2010. szeptember 5., vasárnap



három hónap.

istenem...

beillesztek ide valamit, ami még nincsen kész.
nem tetszik, de beillesztem és kész.


You gotta move on!

Liam, Daquan, Rose, Vane, Svante és Devonte úgy döntöttek, maradnak a partin. Nekem meg semmi kifogásom nem lehetett ellene, hiszen férfiuralom van, és nem nagyon díjazzák ők egy általuk Csöppségnek nevezett nő szavát. Vagy az én esetemben, hisztijét. Én ugyanis nem akartam maradni, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy riszáljam magam vagy figyeljem, hogy mások mit csinálnak.

De végül is, ez maradt a legalkalmasabb feladatnak, amit csinálhattam. Figyeltem az alakok sziluettjét távolról, a korlátnak dőltem és iszogattam a boromat. Úgy tettem, mintha nem érdekelt volna semmi, igyekeztem totálisan flegma lenni, és beleolvadni az éjfeketeségbe, ami azon a partin uralkodott.

Vane persze teljesen odáig volt mindenért. Itt ő otthon érezhette magát, hiszen egy elit parti volt, Vane-t pedig Lucas egy elit vámpír kezei alól kapta ki. Ő mindig részt vett ilyen rendezvényeken, és meglehetősen élvezte is.

De én nem voltam Vane. Nekem innen semmi nem tetszett, abszolúte semmi. Minden fekete volt, semmilyen más szín nem uralkodott itt, csak a fekete. Mintha mindent a birtokába vett volna a sötétség, eluralkodott volna a szomorú nyomottság, és mégis mindenki játszotta, hogy önfeledt és jól szórakozik. Fekete ruhában, fekete sminkben, fekete alakok között.

Keresztbe raktam magam előtt a lábaimat, a jobb lábamon megtartottam a balt, és billegtetni kezdtem a lábfejem. A cipőm sarka olyan magas volt, hogy alig tudtam benne járni, mikor először hordtam, de mégis sikerült elegánsan mennem, sok gyakorlat után. Most már egészen hozzászoktam, tetszik. Imádtam azt a cipőt. Olyan volt, mint én, mintha csak megvettem volna magamat, kétszázharminchét dollárért. Csinos volt, elegáns, de mégis volt benne valami kihívó és pimasz, amiért megőrültem. És ki ne hagyjam, ha valakit seggbe rúgtam volna vele, ott helyben szörnyet halt volna.

Három szenvedélyem volt, és ezt mindenki tudta rólam – a fegyverek, a ruhák és a dohányzás éltetett. És a gyilkolás, de az más téma, az a véremben van. Össze sem számoltam, hány teremtményt gyilkoltam meg egész életem során, de szerintem több mint ötszázat. Ja, és az összeg úgy alakult ki, hogy nem vettem figyelembe a számolásnál azt, mikor össze-vissza lövöldöztem, és azt öltem meg, aki épp útban volt. Azokról soha nem vettem tudomást. Rosszkor voltak rossz helyen, vagy meg akartak támadni. Úgy kell nekik.

Egyik kezemben a borospoharat tartottam, és figyeltem, ahogy az ujjaim körbeölelik a poharat. A körmeim egészségesen vérvörösre mázoltan csillogtak; ez előnyösebb volt, ha véres volt a kezem a könyökömig, nem látszott meg később a vérfoltok nyoma.

Másik kezemben cigi égett. Imádtam a cigit, imádtam a füstöt letüdőzni, kifújni a számon, nézni, hogyan áramlik, hogyan kevereg. Egyszóval minden tevékenységet űztem, amellyel ködszerű füstöt lehetett elérni. Egyrészt ezzel sikerült valamennyire kordában tartanom a bennem lappangó képességmintákat, amelyeket a képzeletbeli dossziémban tároltam. A nikotin lenyugtatta őket, megszelídültek tőle, és engedelmeskedtek nekem. Azt pedig szerettem, ha engedelmeskedtek, kevesebb energiarohamom volt. Határozottan utáltam az energiarohamokat, így a cigarettával jól jártam.

Nagyot kortyoltam a borból és eltűnődtem az embereken, és azokon a lényeken, akik összegyűltek ezen a partin. Mindenkinek feketében kellett lennie, ez volt az egyetlen kikötés, meg persze az elegancia. És persze, ezeknek a feltételeknek mindenki engedelmeskedett.

Én meg nagy ívben szartam az eleganciára. Nekem ne mondja meg senki, mihez alkalmazkodjam, maximum a munkaadóm. Én mindig úgy nézek ki, ahogy akarok, azt sugallok a külsőmmel, amit akarok, és azt csinálok, amit akarok.

Világéletemben szabad voltam. És ezen a szabadságon senki kedvéért nem fogok változtatni.

Most is pimasz volt a megjelenésem. A ruha, amit viseltem szemtelenül rövid volt, épp, hogy elért a combom első negyedéig. Szerintem roppant cuki volt, a kis fekete csipkékkel, amelyek a szoknya szegélyét képezték.

A ruha ujja puffos volt, kicsi, fekete láthatatlan virágok díszítették az átlátszó anyagot, majd az anyag a mellkasomtól átváltozott átlátszatlanba. Fekete volt, sima, letisztult, a nyaknál hajókivágással. A mellem alatt egy hatalmas masni díszelgett, amely szintén abból a szaténból készült, amelyből a puffocskák a vállamnál. Aztán a ruha meglepetésszerűen hirtelen kibővült, és harangszoknyává változott.

Imádtam azt a ruhát, és rengeteg pénzt költöttem rá, de mint mondtam, nekem ez nem akadály. A ruhák az életem részét képezik, az összes pénzem szinte ruhákra megy el.

És ha valami megtetszik… hát azt Libby szépen megveszi.

Elmosolyodtam. A számon piros rúzs díszelgett, ami tökéletesen passzolt a körmömhöz, és az apró koktéltáskámhoz, amin szintén egy hatalmas masni díszelgett.

A ruha alatt persze meglapult az összes fegyverem, olyan precíz módon fedtem be magam késekkel és extra tűzerővel, hogy még szuperlátással se nagyon vette volna észre senki. Leteszteltem Roan barátomon.

Aki hol is volt?

Tényleg, ez elkezdett érdekelni. Felkaptam a fejem és körülnéztem a tánctéren, hátha megtalálom valahol. Rettentően szükségem volt már valaki társaságára, mindenki egyedül hagyott, nem maradt nekem senkim, aki lekötött volna, akivel játszadozhattam volna a szokásos kicsinyes játékaimat.

Mert Roan szerint azt tettem. Szerinte én csak egy szívtelen kurva vagyok, akit nem érdekel mások sorsa, nem foglalkozik senkivel, csak saját magával, meg azzal, hogy legyen valaki, aki nyomkodja. Csak ő nem egészen így fogalmazott. Durvábban. Nem kell mondanom.

Pedig én bírtam Roan-t. Egész cuki gyerek, ha nem nézzük azt, hogy állandóan puffog, és játssza nekem a bunkót. Pedig tudtam, hogy nem az. Ezzel csak megpróbálta palástolni az érzékeny makacsságát.

Egészen belevetettem magam a tömeg átkutatásába, a szőke herceg után. Követtem az alakok sötétben kirajzolódó sziluettjét, végigfésültem a szememmel az emberek sokaságát és ismerősöket kerestem közöttük.

De őt nem könnyű észrevenni a fekete tömegben, úgy is eltűnik, ha akar, úgyis elvonul, ha megunja a partit, és türelmesen megvárja, míg Rose, Vane és Liamék is eléggé kibulizták magukat.

És mikor már eléggé beleéltem magam a keresésébe, valaki felkiáltott mellettem:

- Bu!

Úgy összerándultam a hirtelen a csendbe hatoló hangra, hogy a borom kiloccsant a padlóra. A szívem hevesen dobogott, éreztem a pulzusomat az egész testemben.

Riadtan fordultam a hang irányába, és már nyúltam is a fegyvereimért, amikor megláttam, hogy csak Rhys támaszkodott mellettem a korláton, arcán szemtelen, gonosz mosollyal.

Összehúztam a szemem, és megvetően néztem rá. Ezért még kapni fog.

Elfordultam tőle és szívtam egy hatalmasat a cigimből. Nem is néztem rá. Úgyis mindjárt az orrom alá dörgöli a sikerét. Ő egyszerűen ilyen volt.

- Nocsak, megijesztettem a nagy és erős Elizabeth-t! – vigyorgott rám, a lehető legszélesebb mosolyával, ezzel is jelezve, mennyire elégedett magával.

- Haha, gratulálok sikeredhez, ó, Oroszlánkirály, Nagyuram, Mufasa! – hajoltam meg előtte színpadiasan.

Imádtam őt Mufasának hívni, azt mondani neki, hogy uram, hajlongani előtte és arisztokrata stílusban beszélni vele, csak azért, mert őt úgy idegesítette. És mi mindig kölcsönösen idegesítettük egymást.

Még mindig mosolyogva jött át a másik oldalamra, és szintén a korlátnak támaszkodott, ahogy eddig is tette.

- Hogy érzed magad a partin, én kicsi gyilkológépem? – felnézett rám, én pedig vállat vontam.

- Semlegesen, köszönöm kérdését. Finom a bor, kellemes a zene, de nincs velem senki, Nagyuram – elnéztem a borospohár felett, ahogy a számhoz emeltem, és tovább szűrtem a tömeget, ahogy eddig tettem. Pont most gondoltam arra, hogy társaságra van szükségem, erre megjelenik az Oroszlánkirály. Ez csak a sors gonosz fintora lehet. Tuti.

- Tudtam én, hogy senkinek tartod becses személyem, Elizabeth! – Rhys aranyosan lebiggyesztette az alsó ajkát, játszotta a szomorú kisoroszlánt. Én pedig mosolyogva beletúrtam sötétbarna hajába. Olyan hosszú és bozontos volt, hogy az ujjaim egészen elvesztek benne.

- Ó, tudod, Királyka, én pont annyira tartalak téged senkinek, mint amennyire te engem.

Rhys lejjebb eresztette a szemhéját, félmosoly kúszott az arcára.

- Én elég sokra tartom csodálatos személyiséged, Libby.

Nem lettem volna normális nő, ha nem vettem volna észre, hogy flörtöl velem. Rhys mindig ezt tette, szórakozott, aztán komoly lett, végül akart valamit. Mindig. Minden egyes alkalommal. Ja, és ki ne hagyjam, engem módfelett idegesít, ha valaki nyomul rám.

És ezt mindig közöltem is vele.

Nem mintha Rhys annyira taszító lett volna – ó, dehogy. Számomra ő volt a tökéletes pasi.

Magas volt, rettentően magas, nálam talán másfél fejjel magasabb, és dagadoztak rajta az izmok. Azon kívül kegyetlenül jóképű volt. Igazi, szoborszerű arcvonásai voltak, széles állkapocscsont, markáns állal, kiugró, erős járomcsonttal, a bőre fehér volt, enyhén napbarnított. Az orra egyenes, szemei vékonyak és kicsik, az írisze csodaszép sötétkékben játszott. Haja kócosan sötétbarna, félhosszú, komisz tincsekben omlik a szemébe, állandóan olyan, mintha a szél fútta volna össze, de valahogy sikerül elérnie, hogy mindig jól ápoltnak és rendezettnek tűnjön. Nem tudom, hogy csinálja.

És ráadásul nagyon jól öltözött férfi, szereti a modern, Libby-féle divatot.

Hát akkor nem csoda, hogy ezt Libby, az ő kis gyilkológépe értékeli.

De nem csak Libby, hanem az összes többi nő. Szóval ennyit erről. Ezért nem foglalkozom én olyasfajta férfiakkal, akik olyanok, mint Rhys, bármennyire is igyekeznek.

És bármennyire is megfelelnek az én elvárásaimnak, mind a jellemüket nézve, mind a külsejüket – pont az a baj, ha túlságosan is megfelel nekem.

Akkor már valami gyanús. Ha valaki ennyire tökéletes, ha valami ennyire jó és szép, egy idő után kezd valami más csúnyaság befurakodni az idillbe.

Ezért nem keresem azokat a férfiakat, akik túlságosan is hasonlítanak rám, és megfelelnek az elvárásaimnak.

Csendben néztem rá, majd elmosolyodtam.

- Az oroszlánkirály bókol. Ilyet sem kaphatok mástól, köszönöm szívélyes bókod, nagyuram! – pukedliztem egyet előtte, mire felnevetett.

- Hagyd már ezt az Oroszlánkirályozást. Akkor inkább hívj Rexnek – feltápászkodott, majd ugyanolyan pózt vett fel, mint én. Más szóval nekidőlt a korlátnak. – Mit csinálsz itt, kis Hercegnőm?

Vállat vontam, és újfent kortyoltam a boromból egyet.

- Elütöm valahogy az időt.



blablabla



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése