2010. május 23., vasárnap


kettőezer-kilenc, augusztus kilencedikén írtam ezt, lentebb. nagyon szar megfogalmazás.

hiányzik Rob. hiányzik a Rob-korszakom.
a szituáció viszont...
ismerős?
talán az. jaj, istenem.
megtartom őt. beleírom a Teliholdba Roan és Lucas mellé.


bárcsak megteremthetném, bárcsak létezne, bárcsak tényleg itt lenne nekem, hogy soha ne kelljen egyedül lennem, hogy meghallgasson, és hogy szeressen, bárcsak, bárcsak...



- Szakítottál vele? – Robot úgy látszik, meglepte a dolog.
Bólintottam, felhúztam a lábam.
A Charles folyó partján ültünk, a parkban, egy lámpa fénye alatt. Gyönyörködtem a folyóban, az esti fényekben, a város csodás épületeiben, a felettünk elszálló repülőkben. Beburkolóztam a fehér, kötött pulóverembe, és élveztem, hogy kissé hideg van.
- Akarsz róla beszélni, vagy próbáljam meg elterelni valahogy a témát? – kérdezte, mire mosolyra húzódott a szám. Rob jó abban, hogy megértse a zavaros életem.
Magam elé néztem, az üres parkot, a mellettünk növő néhány fát, a virágokat, a világító utcai lámpákat.
Valójában jól éreztem magam. Jó dolog volt egy kicsit kiszabadulni otthonról, de még Robék házából is, egy kicsit az utcán ülni, és érezni, hogy a hűvös, esti szél meglebegteti a hajamat.
- Nem akartam őt megbántani. Mindigis furcsa volt nekem vele… úgymond közeli kapcsolatba kerülni. Ő csak számomra egy barát, és sokkolt, mikor először megcsókolt.
Rob komolyan hallgatta végig, amit mondtam.
- De most jobban érzed magad?
Megcsóváltam a fejem.
- Szemétnek érzem magam. Mindig eszembe jut az arca. A szomorú tekintete… És, hogy nem tudtam ezt előbb elmondani neki.
Rob átkarolta a vállam.
- Az biztos, hogy nehéz túltenni magad egy szakításon, de hidd el, csak másra kell gondolni! Töltsd el az idődet hasznosan. Elvégre, hétvége van. Mindjárt nyári szünet.
Elmosolyodtam.
- Hogy menjek el így hozzátok? Jared is ott szokott lenni. Nem szeretnék vele találkozni.
Rob legyintett.
- Jared túl fogja magát tenni rajtad. Neked is ezt kéne tenned.
- Én… Soha nem éreztem azt, hogy szeretem Jaredet. Tényleg nem – felsóhajtottam, és a cipőfűzőmmel kezdtem el babrálni. – És emiatt nagyon rosszul érzem magam.
- Felejtsük el Jaredet. Menjünk sétálni tovább.
Felnevettem.
- Annyit sétálok veled mostanában.
Megjelent egy félmosoly a szája szélén.
- Én szeretek sétálni.
- Villogni a nők előtt, mi? – vigyorogtam, mire összeborzolta a hajam.
- Te meg a pasik előtt akarsz villogni, és tessék, milyen fényes vagy!
Ezt bóknak vettem.
- Mit szólnál hozzá, ha bemennénk egy pizzára? Érzem, hogy fázol…
- Oké – erre sorscsapásként korgott egyet a gyomrom.
- … és éhes vagy – fejezte be, széles mosollyal.
Felálltam és átkulcsoltam magam előtt a karjaimat. Rob mellettem sétált, és zsebre tette a kezeit.
- Veled… mi a helyzet? – kérdeztem, mikor ráléptünk a macskaköves utcaszakaszra.
- Hogy érted?
- Hát… Női téren. Te mindent tudsz a szerelmi életemről, én pedig semmit a tiédről.
- Áh! Nekem most nincsen senkim. Két éve nincsen. – Motyogta, és láttam, hogy elkenődik.
- Mi történt vele? Már, ha szeretnél róla beszélni… - idéztem őt.
- Együtt jártunk három évig. Aztán egyszer csak lelépett az egyik legjobb barátommal.
- Oh! – szisszentettem, mire elmosolyodott.
- Nincs rám kereset! – nevette el magát önironikusan.
Megforgattam a szemeimet.
- Rád biztos van – belerúgtam egy kavicsba.
- Úgy gondolod? – húzta fel a szemöldökét, és tovább rúgta a kövemet, ami körülbelül hatvan métert repült. – Akkor miért nincs egy rendes barátnőm, millió éve?
- Nézz csak oldalra – böktem meg, ő pedig balra fordította a fejét. Egy csapat lány állt ott, valamelyik tátott szájjal nézte Robbie-t, a többiek nyálat csorgatva, valaki perzselő pillantással.
Ő ismét lefelé nézett és mormogott valamit a bajsza alatt.
- Még a fiúknak is tetszel! – vigyorogtam, mire elnevette magát. Vele együtt nevettem.
- Köszi a bíztatást, Nikkie.
- Végre valaki elismeri, hogy igazam van – motyogtam.
- De én nem vagyok öntelt, kezdjük ott.
- Csak ismerd el, hogy van rád kereslet. Sőt, túl sok – ráhúztam a pulcsi ujját a kézfejemre, majd a kezem a kenguruzsebembe tettem.
- Oké. Van – sóhajtott fel lemondóan. Éppen elmentünk egy lámpa alatt. Rávilágított a fénye, és egy pillanatra sokkal szebb lett az arca, mint amilyennek valaha láttam.
- És… Fogsz keresni magadnak egy csinos lányt?
Megcsóválta a fejét.
- Nincs kedvem hozzá, úgy őszintén. Szeretek szabad lenni.
Elmosolyodtam, és feltettem a következő kérdést.
- Milyen érzés, hogy mindenki téged néz, ha végig mész az utcán?
Összevonta a szemöldökét, majd kihúzta magát.
- Furcsa – dünnyögte. Befordultunk balra, egy fényesebb útszakaszra. – Nem szeretem. Nem tartom magam annyira különlegesnek.
- Hjaj, Rob!
- Mi van? – mosolyodott el a lemondó hangsúlyomon. – Mit szólnál hozzá, ha például téged nézne mindenki, és a többiek azt állítanák rólad, hogy feltűnési viszketegséged van?
Elnevettem magam.
- Jó, tényleg nem lehet jó néha. És valójában miért nem akarsz magadnak barátnőt? – Figyeltem az esti várost. Az előttünk lévő szökőkutat alulról világították meg a fények, amelyek megcsillantak a vízcseppeken és narancssárgára festették őket.
Rob megvonta a vállát.
- Ami azt illeti, hiányzik a szeretet… a szerelem. De nem akarok barátnőt. Érted te ezt?
- Én is pontosan így vagyok! – nevettem fel keserűen. – Úgy gondolom, hogy… a fiúk éretlenek hozzám. – Bocsánatkérően rámosolyogtam, de ő legyintett. Pont ő az egyetlen kivétel, aki egyáltalán nem éretlen.
- Én azt hiszem, hogy csak a… pénzemért akarnak velem lenni, meg a helyes kis pofimért, de nem azért, aki vagyok.
Bólintottam. Hogy milyen igaza van…
Annyi mindenben hasonlítunk egymásra…
- Én inkább szeretek egyedül lenni. Visszahúzódni az álomvilágba, és hagyni, hogy az történjen, aminek történnie kell.
Tűnődő lett az arca. Én a cipőjét figyeltem. Állandóan cowboy csizmát hord, meg farmert és inget, ami általában világos színű, és egyszerű, mintázatlan. Valami okból fogva imádom az öltözködését.
- Én realista vagyok, de most kivételesen tetszik, amit mondtál. Engem, éppen az a baj, hogy senki nem hallgat végig.
- Senki? – felnéztem rá, nagy szemekkel.
Megcsóválta a fejét.
- Mindenkinek meghallgatom a mondandóját, de senki nem hallgatja meg az enyémet.
Elhúztam a szám.
- Ne hagyd, hogy kihasználjanak.
Rámmosolygott.
- Ellen tudok én állni nekik. De a kifelé a házamból-szöveget nem bírják.
Ismét felnevettem.
Előttünk magasodott egy épület, rajta egy pék, amint lapáton pizzát rak a kemencébe, ráírva, hagy betűkkel a pizzázó neve: Scoozi.
- Ez a Newbury street?
Bólintott, és mosolyogva nézte a csodálkozó arcomat.
- Mindigis el akartam ide jönni.
- Hát, most itt vagyunk – mosolygott, én pedig megálltam a bevásárlóközpontot nézni.
- Tudod, milyen érzést kelt ez bennem? Olyan igazi, régi amerikai érzést.
Felnevetett.
- Bennem meg egy kicsi olaszosat. Voltál már Olaszországban?
- Nem voltam még Európában – motyogtam. – Külföldön sem. De nagyon sok helyen laktam… állandó költözés, tudod… Például Chicagóban születtem.
- Én is! – mosolyodott el, mire ránéztem.
- Hű.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése