2010. október 31., vasárnap

adj hitet, és elhiszem neked, hogy élni szebben is lehet.


az új célom egy ilyen tetoválás.


ma olyan voltam, mint valami mosott szar. mint valami zombi. nem csináltam semmit, csak zenét hallgattam, csendben voltam, akkor szólaltam meg, ha kellett, vagy ha nagyon muszáj volt, és gondolkodtam. hihetetlen, milyen könnyű magamat emésztenem. még csak nagy erőfeszítéseket sem kell tennem. rágondolok arra a bizonyos személyre, akinek a nevét le sem kell írnom, máris mindenki tudja, kiről van szó, és máris minden elromlik. nem jutnak róla rossz dolgok az eszembe, ezt nem mondanám, hanem inkább túl jó, kínzó emlékek öntenek el, és rá kell jönnöm, hogy mennyire szomorú és magányos is vagyok valójában. annyira számítottam ma valakire, akit szeretek, kellett volna valaki, aki ha hazaértem, átölelt volna, és tudatta volna velem, hogy szeret és fontos vagyok neki. szükségem lett volna arra, hogy valaki egész nap fogja a kezem, hogy mellette azt érezzem, hogy biztonságban vagyok, hogy megvéd. ehelyett egyedül voltam. annyira egyedül, hogy a sírás ott volt a torkomban egész nap, és mivel körbejártunk vagy három temetőt, a halál gondolata foglalkoztatott, hogy az élet mennyire mulandó, hogy bármelyik pillanatban kimúlhatunk, csak úgy váratlanul. és ez valami borzasztó. most, hogy az a fiú meghalt a környezetben, Isten nyugosztalja, ez egyre többet jár a fejemben, ami egyszóval - durva. nem kéne, hogy ez legyen. a jövőbe kéne tekintenem, előre, ehelyett én megtorpanok.
legszívesebben seggbe rúgnám magam, aztán adnék magamnak egy pofont, majd egy jó nagy monoklit a szemem alá. nem szabadna, hogy ilyen érzelmi roncs szar legyek. egyszerűen meg vagyok ijedve magamtól. pont olyan vagyok, pont olyan depressziós, boldogság-nélküli semmi, mint ami fél évvel ezelőtt voltam.
az a gonosz szerelem okozott egy ideig boldogságot, gondtalanságot, de egyszer mindennek vége van. ez az új mottóm. és ha tekintettel vagyunk arra, ahogyan mostanában viselkedem és érzek, az nagyon passzol ehhez a mondathoz.
ahogy ma hazaértem, lecsuklottam a székemre, és elkezdtem sírni. de nem tudtam megkönnyebbülni, ha egyedül vagyok, mindig csak sírnom kell, megállás nélkül. leküzdeni pedig nagyon-nagyon nehéz mindezt. és éppen akkor, mikor a mélyponton voltam, csengettek.
meg sem mozdultam, aztán apa bejött, hogy hozzám jöttek, én pedig kislattyogtam, bőgve, és megláttam, hogy BurkaZoltán és Gréta állnak a házunk előtt. azonnal összeölelgettek és felvidítottak. nagyon kellett nekem. és ilyenkor mutatkozik meg az, hogy kik az igaz barátaink, akik megjelennek a semmiből, ha bajban vagy. imádom ezeket a szőkéket.
most este öt óra tizenkilenc perc van. és sötét. kezdődik a tél.

2010. október 30., szombat

ravasz álmok.


nem megy nekem most az égvilágon semmi.
tegnap hallgattam ezt a számot, és rájöttem, hogy pontosan jellemző a hangulatomra.

She can't hold her own!
Who would have known! She is misery's company! She got no place to go! No place to call home! She got misery's company! She goes straight straight for the deep end

Alexander Skarsgård-dal álmodtam. roppant vicces volt. luxusházban voltunk, világoskék kasmír pulóver volt rajta, rajtam pedig elegáns miniruha, a derekán egy hatalmas masnival, piros platformcipővel. a többit túl hosszú lenne részletezni. érdekes volt, mindössze. ami pedig sokkal rosszabb, hogy rókákra lőttem álmomban. a szent állataimra. az álmaim nem hazudnak a jövőmmel kapcsolatban, szóval kíváncsi vagyok, mit jósol mindez.
ó, igen, itt az álombeli sötétség jelentése: ha félelmet kelt: az egyedülléttől, magánytól való félelem; segítőre, támogatóra lenne szükséged.
na, ugye, hogy nem tévednek?

szükségem van most valakire.
egy konkrét valakire.

2010. október 29., péntek

halott, mint a sárga falevelek



people in planes.

nem tudom, mit írhatnék, már egy jó ideje nem ültem gépnél, ez van. ezt kell szeretni. az a lényeg, hogy visszamentem röpizni, mint ahogy minden évben megteszem. és kellemes volt az edzés, végre megint azt csinálhattam, amit szeretek, és amihez négy éven keresztül hozzászoktam. meglepődtem, mert jobban teljesítettem mint ahogy azt én elképzeltem. az edző pedig roppant kedves, és végre valahára, egy jól képzett.
de most ez a legkevesebb, ami érdekel. megint olyan magányosnak érzem magam, mert valójában teljesen egyedül vagyok, ha a dolgok mélyére tekintünk. annyira egyedül érzem magam, mint a hüvelykujjam. szomorú zenével kínzom magam, és közben másoknak azt tettetem, hogy boldog vagyok. felettébb kellemes.
ma körül voltam véve egész nap emberekkel, akiket szeretek. de ez nem elég. nekem egyszerűen nem csak ez kell. nagyon nem.
förtelmes érzésem van ettől a zenétől. borzalmas. szép, gyönyörű, de szétszakadok tőle. a halál, és a reménytelenség jut róla eszembe. a semmi, és a minden. ez a nő, Emily Haines, csak ilyen zenéket képes csinálni. amitől rosszul vagyok, de elbűvöl. utálom ezt az érzést.
ma sokszor mentem el a házuk előtt. és még mindig rossz érzést okoz bennem. még mindig eszembe jutnak azok a dolgok, amiket kiölnék néha magamból. mégis azok a kedvenc emlékeim.
oké, most feladok mindent erre a napra, és foglalkozok egy kicsit a divattal. ki kell néznem magamnak pár ruhát, ha a szünetben vásárolni akarok menni, és mivel akarok, ki kell alakítanom az elképzeléseimet. annyira szükségem van már egy kiadós vásárlásra, mint egy falat kenyérre. ez az egyetlen dolog, amivel teljesen le tudom magam kötni, és szárnyalok, amit egyszerűen imádok művelni, az sem zavar, ha nem veszek semmit. maga a hangulat ragad magával. milyen furcsa.
nincs erre a bejegyzésre erőm, mindjárt leragad a szemem, és örülök a szünetnek, tapsikolva, hogy végre kialudhatom magam egészen rendesen.
végre!

2010. október 27., szerda

a szomorúság maga




ma vettünk dohányt, mivel már elfogyott egy jó ideje. a legviccesebb ebben az volt, hogy csak nyolcszázkilencven forintot szedtünk össze Zoltánnal, egy százas hiányzott, mi pedig elkezdtünk gondolkodni, hogy honnan szerezzünk még pénzt. erre sorscsapásszerűen arra sétált el Szilvi néni, a maga pimaszságával, a napszemüvegében, és a magassarkújában, és megszánt minket száz forinttal. amikor megtudta, mire kell, még csak ki sem akadt. nemhiába volt ő a kedvenc tanárom, mindig is.
aztán, mikor hazaértem, elvégeztem, amit kellett, és nem sokkal később megjelent Máté és Zoltán. Máté sikeresen megkínzott, de úgy, hogy én könyörögtem, nevetve a telhetetlenségtől, hogy hagyja abba, de persze, nem tette. szóval a hasam annyira össze volt csipkedve, hogy sokáig még piroslott.
szóval, valahogy mondhatjuk úgy, hogy az életem kezd visszatérni a régi, unalommal teli, szeszélyes hétköznapjaiba. ami nem valami jó. a mai legnagyobb problémám az az, hogy holnap fizikadolgozatot írunk, és a képleteket borzasztó felszínesen tanultam meg. más szóval - nem tudom őket. ugye, mennyire izgalmas?
utálom, ha unatkoznom kell, ha nincs mit csinálnom. képtelen vagyok egy helyben ülni, és csak lesni ki a fejemből. az nem nekem való. valójában csak pezsgek és beszélek állandóan. persze, kell egy kis változatosság, de nem olyasmi, hogy eltűnnek az élet eseményei előlem, és nem marad más, mint a puszta létezés, a napok átvészelése anélkül, hogy csinálnék valamit is.
de legalább elfog valamiféle izgalom, amikor meglátom őt. roppant vicces. nem, nem vicces, hanem inkább nevetséges, mivel nem mondanám, hogy túl lennék Ákoson maximálisan, de ez nem nagyon érdekli az istenérzékelőmet. mert ha elmegy mellettem, ha rám néz, azokkal a furcsa szemeivel, akkor elfog valamilyen elégedettség. igen, ez a legjobb szó rá. az igazság pedig az, hogy nem nagyon tudok vele mit kezdeni, pedig szeretnék.
megfogott benne valami. olyan különös szomorúság és egyedüllét áramlik felőle, akárhányszor csak ránézek, úgy érzem, egyedül van, és szomorú. semmit nem tudok róla, csak azt, hogy mi a neve, hány éves, melyik osztályba jár, és hogy mindig zsebre teszi a kezeit. de az én emberismerő-képességem szerintem kifejezetten jó. a megérzéseim, a tippjeim és az analíziseim mindig pontosak. pszichológusnak kéne mennem. bár, az ő esetében, ki tudja.
szeretném megismerni, de már most letettem erről. mosolyognom kell tőle. semmi esély. Nikolett roppant fiatal hozzá, de ha Grétát és BurkaZoltánt tekintem példának, akkor ez az egész elhanyagolható.
most kéne azt mondanom, hogy megkezdem a hadműveletem, de fogalmam sincs, hogyan kéne. szóval csak hagyom, hadd alakuljanak a dolgaim, mindent, mindig a véletlenre bízok. igen, valahogy úgy szoktam. nem vagyok reális, hanem idealista. mindig is az voltam, sodródtam az árral, mint valami csónak. és aztán vagy boldog voltam és elégedett, vagy szomorú és csalódott.
ebben a helyzetben is csónak leszek.
a mai hangulatjelzőm egy esti, szegedi Mc Donald's-i emlék. amikor egy padon ültem, bámultam magam elé, egy Mc Flurry-t szorongattam, és figyeltem, ahogy a többiek a gyerekek számára fenntartott csúszdában sikoltoztak és nevettek. este volt, sötét, én pedig begubózódtam a kabátomba és a sálamba, és mosolyogtam rajtuk, figyeltem a város esti fényeit, és élveztem a hideg szél fuvallatát. ahogy pedig az előbb elolvastam Judit csodálatos írását, eszembe jutott oly sok dolog, amitől ismét mosolyra húzódott a szám, és elöntött valami kellemes.
hiányzik a tél. a tavaly tél, amikor még sokkal naivabb és tapasztalatlanabb voltam, mint most. ahogy majdnem hanyatt vágtam magam a koripályán, de egy férfi elkapott, és mosolygott rám, én pedig pirulva siettem el. most, ahogy magamat ismerem, leállnék vele beszélgetni. nyitottabb lettem.
sokkal.
ehhez alkalmazkodom. szerintem ez számomra a megfelelő életvitel.
de most meghagyom magam a fizikadolgozat iránti rettegésnek. nem nagyon érdekel, mi lesz a vége, csak legyünk már túl rajta!

2010. október 26., kedd

aranypuskás lányok


* imádom őt!



a mai napom egész kerekre sikeredett. nem volt különösebben semmi bajom, nem aggódtam, nem féltem, egyszerűen megvoltam. Grétával, Szilviával és Dorottyával olyan jót nevettem, hogy besírtunk, és fájt a hasunk a nevetéstől. valójában volt egy pillanat, amikor én azt sem tudtam, min nevetek, és ezen röhögtem. imádom ezt a gondtalan állapotot. a meglepő az, hogy ezt csak velük tudom elérni, meg alkalomadtán a bolond Mátéval. amikor úgy nevetünk, hogy aztán mindegy, mi történik, csak nevetünk, és rázkódunk. és hála istennek, ilyen alkalmak mostanában egyre többet fordulnak elő velem.
ma egész nap olyan érzésem volt, mintha már december lett volna. hideg volt, a gimi radiátora szinte ezer fokra felmelegedett, amikor nekidőltünk, majdhogynem sütött. szürkeség volt odakint egész nap, befedték a felhők az eget, reggel, mikor felszálltam a buszra, akkor pedig még sötét volt. imádtam. csak ültem, és néztem ki az ablakon, a fülemben a zenével. az az állapot gondtalan volt, én pedig elcsodálkoztam azon, hogy jól éreztem magam. olyan nyugodtnak, meghittnek, és ez jól esett.
most kapcsolta le anya a villanyt, én meg mosolygok. körülölel a sötét, egyszerűen imádom. olyan otthonos minden. el sem tudom mondani, mennyire.
ahogy hazafelé jöttem, figyeltem a citromsárga leveleket, és azon gondolkodtam, hogy muszáj róluk csinálnom egy képet, mielőtt eltűnnek és megszűnnek. akkor bánnám, hogy nem tettem meg eddig. vagy beléjük gázolniék és leülnék közéjük. mindegy, csak meg akarom tapasztalni ezt a csodát. bárhogy.
amint hazaértem, felkapcsoltam, a fűtést, vettem egy forró fürdőt, kiélveztem a Dove-illatú tusfürdőmet, majd a kellemes meleget, ami a házban uralkodott. imádom az őszt. a hideget. azt akarom, hogy szakadjon az eső, hogy még jobban érvényesüljön az ősz. hogy éjszaka ne kelljen a csendbe feledkeznem, hanem hallgassam, ahogy kopog a tetőn, és nem érzem olyan egyedül magam. a legrosszabb a magányban az, hogy egyedül alszol el. amíg ő velem volt, bár nem aludtunk együtt, mindig éreztem, hogy valaki velem van lélekben. most pedig fekszem a hatalmas ágyamban, minden este, bebújok a sarokba, és ölelgetem Pált, a medvémet. ő tulajdonképpen mindig velem van, ha kell. csak nem tudna megvédeni attól, ha megtámadna valami a sötétségből.
este csak fekszem, és mindig, elalvás előtt nézem a furcsa árnyakat a szobában, aztán elnyom az álom. az egyetlen biztonságos hely, ahová kerülhetek befogad.
annyira írnék még valamit, de a gondolataim sehol sincsenek. csak átadom magam a kellemes, nyugodt zenének. nem megy más, csak ez.
Jelenleg ennyi tellett tőlem.
Ki tudja, lehet visszatérek később.

2010. október 25., hétfő

szilvás és fahéjas, egy kis naranccsal megbolondítva



jelen pillanatban unatkozom, és azon gondolkodom, mit kéne csinálnom, hogy ez az ellenkezőjére forduljon. kijelentem, fogalmam sincs. a fejemben különböző-ízű teák képe kergeti egymást. valószínűleg megint teát kéne innom. valami jó, meleg teát. ami megnyugtatna, pedig nem is vagyok ideges. szimplán annak gondolom magam.
az imént megint átpörgettem a fejemben néhány apróságot, és összeszorult a szívem. igen, szarnom kéne egyszerűen az egészbe, de én soha nem voltam ez a fajta ember, aki csak úgy továbblép és gondtalan marad egész hátralévő életében. elgondolkodtam azon, hogy valójában még soha nem veszítettem el senkit, és ez különös. más csak úgy dobálja el az embereket magától, én meg erre képtelen vagyok. lehet, hogy ez abból a szerencsétlen empátia-adagból ered, amit megkaptam a természettől. nagyon örülök ám neki. miért nem adták valaki másnak? miért kellett nekem ilyen sokat kapni belőle? hiszen annyi ember van, akinek szüksége lenne rá. kapásból fel tudnék sorolni nem is egyet.
azt akarom, hogy sötét legyen. akkor elememben érzem magam. élénkebb vagyok. a szemem nem olyan érzékeny a fényre olyankor. elönt valami kellemes, és boldogabb leszek. mert életem legjelentősebb dolgai sötétben történtek, ha így erre visszagondolok. még a születésem is. milyen meglepő!
hm, ma megint beszélgettem Mátéval, ha lehet azt beszélgetésnek nevezni, hogy lebombáztam őt ühüm-ökkel. de végül is, csak mentem előre, zsebre tett kezekkel és mosolyogtam. észrevettem, hogyha erről beszélek vele, mindig csak mosolygok, és annyi kimondatlan dolog akar a felszínre törni, hogy szinte tolakodnak kifelé. de én nem engedem el őket. rettenetes! szegények! Judit pedig valami olyasmire mutatott rá, amire eddig nem is gondoltam. istenem, mennyire fárasztó lehet ez.
ironikus voltam. csak annyira van most szükségem, hogy valaki rávilágítson nekem a dolgok lényegére. most írnom kéne, mert teli vagyok érzelmekkel. lenne mit kifejeznem, de úgy sem fogok belekezdeni most semmibe.
legszívesebben elmennék, ki a francba sétálni, levegőzni, csak menni, megállás nélkül.
nézni a sárga faleveleket, amik olyan gyönyörűek. ma is összegyűjtöttem egy párat, aztán szétszaggattam őket. már úgy is halottak voltak.
a vasút felé tűnne a legjobbnak. az úgy is mindig olyan világvége hangulatot áraszt magából. mindig olyan érzésem van tőle, mintha mindennek vége lenne.

2010. október 24., vasárnap

foxes got through me.

imádom őket.
még mindig olyanok, mint én.
ravaszak, alkalmazkodnak, túlélnek. vörösek.


I think I need a cigarette, immediately.



anyám azt a borsót főzi, amit egyszer Ákossal fejtettünk ki itthon. el is felejtettem, hogy van még. hát, azt hiszem, ennyi maradt a kapcsolatunkból, amit én szépen meg fogok enni levesként, ha minden igaz.(: tök aranyos dolog erre visszaemlékezni. két butaként ott ültünk a földön, dobáltuk egymást borsóval, és ő belepakolt egy nagy adag borsót a pólómba. aztán elégedetten, és gonoszan nevetett az én megfogalmazásomban.
de amúgy rájöttem, hogy semmi miatt nincs okom keseregni, már egy jó ideje. sok, nagyon édes, szeretni való emléket köszönhetek Ákosnak, csak az idegesít nagyon, végre leírom ide is, hogy csak úgy elváltunk. ennyi. mert hiányzik a személyisége, ő maga. túl sok van belőle a környezetemben. emiatt féltem ettől az egésztől, a kezdetekben. hogy mi lesz velünk, ha elkezdünk járni, szakítunk, majd széthullik az egész megszokott baráti társaság. mert bárki nélkül az egész már nem ugyanaz. ez a borsós-dolog eszembe juttatott pár dolgot, nevetségesen. mert szerintem elég jó barátok voltunk, kifejezetten átlagon felül tudtam vele beszélgetni.
de nem akarok olyan lenni, mint Dorók-Nagy Peti, nem, nem. pedig most olyannak érzem magam. ez idegesít, legszívesebben hisztizni és csapkodni támad kedvem. utálom magam, mikor erről beszélek. mások számára taszító lehet, én úgy érzem magam, mintha valami megszállott idiótának tűnnék. de az írott szó erősebben hat. ez a vicces az egészben, hogy nem így van.
elég jól megvagyok mostanában. még mindig élek, még mindig képes vagyok órákig beszélgetni a semmiről, és gondtalanul nevetni. csak néhány újféle szükséglet költözött be az életem házába, és ott is marad szerintem egy jó ideig. sajnos.
olyanokon gondolkodtam mostanában, hogyha bárki is képes lenne gondolat-olvasni a barátaim és a hozzám közel állók közül, megbotránkozott volna. Máté és Zolka valószínűleg jól fejbe csaptak volna, és szigorúan megfeddtek volna. hogy hülye vagyok, hogy ez egyáltalán eszembe jut.
de ez magam miatt van, ez nem mások hatása. anyám szerint is mindig elvont voltam, szerinte egy éves koromban alakult ki, mikor bevadultam a Prodigy számra, és ráztam a kiságyam rácsát. meg, hogy öt-hat éves koromban már Gorillaz-t nyomattam. ez roppant vicces.

azt hiszem, Máté, most egyértelmű voltam. ebből megérted, mi van velem, és nem fogsz szidni, hogy soha nem jössz rá, mit is írok valójában.
kíváncsi vagyok a reakciódra, bátyuska!


2010. október 23., szombat

I realized, that I miss you. I miss you so much. Everything, every little thing reminds me of you. It's sad. I'd like to get back what I lost. Not urgently, just slowly, gradually.
But unfortunately - hope is a liar whore.

móka és kacagás


a tegnap este enyhén party on! volt a környezetemben lévő két állandó személynek. elég jól elszórakoztak az otthon maradt egy üveg borral, és mivel húzóra itták meg a java részét, olyanok lettek tőle, mint aki egész éjjel ivott. most még többre növekedett az a szám, amikor őket részegen láttam. de ettől függetlenül még mindig imádom őket. nagyon-nagyon.
én meg higgadtan ültem a fotelban, és elszívtam a maradék vaníliás dohányt. olyan jó volt, kár, hogy elfogyott. intézkednem kell füst-ügyben, nagyon sürgősen, mert anélkül semmi nem jó. de semmi.

jelenleg ennyit lehet elvárni tőlem, korán reggel van, én pedig a változatosság kedvéért nem teát iszom, hanem kakaót. a kakaópor pedig most fogyott el. nem baj, az nélkülözhető.
szóval most elvonulok true blood-ot nézni, mint mindig.

2010. október 22., péntek

I am looking for the answers to the questions I never ask


mi történt itt? mégis mi? nincs semmi, nem alakul semmi. az élet unalmas és egysíkú, minden annyira megváltozott. kicseréltek mindent.
de egy dolognak borzasztóan örülök. tegnap elkezdtem miatta sírni örömömben, miközben vertem a fejem a falba és nevettem. igen, ez jellemző rám. végre. megszűnt az állandó stressz, a sok szorongás. hálás vagyok, roppant hálás, hogy az életem sok szempontból visszatért a normális kerékvágásba. ma is hoztam a formám és végigbeszéltem az egész napot. néha nem értem, hogy sikerül, de sikerül, és ez a lényeg
a mai október huszonharmadikai ünnepségre egy szó van: borzasztó volt. ami szomorú, mert ez az esemény a legmegérintőbb számomra, az eddigi ünnepségeken mind sírtam, ez pedig még meg sem kapta a vastapsot. az emberek meglepődve álltak a színpadon - amin én annyira szeretek előadni -, várták, hogy megtapsolják őket, de ez elmaradt. cink. nagyon kínos volt, mi meg Szilviával csak ott nevettünk, ő pedig végigkeseregte az egészet, hogy ő mennyivel jobbat tudott volna ebből kihozni. én pedig elismertem. igaza volt.
kár volt az egész ünnepért.
most pedig ismét megtisztelem magam egy kis true blooddal. mert megérdemlem.

2010. október 20., szerda

máténak igaza volt.

2010. október 19., kedd


eric northman!

reménykedni lehet. reménykedni könnyű. ezt a dolgot jól megtanultam. de a remény az ellenségünk. seggbe kéne rúgni. felesleges érzés. ami aztán jól cserben hagy téged és kiröhög utána. csak azért, mert megteheti.
beteg vagyok. úgy érzem magam, mintha valami mosott szar lennék. a torkom egyszerűen sajog, beszélni is alig bírok, nyelni fáj. álmos vagyok, biztosan lázas is. egyszerűen imádom ezt az állapotot. mindjárt csinálok magamnak egy jó kis, forró, narancsos-fahéjas teát. aztán ki tudja, mi lesz. talán megnézek valami filmet, ami megnyugtat. de a legjobb lenne True Blood-ot olvasni. azt kéne igazából.
végre esik az eső megint.
megszűnök, nincs erőm.

Vivien, veled vagyok, tudod nagyon jól. :( ♥

2010. október 18., hétfő


apám Lugosi Béla
anyám tiszta vér.


ez nem volt megtisztelő. nagyon nem. rosszul esett, és megfogott benne mégis valami, eldöntöttem, hogy bizonyítanom kell.
soha nem akartam megfelelni másoknak. soha de soha, és tessék, most itt járok, hogy pontosan azt teszem, miközben az agyam szövi az ellenérveket automatikusan, a magyarázatokat. amik elég logikusnak és megfelelőnek tűnnek.
jelen pillanatban elveszettnek és összeszedetlennek érzem magam, sehogy sem állok, és még mindig szarul vagyok az egész napos egyedülléttől. mostanában mindig csak egyedül vagyok, ez rossz. vagyis, inkább csak egyedül érzem magam, még akkor is, ha körül vagyok véve emberekkel. a vállam szerintem becsípődött, már elég régóta fáj.
őszi szünetet akarok! az erdőben sétálni, a sárga levelek közé gázolni, kisgyereknek lenni egy picit, forró, barackos teát inni, korcsolyázni menni, és új barátságokat kötni.
egyszerűen szükségem van a szeretetre, elszoktam attól, hogy ne kapjam meg.



2010. október 17., vasárnap

en prins av blodet

nagyon körmönfont, mondhatom.

talán már egy jó órája szenvedek az angollal, és a feléig jutottam. ezzel a mondattal próbálkozom - individuals, who don't know about the crimes, can't be sure, the companies they do business with are using adequate safeguards to protect their privacy and money.
nagyon aranyos egy mondat. az értelme nem is olyan nehéz, csak mire értelmes mondatokat csinálok ehhez hasonló, nagyon hosszú kacifántokból.... na, az roppant sok idő. és még valamikor műfordító akartam lenni...
mondjuk, nem is végzek szerintem olyan borzasztó munkát. :$ megint elkacérkodtam a gondolattal.
milyen is lenne.

közben háztartási kekszet eszem, érzem az új parfümöm illatát, amit mellesleg imádok.
remélem, lesz időm true bloodot olvasni. már mióta csak a vámpírok járnak a fejemben, ez pedig roppant idegesítő!

the day before yesterday



rettentő sok dolgom van ezen a hétvégén, ez idegesítő. le kell fordítanom az angolt, de nem tudom, hogy holnapra vagy keddre, tanulnom kell föcire még három tételt. sok ez nekem.
viszont a péntekem egyszerűen isteni volt! imádtam, annyit régen nevettem. ingyen-ölelés napot tartottunk néhány emberrel, végigrohangáltunk a suliban jelvényekkel, és körbeölelgettünk mindenkit. én hetvennégy ölelést szedtem össze különböző emberektől, ismeretlenektől, kevésbé ismert emberektől, cuki fiúktól, még olyanoktól is, akiktől nem is számítottam ilyesmire, barátoktól, még tanároktól is. és nagyon jól esett :DD
ennél jobb bulit nem nagyon éltem még át soha.
két embert sajnálok, hogy kihagytam. de őket nagyon.
a péntek este is roppant jó volt, Grétácskával és Kiss Flórával halálra röhögtük magunkat. rendesen fájt a hasam. imádom őket, és végre, végre elmondhatom, hogy jó napom volt, ilyen hosszú, szomorú idő után.
de nem vagyok túl semmin.
most pedig belevetem magam a fordításba.

2010. október 13., szerda

sehol se talállak téged, életem!


sorstalan utakon fejvesztve kutatom őt.


ma megint beültem orosz órára. roppant bosszantó, hogy soha nincs németünk. színvonalas tanárok, ó, igen, imádom őket. speciel kettőn kell a csoportnak osztoznia, ebből egyik sem jár órára, mindig elmarad, de mivel nekem ez csak felesleges, kitöltetlen idő lenne, ezért rendszerint bemegyek oroszra. ha nem tanulnék németet már ezer éve, akkor megbántam volna, hogy nem oroszra mentem. de ez csak mellékes.
megint csak leégettem a nyelvem a forró melegszendviccsel. fájfájfáj. és igen, csak én lehetek ez a szerencsétlen. Szilvia ma szétszedett. nagyon édes és megtisztelő volt tőle, de ez nem változtat azon, hogy imádom. ♥

elmenekültem előle, sikeresen megfutamodtam, és most jöttem rá, hogy jól tettem. mindig valamiféle idegen nyomás leselkedett rám, féltem tőle, sőt rettegtem.
és nem volt senki, aki megvédett volna előle. ettől a nagyon furcsa szorongástól.
aki megtette eddig is, az Ő volt, mellette legalább nem éreztem azt, hogy félnem kéne tőle. mert nagy volt mellettem, nagy és erős, megvédett engem a gonosz, csúnya bácsiktól.

Szilvia, szivecském olyat mondott, hogy elkezdtem rajta nevetni. és csak nevettem és nevettem és nevettem, és nem tudtam abbahagyni. az egészben az a vicces, hogy erre még csak nem is gondoltam, mint megoldás.
szánalmas, roppant szánalmas!
puhítgatom kicsikét, formázgatom, és meglátjuk, mi lesz a végeredmény!

2010. október 12., kedd


igen, itt van Daquan tökéletes alakja. nem keresek már tovább. megtaláltam, amit akartam.
túl dekoncentrált vagyok az íráshoz, elhalmozom magam nyugodt klasszikus zenékkel. talán holnap összerakok valamit.



újabb Yann Tiersen. megunhatatlan.

dies irae

éreztél már valaha szerelmet? igen? akkor tudod, hogy az egy összehasonlíthatatlan érzés. nem lehet csak úgy kijelenteni, hogy szerelmes vagyok, amikor nem is biztos, hogy igazi, őszinte érzelem. ez nem csak a pillangókról szól a hasadban. nem csak arról, hogy megremeg a lábad és szinte elájulsz.
nem lehet összekeverni semmivel. ennyi az egész.


black, black, black is all I see

nem kéne most mással foglalkoznom, csak az írással. az egy dologgal, ami mindig ott volt nekem, ami kiállt mellettem, amibe kapaszkodhattam mindig is. az a tetves, köcsög képzelet, akit jól agyon kéne verni.

ma egyedül ültem a buszon, és csak gondolkodtam. tulajdonképpen egész nap egyedül éreztem magam, nem volt velem senki. az egész napom gondolkodásból állt, de nem nagyon haladtam előre semmiben. I'm just beneath myself. it's the worst time of my life. soha nem éreztem még magam ennyire szarul.
lepörgettem a fejemben szinte minden fontos emlékemet, a végén azt vettem észre, hogy mosolygok. mintha minden annyira vidám lenne. ó, persze. rájöttem, hogy részben utálom ezeket az emlékeket. mert mindig előjönnek. mindig ott vannak a nyomomban és követnek.
és ahogy Laurell K. Hamilton mondta - A remény egy hazug kurva.
és milyen igaza volt!

2010. október 11., hétfő


szabadságot, fellélegzést! életet akarok.



pont egy éve ugyanilyen miserable senki voltam. ugyanolyan érzésekkel voltam teli, mint most, ugyanazokat csináltam, ugyanazokat műveltem, ugyanazt a zenét hallgattam. nem változtam én annyit, mint azt mások hiszik.
Xéniával beszélgetek, már vagy három órája. annyira imádom őt, hihetetlen, hogy mennyire megszerettem az elmúlt két évben, úgy, hogy még csak nem is találkoztunk. és elmondok neki mindent, mert ő is elmond nekem rengeteg dolgot. és ez roppant jó. találkoznunk kéne már, igen, ebben csak az a vicces, hogy ezt tervezgetjük már évek óta, és mégsem. de most ha rajtam múlik, akkor találkozni fogunk, mert nekem kell vele közös kép, ahol pózolhatunk az egyforma szemünkkel, ki kell neki öntenem a lelkemet. szóval egyszerűen muszááj!
nagyon hasonlítunk.
Xéncsi, imádlak.

2010. október 10., vasárnap

bármikor, naivan rohannék vissza


a tegnapi nap határozottan sok volt.
egész nap szomorú voltam. még máténak és ádámnak sem sikerült felvidítaniuk. néha persze elmosolyodtam, de ezzel nem változott semmi.
este pedig már nem bírtam magamban tartani a szomorúságot. máténak kiöntöttem a lelkem, amivel kicsit megkönnyebbültem, de nem túlságosan nagy mértékben.

rossz minden.

szükségem lenne valami kreatívra, valamire, ami elfeledtet velem mindent, valamire, amitől megnyugszom. el akarok menni innen, messzire, eltűnni és egyedül lenni.

2010. október 9., szombat




hey, wait, I've got a new complaint



meglepődtem. itt ülök, fázom, és csak nézek ki a fejemből.
valami nagyon megváltozott velem kapcsolatban, az elmúlt napokban. félek. rettegek valamiféle ismeretlentől. rettentő sok mindent cipelek a vállamon.
tegnap egész nap valami fojtogatott, úgy éreztem, bármelyik pillanatban elsírhatom magam. nem csak egyszerűen rossz kedvem volt, stresszeltem. és ma is így van velem. itt van a sírás a torkomban, és fogalmam sincs, hogy miért.
ami a legeslegrosszabb ebben, hogy akinek mindezeket elmondtam, mert bíztam benne, mert vele kivirágoztam, és mert nem féltem önmagam adni neki, elment. elmenekült, visszavonult.
igen, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy visszatért az Ő előtti időszakom. pont ugyanezeket éltem át, mint amiket most. látni, hogy mindenki boldog és gondtalan. repkednek az emberek, majdnem mindenük megvan, ami kell nekik. én pedig csak állok. egyes egyedül.
túl sok volt belőle a nélküle töltött e hónapi adagom.

2010. október 8., péntek

én vagyok a sokktól szédülő.
nem volt jó a mai napom, se a tegnapi, határozottan nem. úgy vagyok ezzel, hogy próbálom magam erősnek mutatni. jókedvűnek. de nem vagyok az, egyáltalán nem.
nem is tudom, mire van szükségem igazán.
rá, akire eddig is.
de hát most mit csináljak.

2010. október 7., csütörtök




olyan, mint valami drog. a látvány, a tekintet, a hang, az illat. látni, felidézni mindent, keseregni és rosszul lenni. felemésztő és bántó, belülről széttép, apró kicsi darabokra és szétszórja őket szerte a nagyvilágban. mindenfelé. aztán rájuk tapos és még nevet is egyet rajta.
mégis hat rám. nem rosszul, nem, jól. melengetem az emlékét, ennyi. még nem vagyok ezen túl. állok egy helyben, várom, hogy történjen valami, mikor mellettem zajlanak az események. nem tudok mit tenni, ennyi.


mert én tényleg
nem vicc, tényleg
kicsit szokni kell, hogy
örökre szívembe zártalak.

Pow!

basszátok meg fiuk.

csibe!



örökre szívembe zártalak

belezártalak a nagy sötétségbe

neked már nem jön fel ez a nap

csak ülni fogsz velem a jó meleg vérbe.

2010. október 6., szerda

these changes are too tough


végre van netem!
most ezt muszáj közzétennem. csak úgy jött belőlem minden. senki ne várjon tőlem sokat, kérem.
roppant hosszú, befejezetlen, és Word-ben tizenkettő oldal.



I never love you again

Vártam. Türelmetlenül vártam a többiekre, már vagy egy órát késtek. És én utáltam, ha valaki késik. Roppantul utáltam várni, és alkalmazkodni, mert akkor nem tehettem azt, amit valójában akartam.

Összefontam magam körül a karjaimat, fázósan öleltem körül a testemet, amit nem valami nagy mértékben melegített a vékony fekete, testhezálló hosszú ujjú, amit viseltem. Hirtelen nagyon nagy szél kerekedett, az ég dörgött a messzeségben, halkan és bosszúsan morgott, biztos nem tetszett neki valami. Én pedig mérges voltam magamra, amiért nem hoztam magammal egy mellényt vagy egy kabátot, tehát fagyoskodnom kellett odakint a szeptember eleji hidegben.

Körülnéztem, megpróbáltam felmérni magam körül a környezetemet. A parkolóban nem volt egy lélek sem, se a környéken; csak néhány üres kocsi parkolt az én Chevy Impalám mellett, meg egy lerobbant lakókocsi, ami ki tudja, milyen régóta rozsdásodhatott ott, egyedül, magányosan, lakatlanul. Épp ezért kellett itt találkoznunk Cosmoval, mert nem járt erre senki, nem volt, aki meghallhatta volna, miről tárgyalunk majd. Lucasnak ezzel kapcsolatban igaza volt. Neki volt érzéke ahhoz, hogy megtalálja megfelelő helyet és időt a tárgyalásokhoz.

A kocsimnak dőltem. Mikor parkoltam, igyekeztem lámpáktól távol állni, annak érdekében, hogy a rosszfiúknak nehezebb dolguk legyen megtalálni engem. Meg persze a sötét oldalt preferáltam, sokféle tekintetben.

De már kezdtem aggódni. Nem szoktak soha ennyit késni, főleg nem ilyen fontos találkozó alkalmával. Ideges lettem. A kezem a hátamon feszülő késre tettem, hogy érezzem, hogy ott van rajtam, megvéd. Legalább az, és a testemen elhelyezkedő többi kés, na meg persze az extra tűzerő, mint az új kedvenc Derringerem, amit a múltkor szereztem, ők jelentettek nekem valamiféle labilis biztonságot.

Hirtelen lépteket hallottam a hátam mögül, és olyan gyorsan kaptam a hang irányába a fejem, amennyire csak tudtam. Szidni kezdtem magam. Nem látszhat rajtam, mennyire zaklatott vagyok!

De csak egy nő volt az. Kótyagosan lépkedett, kezében a slusszkulcsát szorongatta, magas sarkújának sarka lassan kezdett leválni a cipőjéről, annyira kíméletlenül bánt vele. Sajnálni kezdtem a cipőt. Nálam a ruháknak sokkal becsülendőbb sorsuk akad.

A nő annyira részeg volt, hogy tétovázni kezdett, melyik is az ő kocsija.

Rajta tartottam a szemem, és leellenőríztem. Tényleg fullrészeg volt. Nem volt egy ép gondolat a fejében, menni is alig tudott, és olyan rosszul volt, hogy féltem, előttem hányja el magát.

De engem még csak észre sem vett.

A nő hirtelen összecsuklott és elterült a földön.

Egy ezredmásodpercnyi idő kellett nekem, míg felfogtam, mi történt, és máris a kezemben feszült a Derringer, csőre töltve, lövésre készen. A pulzusom az egekbe szökött, annyira ideges lettem, hogy hallottam, hogyan lüktet a vérem.

Igen, totálisan olyan voltam, mint egy amatőr. És ez még jobban felidegesített. Magamra öltöttem az összes képességet, amit csak tudtam, és hirtelen olyan erősnek és magabiztosnak éreztem magam tőlük, hogy rögtön képes lettem arra, hogy szabályozni tudjam a pulzusomat.

Eddig is ezt kellett volna tennem, a francba!

A nő köré hat alak gyűjt, mind felém nézett. A legalacsonyabb ember, aki középen állt, mosolygott. Elegáns fehér öltönyt viselt, amely tökéletesen elütött barna bőrétől és hollófekete hajától. Vérvörös nyakkendővel, persze, és tudtam, hogy ez bizony Cosmo lesz. Az ő védjegye volt ez a színű nyakkendő. Ezzel próbálta azt hangsúlyozni, hogy ő mennyire menő. Meg véres.

Kibiztosítottam a fegyvert, de alaposan ügyeltem arra, hogy kéznél legyen, majd kiléptem a sötétségből.

Roppant idegesítő volt, hogy Lucasék még mindig nem értek ide. Kezdtem gyanakodni, hogy Cosmo emberei követtek el valamit ellenük.

És ha igen, megszegték az egyezséget. Akkor pedig egyesével fogom szétlőni a likantróp pofájukat.

A cipőm koppanásai töltötték be csak a város hajnali csendjét, ahogy egyre közelebb értem a csoporthoz.

- Ó, tudtam én, Cosmo, hogy hatásos belépőt fogsz szervezni. Mindig azt szoktál – rámosolyogtam a tigrisekre, majd a fejemmel a halott nő felé böktem, aki körül egy hatalmas vértócsa keletkezett.

Cosmo szerényen mosolygott, az emberei mind körbevették.

- Elizabeth, édesem, hűnek kell maradnom az imidzsemhez! – vállat vont. – És persze, senki nem hallhat egy szót sem a mostani beszélgetésünkből! – rám villantotta széles aranyfogsorát. – De hol vannak a szőrös kis barátaid?

Ó, ez bizony kényes egy téma.

Szigorúan válaszoltam:

- Késnek. Szokatlan módon.

Felnéztem a dög sárga szemeibe, azzal a pillantásommal, amit akkor használok, mikor azt akarom, hogy valaki összeszarja magát. És most is pont ezt akartam. Ő aztán hallott a hírhedtségemről, azt is tudta, körülbelül mennyi embert öltem meg hirtelen felindulásból, vagy azért, mert nagyon nem bírtam a pofájukat. És Cosmot se bírtam ám olyan nagyon, ő pedig ezt pontosan tudta.

Következtetés: óvatosan bánt velem a csákó.

Cosmo nevetni kezdett.

- Jaj, Elizabeth, hogy is gondolhattam, hogy bízni fogsz bennem! – intett a többieknek, hogy ők is nevessenek, az emberei pedig természetesen engedelmeskedtek. Hülyék is lettek volna, ha nem teszik. Azért neki sem volt kicsi hatalma és befolyása.

Karba fontam a kezem, ismét. A szél hűvösen fújt körülöttünk, de ezt kissé eltompította a hatalmas likantróp-energia, amely belőlük áradt.

- Lucas soha nem késik – felnéztem rájuk, megemeltem a szemöldökömet. – Minket pedig egyezség köt egymáshoz. Ha bántottad őket, akkor én szépen megfizethetek anélkül, hogy bűnt követnék el. – Viszonoztam a szerény mosolyát. Annyira akartam már lövöldözni, ahelyett, hogy ezzel a mocsok szemétládával beszélgessek.

Amióta az övé a Cruentus, be sem tettem oda a lábam. A bár hiánya pedig roppant elviselhetetlen számomra. Mindig azon jár az agyam, hogyan tudnám megszegetni vele az egyezséget, hogy aztán megöljem, és új tulajdonos kerülhessen a helyére. Mint például Sascha. Ő nagyon pályázik a Cruentus ura címre.

Hm, mennyivel jobb lenne az nekem!

Cosmo csettintett egyet a nyelvével.

- Jól mondod, kislány. De való igaz, bolond lennék megszegni az egyezséget, mivel véres bosszúra kéne számítanom tőled, és még komoly terveim vannak a közeljövőben. Szóval maradok jó fiú – ismét álszerényen mosolygott rám, a ronda aranyfogaival.

Felidegesített, de még mennyire. El is veszítettem a hidegvérem.

- Akkor mégis hol a büdös kurva életben van Lucas?

- Itt vagyok, Libby, nyugodj meg – érkezett a sorscsapásszerű válasz.

A hang a hátam mögül jött, én pedig olyan ijedten rezzentem össze, hogy majdnem elszégyelltem magam.

Megfordultam, és láttam Lucas sötétből kibontakozó alakját. Hatalmas termetét már messziről észrevettem. Szürke, testhez álló pulóvert viselt, hozzá fekete nadrágot.

A ruháján vérfoltok díszelegtek, és egy hosszanti, véres karmolásnyom, ugyanúgy, ahogy mikor kicsit közelebb ért, észrevettem, az arcán is egy-kettő.

Mellette egy hatalmas, vajszín vérfarkas lépkedett - Roan.

Bundája borzos és züllött volt, léptei során az izmai láthatóan meghúzódtak a testén. Pofáján elkenődött vérfoltok, húscafatok…

Ajjaj. Valahogy sejtettem a késés okát… Ez az ok pedig nem tűnt valami kecsegtetőnek.

Lucast és Roant Théo, Declan, Rhys, Svante, Devonte, Laird és Liam követték. Ők voltak az összevont falka legerősebb tagjai.

Lucas energiája és hatalma mindig megdöbbentette Cosmot, sokszor tett neki ajánlatot, hogy csatlakozzon hozzá, vonják össze a falkájukat, de Lucas rendszerint csak kiröhögte, hiszen az ereje Cosmo húszszorosát verdeste. Szóval a tigrisvezérnek esélye sem volt a mi vérpánunk és falkavezérünk ellen.

Egyből lenyugodtam, amikor a fiúk körém gyűltek, és a védelmükbe fogtak. Roan egész közel jött hozzám, és leült mellém.

A tekintetünk találkozott. Búzavirágkék szemében düh és egy kis szégyen kevergett, majd elfordította tőlem a fejét.

Igen, tudtam, hogy ha felidegesíti valami nagymértékben, könnyen elfeledkezik önmagáról és átalakul. Most nagyon dühösnek kellett lennie, ha ölt is.

Kiszámíthatatlan volt és félelmetes, de én valahogy bíztam benne, mert mindig mindent jól volt képes eltűntetni maga után. Elmehetett volna profi bérgyilkosnak – hiszen imádott ölni! Majd felvetem neki az ötletet…

Lucas mellém állt, őt körülvették a testőrei, akikre viszont nem volt szüksége. Ha valakinek testőrök kellettek, az én voltam. Én voltam közülük a leggyengébb, ráadásul nő is, ami már csökkentett egy-két pontot az értékemből. De fent kellett tartanunk az uralkodói látszatot, főleg Cosmo, a kis patkány előtt. Akarom mondani, kurvanagy tigris, de ez most nem lényeges, csak gonosz megjegyzést akartam rá tenni.

- Elnézést kérünk a késésért, Cosmo – kezdett bele Lucas. – Akadt egy kis elintéznivalónk.

Cosmo fejet hajtott Lucas előtt.

- Szerintem inkább Elizabeth-től kérj bocsánatot – fél sárga szemével felsandított rám.

- Szerintem meg térjünk a tárgyra – biccentettem. Elegem volt már, haza akartam menni. Vagy ölni. Mindegy.

Ma még megölök valakit. Ez biztos. Túlságosan sok düh és ideg gyülemlett fel bennem. Le kell valahogy vezetnem.

Roan prüszkölt egyet mellettem. Ezt nevetésnek vettem, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy ő lesz az, aki szívesen eljön velem ölni, kérés nélkül is. Jó társak vagyunk. Azaz lennénk, ha azt a szakmát választaná, amit én űzök.

- Egyetértek – Cosmo sóhajtott egyet, majd belekezdett – Daquanról lenne szó, a tigrishercegről.

Lefagytam. Megakadtam, az lehervadtak az arcomról az érzelmek, nem maradt helyettük más csak a nyers döbbenet.

Akkorát dobbant a szívem, hogy minden jelenlévő egyed rám nézett.

És hiába is akartam, egyszerűen képtelen voltam fékezni a szívem heves dobbanásait. Nem ment. A pulzusom az egekbe szökött, annyira, hogy majdnem elájultam. A kezem izzadt, a lábam hirtelen nehéznek érezte a testem súlyát, félő volt, hogy összecsuklom.

- Libby, jól vagy? – kérdezte Liam aggódva a hátam mögül, én pedig bólogatni kezdtem.

Persze ők nem tudják, mi váltotta ki ezt a fajta idegességet belőlem. Honnan is tudták volna? Soha senkinek nem meséltem Daquanról. Túlságosan is fájt, ha eszembe jutott, ha felidéződtek bennem az emlékek.

Ezért inkább összeszorítottam a számat, és vettem egy mély levegőt. Próbáltam elterelni a gondolataimat, és szabályozni a szívritmusomat. Annyira jó lett volna abban a pillanatban önelfedővé válni… szerettem volna eltűnni, szerettem volna kikerülni a középpontból.

Megpróbáltam rácsatlakozni Laird-re, de ő rendesen bebiztosította magát. Eltűnt, elvonult, hogy csak akkor tűnjön fel, ha a helyzet brutálisabbá és akciódúsabbá válik. Ilyenkor vált be nagyon a képessége.

- Folytasd, Cosmo – intett neki Lucas, de nem vette le rólam a szemét. – Hallgatlak.

Cosmo kérdőn nézett, de folytatta:

- Csatlakozni kíván a falkátokhoz.

Ökölbe szorultak a kezeim. Olyan mértékben szorítottam össze mind őket, mind a számat, hogy elfehéredtek. Lehunytam a szemem és mély levegőket vettem. Számoltam magamban, miközben követtem, hogyan zajlanak körülöttem az események.

Jaj ne, jaj ne.

A szívem sírva fakadt, vérkönnyeket hullatott, de egyben, egy nagyon pici észben örült. Reménykedett is.

De legfőképpen – félt.

Megpróbáltam a beszélgetésre koncentrálni, csak hogy eltereljem a saját érzéseimet a rossz irányból, ami felé haladtak.

Elkaptam egy mondatot:

- Ó, ez roppant megtisztelő – Lucas hangján hallottam, miként mosolyog. – Az én vegyes falkámhoz, az én alávaló tigrisrészemhez csatlakozni akar maga a tigrisek híres, szexi hercege, ott akarja hagyni a tisztavérű falkáját, cserébe az enyémért. Mivel érdemeltem ezt ki?

Cosmo mosolyogni látszott.

- Daquan mindig is különc volt. Hasonlít a jelleme a mi drága Elizabethünkéhez. Nem reálisak a döntései, lázadó és roppant szarkasztikus. Csak eldöntötte, és benyújtotta számomra a kérvényt. Azon is meglepődtem, hogy kérvényt nyújtott be, és nem csak elment magától.

Nem nyitottam ki a szemem, csak szorongattam a kezemben a Derringert, és vártam, mikor lesz már vége ennek a pillanatnak. Mikor menekülhetek innen el.

El akartam szívni egy szál cigit, hogy lenyugodjak, de azonnal!

- Én azt hittem, Daquan élete a Cruentus – szólalt meg mellettem Devonte bizonytalanul.

- Hát igen, ez elég sajnálatos dolog, hogy ott szándékozik hagyni a bárt, miután egész életében ott élt és dolgozott. De ebbe bele kell törődnünk. Mindenki a maga útját járja.

Beharaptam az ajkamba.

- És ő miért nem jelent meg itt, ha tudhatom? – Lucas hangján hallatszott a gonosz döbbenet és az ellenszenv. Érezhető volt, mennyire gyávának és jellegtelennek tartja Daquan személyét. Ismertem már őt és a tulajdonságait, a reális ítéleteit.

- Késik – mosolyodott el Cosmo. – Amint azt mindannyian tudjátok, a Cruentusbéli élet mozgalmas és akcióban teli.

A kijelentése sokkolt. A szemem hirtelen felnyílt, ahogy feldolgozta az agyam az információt.

Daquan idejön. Kikászálódik egy nő mellől az ágyból – mert ez a munkája. És itt lesz.

Idejön… és akkor látnom kell, és akkor el kell viselnem a felemésztő hiányát, amit eddig olyan tökéletesen sikerült elnyomnom.

Akkor össze fog zavarni mindent, mindent lerombol majd, amit olyan gondosan felépítettem.

Mellettem hirtelen Roan felhorkant. Immár emberi hangon, ami felkeltette az érdeklődésemet. Kinyitottam a szemem és láttam, ahogy a földön ül mellettem; míg lehunyva tartottam a szemem, ő magára öltött egy kopott farmernadrágot.

- Ó, igen, el tudom képzelni! – olyan gúnyos volt, amennyire csak lehetett. – Mennyire elfoglalt lehet. Imádnivaló munkája van, sorra végigkúrja a nőket, akik az ajtója előtt sorban állnak, majd fizetnek neki, és ő mosolyogva távozik. - Roan lekezelően mosolygott.

Roppant furcsa, mennyire kihat a vérállatoknál az állati alakja külsejére az emberi külseje. Roan vajszőke haja kócos volt, züllött és csomós tincsekben állt a fején, belelógott a szemébe. A bőrén vér- és koszfoltok éktelenkedtek, úgy nézett ki, mintha meghempergett volna a homokban, és ki tudja, így volt-e. Csupasz talpa sáros volt, teste megsínylette a küzdelmet Lucas-szal, összekarmolták, kék, zöld és lila foltok fedték a testét, itt-ott bedagadt neki egy sebe és csúnya, sötétlila színbe váltott. Látszott, hogy erősnek kellett lenni ahhoz, hogy megfékezzék.

Cosmo ismét elővette a gonosz, gunyoros mosolyát.

- Hidd el, Roan barátom, te is pont olyan kurvásan nézel ki jelen pillanatban, ahogy az alkalmazottaim. Nem gondolkodtál még azon, hogy állást vállalsz a klubomban? A nők imádnának téged! – Cosmo Roan-ra kacsintott, aki a másodperc töredéke alatt pattant fel és ment neki a tigrisnek.

Devonte és Svante kapták el a karjait, Svante erősen belemart az alkarjába, ott, ahol a svéd írás húzódott.

Roan vicsorgott, fogai élesre, hegyesre, ragadozószerűvé nyúltak.

- Nyugalom – szólt rá a fivére, Roan pedig dühösen fújtatott rá, és megrántotta a karját, jelezve, hogy engedje el.

- Szakadj le rólam, Svante!

Félelmetes volt nézni, ahogy a Svédek – mert soha nem derült ki a vezetéknevük – néztek egymásra. Éreztem, ahogy Roan szörnyetege kezd életre kelni és ébredezni odabent, felkapta a fejét, hogy akció van, jönni kell.

- Ne csinálj magadból bolondot, Roan – szólt oda hűvösen és mégis szigorúan Lucas. – Semmi értelmét nem látom visszatámadni és megalázni magad.

Roan fújtatott és még egy pár másodpercig farkasszemet nézett Cosmoval, majd kirántotta a karját a bátyja kezéből. Hátrébb lépett pár métert.

Mikor elment mellettem, végigsimítottam a karján, hogy letompítsam az energiáját.

- Szégyen, Svéd, hogy még mindig nem tanultad meg kontrollálni magad – nevetett Cosmo. – Ez gyengeségre vall!

O-ó, ezt nagyon nem kellett volna. Ez volt a Svéd gyengepontja.

Roan teste meghullámzott. Nem ment messzire tőlem, így éreztem, hogy körülvette a búzavirágkék aurája. Az energiája bejárta az egész testét, remegett és szikrázott, bizsergette a bőrömet.

Kirázott a hideg. Ott termettem mellette pillanatok alatt és átöleltem. A fizikai kontaktus segít rajta ilyenkor. Lenyugtatja.

És igen, segített is neki. Pillanatok alatt átadta nekem az energiát, ami felgyülemlett benne, az pedig lassan, bizsergetve áramlott át az én testembe.

Azt érte el vele, hogy élénkebb lettem, ő viszont visszakerült a normális kedélyállapotba.

Hálásan sóhajtott, majd átfonta a karjait a testem körül.

- Cosmo, nem kéne provokálnod a farkasomat – Lucas hangja dühösen visszhangzott az éjszaka csendjében. – Félned kéne tőle. Egy kézzel roppantana szét téged. Az önuralma pedig egész jó – a vezérünk hirtelen gunyorosba váltott át. – Mindez csak azt mutatja, hogy a tapasztalataid hiányosak. Pontosan tudnod kéne, mennyire nehéz uralni egy szörnyeteget, főleg, ha az veled együtt születik és nő fel, kialakul a saját öntudata, többször akar a felszínre törni, olyan, mintha skizofrén lennél.

Cosmo elcsitult, nem tudott visszavágni, csak összevonta a szemöldökét, és zsebre tette aranygyűrűkkel díszített kezeit.

Egy-null Lucasnak.

Nevetés csendült fel a távolból. Egy roppant ismerős, régi emlékeket gonoszul idéző, őszinte nevetés.

A szívem mintha egy pillanatra megállt volna. Szorosabban fontam át a karjaimat Roan izmos mellkasa körül, ő pedig a fejem tetejére hajtotta az állát.

- Ott a pont, Lucas! – szólt a hang kacagva, egyre közelebb érve.

Lefagytam. Elérkezett a pillanat

Próbáltam eltűnni Roan mögött. Hallgattam a szíve egyre lassuló dobbanásait, éreztem a testéből áradó farkasillatot, és igyekeztem teljesen az érzékeimre hagyatkozni az érzelmeim helyett. El akartam tűnni, el akartam menekülni, megszűnni vágytam.

Nem akartam látni. Nem, nem és nem. Mindezidáig tökéletesen megvoltam a magányommal, az emlékeim pedig az agyam hátsó zugába rugdostam.

Most pedig minden előtört.

Roan ringatni kezdett. Érezte, hogy valami nem stimmel.

Jó volt ebben. Jól ismert.

De legalább volt okom hozzábújni Roan-hoz, „le kellett nyugtatnom.” Nem a kislány érzését keltettem, aki elbújt a csúnya bácsi elől, mikor pont azt tettem.

Engem egyszerűen nem így ismertek. És én sem így ismertem magam. Az igazi Libby tökösen kiállt volna Daquan elé, bátran, kihúzta volna magát. Azt tette volna, amit mindig, maradt volna sziklaszilárd, nem pedig vajszívű, mint most.

De Daquan volt a gyengepontom. Miatta lettem olyan, amilyen vagyok.

Ezért hálás is voltam neki.

- Daquan, Ezra! – biccentett Lucas, félmosollyal. – Üdvözöllek körünkben, Chicago Tisztavérű Tigriseinek hercege! Köszöntelek, Tigrisek szóvivője, a herceg öccse, Ezra!

Ezra is itt van?

Kinéztem Roan válla mellett, míg ők viszonozták az üdvözlést. És igen, kettő alakot láttam feltűnni a sötétből.

Daquan magasabb volt, mint az öccse. Fekete bőrdzsekit viselt, szürke csíkos sálat tekert a nyaka köré.

Nem sokat változott az elmúlt három évben.

Még mindig testhezálló bőrnadrágokat és olyan extrém ruhákat hordott, amiket régen. Bakancsot viselt. Azt a régi, öreg Martens bakancsot, ami már borzalmasan elnyűtt volt, helyenként talán lyukas és szakadt is.

Nyeltem egyet. Az a bakancs… túl szép emlékeket ébresztett bennem. Mintha hirtelen ugrottunk volna pár évet az időben, vissza.

Zöld szeme mosolygott, mint mindig. Ha komoly akart lenni, a szeme akkor is csillogott és mosolygott. Így kezdetben vezetőként nem sokan vették őt komolyan, de amikor megismerték ezek az emberek a haragját, megváltoztatták a véleményüket. Vagy elvesztették az életüket. Nagyon ijesztő volt dühösen.

Fekete, félhosszú haja ugyanabban a fazonban mutatkozott, ahogy mindig is. Komisz tincsekben lógott a szemébe, mintha csak a szél fútta volna össze. Fiatalosan nézett ki, mintha az utóbbi időben tényleg semmit nem változott volna. Holott huszonhét éves lett.

Ugyanazok az éles, erős arcvonások, ugyanaz a latinos beütésű barna bőr, az egyenes orr, ami, talán ha kétszer eltörött már, ha az utóbbi időben nem többször.

Mosolyognom kellett, mikor megláttam, de a szívem vérzett, sírt, jajveszékelt és könyörgött. Ellentmondásokba keveredett a szívem, az akaratom, a lelkem és a józan eszem.

Oda akartam menni hozzá. Át akartam ölelni, sírni akartam a vállán és nevetni akartam vele. Eszembe ötlött a sok közös átélt pillanat, az emlékek. Borzasztó volt…

De meg akartam neki mutatni, milyen erős vagyok.

Csak az volt a baj, hogy egy cseppet sem voltam erős. Felidéződött bennem minden. Már megtanultam visszatartani a könnyeimet, de most meglepődtem, hogy ez mekkora kihívást jelentett számomra.

Fizikai fájdalmat okozott. A torkomban hatalmas, szúrós gombóc keletkezett, amit le kellett küzdenem, mivel egyre felfelé tört.

Belekezdtem egy erős harcba.

Aztán hirtelen Ezra pillantása megállapodott rajtam.

Lefagytam. Határozottan engem nézett, tigriskék szemei rajtam maradtak. Látszólag próbált felismerni a több ezer nő közül, akit eddigi életében látott és összeszedett.

Leolvadt a mosoly az arcáról.

Én pedig tudtam, hogy ennyi volt. Lebuktam.

A száját elhagyta egy nyikkanás.

- Libby?

Mindenki egy emberként fordult felém. Több mint húsz szempár nézett rám kitágulva, értetlen tekintetek kereszttüzébe keveredtem. Nyeltem egyet, hogy visszaszorítsam a gombócot, a kezeim pedig olyan erősen szorítottam össze, hogy egészen elfehéredtek az ujjaim.

Hirtelen nagyon más lett a téma, mint ami eddig volt.

Keserűen mosolyogtam a kis grófra:

- Szia, Ezra.

Meglepett a hangom. Olyan halk volt és érdes… Nem én voltam. Mintha egy másik ember szólalt volna meg helyettem.

Tudtam, hogy csak egy kevés kell hozzá, hogy elbőgjem magam.

Síri csend.

- Ti ismeritek egymást, Libby? – nézett le rám a legközelebbi személy, Roan.

Bólintottam.

- Igen.

- Micsoda váratlan meglepetés! – szólt közbe Cosmo, majd tárgyilagosan hozzáfűzte – Nem folytathatnánk a tárgyalást, amit félbehagytunk, Uraim, nekem ma még ezerféle dolgom van!

Kivételesen hálás voltam a kukacnak, hogy megszakította a témát, és elterelte rólam a szót. Ez még idegenebb érzés volt, mint amiket eddig éreztem.

Tudtam, hogy valami ritkaszar lesz a mai napom. Egyszerűen tudtam, éreztem, hogy van valami a levegőben.

Lucas még egy ideig rajtam tartotta a szemét. Próbáltam aranyosan rámosolyogni, bíztatni, hogy jól vagyok, nem kell velem foglalkozni. Ő pedig visszafordult Cosmohoz.

Mély levegőt vettem és elengedtem Roan-t. A testem újonnan teljesen átfagyott.

Csak álltam, és hallgattam, miről beszélnek. Átfogtam a karjaimmal a mellkasomat, így próbáltam melegen tartani magam valamennyire.

Annyira menekülni akartam onnan, amennyire csak lehetett. El akartam tűnni, és elfelejteni, hogy ez az egész megtörtént. Csak tovább akartam élni az életem, nélküle, amit már annyira megszoktam. Szükségem volt egy szál cigire, muszáj lett volna elszívnom egyet. Vagy kettőt. Vagy hármat. Vagy egy egész dobozt.

Nem mintha minden megváltozott volna ezzel a találkozással. Rám borított egy asztalt. Reméltem, hogy nem fog csatlakozni hozzánk.

Ha igen, én elmegyek a falkából.

Felnéztem, a többiekre. Úgy éreztem, totálisan háttérbe szorultam, ettől pedig mosolyognom kellett. Mintha kizártak volna a beszélgetésből, mintha szellem lettem volna. Nem fogtam fel, miről beszéltek, nem hallottam semmit. Kicsit olyan érzésem volt, mintha végre sikerült volna megkapnom az önelfedőséget, annak annyira örültem volna, hogy talán elkezdtem volna örömömben tapsikolni.

De lehet, hogy mindez azért volt, mert annyira magamra vettem ezt a Daquan-dolgot.

Körülnéztem, de Laird-et még mindig nem láttam. Ez elcsüggesztett. Akkor mégsem szippantottam magamba önelfedőséget.

Lopva azonban Daquanra kellett néznem. Ismét elakadt a lélegzetem.

Engem nézett. Csodálatos, olajzöld szemeit rajtam tartotta és mosolygott rám. A tekintetét annyira élesen és pontosan éreztem magamon… Mindig így nézett rám, teljesen rám koncentrált, itta minden szavamat, végigvizslatta minden porcikámat.

Összeszorult a szívem. De egyszerűen képtelen voltam félrenézni azokból a csodaszép szemekből.

Aztán megszólalt:

- Jó téged újra látni.

A hangja dörmögő mély volt, betöltötte az éjszakai város csendjét. És hülye lettem volna azt mondani, hogy nem hatott rám még mindig ez a kis közjáték. Majdnem elsírtam magam.

Libby Graison majdnem sírva fakadt egy tucat ember előtt. Akik persze most megint minket néztek.

Nem tudtam megszólalni. Fájt volna minden egyes szó, a hangom már így is brutálisan elárulta az érzelmeimet. Mindenki értelten volt persze, csak Daquan, Ezra és talán Cosmo és néhány embere nem, akik közel álltak a tigrisherceghez.

Így csak megeresztettem egy icike-picike, keserű mosolyt.

Daquan szomorúan nézett rám. Valószínűleg tudta, hogy mit érezhetek, mire gondolhatok. Ezt szerettem benne. Hogy tudta mit érzek, mit akarok kifejezni vagy mondani anélkül, hogy meg kellett volna szólalnom.

- Én… én azt hiszem, most hazamennék, a továbbiak már nem az én hatáskörömbe tartoznak – néztem fel a falkavezérem husky-szemeibe. – Megengeded, Lucas?

Bólintott.

- Persze.

- Hazaviszem – jelentette ki Roan.

Nem én vezettem. Az anyósülésre kuporodtam, felhúztam a lábam, megtámasztottam a térdemen az államat, és csak néztem ki a fejemből. Figyeltem, hogyan folynak le az esőcseppek a kocsi szélvédőjén, úgy, mint a könnyek az arcomról. Lassúak voltak, nem siettek sehová, de ugyan hová siettek volna? Nem volt dolguk sehol.

Körülnéztek a sötét világban, hiszen csak egyszer volt erre esélyük. Olyanok voltak, mint a tiszavirág. Sorra követték egymást, legördültek az arcomon, egymás járatában.

Roan nem szólt semmit. Nem tudtam eldönteni, mire gondolhat. Esetleg nem tudta, mit kéne mondania nekem. Vagy talán nem mert mondani semmit. Lehet, hogy belátta, jobb, ha békén hagy. Csak figyeltem a mellettünk sorra elhaladó épületeket, és hangtalanul átadtam magam a szégyenkönnyeimnek.

Utáltam sírni, akkor gyenge voltam, kiszolgáltatott és nem sikerült megfelelnem önmagamnak. És ha mások előtt sírtam – na, az még mélyebb nyomot hagyott a lelkemben, ha más is tanúja volt a megalázottságomnak.

Amikor beszálltam a kocsimba, rögtön elkezdtem sírni. Hátat fordítottam az önjelölt sofőrömnek és összehúztam magam.

Rettentően rosszul voltam. Ilyen nyomorultnak és megalázottnak régen éreztem magam. Régen sírtam már. Nem is emlékszem rá, mikor. Főleg mások vagy a felgyülemlett stressz miatt.

De most Roan az egésznek szemtanúja volt.

Mély levegőt vettem. Nekihajtottam a fejem a kocsi hideg ablakának, néztem, hogyan érünk be a lakott részbe. Az utcán nyüzsögtek az emberek.

Nem érdekelt semmi. Lehunytam a szemem, mintha azzal mindent meg tudtam volna oldani. Nem akartam én mást, csak hazaérni és aludni, megszabadulni egy kicsinyke időre a problémáimtól. Szerettem volna egy kicsit egyedül lenni, egy tea vagy cigi társaságában, és elgondolkodni.

Roan hirtelen bekapcsolta a rádiót.

Összerezzentem a hirtelen jött hangra, ami behatolt a megszokott némaságba. Felnéztem Roan-ra.

- Ne haragudj, Nyuszika, azt hiszem, ez kicsit nyugtatóbb, ha szól. Hidd el, jobb hatással van rád.

Pislogtam egyet-kettőt, aztán gyorsan elfordítottam a fejem, mikor felfogtam, hogy éppen a szemébe nézek, elfolyt sminkkel, vörös, bedagadt szemekkel. Rettentő kínos.

Roan csak sóhajtott egyet, majd kicsit beletaposott a gázba. Ment a kocsiban a fűtés, az volt az első, amit bekapcsoltam, mikor becsuktam magam után a kocsim ajtaját. Odakint dörgött az ég, az eső pedig annyira rákezdett, hogy fájó, koppanó hangokat adott ki minden egyes cseppje, mikor ráesett az Impalám szélvédőjére.

Előredőltem és kinyitottam a kesztyűtartót. Cigi után kutattam, reméltem, hogy találok.

Az első dolog, amit észrevettem benne, egy csomag zsepi volt. Belepakoltam az ölembe, majd könyékig beletúrtam a kesztyűtartóba, kutatva a hőn áhított dobozom után. Volt ott mindenféle haszontalan papír és irat, amiket soha nem hordtam magamnál, mert ahány személyazonossággal dolgoztam, annyiféle hamis iratom is volt.

Aztán végre megtaláltam a dobozt. Azt a narancssárga, vékonyszálú cigarettát, amit úgy szerettem.

Mint a kisgyerekek, mikor megkapják a kedvenc cukorkájukat, úgy húztam elő belőle egy szálat. Volt nálam öngyújtó is, azonnal rágyújtottam, és egy mélyet szippantottam a staubból.

Máris megkönnyebbültebben éreztem magamat. A füst végigáramlott a légcsövemen, egyenesen a tüdőmbe. Lehűtött. Mindig mentolosat szívtam, azt szerettem mind közül a legjobban, az adta a legtöbb füstöt.

Lehunytam a szemem és hátradőltem, lecsúsztam az ülés mentén, a fejem a tetejének hajtottam, a támla hiányának köszönhetően.

- Ettől jobban érzed magad? – kérdezte hirtelen halkan Roan, mintha egy ideje figyelné, mit csinálok.

Bólintottam. Kibontottam a zsebkendős csomagot, majd felitattam vele a könnyeket az arcomról.

Nagyon nagy előrelépésnek tartottam, hogy már nem sírtam. A padlón voltam, megtaposva, vérző szívvel, lelki sebekkel, de nem sírtam. Visszatartottam a könnyeimet, mert erős akartam lenni. Nem szabad a semmi miatt sírni, főleg nem nekem. Libby Graison soha nem sír. Soha. Ehhez tartottam magam egész életemben.

Libby Graison ha szomorú, cigizik és öl. Másoknak okoz szomorúságot, bunkó, lekezelő, így próbálja valahogy védeni magát.

Pajzs alatt éltem, ezt nem is cáfolhattam. De én pont így szerettem az életemet.

A cigim olyan hirtelen fogyott el, hogy meglepődtem. A nadrágomon egész sok hamu volt, de nem érdekelt. Nem törődtem azzal, hogy a régi bőrülésemre hamuztam, öntudatlanul. A hamutartóba nyomtam az elszívott csikket, majd meggyújtottam egy újabb szálat.

Roan-ra sandítottam. Csendesen ült mellettem, nem nézett rám, csak az útra koncentrált. Az arca azonban nem volt vidám. Úgy tűnt, gondja akadt. Vagy én hatottam rá ilyen negatívan. Vagy nem bírta a füstöt. Ki tudja. Roan-t nem lehetett egykönnyen kiismerni.

Lesöpörtem magamról a hamut, majd egy hosszút szívtam a legújabb szálamból. Megnéztem magam a visszapillantóban, és nevetnem kellett.

A hajam úgy nézett ki, mint valami szénakazal, csapzott volt, fésületlennek tűnt. A szemeim vörösek a sírástól, bedagadtak, még kisebbek lettek, mint amilyenek valójában voltak. Éles kontrasztban álltak a szinte világító, fűzöld szememmel. A sminkem lefolyt, az egész arcomat szürke maszat fedte, a könnyek nyomot hagytak rajta, mint a csiga, azt az apró nyálkacsíkot, amit maga után húz. Azzal pedig jobban rásegítettem a kinézetem elrondítására, hogy ezt az egészet elkentem a zsebkendővel.

Keserűen elmosolyodtam, a szemembe ismét könnyek szöktek. Annyira rég láttam magam így, hogy a puszta látványomtól elszégyelltem magam. Gyengének néztem ki, sebezhetőnek, sőt, inkább sebzettnek és meggyötörtnek.

Utáltam. Szégyelltem magam. Egyszerűen borzasztónak éreztem a tudatot, hogy én sírjak.

És emiatt újabb szégyen-könnyek öntötték el a szememet, elködösítették a látásomat, mint valami függöny, homályosan láttam.

Aztán lepottyant két könnycsepp a szememből.

- Annyira szánalmas vagyok – nyikkantam meg. A hangom sípolt, szégyenteljes volt az arcom, a hajam, a hamus ruhám.

Hatalmasat szívtam a cigiből. Majd még egyet, még egyet és még egyet. A füst szinte kocsmaszerű volt az Impalában, de engem ez a szokástól eltérően egy kicsit sem tudott megnyugtatni.

Roan ismét sóhajtott egyet:

- Nyuszi, mindenkinek vannak érzelmei. Még az olyan kemény csajoknak is, mint amilyen te vagy. Ez teljesen normális.

Megcsóváltam a fejem. A hajam csak úgy repkedett az arcom körül, figyeltem magam a visszapillantóban.

Újabb slukk.

A torkom elszorult. A gombóc ismét ott volt, zokogni támadt kedvem, legszívesebben egész éjjel csak sírtam volna.

- Tehetnék érted valamit, amitől jobban érezhetnéd magad? – Roan hangja olyan aggodalmasan csengett, hogy még több könny öntötte el a szememet. Annyi könny viszont nem fért el olyan picurka helyen, kiestek onnan. Nem is egy csepp, nem is kettő.

Szipogtam, hüppögtem. Jézusom, mekkora gyalázat!

Annyira szégyelltem magam. Mintha összeomlottam volna. Megtört a személyiségem, ez nem én voltam, ez nem lehettem én!

Ha én lettem volna, akkor nem törődtem volna ezzel az egésszel!

Roan egyre jobban kétségbeesett.

- Nyuszi, esküszöm, én mindent megteszek érted, megadok mindent, amire csak szükséged van, csak ne sírj!

Roan nem mondta volna ezt, ha tudta volna, mi kell nekem.

Lehúztam a kocsi ablakát, és kihajítottam a cigit. Nem érdekelt, hogy a fele még csak el sem égett, nem kellett. Nem segített nekem semmiben, ráadásul szívni sem lehet Niagara-szerű könnyek között.

Roan és én nem szóltunk egymáshoz az út hátralévő részében. Én csak ültem, törökülésben, ahogy mindig szoktam, néztem ki a fejemből, és bámultam magamra a visszapillantóból.

Mikor megálltunk a falka háza előtt, némán szálltam ki az Impalából, majd megálltam mellette.

Az ég felé fordítottam az arcomat, kitártam a karjaimat és pillanatok alatt csuromvizessé áztam. Olyan hideg volt… Csontig hatoló szél fújt, az esőcseppek trilliója, amely rám esett, fájdalmasakat ütött, mikor rajtam landolt. Hihetetlen volt, mintha beálltam volna a zuhany alá.

Roan megállt előttem. Hatalmas testéből áradt a meleg, akárcsak egy radiátorból. A levegő gőzcsíkokban párolgott el a bőréről, amin egy kicsit elmosolyodtam.

A haja elfedte a szemét, ő pedig beletúrt, hogy lásson belőlem valamit. Meztelen mellkasán végigfolytak az esőcseppek, mezítlábas talpa eltűnt egy kisebb pocsolyában.

- Tüdőgyulladást fogsz kapni, Kiscsillag – mondta, megpróbált olyan hangerőt felvenni, hogy sikerüljön túlharsognia a szakadó esőt – Gyerünk inkább be!

A házban meleg volt. Kellemes meleg, a fűtés már be volt kapcsolva, mikor hazaértünk, a padló melegen csiklandozta átfagyott lábamat. A cipőm és a ruhám teljesen átázott; a kasmír pulóver, amit viseltem, teljesen tönkrement, ezt tudtam. Pedig az volt a kedvencem, kár érte.

Kiléptem a fekete magas sarkúmból, az első utam pedig a földszinti fürdőbe vezetett. Levettem a ruháimat, majd kicsavartam belőlük a vizet, és kitettem őket a törölközőszárítóra. Aztán beálltam a zuhany alá.

A sírást sikerült egy időre megint abbahagynom. Nekidőltem a fekete csempének, és annyi melegvizet folyattam magamra, amennyit csak bírtam. Kiélveztem a zuhanyzást, alaposan bekentem magam a kókuszos tusfürdőmmel, majd megmostam a hajam.

Illatozva, tisztán, felfrissülve, törölközőbe burkolózva jöttem ki a fürdőből, közben füleltem, merre bóklászhat Roan. A ház hatalmas volt, teli szobákkal és termekkel, tökéletes hely lenne a kisgyerekeknek egy jó kis bújócskához.

A konyhában találtam Roant. Követtem az apró zajokat, amelyeket csapott ügyködés közben. Az ajtófélfának dőltem, és figyeltem, mit csinál. Fel s alá járkált, egy szál boxeralsóban, kezében egy tepsivel. A teafőző szörcsögött, a páraelszívót bekapcsolta, amely zümmögő hangot adott ki; finom illatok terjengtek a konyhában, észrevettem, hogy valamiféle süteményt kevert be.

Meghatódottan mosolyodtam el. Édes, ha mindezt értem teszi.

Roan hirtelen megfordult, majd megtorpant, mikor észrevett. Az arca meglepettséget tükrözött.

- Uh – nyögte. – Meglepetésnek szántam volna, erre te leleplezel!

Annyira aranyos volt, hogy elnevettem magam.

- Értékelem – mosolyogtam, majd bementem az apró konyhába és felültem mellé a konyhapultra. – Mit sütsz, kicsi farkas?

- Muffint – mondta, majd tovább folytatta, amit elkezdett. Azaz vadul keresett valamit. – Nem láttad véletlenül a muffinos kis papírokat?

- Ezt te sem gondoltad komolyan, Roan – mosolyogtam. Majd amikor értetlenül nézett rám, megindokoltam. – Egy - Tiszta víz vagy. Kettő – én és a konyha rejtelmei! Ezt te is ironikusnak tartanád a helyemben!

Elmosolyodott.

- Majd megfürdök, van rá időm később is.

Nem válaszoltam. Csendben kísértem figyelemmel, hogy mit csinál. A mozdulatai kivételesen lassúak és emberszerűek voltak, ami lényegében megkönnyítette a dolgomat. Mikor megtalálta a muffinpapírt, diadalittasan mosolyogva helyezte bele őket a sütőbe.

- Hogy vagy? – kérdezte közben tőlem.

Vállat vontam. Ez jó kérdés volt, még magamnak sem tudtam rá válaszolni.

Tényleg, hogyan is voltam? Szánalmasan, megalázottan éreztem magam, de jól esett a fürdés, felfrissített. Jót tett persze a meleg is, ami a házban uralkodott.

Így hát csak annyit mondtam:

- Jobban.

- Az is valami – sóhajtott, lekapta mellőlem a tálat, amibe a muffintésztát keverte, majd beleöntött néhány kis adagot a sütőformába.

Kínos volt a csend, ami közöttünk keletkezett. Roan és én köztem soha nincs csend. Normál állapotban én beszélek és beszélek, és a változatosság kedvéért beszélek, ő pedig reagál a csipogásaimra. Van, amikor rájön a beszédes, de ez a nagyon ritka állapot, amit mások szerint állítólag csak én tudok kihozni belőle. De hogy csend legyen, az egyszerűen lehetetlen.

- Felmegyek szerintem a szobámba – motyogtam. – Nem ártana nekem egy kis egyedüllét.

- Ó – sóhajtott fel Roan szomorúan. Aztán az arca kivirult, kiült rá egy széles mosoly, amit nagyon-nagyon ritkán láttam. Ezért zártam annyira a szívembe minden egyes alkalmat, mikor megvillantotta nekem azt a gigászi mosolyt. Szinte felmelegített vele, egyből jobb kedvem kerekedett miatta. – De azért megengeded, hogy vigyek neked a sütimből?

Bólogattam.

- Te nagyon finom sütiket tudsz sütni.