2010. július 14., szerda


csak azt nem tudom, miért.


vivi hotdogján hallgatom a zenét, és azon gondolkodom, hogy most mit tegyek. leírjam-e, hogy mit éreztem ma, vagy az csak még egy kicsi lenne a tűzbe, ami nem tenne jót.
jó kérdés. egyszerűen teszem, amit jónak látok.

egy szó van rá: borzasztó volt ott ülni és nézni, ahogy elmegy, miközben mindenki körém gyülemlik, hogy mondjam el, mi történt.
én meg csak küszködtem a könnyeimmel és nem tudtam, hogyan kezdjek bele, mit mondjak, nem tudtam eldönteni, mihez kezdjek és mit gondoljak.
nem tudtam mást, csak sírni.
borzasztó volt látni, hogy nem mond semmit, csak néz maga elé. arra gondolni, hogy a kérdésre a válasz biztosan nem. nem lehet más, csak az. és valahogy felfogni. valahogy megemészteni, hogy... eddig nem gondoltál erre. hogy eddig nem ezt mutatta. akkor meg igen. hogy talán kételkedik. hogy most arra gondolsz, mi játszódhat le a fejében.
de valahogy bennem az maradt meg, hogy a nem-re gondolt. azt akarta kimondani.
borzasztó volt ott ülni mellette, mikor cikáznak a gondolatok a fejedben és nem tudod, hogy mit mondj neki. kiböknéd, de aztán mégsem teszed, mert ő... úgy sem válaszolna. vagy mert eszedbe jut egy másik gondolat, aztán egy másik, aztán végül feladod. és nem vagy képes másra, csak
borzasztó a tudat, hogy annyira más volt. nem az, akit megszoktál. és talán nem is érdekelte.
próbáltam nyugtatni magam, hogy igenis érdekli, mi van. de most minek nyugtassam magam?
csak cikáztak a gondolatok a fejemben, kergették egymást, annyira gyorsan, hogy már nem is emlékszem mindre, nem várhatja el tőlem senki.
de a legtöbb az volt, hogy jó lenne az arca mögé látni. jó lenne belenézni a fejébe, a gondolatai közé és megtudni, hogy igazán mit érez. hogy mit gondol, mit akar, és egyszerűen miért csinálja ezt velem, mikor tudja, hogy milyen vagyok.
tudja, mennyire a szívemre veszek mindent.
ő tud rólam mindent.
senki más nem tud olyanokat rólam, mint ő.

a legfőbb gondolatom az volt, hogy mindenki cserben hagy. nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nem kellek senkinek. hogy mindenki nélkülözhetőnek tart engem.
és mennyire igazam volt.

mikor megláttam Dottit, egyszerűen nem bírtam tovább, minden kitört belőlem és elkezdtem zokogni. úgy, ahogy csak bírtam, nem érdekelt egész végig, hogy hányan látnak, az sem, hogy mit gondolnak, csak bőgtem és bőgtem, de még így sem sikerült úgy kisírnom magam, amennyire akartam. a nagyja bennem van még, de megint megfogadtam, hogy nem fogok sírni.
ha már végképp nem bírom.
de ebből úgy sem lesz semmi. aki ismer - és elég hamar ki lehet engem ismerni - , az tudja, hogy nem bírom ki, hogy ne sírjak, nem tudom magamban tartani.

nyomorultul érzem magam. itt írok, mióta, és egyszerűen nem tudom kifejezni magamat.
csődtömeg vagyok.
annak is érzem magam.

próbálod felfogni, mit érezhet.
de hogy csináld, mikor soha nem ossza meg másokkal az érzéseid? hogy értsd meg, miért ilyen, amikor nem szeret magáról beszélni, amikor nem szereti, ha tudják, mit érez?
hogy tudd, hogy mit gondol, ha nem mondja el...?
mennyivel lenne jobb, ha tudnád...

ilyenkor mutatkozik meg, ki az igaz barát.
köszönöm.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése