó faburkolatéval. A parányi helységet egészen vérvörösre festették, a falról háromágú szpotlámpa világította meg, melynek körtéi a konyhapultra irányultak, hangulatos árnyakat vetve a falakra, egy részüket homályba fedve, kontrasztba állítva a szinte világító pulttal.

A laminált padlón több ízben rongyszőnyegek hevertek, a narancssárga, piros és barna árnyalataiban játszva, mintha valaki szétdobálta volna őket. A sütő feletti króm elszívó is működött, kellemes zümmögéssel töltötte be a konyhát, a lámpácskája világított. A sütőben pizza sült, az illata bejárta az egész lakást, vackot vert az orromban, egész éhes lettem tőle. Lehajoltam, hogy megnézzem, milyen.

Pépperoni, sajt, megpakolva bőségesen kukoricákkal, sonkával, és paradicsomszósszal. Íncsiklandozóan nézett ki.

Roppant hangulatos volt az egész, konyha a pulton heverő mindenféle még felbontatlan étellel, ételmaradékkal, becsomagolt ételhordókkal, amelyet valaki anyucijától kaptak, még egy kosár is volt az egyik polcon, amin elmosolyodtam.

Szerettem azokat a helyeket, amelyeken látszott, hogy lakják őket. Az itt lévő kupi, azt jelentette számomra, hogy tartozik valakihez, ez egy otthon. Nekem soha nem volt otthonom, pedig annyira szerettem volna… tartozni valahová…

A felső konyhaszekrény helyett polcok voltak a falon, rajtuk a poharakkal, játékos bögrékkel, vicces mesefigurákat, ötletes beszólásokat és bölcsességeket tűntettek fel rajtuk. Néhány szobanövény virított a polcon, melyeknek indaszerű levelei lelógtak a tartóeszközről. Apró képkeretek sorakoztak még ott, bennük a srácokról készült képekkel – a fiúk átkarolták egymást, közre fogták Lynette-et, aki úgy mosolygott, mintha madarat lehetett volna fogatni vele. Lynette volt az egyetlen nő, aki a fiúkkal lakott eddig, mindenki Sascha birodalmát preferálta. De Lynette volt a fiúk pótmamija, ő gondoskodott róluk, ő látta el őket étellel, ő mosott, ő főzött, ő takarított rájuk.

Hát, most már én is itt vagyok…

Soha nem jelentett gondot, hogy pasikkal kell összezárva lennem. Amikor még a Vadászok közé tartoztam, én is a kevés nő közé tartoztam. A többiek kemény férfiak voltak, mégis szerettek engem, szerettük egymást, olyanok voltunk, mint egy nagy család, számíthattunk egymásra a bajban, együtt laktunk alkalmi házakban, munkamegosztásban gondoskodtunk egymásról, végeztük el az alkalmi házkörüli teendőket, felváltva került mindenki őrsorra. Együtt vándoroltunk, együtt menekültünk. Ők tanítottak mindenre, amit most tudok, nélkülük olyan lennék, mint a legtöbb nő – meghalnék egy kis fizikai munkától, nem bírnám ki akár egy napig sem kaja nélkül, nem lennék bátor, se nem óvatosan körültekintő, nem tudnék alkalmazkodni.

Mégis sikerült megőriznem női mivoltomat.

Bérgyilkos bandába tartoztam, gyilkoltam, mert azt hittem, így helyes. Hiszen mi emberek vagyunk, és a szörnyetegeknek semmi helyük nincs az életemben.

Jézusom, mekkorát tévedtem…

Mély levegőt vettem és a falnak támasztottam a hátam. Próbáltam arra koncentrálni, hogyan lélegezzem – ki, majd be.

Mégis hogyan jutottam el az otthonosság érzetétől a gyilkosságig?

Nekinyomtam a fejem a vörös falnak, ziháltam, remegtem egész testemben. Szorosan lehunytam a szemem és közel álltam ahhoz, hogy sírjak. Hogy zokogni kezdjek.

Nem bírtam a szörnyűségeket, amiket elkövettem. Hisz ezek közé a lények közé tartoznak azok is, akiket ma már a barátaimnak mondhatok – Oscar, Caspar, Vitus, Rudyard, Les, Esau, Zenia, Elyria…

Lucas… az én nagy és erős farkas testőröm. Akit annyira megszerettem az együtt töltött idő alatt. Mikor vigyázott rám, először annyira kelletlenül, aztán fokozatosan egymás bizalmába férkőztünk.

A lelkiismeret-furdalás, ami elkapott, egyszerűen felemésztő volt. Én csak egy egyszerű gyilkos vagyok. Leöltem minden vámpírt, akit láttam, pusztán azért, mert utáltam azokat, akik megölték a szüleimet. Az emberek között is vannak kegyetlen gyilkosok, a hozzátartozók mégsem ölik le az összes embert, aki az útjukba kerül…

Én sem vagyok különb azoknál, akiket a pusztító bosszú hajt. Bérgyilkosok közé tartoztam, de ők egyben vadászok is voltak – valaki csak az egyik, valaki mindkettő. Ahogy én is.

A személyes tapasztalat vezette azokat, akik vadászként is űztek vámpírokat – bosszú, az utálat, az, hogy elvették a világunkat, az, hogy elpusztították a szeretteinket, vagy, hogy a saját fajtájuk közé emelték őket.

A bérgyilkosok csak azt ölték meg, akiért fizettek. Mást nem bántottak, esetleg aki az útjukba került.

Hát akkor miért nem szégyellem magam? Rengeteg vámpírt megöltem, számuk verdesheti a háromszázat is, de nem éreztem addig lelkiismeret-furdalást, ameddig a Lucas-szal tapasztaltak után össze nem barátkoztam Oscarral. Pedig mennyire utáltam mindenkit, mikor ide hoztak, mennyire gyűlöltem a kívülállókat, minden teremtményt, akit láttam itt. Erre az egyik belefúrta magát a szívembe.

Aztán a másik, majd a másik, és így tovább addig, amíg a nagyrészük nélkül már élni sem bírnék.

És most itt lakom a vérfarkas falkával. Hát nem ironikus?

Arra lettem figyelmes, hogy valaki megköszörülte mögöttem a torkát. Összerezzentem, majd ijedten kaptam fel a fejem.

Az ajtófélfának Roan támaszkodott félvállal. Úgy nézett ki, mint egy favágó, mindig is az jutott róla eszembe. Terebélyes volt, magas, rettentően szálkás izmokkal rendelkezett, olyannal, amiket kemény fizikai munkával szerezhet az ember, nem olyannal, amilyet az edzőteremben állíthat elő. Ezekhez általában kockás ingeket hord, melyeknek az ujját a könyökéig feltűri, hogy látsszon az alkarján húzódó tetkó, vagy, mert úgy kényelmesebb, ki tudja nála. Na, akkor miért ne nézhetném favágónak?

A bőre egészségesen napbarnított, haja vajszőke, egyenes, olyan, akár egy szörfösnek. A fürtök komiszul a szemébe hullnak, elrejtik azokat a búzakék szempárt. Ja, és az egész srác úgy komisz, ahogy van.

- Bocs, ha megzavarlak. De már mindenki azt hitte, hogy valami baj van, olyan régóta eltűntél. És látom, az is van. – A szemöldöke érdeklődve a magasba szaladt, felém indult.

Felemeltem a kezem, hogy maradjon ott, ahol van, nem hiányzik, hogy valaki vigasztalni kezdjen.

Roan mégis itt állt előttem. Erről volt ismeretes – ha valaki alatta állt a falkában, vagy nem tartozott oda, leszarta az utasításait.

- Hiszen te sírtál!

A hangja olyan meglepett volt, hogy kiszaladt belőlem a nevetés. Csak röhögtem, ő meg értetlenül nézett rám.

Még mindig a falnak támaszkodtam, nekitámaszkodtam a felsőtestemmel. Úgy elég kényelmesnek tűnt.

- Roan, te meg itt állsz előttem, pedig megkértelek rá, hogy maradj, ahol vagy.

Felvette ugyanazt a pózt, amit én, arcát a falhoz simította. Elmosolyodott:

- Megszokás, bébi. Na, meséld el, mi a baj!

Behunytam a szemem. Tudtam, hogy nem fog leszállni rólam, addig kínoz a jelenlétével, amíg ki nem szedi belőlem. Mélyet sóhajtva készültem fel a vallatásra.

- Ha azt mondom, nincs kedvem beszélni róla, vagy hogy bánt, kínoz, ha rágondolok, akkor sem hagysz békén, igaz? – Felsandítottam rá a szempilláim mögül, mire egy olyan széles vigyort villantott rám, hogy szinte eltűnt a szája sarka az arca két oldalán.

- Ahogy így mondod, aranyom, még jobban kíváncsi leszek rá.

Kínomban csak nevetni tudtam. Roan is azok közé a személyek közé tartozott, akiket régebben rühelltem. Idegesítő, leereszkedő modora, végtelen arroganciája és magabiztossága erre pedig nagyon rásegített. Aztán hirtelen imádnivalóvá tette.

De aztán csak sóhajtottam. A könnyek még mindig csípték a szemem, ő pedig annyira közel hajolt, hogy éreztem a leheletét az arcomon.

Akkor mintha észhez tértem volna. Mintha addig valamivel tompították volna az érzékszerveimet, mintha rám dobtak volna egy nagy leplet.

Éreztem a hihetetlenül nagy energiáját, szinte megcsapott az ereje. Roan-nak elképzelhetetlenül nagy hatalma van, szinte gyilkos erejű. Én a langyos közeghez vagyok szokva, most pedig beledobtak a forró vízbe. Olyan volt, mintha ezer tüske szurkált volna mindenhol, mintha túl gyorsan szálltam volna a kád vízbe, túl gyorsan ért volna a testemhez az a bizonyos forró víz.

Felnyikkantam, ő pedig hörögve húzódott hátrébb.

Hát igen, a sírás tökéletes arra, hogy kiadjuk az állandó önuralom miatti stresszt. Nekem már annyira szükségem volt egy sírásra, nem érdekes, hogy mi miatt. Nem is emlékeztem rá, mikor bőgtem utoljára.

Még mindig szorosan lezárva tartottam a szemeimet, a könnyeim önálló akaratuk szerint potyogtak a szememből. Szerettem sírni, igen szerettem, és nem érdekelt, hogy Roan most minden bizonnyal gyengének tart. Annyi minden a nyakamba szakadt, annyi mindent éreztem most, és el sem tudtam képzelni, mit kéne tennem. Teljesen eltévedtem, maximálisan egyedül és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Hiába vagyok körülvéve ennyi emberrel, nem tud egyikük sem megvigasztalni úgy, ahogy én szeretném, ahogy szükségem lenne rá. Körül vagyok véve emberekkel, vagyis vérfarkasokkal, akik lélegeznek, ver a szívük, minden egyéb más, de egyikük sem szeret engem, minden bizonyára kedvel, de nem szeret. Egyedül vagyok, magányosan, szeretetre éhezve.

Miért éreztem, hogy van esélyem arra, hogy valaki szeressen? Miért ne engedhetném őket közel magamhoz? Hiszen ők majdnem emberek, megspékelve valami plusszal. Hát annyira nagy baj ez?

Roan karjaiba vetettem magam. Átfontam a kezeimet a nyaka körül, a mellkasához nyomtam az arcom, hiszen esélyem sem volt arra, hogy felérjem, két fejjel magasabb volt nálam.

Szerintem nála jobban én lepődtem meg, de nem érdekelt, csak zokogni voltam képes.

De ő is átölelt. Nagy, vaskos, izmos karjai a derekamon nyugodtak, bal kezével a hátamat cirógatta, és motyogott nekem valamit svédül. A nyelv furcsa, olyan akár valami német és szláv keverék, de az ő szájából minden szó édes volt, nyugtató és barátságos.

Az egész testéből meleg áradt, mintha lázas lett volna. Már korábban is értem alakváltóhoz, de soha nem öleltem át egyet sem, nem érezhettem a tökéletes radiátorságot.

A testem szinte sikoltozott örömében, végre valaki átölelte. Mióta nem ért hozzám senki, mióta éltem önakaratból érintésmentesen? Meg sem tudom mondani.

Szinte ringatott a favágókarjaiban, csitítgatott, cirógatott. Soha nem néztem volna ki belőle ilyen fokú gyengédséget, de most sikerült megcáfolnia önmagát.

- Nyugodj meg, csibém, minden rendben van.

Annyira szerettem volna elhinni azt, amit mond. Annyira szerettem volna gondnélküli életet, egy normális, hétköznapi életet… De azt soha nem fogom elérni.

- Nincs, nincs rendben! – Ez az én hangom? Az én hangom torzult el felismerhetetlenségig? Annyira magas volt és sipító, hogy még az én fülem is belesajgott, nem hogy egy alakváltóé. Még soha nem kaptam hisztériarohamot, még soha nem aláztam meg magam.

De nem érdekelt. A könnyeim úgy folytak, akár egy vízesés, szüntelenül. Eláztattam az ingét, ahogyan az arcom a mellkasába fúrtam.

Hirtelen felkapott, olyan erővel, mintha pihe lennék, félresöpörte a pultról azt a halom kaját és felültetett rá.

Két kezébe fogta az arcom és a hüvelykujjaival letörölte a könnycseppeket. Búzavirág szeme olyan gyengéd volt, mint amilyennek soha nem láttam őt.

Ott hagyta a kezeit, én meg belemarkoltam a csuklóiba. Remegett az ajkam, igyekeztem visszafojtani a könnyeimet, de képtelen voltam rá. Mégis hogy tarthatnám őket fogva, ha már olyan régóta bezárva léteznek a testemben, most pedig kiszabadíthatom őket…?

- Sírj csak nyugodtan. Add ki magadból a szomorúságod.

Annyira hálás voltam neki, már pusztán azért is, hogy itt van. És ezt el kellett volna mondanom neki, de egyszerűen képtelen voltam a torkomban akadt, szúró gombóctól. Szólásra nyitottam a szám, de csak egy kis nyögés futotta tőlem.

Elmosolyodott, én pedig magamhoz húztam a vállánál fogva, beletemettem az arcom a nyakába és beszippantottam az illatát. Éreztem a szappant, amit mindannyian használtunk, és a bőre alatt megbúvó farkast is.

- Köszönöm…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése