2010. szeptember 24., péntek

ohó. most éppen Zoltán unokatestvéremnél ülünk Máté Szappanossal, és dupstepet hallgatunk. Nincs netem otthon, ezért kénytelen vagyok innen írni, mivel Péter Muhari hiányolja az írásaimat. rettentő boldog vagyok, mert a rendszeres olvasóim száma tizenhatra nőtt :$
az életem megy tovább. minden okés. megvagyok, már ha lehet ezt mondani. egész jól elvagyok. és Szilvia Bobákkal élem az életem, aki az én cicám. én meg nyuszi vagyok. roppant érdekes szituáció. nem is emlékszem ki hívott így utoljára.

2010. szeptember 17., péntek


Újra idősebb lettem egy évvel!

Köszönök szépen mindenkinek mindent. :$ annyira szerencsés vagyok, hogy ilyen édes, törődő és szeretnivaló emberekkel vagyok körülvéve.



2010. szeptember 16., csütörtök

rájöttem, hogy ő a kedvenc íróm. nem tudom, hogyan, de megtaláltam benne önmagamat, nagy hatással van rám, ahogyan ír, megfognak a szóhasználatai, és a sok melléknév, amit alkalmaz. és speciel imádom, hogy irodalomból most szinte csak vele foglalkozunk.
most jelen pillanatban rettentő álmos vagyok, szeretnék aludni, de úgysem tudok, és minek is? majd később, mindig ezt mondom.
megírom ezt a novellaelemzést, az után takarodok el. így döntöttem.

Végül is, mindegy is
Tudtam, hogy nem is jössz.
Este csillag voltál,
Nappal meg fecske.

2010. szeptember 15., szerda

a holnapi nap kész rémálom, borzalom, fuj.

rengeteget kell tanulnom.
de ameddig az angollal szenvedek, legalább valami feldob.

mégpedig ez.

2010. szeptember 14., kedd


Csillag vagy fecske


holnap rajz-szakkörön fogom szívni a jó levegőt. és már várom, érdekes lesz. most pedig álmos vagyok, még meg kéne írnom a matekleckét, de nem érdekel. van rá idő, akár a tenger. nem szoktam semmit elsietni, erről híres vagyok. annyira hívogat az ágyikóm, hogy az már fertelmes. mostanában nagyon keveset alszom, és ez rossz.

muhcsi most világosított fel, hogy nem lesz rajz szakkör. hát akkor csodálatos. de nem baj! van lyukasom. és ez jó dolog, nagyon-nagyon. Grétával veszünk egy liter kakaót, kaját, és depressziót fogunk űzni. azt a csúnya-csúnya depressziót, ami kezd visszatérni és megtalálni nikit. niki pedig nem tud elmenekülni a depresszió elől, hiszen az mindent eltipor, ami az útjába kerül. utálom azt az érzést, elég volt egyszer nagyon komolyan megtapasztalni. elég volt belőle. elég abból, hogy semminek nem tudtam örülni, nem éreztem semmi pozitívat, el voltam kenődve, magányos voltam, nem jártam semerre. nem volt életem, az önbizalmam pedig romokban hevert.

csak nagyon-nagyon jól titkoltam. :)

2010. szeptember 13., hétfő

Kibéleltük jól magunkat mesével


ma voltam egy előadáson, és eszembe jutott, milyen volt, amikor régen azt fontolgattam, hogy színész leszek. ez volt a legnagyobb vágyam, mindig is. mert imádtam a színházi hangulatot, mindig is szerettem a színpadot, a meghitt sötétséget, az előadást, a kosztümöket, és azt, hogy valami maradandót alkoss.
de most megyek pipázni, mert szükségem van erre. egyszerűen imádom, imádom a füstöt.

2010. szeptember 12., vasárnap

...but as you said goodbye, I almost died.



ez csak a fele.




Az utcák kietlenek és sötétek voltak. Mindegyik olyanná változott, mintha nem lett volna a világon senki, csak én. Elnéptelenedettek voltak, mióta nem láttam arra egy lelket sem, sötét volt, csak a néhány egymástól messzi elhelyezkedő lámpa fénye világította be az utcákat, homályosságba ejtve azokat a részeket, ahová nem ért el a fényük. Kísérteties és ijesztő volt minden, de én már hozzászoktam ahhoz az érzéshez, amit a félelem szó takart. Egyszerűen kerestem a félelmet, az ijedtséget, kerestem az akciót és a rettegést, meg akartam halni, vagy egyszerűen csak kínozni magam. Mindegy volt nekem, hogy valami fájt-e vagy kínzott-e, az volt a lényeg, hogy nekem rossz legyen.

Hiszen minden, amit eddig fontosnak tartottam, megszűnt. Nem maradt nekem senki és semmi, tehát elmondhattam azt, hogy magamnak éltem, egyedül voltam, mint a hüvelykujjam és nem éltetett semmi már.

A lépteim egyenletesek és magabiztosak voltak; a hallgattam a magassarkúm koppanásait. Tudtam, hová fogok menni és ez izgalommal töltött el. Mikor eldöntöttem, hogy ez lesz életem újabb elfoglaló-tevékenysége, amiatt szidtam magam, hogy eddig még csak nem is gondolkodtam el azon, hogy ezt kéne tennem. Pedig ez volt a legjobb döntéseim egyike. Úgysem volt senki hozzátartozóm, aki emiatt elítélhetett, vagy megbélyegezhetett volna. Szóval teljességgel mindegy volt már nekem.

A kezem összefontam a mellem alatt, mély levegőt vettem és kihúztam magam. Azért nem voltam biztos a dolgomban, bármennyire is próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy igen. Kissé megijedtem a gondolattól, de egyben piszkálta is a fantáziámat.

De nem baj. Határozott akartam lenni, és nem hátráltam meg, mentem tovább egyenesen, mit sem törődve az előttem lévő pocsolyákkal és lehullott falevelekkel.

Tudtam, hogy izgalmas lesz. Elvégre, vérállatok lesznek ott… az ő társaságuk pedig mindig is vonzott. Természetfelettiek voltak, áradt belőlük az energia, bizsergette a bőrödet és simogatott.

Én pedig mellettük nem is éreztem magam olyan furcsán magányosnak.

Az utca olyan igénytelen, piszkos és elhanyagolt volt, mint amennyire ez az elhagyatottságán látszott. Minek törődjön a külsejével valaki is, ha nem jár errefelé senki? Ugyan minek?

Ki tudja, látott-e egyáltalán ez a hely jobb napokat? Ki tudja, mi volt a múltja?

A szél kellemesen lebegtette a hajamat, amely vörösen hullámzott utánam. Az arcomon rókamaszkot viseltem, így nem ismerhetett fel senki. A maszknak bolyhos, világosbarna és sötétbarna foltokkal kevert bundaszerű borítása volt, a szeménél két rés, a megfelelő látásszög biztosításához. Nem csak az arcom fedte be, hanem a fejemet is; a maszk tetején két apró rókafül díszelgett, mintha csak a sajátom lett volna.

A rókát választottam maszkként a mai napra. Mert sunyi volt, alattomos, pimasz, átvert másokat, alkalmazkodott és mindig megmenekült, akárcsak én.

És persze a vörös hajzuhatagom miatt is passzolt hozzám.

A nyakamat betakartam egy a maszk színével harmonizáló sállal, amely szintén bolyhos volt és meglehetősen meleg. Sötétbarna, mintázatlan, vékony felsőt viseltem, és hozzá egy ugyancsak az álarc színeiben játszó testhez simuló nadrágot, amely tökéletesen kiemelte a lábaimat. És persze a kedvenc darabom volt a platformos magassarkúm, amitől négy centivel magasabb lettem.

Kirázott a hideg, megborzongtam egész testemben. De nem csak a hideg, velőig hatoló szél miatt. Még mindig kissé tartottam attól, hogy mit fog hozni nekem az éjszaka.

Lehunytam egy pillanatra a szemem és az ég felé emeltem a fejem. Egy hajszál választott el attól, hogy meggondoljam magam és visszaforduljak, de akkor megfutamodtam volna.

És én soha nem futamodtam meg semmitől. Soha nem tettem ilyet, egész életemben.

Egyszóval továbbmentem. Vitt a lábam, pedig azt sem tudtam, merre kell mennem, csak a megérzéseimre hagyatkoztam. Meg a hangokra, amik betöltötték az utca csendjét, hallottam őket a távolból.

Kiabálásokat, zenét, beszédet, ordításokat, füttyögést, és az ezeket elnyomó égdörgést és villámlást. Még az eső nem esett, és emiatt hálás voltam az Istennek.

Reméltem, hogy odaérek a célomhoz, nem lehetett az olyan messzi, az utóbbi hangokból ítélve, és emiatt a vérnyomásom egészen a magasba szökött az izgalom miatt.

Ki tudja, Libby, ha nem tetszik, akkor maximum visszavonulsz és elmész. Soha többé nem mész vissza oda.

Nem. Ilyen nem lesz

Kihúztam magam, és gyorsabbra fogtam a lépteimet. Ma éjjel legalább nem leszek egyedül. Nem mondhatom majd azt, hogy ma is egyedül aludtam el, hogy nem szóltam egész nap senkihez. Szórakozni fogok, vad leszek, és kikelek önmagamból.

Ezt kellett volna eddig is tennem. De én inkább hagytam magam emésztődni.

Tudtam, hogy a hely, ahová megyek, nem fogja azt biztosítani, amire igazán szükségem van, de részben igen. Egy igazán pici szeletben megkapom majd onnan azt, amire vágyom.

Gyorsabbra fogtam a lépteimet, a hangok a távolból pedig egyre jobban felerősödtek.

Kiértem az utcából, és mély levegőt véve megálltam a sarkon. Megszűnt a mellettem húzódó fakerítés, beláttam az egész utat, amihez ez a kis utca vezetett.

Ez nem volt már olyan kietlen és kopár. Előttem egy háztömb állt, mellette bezárt üzletsor húzódott végig az egész úton. Balra fordultam, és megindultam egyenesen. Abból az irányból érkeztek a hangok, amelyek számomra a felüdülést és a megmenekülést jelentették.

Azt vettem észre, hogy egyre jobban sietek. Suhantam végig az utcán, pedig igazándiból nem is akartam. A lábam irányított, ment magától, várt már arra, hogy valaki közelében legyen.

Megunta talán a folyamatos egyedüllétet?

Az utca végén hármas kereszteződéshez értem – mehettem előre, mehettem balra, egy széles, kivilágított részhez, vagy jobbra, egy sötét, kicsi utcába.

Baloldal mellett döntöttem. A hangok erősek voltak innentől kezdve,, a környező épületek kezdtek életre kelni, több házból fény szűrődött ki, autók parkoltak előttük.

De emberek még mindig nem voltak az utcán.

Még sietősebbre fogtam, mintha menekültem volna valami elől. És menekültem is – féltem magamtól. Féltem attól, hogy visszafordulok, megfutamodom, és élem tovább az önkínzó magányomat.

Telihold volt. Megvilágította előttem az utat, még csak el sem mondhattam azt, hogy nem látok semmit. A mellettem elsuhanó árnyak sem idegesítettek és töltöttek már el félelemmel. Egyszerűen tudtam, hogy azok csak szellemek, démonok, vagy apró lények, akik nem akarják felfedni a létüket. Ehhez az utóbbi pár évben teljesen hozzászoktam.

A jobbomon egy aprócska park terült el, benne egy kisebb tóval, mellette sűrűn növő fákkal és bokrokkal. A bejárata előtt még egy telefonfülkét is észrevettem, amin elmosolyodtam.

Úgy látszott, beértem a város elhagyatott részéből a kevésbé lakottba.

Előre pillantottam és nagyot dobbant a szívem. Egy újabb kereszteződéshez értem, ahol elment előttem pár autó, és néhány gyalogos ember. A hangok erősek voltak, határozottan a sarkon lévő bárból származhattak.

Ami valószínűleg az én úticélom volt.

Most már nem volt visszaút. Már csak pár méter választott el mindentől, amire annyira szükségem volt. Ami miatt annyit rettegtem.

Emberek jelentek meg az utcán, nevetgéltek, kiabáltak, egymásba kapaszkodtak, messziről látszott rajtuk, hogy részegek.

Az egyik férfi arcán félrecsúszott denevérmaszk volt, mellette két nő cicafület viselt, és egy második férfi kígyóálarccal fedte be arcát.

Elmentem mellettük, az energiámmal rácsatlakoztam az övéjükre, hogy kicsit utánuk szaglásszam. Egyik sem volt természetfeletti lény, egyszerű emberek voltak, akik kicsit kirúgtak a hámból hétvégén.

Elmosolyodtam a maszk rejtekében. Éreztem, hogy megjött az igazi Libby, aki eddig ki tudja, hol rejtőzködött.

Éreztem messziről a vérállatok energiáját. Hullámzottak, két háztömbbel odébb lehettek, úgy éreztem, hogy csak rám várnak.

Ez pedig tetszett az igazi Libbynek, aki nem félt bemenni egy bordélyházzal vegyített természetfeletti bárba. Tetszett neki az energiaáramlat, a fenevadság, a gyilkolás és a félelem. Ez voltam én igazából. Csak próbáltam ezt az énem mélyen magamba fojtani.

Befordultam a sarkon jobbra, és végre elértem azt a negyedet, ahová tartottam. Emberek hemzsegtek az utcán, teljesen kivilágított volt, akár Las Vegas, mindenhol autók és zsúfolásig telt klubok, amelyekből zeneszó és energia áramlott ki.

Megcsapott egy furcsa érzés, valami hívogató kényszer, és tudtam, hogy valamelyik klubra varázsigét szórtak, a nagyobb látogatottság elérése érdekében. Aztán felpillantottam, és amit először megláttam, az egy előttem álló boszorkány volt.

A nő rám villantotta a mosolyát, azt a kurvás mosolyt, amit az ilyen helyeken minden második emberen látni lehet. Kuncsaftokat kereső nők és férfiak egyaránt így néznek ki.

Próbált beinvitálni a kuplerájába, de kikerültem és otthagytam. Sok ilyen embert kellett magam mögött hagynom, rám akaszkodtak és jobbnál jobb ajánlatokkal bombáztak.

De nekem csak egy helyre volt szükségem. Körülnéztem, és kerestem azt a bárt, amiről annyit hallottam már.

Mindenhol kivilágított bárok és klubok várták az embereket, de a legnépszerűbb az a klub volt, amit én kerestem.

És végül meg is találtam. Egy ócska kocsma és egy középszerű játékterem között helyezkedett el. Nem világították ki túlságosan, mindössze az épület tetején díszelgő Cruentus felirat világított vérvörösen.

Megindultam felé. Átvágtam az úttesten, nem törődtem az autókkal és az emberekkel, halál higgadtan haladtam a végső állomásom felé, keserű mosollyal a maszk mögött.

Rengetegen megfordultak utánam. Rengetegen füttyögtek és kiabáltak nekem, megfogták a karomat, aztán ijedten engedték el, és a csodálatos kifejezés az arcukon megváltozott.

Imádtam ezt a képességmintát. Pávának neveztem el. Mindenki csodálta, mindenki látni akarta, vonzotta a tekinteteket, mindenki meg akarta érinteni, és közel akart kerülni hozzá. Aztán mikor elérték a céljukat, határtalan félelem kerítette őket a hatalmába.

Imádtam ijesztgetni az embereket.

A klubhoz érve éreztem magamon a bizsergető alakváltó energiát. Lehunytam a szemem, és átadtam magam annak a csodálatos érzésnek. Úgy éreztem, körbevesz a boldogság és a szeretet.

2010. szeptember 11., szombat



átlagosan furcsán érzem magam, olyan leírhatatlan érzés kerített a hatalmába. ami eddig már régen.
ez a szám pedig megemészt.
már mióta mindig elhatározom, hogy írni akarok, de soha nem adódik rá lehetőségem. most azért is megteszem, aztán ki tudja, mi lesz, talán lesz annyi, hogy tudjam publikálni.


;)

2010. szeptember 10., péntek



hurrá, de jó kedvem van!
igen, mint minden alkalommal, mikor életem fontos/kevésbé fontos eseményeit ünneplem. meg úgy tulajdonképpen mostanában mindig olyan szar kedvem van, hogy annak bezony csak örülni lehet.
megy az esőhöz meg a hideghez.
végül is, én nem panaszkodom, okom sincsen rá. mert én imádom az ilyen időt.
eldöntöttem, hogy ma fogok írni, mert igazán rám férne már. és most megis teszem, aztán élvezem egy kicsit a mesés egyedüllétet, mert azt mostanában olyan ritkán kaphatok.

2010. szeptember 8., szerda


ennél szebb filmet sem láttam még.

2010. szeptember 7., kedd



semmi szomorúság, egyszerűen ehhez van kedvem.

forró barackos teát iszom, de ez lassan kihűl. és persze mosolygom, mert csepereg az eső, nekem pedig már annyira hiányzott a hangulatomhoz egy kiadós zuhatag.
de úgy látom, ebből se nagyon lesz felhőszakadás.
óó.
a benjamin button különös életét fogom nézni, mert engem még csak a trailere is szimplán elbűvöl.



és persze.
köszönetet kell, hogy mondjak neki, bár fogalmam sincs róla, olvassa-e vagy sem már.
mindegy.
köszönöm, Ákos, hogy voltál nekem.
nagyon sok mindent mondhatnék még.
mindössze ennyit foglalok össze.
hiányozni fogsz.



2010. szeptember 6., hétfő

Gééé üzenete:
*“A sors talán azt akarja, hogy sok nem megfelelő emberrel találkozz mielőtt megismered az igazit, hogy mikor ez megtörténik igazán hálás legyél érte.”

*"Az élet nem arról szól, hogy milyen gyorsan futsz, milyen magasra tudsz ugrani. Arról szól, hogy milyen gyorsan állsz talpra."

*ezt a két idézetetet jól jegyezd meg




:( LLLL


tudjátok mit?
ott tartok már, hogy jó, ha fáj. jó, ha kínzom magam, és jó, hogy direkt visszafojtom a sírást, bármi is történik.
mert én nem leszek gyenge, nem fogok sírni, nem lesz megint minden olyan szar.
egyszerűen belefáradtam mindenbe. mindenbe.
nem bírom elviselni, hogy mindenki csak megbánt, hogy mindenki csalódást okoz nekem, hogy mindenki beszól.
nem bírtam tovább visszatartani.

2010. szeptember 5., vasárnap

Nehéz dolog, hogy ne szeress, de nehéz az is, hogyha szeretsz. A legnehezebb, ha hiába szeretsz.


gergő gugitól.


három hónap.

istenem...

beillesztek ide valamit, ami még nincsen kész.
nem tetszik, de beillesztem és kész.


You gotta move on!

Liam, Daquan, Rose, Vane, Svante és Devonte úgy döntöttek, maradnak a partin. Nekem meg semmi kifogásom nem lehetett ellene, hiszen férfiuralom van, és nem nagyon díjazzák ők egy általuk Csöppségnek nevezett nő szavát. Vagy az én esetemben, hisztijét. Én ugyanis nem akartam maradni, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy riszáljam magam vagy figyeljem, hogy mások mit csinálnak.

De végül is, ez maradt a legalkalmasabb feladatnak, amit csinálhattam. Figyeltem az alakok sziluettjét távolról, a korlátnak dőltem és iszogattam a boromat. Úgy tettem, mintha nem érdekelt volna semmi, igyekeztem totálisan flegma lenni, és beleolvadni az éjfeketeségbe, ami azon a partin uralkodott.

Vane persze teljesen odáig volt mindenért. Itt ő otthon érezhette magát, hiszen egy elit parti volt, Vane-t pedig Lucas egy elit vámpír kezei alól kapta ki. Ő mindig részt vett ilyen rendezvényeken, és meglehetősen élvezte is.

De én nem voltam Vane. Nekem innen semmi nem tetszett, abszolúte semmi. Minden fekete volt, semmilyen más szín nem uralkodott itt, csak a fekete. Mintha mindent a birtokába vett volna a sötétség, eluralkodott volna a szomorú nyomottság, és mégis mindenki játszotta, hogy önfeledt és jól szórakozik. Fekete ruhában, fekete sminkben, fekete alakok között.

Keresztbe raktam magam előtt a lábaimat, a jobb lábamon megtartottam a balt, és billegtetni kezdtem a lábfejem. A cipőm sarka olyan magas volt, hogy alig tudtam benne járni, mikor először hordtam, de mégis sikerült elegánsan mennem, sok gyakorlat után. Most már egészen hozzászoktam, tetszik. Imádtam azt a cipőt. Olyan volt, mint én, mintha csak megvettem volna magamat, kétszázharminchét dollárért. Csinos volt, elegáns, de mégis volt benne valami kihívó és pimasz, amiért megőrültem. És ki ne hagyjam, ha valakit seggbe rúgtam volna vele, ott helyben szörnyet halt volna.

Három szenvedélyem volt, és ezt mindenki tudta rólam – a fegyverek, a ruhák és a dohányzás éltetett. És a gyilkolás, de az más téma, az a véremben van. Össze sem számoltam, hány teremtményt gyilkoltam meg egész életem során, de szerintem több mint ötszázat. Ja, és az összeg úgy alakult ki, hogy nem vettem figyelembe a számolásnál azt, mikor össze-vissza lövöldöztem, és azt öltem meg, aki épp útban volt. Azokról soha nem vettem tudomást. Rosszkor voltak rossz helyen, vagy meg akartak támadni. Úgy kell nekik.

Egyik kezemben a borospoharat tartottam, és figyeltem, ahogy az ujjaim körbeölelik a poharat. A körmeim egészségesen vérvörösre mázoltan csillogtak; ez előnyösebb volt, ha véres volt a kezem a könyökömig, nem látszott meg később a vérfoltok nyoma.

Másik kezemben cigi égett. Imádtam a cigit, imádtam a füstöt letüdőzni, kifújni a számon, nézni, hogyan áramlik, hogyan kevereg. Egyszóval minden tevékenységet űztem, amellyel ködszerű füstöt lehetett elérni. Egyrészt ezzel sikerült valamennyire kordában tartanom a bennem lappangó képességmintákat, amelyeket a képzeletbeli dossziémban tároltam. A nikotin lenyugtatta őket, megszelídültek tőle, és engedelmeskedtek nekem. Azt pedig szerettem, ha engedelmeskedtek, kevesebb energiarohamom volt. Határozottan utáltam az energiarohamokat, így a cigarettával jól jártam.

Nagyot kortyoltam a borból és eltűnődtem az embereken, és azokon a lényeken, akik összegyűltek ezen a partin. Mindenkinek feketében kellett lennie, ez volt az egyetlen kikötés, meg persze az elegancia. És persze, ezeknek a feltételeknek mindenki engedelmeskedett.

Én meg nagy ívben szartam az eleganciára. Nekem ne mondja meg senki, mihez alkalmazkodjam, maximum a munkaadóm. Én mindig úgy nézek ki, ahogy akarok, azt sugallok a külsőmmel, amit akarok, és azt csinálok, amit akarok.

Világéletemben szabad voltam. És ezen a szabadságon senki kedvéért nem fogok változtatni.

Most is pimasz volt a megjelenésem. A ruha, amit viseltem szemtelenül rövid volt, épp, hogy elért a combom első negyedéig. Szerintem roppant cuki volt, a kis fekete csipkékkel, amelyek a szoknya szegélyét képezték.

A ruha ujja puffos volt, kicsi, fekete láthatatlan virágok díszítették az átlátszó anyagot, majd az anyag a mellkasomtól átváltozott átlátszatlanba. Fekete volt, sima, letisztult, a nyaknál hajókivágással. A mellem alatt egy hatalmas masni díszelgett, amely szintén abból a szaténból készült, amelyből a puffocskák a vállamnál. Aztán a ruha meglepetésszerűen hirtelen kibővült, és harangszoknyává változott.

Imádtam azt a ruhát, és rengeteg pénzt költöttem rá, de mint mondtam, nekem ez nem akadály. A ruhák az életem részét képezik, az összes pénzem szinte ruhákra megy el.

És ha valami megtetszik… hát azt Libby szépen megveszi.

Elmosolyodtam. A számon piros rúzs díszelgett, ami tökéletesen passzolt a körmömhöz, és az apró koktéltáskámhoz, amin szintén egy hatalmas masni díszelgett.

A ruha alatt persze meglapult az összes fegyverem, olyan precíz módon fedtem be magam késekkel és extra tűzerővel, hogy még szuperlátással se nagyon vette volna észre senki. Leteszteltem Roan barátomon.

Aki hol is volt?

Tényleg, ez elkezdett érdekelni. Felkaptam a fejem és körülnéztem a tánctéren, hátha megtalálom valahol. Rettentően szükségem volt már valaki társaságára, mindenki egyedül hagyott, nem maradt nekem senkim, aki lekötött volna, akivel játszadozhattam volna a szokásos kicsinyes játékaimat.

Mert Roan szerint azt tettem. Szerinte én csak egy szívtelen kurva vagyok, akit nem érdekel mások sorsa, nem foglalkozik senkivel, csak saját magával, meg azzal, hogy legyen valaki, aki nyomkodja. Csak ő nem egészen így fogalmazott. Durvábban. Nem kell mondanom.

Pedig én bírtam Roan-t. Egész cuki gyerek, ha nem nézzük azt, hogy állandóan puffog, és játssza nekem a bunkót. Pedig tudtam, hogy nem az. Ezzel csak megpróbálta palástolni az érzékeny makacsságát.

Egészen belevetettem magam a tömeg átkutatásába, a szőke herceg után. Követtem az alakok sötétben kirajzolódó sziluettjét, végigfésültem a szememmel az emberek sokaságát és ismerősöket kerestem közöttük.

De őt nem könnyű észrevenni a fekete tömegben, úgy is eltűnik, ha akar, úgyis elvonul, ha megunja a partit, és türelmesen megvárja, míg Rose, Vane és Liamék is eléggé kibulizták magukat.

És mikor már eléggé beleéltem magam a keresésébe, valaki felkiáltott mellettem:

- Bu!

Úgy összerándultam a hirtelen a csendbe hatoló hangra, hogy a borom kiloccsant a padlóra. A szívem hevesen dobogott, éreztem a pulzusomat az egész testemben.

Riadtan fordultam a hang irányába, és már nyúltam is a fegyvereimért, amikor megláttam, hogy csak Rhys támaszkodott mellettem a korláton, arcán szemtelen, gonosz mosollyal.

Összehúztam a szemem, és megvetően néztem rá. Ezért még kapni fog.

Elfordultam tőle és szívtam egy hatalmasat a cigimből. Nem is néztem rá. Úgyis mindjárt az orrom alá dörgöli a sikerét. Ő egyszerűen ilyen volt.

- Nocsak, megijesztettem a nagy és erős Elizabeth-t! – vigyorgott rám, a lehető legszélesebb mosolyával, ezzel is jelezve, mennyire elégedett magával.

- Haha, gratulálok sikeredhez, ó, Oroszlánkirály, Nagyuram, Mufasa! – hajoltam meg előtte színpadiasan.

Imádtam őt Mufasának hívni, azt mondani neki, hogy uram, hajlongani előtte és arisztokrata stílusban beszélni vele, csak azért, mert őt úgy idegesítette. És mi mindig kölcsönösen idegesítettük egymást.

Még mindig mosolyogva jött át a másik oldalamra, és szintén a korlátnak támaszkodott, ahogy eddig is tette.

- Hogy érzed magad a partin, én kicsi gyilkológépem? – felnézett rám, én pedig vállat vontam.

- Semlegesen, köszönöm kérdését. Finom a bor, kellemes a zene, de nincs velem senki, Nagyuram – elnéztem a borospohár felett, ahogy a számhoz emeltem, és tovább szűrtem a tömeget, ahogy eddig tettem. Pont most gondoltam arra, hogy társaságra van szükségem, erre megjelenik az Oroszlánkirály. Ez csak a sors gonosz fintora lehet. Tuti.

- Tudtam én, hogy senkinek tartod becses személyem, Elizabeth! – Rhys aranyosan lebiggyesztette az alsó ajkát, játszotta a szomorú kisoroszlánt. Én pedig mosolyogva beletúrtam sötétbarna hajába. Olyan hosszú és bozontos volt, hogy az ujjaim egészen elvesztek benne.

- Ó, tudod, Királyka, én pont annyira tartalak téged senkinek, mint amennyire te engem.

Rhys lejjebb eresztette a szemhéját, félmosoly kúszott az arcára.

- Én elég sokra tartom csodálatos személyiséged, Libby.

Nem lettem volna normális nő, ha nem vettem volna észre, hogy flörtöl velem. Rhys mindig ezt tette, szórakozott, aztán komoly lett, végül akart valamit. Mindig. Minden egyes alkalommal. Ja, és ki ne hagyjam, engem módfelett idegesít, ha valaki nyomul rám.

És ezt mindig közöltem is vele.

Nem mintha Rhys annyira taszító lett volna – ó, dehogy. Számomra ő volt a tökéletes pasi.

Magas volt, rettentően magas, nálam talán másfél fejjel magasabb, és dagadoztak rajta az izmok. Azon kívül kegyetlenül jóképű volt. Igazi, szoborszerű arcvonásai voltak, széles állkapocscsont, markáns állal, kiugró, erős járomcsonttal, a bőre fehér volt, enyhén napbarnított. Az orra egyenes, szemei vékonyak és kicsik, az írisze csodaszép sötétkékben játszott. Haja kócosan sötétbarna, félhosszú, komisz tincsekben omlik a szemébe, állandóan olyan, mintha a szél fútta volna össze, de valahogy sikerül elérnie, hogy mindig jól ápoltnak és rendezettnek tűnjön. Nem tudom, hogy csinálja.

És ráadásul nagyon jól öltözött férfi, szereti a modern, Libby-féle divatot.

Hát akkor nem csoda, hogy ezt Libby, az ő kis gyilkológépe értékeli.

De nem csak Libby, hanem az összes többi nő. Szóval ennyit erről. Ezért nem foglalkozom én olyasfajta férfiakkal, akik olyanok, mint Rhys, bármennyire is igyekeznek.

És bármennyire is megfelelnek az én elvárásaimnak, mind a jellemüket nézve, mind a külsejüket – pont az a baj, ha túlságosan is megfelel nekem.

Akkor már valami gyanús. Ha valaki ennyire tökéletes, ha valami ennyire jó és szép, egy idő után kezd valami más csúnyaság befurakodni az idillbe.

Ezért nem keresem azokat a férfiakat, akik túlságosan is hasonlítanak rám, és megfelelnek az elvárásaimnak.

Csendben néztem rá, majd elmosolyodtam.

- Az oroszlánkirály bókol. Ilyet sem kaphatok mástól, köszönöm szívélyes bókod, nagyuram! – pukedliztem egyet előtte, mire felnevetett.

- Hagyd már ezt az Oroszlánkirályozást. Akkor inkább hívj Rexnek – feltápászkodott, majd ugyanolyan pózt vett fel, mint én. Más szóval nekidőlt a korlátnak. – Mit csinálsz itt, kis Hercegnőm?

Vállat vontam, és újfent kortyoltam a boromból egyet.

- Elütöm valahogy az időt.



blablabla





annnyira jó nekem, hogy az már förtelmes. mindenem összejön, mindenem jól alakul, mindenem csodálatos és csodaszép. mind az érzelmi életem, mind a családi. mindenem annyira csodálatos, hogy azt szavakkal le sem tudom festeni.
hazudtam.

2010. szeptember 3., péntek

:/

2010. szeptember 2., csütörtök

Csak ennyi.



2010. szeptember 1., szerda



gyerünk, adj még többet. szerintem még bírom.

szeptember
elseje, én pedig fázom. a kezem rettentően hideg, de valahogy élvezem.
az első nap szar volt. szar.
meg persze hiányos. rettentő hiányos. magányos.
az egyedüli jó benne, hogy ott vannak olyan emberek, akik rettentő fontosak nekem. akikkel nevethetek és együtt fészbukozhatok órán.
szeptember, és hideg van. minden rossz. elromlott, de azért nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, mit érzek.
semmi nem múlt el, az én részemről. sőt.
eszméletlen.