2010. szeptember 12., vasárnap

...but as you said goodbye, I almost died.



ez csak a fele.




Az utcák kietlenek és sötétek voltak. Mindegyik olyanná változott, mintha nem lett volna a világon senki, csak én. Elnéptelenedettek voltak, mióta nem láttam arra egy lelket sem, sötét volt, csak a néhány egymástól messzi elhelyezkedő lámpa fénye világította be az utcákat, homályosságba ejtve azokat a részeket, ahová nem ért el a fényük. Kísérteties és ijesztő volt minden, de én már hozzászoktam ahhoz az érzéshez, amit a félelem szó takart. Egyszerűen kerestem a félelmet, az ijedtséget, kerestem az akciót és a rettegést, meg akartam halni, vagy egyszerűen csak kínozni magam. Mindegy volt nekem, hogy valami fájt-e vagy kínzott-e, az volt a lényeg, hogy nekem rossz legyen.

Hiszen minden, amit eddig fontosnak tartottam, megszűnt. Nem maradt nekem senki és semmi, tehát elmondhattam azt, hogy magamnak éltem, egyedül voltam, mint a hüvelykujjam és nem éltetett semmi már.

A lépteim egyenletesek és magabiztosak voltak; a hallgattam a magassarkúm koppanásait. Tudtam, hová fogok menni és ez izgalommal töltött el. Mikor eldöntöttem, hogy ez lesz életem újabb elfoglaló-tevékenysége, amiatt szidtam magam, hogy eddig még csak nem is gondolkodtam el azon, hogy ezt kéne tennem. Pedig ez volt a legjobb döntéseim egyike. Úgysem volt senki hozzátartozóm, aki emiatt elítélhetett, vagy megbélyegezhetett volna. Szóval teljességgel mindegy volt már nekem.

A kezem összefontam a mellem alatt, mély levegőt vettem és kihúztam magam. Azért nem voltam biztos a dolgomban, bármennyire is próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy igen. Kissé megijedtem a gondolattól, de egyben piszkálta is a fantáziámat.

De nem baj. Határozott akartam lenni, és nem hátráltam meg, mentem tovább egyenesen, mit sem törődve az előttem lévő pocsolyákkal és lehullott falevelekkel.

Tudtam, hogy izgalmas lesz. Elvégre, vérállatok lesznek ott… az ő társaságuk pedig mindig is vonzott. Természetfelettiek voltak, áradt belőlük az energia, bizsergette a bőrödet és simogatott.

Én pedig mellettük nem is éreztem magam olyan furcsán magányosnak.

Az utca olyan igénytelen, piszkos és elhanyagolt volt, mint amennyire ez az elhagyatottságán látszott. Minek törődjön a külsejével valaki is, ha nem jár errefelé senki? Ugyan minek?

Ki tudja, látott-e egyáltalán ez a hely jobb napokat? Ki tudja, mi volt a múltja?

A szél kellemesen lebegtette a hajamat, amely vörösen hullámzott utánam. Az arcomon rókamaszkot viseltem, így nem ismerhetett fel senki. A maszknak bolyhos, világosbarna és sötétbarna foltokkal kevert bundaszerű borítása volt, a szeménél két rés, a megfelelő látásszög biztosításához. Nem csak az arcom fedte be, hanem a fejemet is; a maszk tetején két apró rókafül díszelgett, mintha csak a sajátom lett volna.

A rókát választottam maszkként a mai napra. Mert sunyi volt, alattomos, pimasz, átvert másokat, alkalmazkodott és mindig megmenekült, akárcsak én.

És persze a vörös hajzuhatagom miatt is passzolt hozzám.

A nyakamat betakartam egy a maszk színével harmonizáló sállal, amely szintén bolyhos volt és meglehetősen meleg. Sötétbarna, mintázatlan, vékony felsőt viseltem, és hozzá egy ugyancsak az álarc színeiben játszó testhez simuló nadrágot, amely tökéletesen kiemelte a lábaimat. És persze a kedvenc darabom volt a platformos magassarkúm, amitől négy centivel magasabb lettem.

Kirázott a hideg, megborzongtam egész testemben. De nem csak a hideg, velőig hatoló szél miatt. Még mindig kissé tartottam attól, hogy mit fog hozni nekem az éjszaka.

Lehunytam egy pillanatra a szemem és az ég felé emeltem a fejem. Egy hajszál választott el attól, hogy meggondoljam magam és visszaforduljak, de akkor megfutamodtam volna.

És én soha nem futamodtam meg semmitől. Soha nem tettem ilyet, egész életemben.

Egyszóval továbbmentem. Vitt a lábam, pedig azt sem tudtam, merre kell mennem, csak a megérzéseimre hagyatkoztam. Meg a hangokra, amik betöltötték az utca csendjét, hallottam őket a távolból.

Kiabálásokat, zenét, beszédet, ordításokat, füttyögést, és az ezeket elnyomó égdörgést és villámlást. Még az eső nem esett, és emiatt hálás voltam az Istennek.

Reméltem, hogy odaérek a célomhoz, nem lehetett az olyan messzi, az utóbbi hangokból ítélve, és emiatt a vérnyomásom egészen a magasba szökött az izgalom miatt.

Ki tudja, Libby, ha nem tetszik, akkor maximum visszavonulsz és elmész. Soha többé nem mész vissza oda.

Nem. Ilyen nem lesz

Kihúztam magam, és gyorsabbra fogtam a lépteimet. Ma éjjel legalább nem leszek egyedül. Nem mondhatom majd azt, hogy ma is egyedül aludtam el, hogy nem szóltam egész nap senkihez. Szórakozni fogok, vad leszek, és kikelek önmagamból.

Ezt kellett volna eddig is tennem. De én inkább hagytam magam emésztődni.

Tudtam, hogy a hely, ahová megyek, nem fogja azt biztosítani, amire igazán szükségem van, de részben igen. Egy igazán pici szeletben megkapom majd onnan azt, amire vágyom.

Gyorsabbra fogtam a lépteimet, a hangok a távolból pedig egyre jobban felerősödtek.

Kiértem az utcából, és mély levegőt véve megálltam a sarkon. Megszűnt a mellettem húzódó fakerítés, beláttam az egész utat, amihez ez a kis utca vezetett.

Ez nem volt már olyan kietlen és kopár. Előttem egy háztömb állt, mellette bezárt üzletsor húzódott végig az egész úton. Balra fordultam, és megindultam egyenesen. Abból az irányból érkeztek a hangok, amelyek számomra a felüdülést és a megmenekülést jelentették.

Azt vettem észre, hogy egyre jobban sietek. Suhantam végig az utcán, pedig igazándiból nem is akartam. A lábam irányított, ment magától, várt már arra, hogy valaki közelében legyen.

Megunta talán a folyamatos egyedüllétet?

Az utca végén hármas kereszteződéshez értem – mehettem előre, mehettem balra, egy széles, kivilágított részhez, vagy jobbra, egy sötét, kicsi utcába.

Baloldal mellett döntöttem. A hangok erősek voltak innentől kezdve,, a környező épületek kezdtek életre kelni, több házból fény szűrődött ki, autók parkoltak előttük.

De emberek még mindig nem voltak az utcán.

Még sietősebbre fogtam, mintha menekültem volna valami elől. És menekültem is – féltem magamtól. Féltem attól, hogy visszafordulok, megfutamodom, és élem tovább az önkínzó magányomat.

Telihold volt. Megvilágította előttem az utat, még csak el sem mondhattam azt, hogy nem látok semmit. A mellettem elsuhanó árnyak sem idegesítettek és töltöttek már el félelemmel. Egyszerűen tudtam, hogy azok csak szellemek, démonok, vagy apró lények, akik nem akarják felfedni a létüket. Ehhez az utóbbi pár évben teljesen hozzászoktam.

A jobbomon egy aprócska park terült el, benne egy kisebb tóval, mellette sűrűn növő fákkal és bokrokkal. A bejárata előtt még egy telefonfülkét is észrevettem, amin elmosolyodtam.

Úgy látszott, beértem a város elhagyatott részéből a kevésbé lakottba.

Előre pillantottam és nagyot dobbant a szívem. Egy újabb kereszteződéshez értem, ahol elment előttem pár autó, és néhány gyalogos ember. A hangok erősek voltak, határozottan a sarkon lévő bárból származhattak.

Ami valószínűleg az én úticélom volt.

Most már nem volt visszaút. Már csak pár méter választott el mindentől, amire annyira szükségem volt. Ami miatt annyit rettegtem.

Emberek jelentek meg az utcán, nevetgéltek, kiabáltak, egymásba kapaszkodtak, messziről látszott rajtuk, hogy részegek.

Az egyik férfi arcán félrecsúszott denevérmaszk volt, mellette két nő cicafület viselt, és egy második férfi kígyóálarccal fedte be arcát.

Elmentem mellettük, az energiámmal rácsatlakoztam az övéjükre, hogy kicsit utánuk szaglásszam. Egyik sem volt természetfeletti lény, egyszerű emberek voltak, akik kicsit kirúgtak a hámból hétvégén.

Elmosolyodtam a maszk rejtekében. Éreztem, hogy megjött az igazi Libby, aki eddig ki tudja, hol rejtőzködött.

Éreztem messziről a vérállatok energiáját. Hullámzottak, két háztömbbel odébb lehettek, úgy éreztem, hogy csak rám várnak.

Ez pedig tetszett az igazi Libbynek, aki nem félt bemenni egy bordélyházzal vegyített természetfeletti bárba. Tetszett neki az energiaáramlat, a fenevadság, a gyilkolás és a félelem. Ez voltam én igazából. Csak próbáltam ezt az énem mélyen magamba fojtani.

Befordultam a sarkon jobbra, és végre elértem azt a negyedet, ahová tartottam. Emberek hemzsegtek az utcán, teljesen kivilágított volt, akár Las Vegas, mindenhol autók és zsúfolásig telt klubok, amelyekből zeneszó és energia áramlott ki.

Megcsapott egy furcsa érzés, valami hívogató kényszer, és tudtam, hogy valamelyik klubra varázsigét szórtak, a nagyobb látogatottság elérése érdekében. Aztán felpillantottam, és amit először megláttam, az egy előttem álló boszorkány volt.

A nő rám villantotta a mosolyát, azt a kurvás mosolyt, amit az ilyen helyeken minden második emberen látni lehet. Kuncsaftokat kereső nők és férfiak egyaránt így néznek ki.

Próbált beinvitálni a kuplerájába, de kikerültem és otthagytam. Sok ilyen embert kellett magam mögött hagynom, rám akaszkodtak és jobbnál jobb ajánlatokkal bombáztak.

De nekem csak egy helyre volt szükségem. Körülnéztem, és kerestem azt a bárt, amiről annyit hallottam már.

Mindenhol kivilágított bárok és klubok várták az embereket, de a legnépszerűbb az a klub volt, amit én kerestem.

És végül meg is találtam. Egy ócska kocsma és egy középszerű játékterem között helyezkedett el. Nem világították ki túlságosan, mindössze az épület tetején díszelgő Cruentus felirat világított vérvörösen.

Megindultam felé. Átvágtam az úttesten, nem törődtem az autókkal és az emberekkel, halál higgadtan haladtam a végső állomásom felé, keserű mosollyal a maszk mögött.

Rengetegen megfordultak utánam. Rengetegen füttyögtek és kiabáltak nekem, megfogták a karomat, aztán ijedten engedték el, és a csodálatos kifejezés az arcukon megváltozott.

Imádtam ezt a képességmintát. Pávának neveztem el. Mindenki csodálta, mindenki látni akarta, vonzotta a tekinteteket, mindenki meg akarta érinteni, és közel akart kerülni hozzá. Aztán mikor elérték a céljukat, határtalan félelem kerítette őket a hatalmába.

Imádtam ijesztgetni az embereket.

A klubhoz érve éreztem magamon a bizsergető alakváltó energiát. Lehunytam a szemem, és átadtam magam annak a csodálatos érzésnek. Úgy éreztem, körbevesz a boldogság és a szeretet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése