2010. április 13., kedd

i reach for you


csipszet eszek. ha-ha. én állat hazajöttem. és vicces volt a buszon.

menni akarnak megint pénteken. ha nem esik az eső.
hát ez vicces lesz. muháékkal most mi lesz?:D
simán lemondom, vagy áttetetem a vásárlást. (:


vampire diaries-t fogok nézni ^^




nézzétek.







- Szerinted Lucas miért van itt? A két szép szeméért? A hatalomért? Azért, hogy ártatlan nőket kínozzon és erőszakoljon meg? Hogy pontosan azt tegye, amit a legszörnyűbb rémálmaiban sem lenne hajlandó elkövetni mások ellen? Vagy, mert bekönyörögte magát? Hogy mindezt élvezi?

Nyeltem egyet, hirtelen a torkomon akadt a szó, annyi válasz, annyi lehetőség öntötte el az agyamat. De egyik sem tűnt ésszerűnek – brutálisan alantasnak, nevetségesnek, gonosznak igen, de reálisnak egyik sem.

Megcsóváltam a fejem.

- Nem, ismerem Lucast. Soha nem tenne ilyet. Én pedig már azt sem tudom, mit gondoljak. Teljességgel összezavarodtam – Itt soha senki nem teszi azt, ami ésszerű lenne… itt mindenki becsavarodik, mágia és hatalom áldozata lesz.

- Hát akkor minek véled ittlétének okát? Szerinted miért került az „elit alakulatba?” Azért, mert egy mezei falkavezér? Mert ezért Sascha színe elé sem kerülhetne.

Kezdtem kapizsgálni, miről beszélhet.

- Úgy érted – mélyen Oscar szemébe néztem -, ide csak akkor kerülhet be valaki, ha valami különleges képességgel vagy nagy hatalommal bír?

Oscar gúnyosan elmosolyodott.

- Pontosan, kicsi lány, pontosan. De azért nem nagyobbal, mint Sascha. Féli a nála hatalmasabbakat.

Próbáltam megemészteni a hallottakat. Tátogtam, pislogtam, hirtelen elszorult a tüdőm, nehezen sikerült megbirkóznom a levegővétellel. Szóval én is ezért vagyok itt…

- Szóval Sascha a trófeagyűjtő – igyekeztem uralkodni az indulataimon, az érzelmeimen. Mély levegőt vettem, a falnak támasztottam a hátam, védekezően összefontam a karjaim a mellem alatt, miközben megfeszítettem az állam. Próbáltam közömbösnek mutatkozni, elfojtani a dühömet, amely a felszínre akart törni. Hiszen ő azt pontosan megérezné, és ugyan kinek kell egy pökhendi, gonosz vámpír, aki akármit is hall, fut és elújságolja a gazdájának?

- Szóval én is csak egy eszköz vagyok, egy indigó kis kurva, aki csak arra jó, hogy minél több képességet begyűjtsön, hogy azt később mások ellen felhasználhassa… Hát ez egyszerűen tökéletes…

Oscar lekicsinylőn rám mosolygott, ugyanolyan pózt vett fel a szemközti falnál, akár én.

- Mégis mit gondoltál, Libby? Hogy megkönyörült az életeden? Ha semmi hasznod nem lenne, akkor már rég a földben rothadnál, már csont is alig lenne belőled!

Beszívtam az ajkam, olyan erővel haraptam rá, hogy biztosan elfehéredett. Nem szabad feldühödnöm, nem szabad dühösnek lenni.

- Ó, mily’ kedves ajánlat, akkor inkább meghalok, köszönöm szépen, minthogy a további életemet megőrülve kelljen leélnem – felnéztem Oscar beképzelt smaragd szemeibe, a kezeim ökölbe szorultak. Ott állt, pöffeszkedve, a hátát a falnak vetve, olyan hanyagul és szemtelenül, amennyire a vámpírok képesek rá. Elképzeltem, mekkora mocsok gennyláda lehetett életében, önkéntelenül is elképzeltem, hogy betöröm azt a szoborszerű, egyenes orrát.

A szeme idegesítően olyan, mint az enyém, ugyanaz a smaragd árnyalat, egy kis fűzölddel megspékelve, mintha csak lemásolták volna. Meglepő, hogy utálom? Eddig különlegesnek éreztem magam, erre ez a seggfej, ez a pöfeteg hólyag előrukkol olyan szempárral, amit egyedinek hittem.

A pillantása átváltozott kutatóba, úgy vizslatott, mintha vásáron akarna megvenni engem, mint árut.

Összevontam a szemöldököm, és fújtattam.

- Mert arra ugyan minek gondolna, hogy ha egy indigó túl sok képességet szív magába, megőrül, besokall, meghülyül, begolyózik, ne is fokozzam tovább. Túl sok felemésztő energia, túl sok romboló tűz, túl nagy pajzs kell ahhoz, hogy vissza tudjam tartani őket, ha ki akarnak törni. Ez állandó koncentrációval jár, minden egyes gondolatomra figyelnem kell, nehogy elöntsön az energiák árja, nehogy kiszabaduljanak és eleresszem a poklok poklát. Gondolom, titeket ez egy cseppet sem érdekel, de inkább a vámpírok kínmódszereit választom, mint hogy őrültté váljak az energiakíntól, kösz szépen. Az lassabb. Fájdalmasabb lenne megőrülni, mintha halálra kínoznának.

A végén olyan hevesen szedtem a levegőt, hogy nem nagyon érdekelt, feltörik-e a dühöm vagy sem. Olyan mérges voltam, hogy belemélyesztettem a körmöm a csuklómba, hogy a fájdalom észhez térítsen. Nem akadhatok ki, annyi eszem még nekem is van, hogy elkerüljem a kínzást, vagy a büntetést.

Oscar tovább méregetett, de most valami új, valami más tekintettel. Nem tudtam behatározni, hogy mi változott meg benne, de határozottan megváltozott valami. Leeresztette a kezét a teste mellé, majd rájuk támaszkodott a fenekével.

Szerettem volna összecsuklani, lecsúszni a fal mentén és kimerülten szuszogni – de nem tehettem. Nem tűnhetek még gyengébbnek, mint amilyennek hisznek, hiszen akkor magam alatt vágnám a fát. De mondom én, annyira bolond csak nem vagyok.

Lihegtem, ziháltam, kapkodtam a levegőt, a lábaim lassan remegni kezdtek. Lelki szemeimmel elképzeltem, amint lecsúszok a földre, hogy ne kelljen magam tartanom, hogy összeeshessek, és egy kicsit pihenhessek.

Oscar szája félmosolyra húzódott. Megigazította zöld inge gallérját és lenézett rám.

- Nem kell félned tőlem.

A meglepetés ereje egy pillanatra eltérített a gondolataimtól. Hol is jártam eddig a fejemben? Mit is akartam tenni?

Csak bámultam rá, nagy szemekkel, majd miután leesett, mit mondott, nevetésben törtem ki.

Olyan jól esett! Csak röhögtem, átadtam magam az önfeledt kacajnak, megmozgattam a rekeszizmomat.

- Nem kell félnem, Jézusom, ezt te sem gondolhatod komolyan!

A könnyek elborították a szemeimet. Nem volt bennük semmi szomorúság, semmi bú, csak a nevetés utóhatása, hiszen olyan jót nevettem. Ez túl képtelen ahhoz, hogy igaz legyen!

Oscar tökéletesen szoborszerűvé dermedt. A mosolya még mindig nem hervadt le az arcáról, de nem is ígért semmi jót, csak a gonosz jókedvet mutatta.

- Nem hiszel nekem, ugye? Pedig komolyan mondtam.

Kihúztam magam, és mélyen a szemeibe néztem. Haha, megvan az a képességminta, ami lehetővé tesz arra, hogy ne tudjanak a puszta tekintetükkel elbájolni. Mióta a Vadászokhoz kerültem, hasznosítom és nem egy akciónk során sikerült kitűnően összezavarni vele a félt, akit le kellett gyilkolnunk. Vagy aki minket akart kinyiffantani.

Puszta szórakozásnak is kitűnő volt.

- Nem félek tőled, Oscar. Hidd el, hogy nem. Mindössze tartok. És ki az a hülye, aki ne tartana egy vámpírtól, hacsak csekély mértékben is?

Újra elmosolyodott, azzal a magabiztos, macsós mosollyal, amit úgy rühelltem. Biztosra ment a dolgában, az a féreg.

- Hű, micsoda őszinte megnyilvánulás, kislány, micsoda őszinteség. A gondolataid is ezt tükrözik. Vad düh – ellökte magát a faltól -, fojtogató harag – megindult felém, jaj nekem, ez nem jelent jót. Határozottan lépkedett felém, és mégis lassan, olyan volt, mint a ragadozó, aki becserkészi áldozatát. Én voltam az áldozat, mit ne mondjak. Nem tudtam hová menni, mögöttem csak a fal volt, körülöttem mindenhol, kivéve előttem, de arról a vámpír közeledett. És mi esélyem lenne arra, hogy kicselezzem?!

Léptem egyet oldalra, de ő nem torpant meg.

Én viszont lefagytam. Fegyvertelen voltam, gyenge. Elmémben a tökéletes képesség után kutattam, de le nem vettem volna róla a szemem. Egyre közelebb ért, megállíthatatlanul közeledett felém, szinte siklott a levegőben.

Elkaptam a szupererőt. Küzdöttem azért, hogy képes legyek a felszínre hozni, hogy megragadva a felszínre hozhassam.

Kúszott is velem, jött, megállíthatatlan volt. Száguldott, egyre föl a lelkemből, egészen át a testembe.

Elöntött a kellemes meleg, a hatalmam szétáradt az egész testemben, az erő pedig alakot öltött. Bizseregtem, ennyi volt a felhasználás, ennyi. Kirázódott belőlem minden fáradtság, minden gyengeség – helyette ott volt a fenomenális erő. Lúdbőrzött tőle a hátam, ki tudtam tapogatni a lelkemmel a megnövekvő fizimiskámat. A kezeim zsibogtak, mint akár a lábaim, a karjaim, a combom, a hasam, minden izmom megerősödött, a kezeim tettre készen szorultak ökölbe, ütésre készen állva.

Kiegyenesedtem, és akkor vettem észre, hogy közvetlenül előttem áll. Éreztem az energiát áradni belőle, hatalmas volt, esélyem sem akadt volna ellene. Lustán hömpölygött körülöttünk, hiszen megérezte, hogy igenis felhasználtam valamit és gondolom ennek tudtában is volt. De magabiztosan nézett rám.

- Régi sérelmek. Hazugság. Egy kis remény – beleszippantott a levegőbe, majd ismét rám függesztette a tekintetét. – Kétségbeesés, félelem, ó, minő félelem! Csalódottság, majd ismét remény, amely fölerősödni látszik, szabadság, vágyak, szerelem, hiány. Hiányzik neked valaki?

Úgy kapta el a csuklómat, hogy megnyikkantam. A szívem a torkomban dobogott, képtelen voltam megmozdulni. A vámpír szeme egészen síron túli zöldbe fordult, olyan sötétté, akár a borostyánlevelek. Kristályosan csillogott, mélyen a szemembe nézett, mire leesett, hogy akár ki is ránthatnám a kezem a bilincsként körém fonódó ujjai közül.

- Ne – suttogta, olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Szinte kétségbeesetten kérlelt, mégis babásan. Ami annyira lehetetlen, ha azt nézzük, mennyire vámpír. – Ne… ne tedd. Nem akarlak bántani.

Miért éreztem azt, hogy igazat mond?

Annyira tanácstalannak még soha nem éreztem magam. Mély levegőt vettem, egész testemben remegtem a félelemtől és a döbbenettől. Éppen a falhoz szorított.

A kezeim a fejem fölé emelte, azt is odanyomta a falhoz, szemeit lehunyva szagolt bele a levegőbe.

- Tanácstalan vagy. Annyira ideges…

- Hátrább az agarakkal! – nyögtem, mire sikerült szóhoz jutnom. – Most azonnal engedj el, vagy nem állok jót magamért!

Mintha felpofoztam volna. Az arcából eltűnt az a furcsa kábulat, nem maradt ott semmi más, csak az a régi, arrogáns Oscar.

- Bocsáss meg, Elizabeth.

Elengedte a kezeimet, én pedig lecsuklottam a fal tövébe. Remegtem, de még mennyire! Átkulcsoltam a térdeimet a kezeimmel, amelyeken még mindig éreztem a bőre hűvösségét, ujjai szorítását.

Miért nem ütöttem meg? Miért nem kevertem le neki egy jó nagy pofont?

A francba, miért nem?!

- Hidd el… Te is nehezen állsz ellen egy olyan kecsegtető képességnek, aminek annyi hasznát vehetnéd, ami úgy kell a gyűjteményedbe, ami után annyira vágyódsz… Hát akkor érezd át a helyzetem. Felőled annyi gondolat érkezik, meg nem álló folyamatok, olyan költői érdekességek, olyan sok érzés, megannyi sok vágy… Hidd el, nehéz ellenállni egy ilyen erőnek. Mindig uralkodnom kell rajta… mindig fenn kell tartanom a pajzsaimat. Nekem is.

Felnéztem rá, még mindig kissé szédültem az előző akciójától. Tétován beharaptam az alsó ajkam, még azt is nehéz volt végrehajtanom.

- Nem tanulod meg uralni ötszáz év eltelte után?

Oscaron látszott, hogy úgy érezte, túl sokat árult el nekem. Sőt, mi több, le is szegte a fejét.

Vörös tincsek omlottak az arcába, hirtelen zsebre is tette a kezeit.

- Hagyjuk ezt. Nem azt akartad tudni, mi lehet olyan különleges Lucasban?

- Kösz, hogy visszatérítettél.

Persze, magáért tette. Hogy mentse a becsületét.

Talán egy kicsit nőtt a szememben. Hiszen az ő képessége is bekebelező, az ő adománya is épp olyan kínos és borzasztó is egyben, akár az enyém.

Jézusom, mi ütött belém?

- Nincs mit – visszaballagott a helyére, majd felvette ugyanazt a pózt – kezek a farzsebben, háta a fehér falnak vetve. – Lucas vérpán. A leghatalmasabb alakváltó, akit valaha is ismertem.



nem hiszem, hogy így lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése