2010. november 28., vasárnap

Annyira szeretlek.

"Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok."

forrás

mert ezzel megmondta a tutit!

2010. november 27., szombat

whiskey-kóla pálinkával és szedres dohánnyal


most mostam hajat, megfürödtem, mézes-tejes tusfürdővel. de a Jani-illat úgy érzem, még mindig érezhető a hajamon. mintha nem tudnám lemosni. mindegy, nem zavar, tökéletesen jó helyen van az ott.
jól érzem magam mostanában. a tegnapi napom határozottan jól alakult, ha odaraktunk volna még két embert, ott lett volna az összes barátom, aki a legfontosabb számomra a világon.
bolondok voltunk, sírtunk is, mélyponton is voltam, aztán minden egészen átváltozott, valami más irányba indult meg, én pedig nagyon-nagyon boldog lettem.
és az egyik pillanatban Jani kihív, mosolyogva megszólal - Mutatok valamit. kinéztem az ajtón - a hó pedig esett. sikítva rohantam ki, éjjel fél kettőkor, a többiekkel.
egyszóval - minden jó most.
imádom a téli reggeleket a meleg házban.

2010. november 24., szerda


lényeges.
A lefontosabb a szövege.
röviden, tömören, az időhiánynak köszönhetően.
a tegnapi napom valami csodálatos volt. felkiáltójelekkel és mosolygó, elpiruló arcokkal.
Tibike pedig lebabázott. ezt a babát Gréta kapja, de nekem is kell egy Tibike utód, szóval a következő baba az enyém lesz, remélhetőleg.
boldog vagyok.


2010. november 22., hétfő

Ha te is megcsinálod velem azt, mint ő, akkor ki fogok akadni. Akkor összetörök. Akkor soha többet nem fog érdekelni a szerelem.
Soha.
Kérlek, ne tedd.

megnyugodtam. csak képzelődtem, ha minden igaz.

2010. november 21., vasárnap

téged utállak, téged meg imádlak.


utállak.
megtanultam tőled, hogy soha nem bízhatok senkiben olyan feltétlenül, olyan naivan, ahogy azt benned tettem. nem is tudom, hogy lehettem olyan tudatlan. megtanultam tőled, hogyan bánjak olyan emberekkel, amilyen te vagy. hogy érzéketlennek lenni néha muszáj. hogy késleltetnem kell a dolgokat, hogy nem szabad fejjel nekirohannom a falnak. megtanultam, milyen érzés a depresszió, az önmarcangolás. megtanultam helyesen cselekedni. hogy nem tárulhatok ki olyan korán, hogy távolságtartónak kell lennem. de az életem megalapoztad azzal az utolsó, kegyetlen mondattal - Ha szarakodsz, egyedül maradsz. ezt nem egykönnyen felejti el az ember. ha csak nem marad meg bennem egy életre.
de a dolgok, szivecske, nem egészen úgy alakultak, ahogy szerintem te azt elképzelted.
rájöttem, hogy egy cseppet sem vagyok egyedül. körül vagyok véve azokkal, akiknek valamennyire számítok.
de azzal, ami történt, nem fog összeomlani a világom. megy minden tovább. nem maradtam egyedül, mert nem szarakodtam. tudod, az igazán bölcs az, aki másoktól képes tanulni. és azt hiszem, megfogadtam azt az utolsó, szívbe markoló mondatot.
azt viszont köszönöm, hogy megmutattad nekem, milyen érzés szerelmesnek lenni, és élvezni ennek a következményeit, és velejáróit. azt az éned soha nem akarom elfelejteni, és biztos lehetsz benne, hogy nem is fogom.
az életem vett egy száznyolcvan fokos fordulatot. kezd minden rendbe jönni. az új beszélgetőpartnerem belopta magát a szívembe, és szerintem egy jó darabig ott is marad. rettentő sok közös vonásunk van.
én viszont soha nem nézek hátra. úgy, ahogy eddig is tettem.

2010. november 20., szombat

hopeless and taken

jó volt a tegnap. Károllyal whisky-kólát iszogattunk vizipipázás közben, és rengeteget beszélgettem vele. nagy arc.
Mátét imádom, Zolkát imádom, róla meg ennyit mindörökké.
a legviccesebb, hogy az egyik pillanatban miatta bőgök, hisztizek szinte, Máténak kiöntöm a lelkem - szegény, mindig pont ő van ott -, szorongatok egy kurva zsebkendőt. a következő pillanatban pedig minden szerte foszlik és ott van a valóság - amit kurvára nem akartam látni.
de mindegy.
úgy pofára fog esni egyszer a túlzott magabiztossága, 'az élet egy harc' szövege miatt, hogy még az sem fog előfordulni a fejemben, hogy megsajnáljam.
It's the beginning of the new life.

2010. november 18., csütörtök

megtört, elveszett.



Sokk.
túl sok volt nekem ez a mai nap. túl sok.
végigzokogtam az egész napomat. most is azt teszem, intenzíven, megállás nélkül. a halál, a szomorúság, a világ fájdalma. mások szomorúságát is látni. nem ismertem őket személyesen, de mindegyikőjüket ismertem látásból.
erre most?
halottak.
ennyi az élet. ennyi. és ez bárkivel megtörténhet. bármikor, bárhol. véletlen folytán, csak azért, mert épp ott van, lehet, hogy nem is ő a hibás, csak áldozat. lehet, hogy épp holnap, vagy holnapután, vagy jövő héten, bármikor.
ennyi.
felfoghatatlan.
de nem is ez az egyetlen problémám. el vagyok veszve. reménytelennek érzem magam. minden reményem feladtam. mindent, ami eddig éltetett. annyira el vagyok keseredve, hogy nem tudok mást, csak tehetetlenül, gyengén sírni.
miért nem lehetek végre, megint boldog? miért olyan nagy kérés ez?


2010. november 17., szerda

no matter how many breath you took you still couldn't breathe




nem akarok csalódni többet, ilyen rövid időn belül, csak ennyi. ettől félek a legjobban, semmi más nem aggaszt, csak ez. épp elég volt erre az évre a szenvedés-adagom.
de eljutottam arra a bizonyos pontra, hogy ha meglátom őt, nem fog el semmi, csak a keserűség meg a csalódás. és mérhetetlen düh. már nem érdekel. és ennek egy kicsit azért örülök. azt hiszem, nem fogok arra vetemedni, hogy részletezni kezdjem a dolgokat.
de most nagyjából, ha le kéne festenem a dolgokat, azt mondanám, hogy minden kezd rendbe jönni, aminek nagyon örülök.
karácsonykor nem szeretnék egyedül lenni, akarok magam mellé valakit. mindössze ez az egyetlen kívánságom. legszívesebben sikítva tombolnám ki magam, annyi minden felgyülemlett bennem.

2010. november 16., kedd

burn, let it all burn, this hurricane is chasing us all underground.
teljesen ki vagyok akadva.
magamon.
nem is gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy mégis ...
de, amint már mondtam - nem bízom senkiben és semmiben.
nem akarok csalódni megint, nem akarok pofára esni, és még több sebet szerezni.
mert amit én eldöntök, az esetek nagy részében nem úgy alakul, ahogy szeretném
.

2010. november 15., hétfő

csak egy apró adat

az a pasi akkora hatással van rám, hogy összeszarom magam!

2010. november 14., vasárnap

minden fekete és úgy is marad.



do you really want me dead or alive?
visszaolvasom a blogom. olyan, mintha valaki más írta volna. mintha azóta öregedtem volna pár évet. az a személy mindig boldog volt, meggondolatlan, túl egyszerű megfogalmazást használt mind szóban, mind írásban, nem használt metaforát és temérdek megszemélyesítést, semmit nem volt képes komolyan venni. most pedig itt vagyok én, a szomorú, megkomolyodott Nikolett, friss kiadásban, megváltozott zenei ízléssel, gúnyos mosollyal, állandóan álmosan, feketére kontúrozott szemekkel, szövetkabátban, magassarkúban, sál nélkül.
hm, micsoda meglepetés.
ha írnék, az lenne a tökéletes állapot, ki tudnám magamból adni azt a szüntelen bunkóságot és gunyorosságot.
de helyette átnézem a pár hónappal ezelőtti énem írásba foglalt gondolatait, és úgy tekintek rá, mintha a kis tudatlan húgocskám lenne.
annyi megmaradt képre, annyi mondatra, emlékre tudnék ma reagálni. kiröhögöm inkább csak őket. lehet, hogy igazak voltak, lehet, hogy megannyi hazugság volt. és most csak az maradt meg bennem, az az egy érzés, hogy nem érdekel. egyáltalán nem. csak egy picike mosoly jelent meg a szám sarkán, hogy én voltam olyan hülye, és ezekben bíztam.
tényleg sokkal jobban szeretem, ha realistán tekintek a dolgok elé, két lábbal próbálok állni a földön. mostanában ez sokkal jellemzőbb rám, mint a régi, szinte levegőben lebegő Nikolett. azon csak felidegesítem magam.
szóval - elérkezett a felvilágosodás korszaka. aztán gondolom, ebből nem talpalok ki egy darabig. és ez így is van jól.
where is your God?

2010. november 13., szombat

tedd a kezed a farzsebembe




már megint egyedül vagyok itthon. megint szárnyalnak a gondolataim, megindultak, mint a csapból folyó víz egy határozott tekerés által.
eldöntöttem, hogy újítanom kell, javítanom, bármit csinálnom, csak nem hagyni magam gondolkodni. elöntötték a fejem a metaforák, le kéne őket írni, de nincs hová, nincs kinek, nem tudnék kereket alkotni, minden össze-vissza lenne, mint amilyennek a fejemben kinéznek. mint az összedőlt kártyavár. de egyre csak több kártyalap esik rájuk, az új gondolatokat szimbolizálva.
kártyaeső. haha
muszáj lesz valami kreatív tevékenységet űznöm, ha nem akarok megőrülni a közeljövőben. erre is van rengeteg lehetőség, de az, ami engem a legjobban bosszant, hogy elhagytam a tölthetős elemem, és képtelen vagyok fényképezni bármit is. ami roppant idegesítő.
keresnem kell valamit. egy kis füst is olyan jól esne. de azt majd este megkapom, minden bizonnyal. ebben nem csalódhatok.
azt akarom, hogy megtudja a blogom címét az a bizonyos új beszélgetőpartnerem, hogy még jobban megismerhessen, hogy még közelebb kerüljön, és megtudjon minden apróságot velem kapcsolatban. jézusom, ez még gondolatként is rossz, elképzelni még szörnyűbb. pedig ha a dolgok mögé nézek, akkor valahogy ezt akarom igazán. hiányzik mellőlem valaki. niki nem lehet egyedül, akár a hiperaktív kisgyerekek. kell valami, ami lefoglal, akivel meg tudok osztani mindent, és ami a legfontosabb - még érdekli is! mert oké, hogy van körülöttem ezer meg kétszáz ember, a mondandóm fele szerintem a kutyát se érdekli.
csodálatos.
most, szabadidőmben és békés magányomban a fejemben megtervezem a blogom új kinézetét. aztán lesz ami lesz.
ami meglepő, jelen pillanatban ÉN pezsgek és nem én mondom másoknak azt, hogy hú, bazdmeg, de pezsegsz.
ha lenne itt valaki, pimaszul kinevetném, minden bizonnyal. aztán elkezdenék rohangálni körülötte, ölelgetni őt, mint egy kisgyerek.
más szóval, az egyik pillanatban úgy nézek ki, mint egy élő hulla, félig lecsukódott szemekkel, a következőben pedig nevetek. és a zombi-állapotban sokkal inkább elfogadhatónak nevezném magam.
furán érzem magam. pár perccel ezelőtt majd' kicsattantam a boldogságtól, most pedig olyan vagyok, mint egy mazsola, megint.
be kell valljam, rohadtul unom ezt az állapotot. elegem van. miért nem lehetek én is boldog, mint a többi ember? miért pont nekem kell szenvednem? miért én kaptam ezt a kurva ultraérzékenységet a jóistentől?
sikerült végre felidegesítenem magam, ismét!

2010. november 12., péntek

mocskos kis titok, emlékszel?

kijelenthetem, hogy minden oké. a napjaim visszatértek a régi, unalmas, pontosan megszokott hétköznapokba, minden megy egyenesen, sodródom az árral, mint mindenki más. ez mondjuk nem olyan, mint amire vágyom. de közel áll hozzá.
viszont a beszélgetőpartnereim száma folyamatosan gyarapszik, és ez jó!
elengedtem azt, akit kellett.
ennyi

2010. november 9., kedd

szeretem azt a nőt, aki melletted lettem.


kurvára nagyot csalódtam!
de kurvára-kurvára nagyot! mondjuk, úgy őszintén fogalmam sincsen, mit vártam. valószínűleg valami mást, de a lelkem mélyén talán ezt. csak nem tudom bevallani magamnak. és akkor... gondolkodtam, menet közben, a lépéseim ritmusát az a dal diktálta, ami a fejemben járt, én pedig átforgattam a gondolataimat, és rájöttem, hogy én a tipikus ' vesztes' típusba tartozom. de még ez sem gond. a gond az, hogy emberekről felépítek magamban egy arcot, egy jellemet, ami számomra meginghatatlan, örök és nem változik hirtelen.
de akkor pont ez történt, én meglepődtem. ilyen még tényleg soha nem volt. olyan érzés, mintha pofára estem volna. ő meg lerombolta azt a csinos kis képet magáról.
ohóó, de legalább nem kell agyongyötörnöm magam a semmi miatt, ahogy eddig tettem.
mindegy.
tegnap mikor ez
megtörtént, elkezdtem megfogalmazni az érzelmeimet a fejemben, hogy majd holnap ezt le kell írnom, volt egy olyan jó metafora a fejemben - erre elfelejtettem.
mind
egy.
mától még jobban alkalmazom a 'mindent-leszarok' karaktert. eddig is ez volt rám a legjellemzőbb, de most, jelen pillanatban semmi nem érdekel. semmi az égvilágon.
az új célom az élet
habzsolása töméntelenül, megállhatatlanul. és megy ám!

és most...
egy kis....
Alexander Skars
gård!

2010. november 8., hétfő

fekete és mézzel dúsított


olyan rossz volt ma Annamarit egyedül látni egész nap. áradt felőle a magány, a szomorúság. és én ezt nem tudom csak úgy végignézni, nekem ez nem megy.
de az iskola egy szempontból jó - nem érzem úgy magam ott, mint valami összeaszott mazsola, nem tudok egyedül lenni a gondolataimmal, hiszen körülvesznek azok az emberek, akiket szeretek és megnevettetnek. folyik az élet, nincs sok idő arra, hogy eltereljem a gondolataimat a rossz irányba.
reménytelen vagyok!
talán ennyi akar lenni összefoglalva. olyan vagyok, mint valami rongy, amit földhöz vágtak és megtapostak. én vagyok a sokktól szédülő, elenyésző semmi.
miközben szenvedek, azon gondolkodom néha, nevetve, hogy mit is gondolhat(na) erről, hogyha látna. sajnálna? kinevetne? lenézne? szánna? szörnyülködne? szégyenkezne? megijedne? esetleg nem hatja meg, nem érdekli? vagy épp az ellenkezője?
engem speciel irritál a saját lényem ezzel a témával kapcsolatban. én kinevetem és lenézem magam, gúnyos mosollyal.

néha meg a legszívesebben a világba kiáltanám, hogy mennyire hiányzik
ő maga, a jelenléte.
hm.
ez van. így jártam.

2010. november 7., vasárnap

nincs több


Angel or demon, I gave up my soul.


ma reggel rossz volt felkelni. valahogy... egész álmomban ott volt ő mindenhol, ez pedig egyrészt rossz, másképp pedig jó. az agyam kreálta víziók már túlmennek azon, amit valaha is gondoltam - vagy nem gondoltam. végül is, álmodtam, szárnyaltam, és azt hittem, hogy végre már megszűnt, hogy ott van ő az álmaimban - nem, nem szűnt meg.
jó érzés. olyan megnyugtató volt, boldog voltam, az egész olyan reálisnak tűnt - aztán mikor felébredtem azzal, hogy sikeresen lefejeltem a falat, összeomlott minden.
és megint csak elkeseredtem.
de nem baj! :D én már úgy vagyok vele, hogy csak állok, csendben, nézek, figyelem az emberek testbeszédét.

2010. november 5., péntek

kurvára hiányzol.

2010. november 4., csütörtök

Starbucks.


a tegnapi nap egyszerűen csodálatos volt. ha visszagondolok rá, mosolyognom kell.
végre, a szünettel nem leszek szomorú. nem voltam még ez alatt a pár szabad nap alatt egyedül, és boldog voltam. nagy szónak mondanám. boldog voltam, önfeledt, mosolyogtam, be nem állt a szám. mindenem megvolt akkor, amit akartam.
a Starbucks veletek valami fergeteges volt. főleg este, mikor kiültünk a kávézó elé. én gyönyörködtem Budapest esti fényeiben, miközben szorongattam a második forró csokimat a kezemben. a Signature Hot Chocolate ínycsiklandóan finom. a pultos fiú pedig roppant édes volt, kétszer is megajándékozott a mosolyával. hm, nem is ő szolgált ki. a másik pultos fiú, aki pedig kiszolgált, leállt velem beszélgetni, pedig azt láttam, nem nagyon csinálnak ilyet, álltak mögöttem vagy kétezren.
büszke voltam magamra aznap. a metrón is, egy szőke srác, hm. :)
a ruhák megragadóak voltak, legszívesebben elragadtam volna mindent. a film ijesztő. Dorottya és én szorítottuk egymás kezét és utána ezen nevettünk. ♥ vettem egy baglyos fülbevalót, amiért újonnan odáig vagyok. és örülök, mivel passzol rengeteg ruhámhoz.
egyszerűen jól voltam. elhatároztuk, hogy többet kéne ilyet csinálnunk. legközelebbi alkalom valószínűleg a Harry Potter hetedik részének első vetítése lesz, utána pedig tervezek még egy Westend túrát a téli szünetben.

most pedig megörvendeztetem magam Alexander Skarsgård csodálatos látványával, és gyönyörű hangjával.

2010. november 2., kedd

mazsolás bukta.





jó kedvem van. kellemesen érzem magam. ez pedig nagyon-nagyon meglepő, ha ezen gondolkodom, mivel ennyire jól már elég régen voltam. várom a holnapot, rettentően. már most elkapott a nagyvárosi hangulat, amit imádok. olyan békés, zavartalan, harmonikus, higgadt. pont megfelelő számomra. nekem Pesten kellene élnem. egyszerűen képtelen lennék megunni. az élet folyik ott, mint a csapvíz.
elfogott a vásárlás előtti hangulat. kellett már nekem egy ilyen. annyira jó lesz, hogy már most izgatott vagyok. bizsergek. a Starbucks a lehető legjobb dolog az egészben. ott elengedhetem magam és átadhatom magam a kávézók mennyei atmoszférájának. mindezt persze az új, frissen beszerzett, hamvas fekete szövetkabátomban.
szükségem lenne valami vérpiros színű ruhára, valami garbószerűre. meg egy magas sarkú cipőre. hm.
tegnap viszonylag boldog voltam. Grétával és Zével töltöttem az estét. megnevettettek. és ahogy elnéztem őket, mosolyogtam, hogy olyanok együtt, mint két tojás. örülök, hogy ennyire boldogok, ha ezt látom, én is jobb kedvre derülök. és, végül is, irigylem Grétát, azt hiszem. hiszen megvan neki mindaz, amiért én sóvárgok. erre jöttem rá tegnap, miközben a sötétben ültünk, és néztük a tévét. ott van vele, mindig. még késő este is. boldoggá teszi. nevetnek, játszanak, egy húron pendülnek.
hát igen, ez az, ami nekem rettentő módon hiányzik.
mostanában elkötelezettebb lettem a feminizmus iránt. ha átgondolok mindent, akkor rájövök, hogy mostanában javarészt még női zenéket hallgatok, pimasz, gúnyos zenéket. kerülöm a szomorúságot, igen, próbálom, és ha az igyekezetet lehetne értékelni, ötöst kapnék rá.
viszont nem értékeli senki. ez meg szomorú.
átadom magam a pillanatnyi boldogsághullámoknak, és szentelek egy kis időt magamra. elvégre is, hogy holnap ne nézzek ki jól, az lehetetlen.
kellemes minden, végre. sötét vesz körül, és még csak öt óra, én azt érzem, mintha legalább nyolc lenne.
semmi baj - élvezzük ki!

2010. november 1., hétfő

a világ botrány. de holnap mégis élni kell



Azt mondják, a párunkat elveszíteni nehéz, egy barátunkat még nehezebb, és mindkettőt a legnehezebb feladat. Mihez kezdesz, ha életed egy része hirtelen eltűnik? Nyilván az a dolgunk, hogy továbblépjünk, de hogyan? Hogyan lépsz tovább, ha megjelenik egy űr, amit nem tudsz kitölteni? Olykor csak úgy tudunk haladni, ha kicsit megállunk, megnyugszunk, és elhatározzuk, hogy akármi történik, bárhogy is fáj, ott vagyunk, ahol lenni akarunk.



meglepődtem azon, hogy felgyorsultak körülöttem az események. mindenhová hívnak, a szünetre be vagyok táblázva, egészen. ma valószínűleg Gréta szivemnél töltöm az estét, nem sokkal később, szerdán Dorottya szivemék Pestre szeretnének menni vásárolni, Szilvia is szeretne turitúrát csapni velem, majd Máté és Zoltán folyamatos dáridójához csatlakozom. amit ki nem hagynék soha.
ezen mosolyognom kell, hogy arra gondoltam még tegnap, hogy reménytelen vagyok és nem szeret senki.
aztán ezt sikeresen megcáfolták először Grétáék, majd Mátéék és Dottiék. de ennek jelen pillanatban csak örülni tudok.
este
csak ültem Máté ágyán, egy helyben, mozdulatlanul, míg a többiek a gép elé csoportosultak, és arra koncentráltam, hogy ne sírjam el magam. aztán nem tudtam uralkodni a gonosz könnyeken. ők mindig kitörnek maguktól. és olyankor még ha nem is akarom, mindenki zaklat, hogy mi történt velem. és úgy is el kell mondanom, mert addig senki nem hagy békén.
és akkor a dolgok egy picivel jobbra fordultak. megnevettettek, egy kis időre megint elfelejtettem az örökös szomorúságot.
rájöttem, hogy nem szabad egyedül lennem, mert ha nem vesznek körül emberek, akkor gondolkodom, a gondolataim pedig rossz felé irányulnak. és akkor mindennek annyi. mintha pofon csapna valami.
utálom ezt a szart. miért mindig engem talál meg?
csak egy icipici boldogságra lenne szükségem.
annyira nehéz lenne ezt az életnek megadnia?
legszívesebben betömnék valami finom süteményt, valami fahéjasat és forrót. olyan érzésem van, mintha égne a torkom, a szemem örökké csak le akar csukódni, folyamatosan gyártom a taknyos zsebkendőket. nem érzem se a szagokat, se az ízeket. utálok beteg lenni.
legyen már vége.