2010. december 31., péntek

The dog is always barking at the mainman


Hello my friend, I see you're back again
Hello mystery, don't bother to explain
How bout maybe, its all been in my head
Hey world I'm tired of this black & blue



nemtörődöm módon felnézve, gúnyos mosollyal, flegmán, mégis csalódottan

azt hiszem, elég becsületes dolog lenne, ha írnék egy összegzést a kettőezer-tizes évemről. az biztos, hogy egy mérföldkő volt az életemben, valamiféle fordulópont. rengeteget tanultam, rengeteget tapasztaltam és változtam, elindultam egy olyan irányba, ami felé már rég mozdulnom kellett volna. rengeteg új barátot szereztem azzal, hogy év elején nyitottabb lettem. belekerültem abba a baráti társaságba, azok közé az emberek közé, akik most az életem mindennapjait képezik. lett értelme a szabadidő kifejezésnek számomra is. véghez vittem életem eddigi legnagyobb hülyeségeit, legnagyobb kalandjait, rengeteget nevettem, kivirultam, fogytam elég sokat, úgy éreztem, hogy élek. kiteljesedtem azzal a hatalmas változással.
de én állandóan változom. úgy, ahogy mindenki más.
életemben először, májusban elvetemült módon szerelmes lettem. annyira, hogy semmit nem láttam a rózsaszín felhőtől. hullámvasút volt az egész. nem részletezem.
de néha, nagyon ritkán, ha visszagondolok azokra az emlékekre, mosolyognom kell, mert mosolyra érdemesek, borzasztó sok kellemes pillanat is van köztük. naiv voltam, ennyi az egész. rengeteget tanultam belőle. de ezt korábban leírtam.
ejtettek pofára 2010-ben, voltam depressziós, rosszabbul is néztem már ki, mint egy oszló hulla, állandó szomorúsággal küszködtem, de az élet nem állt meg. újabb barátokkal gazdagodtam, rájöttem, ki áll mellettem, és ki az, akinek nem számítok. és aztán megint rám mosolygott a szerencse. és a szerelem.
mint a derült égből villámcsapás. és végre mellette az érzem, hogy nő vagyok, hogy számíthatok rá, bármikor, bármire szükségem van. a szerelem velem van. és velem is marad még egy jó darabig. kiteljesedés, boldogság, teljes változás újból. mások szerint roppant jó hatással van rám, és én elhiszem nekik, mert ugyanígy gondolom.
a lényeg az, hogy ennek az évnek roppant sokat tudhatok. megtanultam szeretni, bízni, gondolkodni helyesen, rátértem a számomra legmegfelelőbb zenei stílusra, a magyar alterre és a dubstepre, rengeteg új baráttal gazdagodtam, megtanultam kezelni az embereket, olvasni a testbeszédből. átéltem hideget-meleget, rájöttem, mit hogyan kell csinálnom, mit nem tehetek, rájöttem, mi értelme van pár dolognak, amiről azt hittem, lényegtelen. rájöttem, hogy az életem nem volt jó úgy, ahogy kormányoztam. azt nem lehet. sodródni kell az árral, hagyni, hadd történjen az, aminek történnie kell. rászoktam a füstre, elzüllöttem mások szerint. volt, hogy megkeseredetté és csalódottá váltam, a feketeruhás korszakomból is kikecmeregtem, miután megalkottam Libby Graison-t, aki a kedvenc karaktereim vezetőjévé vált.
mégis ezt mondanám a legszebb eddigi évemnek.
a Nikolett-felvilágosodás időszaka.

2010. december 28., kedd

nincs kedvem blogot írni.


csak annyit szeretnék veletek megosztani, kedveseim, hogy ez volt életem legeslegjobb karácsonya. Janival, aki végig velem volt, boldogságot és örömet okozott, miatta már hónapok óta a fellegekben járok, annyira szerelmes vagyok. köszönöm, hogy vagy nekem, Kicsi!
és persze Máté és Zolka is szerves részét játsszák a mindennapjaimnak. boldogabb már nem is lehetnék.

2010. december 24., péntek

ünnepelj.

boldog karácsonyt, mindenkinek!

Ivánka, Máté, Zoltán és Nikolett vizipipáznak, whisky-kólát isznak, karaoke-znak Ivánkánál. azt hiszem, jól alakult a karácsony. végre, egyszer.
de a fíling igazán még mindig nincs meg bennem. valami hiányzik.

2010. december 23., csütörtök

Nikolett szerelmes : $

2010. december 19., vasárnap

végítélet



Imádom!

Gondolkodtam egy picit, és rájöttem, hogy egy totális idióta vagyok. De ez van, ezt kell szeretni. Rengeteg minden megfordult a fejemben, rengeteg elnyomott gondolat. Utálok gondolkodni. Utálom ezt az egész önelemzést.

Szép.

De a lényeg annyi, hogy elég volt!

Még mindig ébren vagyok, várom, hogy végre Family Guyt nézhessek, pedig azt se tudom, van-e ma. Nem baj, kell valami indok. Öt óra alvás csodálatos lesz, asszem.

Lepergettem a fejemben a szombat estét, amikor Zolkánál összetömörültünk, ők beszélgettek, én pedig hallgattam, félálomban, figyeltem a hangokat, a hangsúlyokat, a lejtéseket, ahogy betömték azt a csöndet, ami a házban uralkodott…

Kellemes volt, igen. Akarok még egy olyan bizalmas estét.

Hiába vártam a Family Guyt, csodálatos.

imádkozom Istenhez, hogymegtalálhassam magam a végén.


olyan kibaszottul elveszettnek érzem magam.
mindenki számára kitaszítottnak, jogosan elüldözöttnek.
de csalódtam is, egy rettentő nagyot. miért van ez mindig?
miattam.
rájöttem, hogy pont ők ketten voltak azok a személyek, akikre a legjobban számítottam.
akiknek szinte mindent elmondtam.
és ezt kaptam.

azt hiszem, nekem ma írnom kell. szenvedek egy cseppet az angollal, még. nem érdekel, meddig fog tartani, nem érdekel, hogy el kell mennem holnap a hulladék iskolába. én fel leszek, addig, ameddig sikerül valamirevalót alkotnom.

2010. december 18., szombat

Selfish bastard.

roppantul összezavarodtam és elkeseredtem. itt ülök, magam elé bámulok és nem tudom, mit kezdjek magammal. Grétának igaza van, mindig igaza van. ő az egyetlen stabil pont az életemben, aki mindig megmondja, mit gondol, min változtassak, mit kéne tennem. ő az egyetlen ember, akinek a tanácsában mindig hittem, az egyetlenegy ember, akinek mindig számítottam a véleményére, nem pedig makacs módon nekirontottam a falnak, hogy akkor is! amikor az összeomlás közelében voltam, ő akkor is mellettem állt, fogta a kezem és segített, amikor magamba roskadva ültem és zokogtam, ő leguggolt elém, letörölte a könnyeimet, és utasított, hogy szedjem össze magam. ő az én lelki támaszom. mert próbálja erősnek mutatni magát, akkor is, ha nem az, ha már nem megy neki.
szégyellem magam.
legszívesebben ordítoznék és sikoltoznék. elment a kedvem az élettől. hurrá.
egy önző dög vagyok, egy senki, nem látok magamtól senkit és semmit, bármennyire kéne változtatnom, bármennyire igyekszem, nem megy.
szükségem lenne egy kurva pszichológusra, azt hiszem, de nagyon. mert ha nem, ki tudja, mi lesz belőlem egy kicsit később.

a lényeg annyi, hogy egy picit megálltam. megálltam, mert meg kellett. visszafogom magam, vagy keresek valami önismerő szakkört, vagy valami vallást, nem tudom, spirituális segítség, na az jöhet bármekkora mennyiségben.

2010. december 17., péntek

I have enough of you all.

2010. december 16., csütörtök

ez az életpanel





tegnap rettentő közel álltam ahhoz, hogy elájuljak. még szerencse, hogy ő valamennyire megtartott. leírhatatlanul elfogott a kétségbeesés. annyira, hogy azt hittem, ott helyben összeomlok. elég irracionális érzés. eléggé megcáfolta önmagát. nem értettem először. aztán elgondolkodtam rajta. és... valahogy sikerült kihoznom végső gondolatként azt, hogy nagyon egyformák vagyunk.
a beszélgetés ezek után irtózatosan nagyon jól esett. leírhatatlanul. melengette a lelkemet, és körvonalazott bennem egy olyan érzést, amire már régen rá kellett volna jönnöm.
félek. mindössze ennyi. rettegek attól, hogy megint valaki jól megtapos, a földbe tipor és eldob, amikor én annyira szeretem, annyira feltétlenül, annyira megbízom benne, ahogy a szívemből kitelik. ha megtenné velem ő is, ezeket... mindenki tudja, hogy összeomlanék. ő is tudja. akkor azt hiszem, mennék minden héten, kijelölt időpontokban a pszichológus bácsihoz, vagy nénihez, a másik lehetőség pedig az, hogy olyan elzüllött életet kezdenék, amennyire csak lehet. nem tudnám kiheverni, egymás után kettő ilyet, hogy amikor azt hittem, az életem megint haladéktalanul rendbe jött, vesz az egész egy nagyon hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot, és mintha egy ellentmondásos világba keverednék. minden összeomlik és másképp van.
ezek jártak a fejemben.
az, hogy azt a mondatot már egyszer hallottam. és nem akartam még egyszer.
aztán kézen fogott, behúzott a szobámba, leültetett az ágyra, elkezdett beszélni. és én megértettem. könnyű volt megérteni, hiszen én is pont ettől féltem.
az arcomat a kezei közé fogta, letörölte a könnyeimet, megtiltotta, hogy sírjak. mert nincs miért. mert ő nem akar elhagyni. hogy szeret. és tovább ragozta. de azt nem osztom meg. nem itt.
én pedig hittem neki. és elkezdtem a fejemben játszani a mind-media-player-emmel a Live with Me-t. miért? hogy kínozhassam magam.
és aztán beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk. valójában erre az egészre, ha visszagondolok, egyrészt megijedek, másrészt elkezdeném verni a szerkényembe a fejem - ahogy tegnap is tettem -, hogy roppantul semmi értelme nincs. nem is volt. de mégis.
hihetetlen. érthetetlen az olvasóim számára, de nem baj. csak dőlnek belőlem a szavak és mosolygok.
hülye!

fekszem a laptopon. ráhajtom a fejem, és nézek magam elé, figyelem a barna ágytakarót, a barna falat, míg a barna harisnyám van rajtam, és Paul Kalkbrennerrel örvendeztetem magam. el tudnék így aludni, jóllakottan.
legszívesebben elmennék sétálni egyet. jól beöltözve, hiszen odakint fagy van. tennék egy nagy, megnyugtató sétát a fehérségben, a szürke fák között. csak mennék egyenesen, egyedül, kitisztítanám a fejem.
de nem lenne jó. emlékszem, mikor sétáltam arra utoljára, a szokott útvonalon egyedül. és akkor is sírás lett a vége, most nem akarok erre emlékezni. kibaszottul lezártam azt a nyomorult önmarcangoló időszakot, soha többet nem akarok olyat. olyan embereket sem akarok. semmi hasonlót. mert akkor fogom magam és elmenekülök.
jelen pillanatban fekszem a melegben, a kezeim mégis kezdenek fázni. jól érzem magam.
egyedül, melegben. meg kéne néznem egy filmet, csak a biztonság kedvéért, mert be fogok aludni. betegebb vagyok, mint tegnap, azt hiszem.

2010. december 13., hétfő

hogy érezd, hogy élsz, ott legbelül




akarva, akaratlanul. ez a dal mindig téged fog eszembe juttatni.
emlékszem, mit meséltél róla. ♥


annyira szerelmes vagyok, hogy az valami leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, képtelen csoda, és mégis megtörténik, mégis valós, mégis az én életem legnagyobb részét képezi. a boldogság itt van a nyomomban, mindig. elringat, melengeti a lelkem, csodákkal és endorfinokkal tölt meg, tervekkel és reményekkel, boldogsággal. ha rágondolok, az arcomon megjelenik egy széles mosoly, ha arra gondolok, hogy nézett rám, miket mondott, miket tett. a külseje, a hangja. a törődés, boldogság, feltétel nélkül. leírhatatlan, megfogalmazhatatlan, csodálatos érzés.

köszönöm, hogy vagy nekem, Kicsi. te vagy a legfontosabb ember az életemben.

2010. december 12., vasárnap

egy kis édesség




azt hiszem, ez ment múltkor a kicsi kocsijában. :)

olyan semmilyen volt a mai napom. beteg vagyok, jelen pillanatban, hulla-állapot lézeng körülöttem. nem tudom, holnap egyáltalán életképes tudok-e majd lenni. főleg az iskola csodálatos keretein belül. a túlélés, igen, az kell, hogy éltessen.
meg, hogy lássam őt. hogy vele lehessek. ma teljesen üresnek éreztem magam nélküle. nem kaptam meg igazán belőle azt a kellő adagot, mint amihez hozzászoktam. ezért utálom annyira a vasárnapot.
üresség, magány, felkészülés a másnapra, és tökéletes unalom.
alig kapok valami levegőt, az ízektől és a szagoktól pedig egyelőre megfosztottak. aminek kurvára tudok örülni. az egyik követi a másikat. és mi lesz velem, ha még egy jó darabig nem áraszt el az Ivánka-illat?
szörnyű.
alvin és a mókusok bömböl. a tolerancia földje. leírhatatlanul imádom azt a számot. ahhoz képest, hogy elfogott a dubstep iránti rajongás, bármikor képes vagyok meghallgatni ezt a számot. aztán megy, megy és megy megállás nélkül. és nem tudom abbahagyni.
de kéne.
a zenei ízlésem ismét vett egy jó nagy fordulatot. háttérbe szorultak az egykori egyenes Máté-zenék, előjöttek a totálisan elvont, értelmüket nehezen kibogozható dubstep, drum and bass, alter, underground és nikolett-zenék. a zenei ízlésem totálisan ingadozónak mondható. nem is ismerek néha magamra.

unatkozom, nincs társaságom, nincs semmi elfoglalni valóm, hm, nem egészen ezt szoktam meg.
egyedüllét, álmosság, fázós lábikók, Pál az ölemben, egy kis reggae-vel vegyített dubstep, unalom, reményveszettség, hatalmas adag szerelemmel megfűszerezve.
szerintem elvonulok a jó meleg ágyikómba.
congratulations to myself.

2010. december 11., szombat

a boldogság ágyra jár.




lopom a Zoltán Zé Burka zenét, igen. a legnagyobb dubstep-ellátóm :$


már megint játszottam.

... Arra, hogy mindent elemezzen, keresse a dolgok lényegét, mindennek kikutassa az okát. A Szűz jegyében született folyton gondolkodik, mindent addig vizsgál, amíg megérti. Munkabírása lángoló. A Szűz szilárd karakter, praktikus természet. Temperamentuma melankolikus.
A Szűz kiváló megfigyelő, mindig jól és pontosan végzi el a feladatát. Mérhetetlen szellemi mozgékonysága és kutatási szenvedélye révén számos tudományágban fellelhetők az élre törők között a Szüzek. Felelősségérzete és szigorú önfegyelme viszont gyakran zárkózottá, hűvössé teszi a Szűz jegyében születettet. De ő akkor is inkább kétszer is átgondolja, mit, hogyan tegyen.
Ennek ellenére, szíve mélyén gyakran hatalmas érzelmi vihar tombol, de környezete ebből mit sem sejthet.

Hogy ez a horoszkóp mennyi igazságértékkel rendelkezik… roppant furcsa egy dolog.

Jelen pillanatban full egyedül érzem magam. Ivánka eltűnt, nem tudom, merre bóklászhat és kivel, de igazán meglátogathatna engem. Olyan rég volt már itt. Hiányolom a társaságát. Én viszont taknyos lettem, a torkom is fáj, egyszóval megint sikeresen beteg lettem, aminek nagyon tudok örülni. Nem érzek semmiféle szagot, illatot, nem kapok rendesen levegőt. Kellemes érzés, rendesen. közben ülök a szobámban, a sötétség körülvesz, szinte semmit nem látok. De ez így jó, ennek így kell lennie. Újra porcukros minden. Mellettem egy bögre tea gőzölög, meg temérdek papírzsebkendő alkot hegységet. Azt hiszem, valamiféle filmet kéne néznem. Meg is van, mi lesz az.


fáradt vagyok. a szemem majd' leragad. az ágy olyan hívogató.
már a fejem is fáj az álmosságtól.
de módfelett kellemes volt a mai napom.

jóccakát mindenkinek.

2010. december 9., csütörtök

már megint csak én nem értem, de ki fog kiállni értem?



megint elkapott az a csodálatosan imádnivaló melankólia. gondolkodtam. mert egyedül maradtam, megint. micsoda csodálatos érzés. bunkó leszek, és egyenes.
lelepleztem magam. ezt találtam. és igaz. milyen igaz, akkor is, ha ezer éve írtam, akkor is, ha már úgy érzem, hatalmasat fordult az életem.

- Libby, te túlságosan makacs vagy. Meg akarsz felelni az önmagadról kialakított képednek. És mivel a sírás nem a kemény csajszik dolga szerinted, ezért nem adod ki magadból az érzelmeidet. Az érzelmek pedig gonosz fickók, kegyetlen bosszút állnak rajtad egy idő után. A könnyek ki akarnak törni a börtönből, amiben tartod őket.

tökéletesen pontos megfogalmazás, azt kell mondjam. és hirtelen nevethetnékem támadt. ki kéne nevetni azt a régi nikolettet. pontosítok, nikkie-t. szegényt, sajnálom. annyira betemette a reménytelenség, hogy az valami hihetetlen. soha többet nem akarok olyan lenni, soha. soha, de soha. annyira kiszámíthatatlan, önmagam felett lebegő, egyáltalán nem reális, realista embernek nem akarom magam látni. mondhat és gondolhat bárki bármit. meguntam, hogy én vagyok a lábtörlő. hogy senkinek néznek. hogy azt gondolják, ki ez? leírhatatlan, megfogalmazhatatlan. lehet, hogy van, aki így szeretett meg. van, aki pont ezt nem szerette bennem. de nem zavar. nem élhetek az állandóságban. ezt is megtanultam, a közelmúltban.
passzolnom kéne. azt mondani, hogy köszönöm szépen, ezt meguntam.
valójában sokkal jobban szeretem magam akkor, amikor nem vagyok kedves. amikor kimondom, mit gondolok, mit akarok, mit érzek. amikor kimutatom az igazi érzéseim mások iránt. a gúnyos, elvont embert.
csalódottság. az lesz.
azt hiszem, pont olyan vagyok, mint Ő. nagyon tudok ennek örülni. mindig is azt mondogatta, hogy hasonlítunk egymásra. és rá kellett jönnöm, hogy igaza volt, így utólag. teljesen igaza volt.
nem baj, azért jól kibaszott velem. ezért is féltem én újra szerelmes lenni. hiába emlegeti vissza a Bunkót mindenki. nem fog el semmi, csak a keserű közömbösség. nem érdekel. félek. féltem. és remélem, nem fogok többet félni. rettegtem a szerelemtől. hogy mit fogok tőle kapni. voltak elvárásaim. ijesztő volt a tudat, hogy megint belekerüljek abba a rózsaszín felhő állapotba. ahol nem látok, nem hallok. nem akarom, hogy megint átverjenek, ennyi.
de tudom, hogy benne bízhatok. jobban, mint bármely más hímnemű egyedben. és szerethetem. mert roppant szerethető egyed. de már ott tartok, hogy kegyetlenül belezúgtam, amivel nem tudok mit kezdeni, max örülni neki, elfogadni. imádom őt. és valahogy, úgy tekintek a jövőbe, hogy jó lesz.
mert rájöttem arra, hogy ő az, akit én eddig kerestem. érdekes dolog, de így van. és imádom ezért.
egyszerűen imádom.
~ end - huszonkettő óra, negyvenkilenc.

2010. december 7., kedd

elszabadult oroszlánok főszereplésével



keresgélek egy kicsit a drum and bass és a dupstep világában. megfogtak, elég rendesen, és rájöttem, hogy roppantul kevés ilyen zenét hallgattam eddig. igazán, ez az én világom szerves része kellett volna, hogy legyen. közben pedig élvezem, hogy kellemes sötét van a szobámban, olyan, mintha rám öntötték volna a feketeséget. el lehet veszni a látatlanságban. sötét van. minden kezdete, minden vége. és mégis ez az én kedvenc állapotom. pedig egyáltalán nem arról vagyok híres, hogy a sötétbe burkolózom egyedül, magányosan. heh.
megint süt belőlem a gúny. nem egészen ezt akartam. az lett volna ma az idilli, ha végre írtam volna valamit. ha megint azt éreztem volna, hogy sikerült nagyot alkotnom, maradandót, amire emlékeznek azok, akik elolvasták. hogy tetsszen nekik. nekem már az is hatalmas öröm.
ma egész nap az Ő illatát éreztem. itt volt az orromban, egész jó kis házat épített ott, és mindig a tudtomra hozta, hogy odaköltözött. utazott velem, és kínzott, mivel ma még nem láttam Őt.

kicsit később van. huszonegy óra huszonhét. Vele töltöttem az estét, és rengeteget nevettem. olyan hülye elszórakozásaink vannak. soha nem tudtam egy pasival olyan jót nevetni és beszélgetni, mint vele. a mellékes az, hogy halálra haraptam szegényt, valószínűleg bekékül neki a fognyomom. de meg kell őt edzeni. a harapás hozzátartozik az én szeretetem kifejezéséhez. biztos van valami bajom.
itt hagyta a fekete garbóját. nem volt más választása, felvettem. áramlik belőle az illata. az a furcsa, férfias, édes, de leírhatatlan illat. most is itt van az ölemben, Pállal együtt, azt akarom, hogy átvegye azt a csodás parfüm-illatot. minden bizonnyal ezzel a két fontos szívemhez közel álló tárggyal fogok aludni. akkor úgy érezhetem, hogy velem van a drága Ivánka is. és az lenne még a jó, ha ahhoz a pulóverhez csatlakozna még egy hús-vér-lélek test is.
világos van. nálam. ez valami vicc. szaloncukrok hevernek az íróasztalomon, a tönkrement fényképezőgép, meg az alig illeszkedő töltő a laptophoz. mindenki aggódik az egészségügyi-állapotom miatt. mi van, ha megcsap az áram?
borzasztó!
ki fogok készülni az elkövetkező pár napban, a hiánya miatt. de addig is, itt lesz nekem a pulóvere, és csak remélni tudom, hogy nem fog az illata eltűnni belőle.

egyértelműen mulatságosnak találom, hogy csak róla beszélek az előbbi pár bejegyzésemben, de istenem, hát ő tölti ki az életem! miatta vagyok boldog, emberek, ezt meg kell emészteni.
hihetetlen boldog vagyok, csodás ünnepek elé nézek, kibékültem azzal az emberrel, akivel eddig rosszban voltam, megvan mindenem, amit csak akartam....
és ilyenkor jövök rá, hogy mennyire szerencsés vagyok.
reméljük, ez így is marad, és nem ejt pofára a Jóisten, mint előzőleg.

2010. december 5., vasárnap

Lorkának szeretettel!

Roan egyenletes tempóban ásott, míg én figyeltem, nincs-e valaki a közelben. Óvatosaknak kellett lennünk, halkaknak és roppant gyorsnak, nehogy valaki vagy valami meglásson.

Elég nagy gödör kellett a halott pasinak. Volt vagy kettő tíz magas, és vagy százhúsz kiló színizom, de ha azt nézzük, hogy milyen pontossággal lőttem szét az agyát, úgy, hogy a fejéből semmi nem maradt, vesztett egy-két kilót.

Roan szerencsére gyorsan haladt, a gödör egyre és egyre mélyebbé és tágasabbá vált. Én meg kezdtem egyre jobban felengedni ennek köszönhetően.

Jobban szemügyre vettem a bérgyilkost, aki megpróbált megölni minket. Minket! Ezen nevetnem kellett. Nem tudom, ki lehetett az az idióta, vagy módfelett tudatlan, aki felfogadta. Tudhatta volna, hogy Roan született vérfarkas, ez az egy dolog, amit mindenki tud a Svédről és a testvéreiről. Ki lehetett az a gyengeelméjű, aki ráküldött egy egyszerű embert? Egy halandót? Aki nincs megspékelve semmilyen plusz képességgel, maximum egy kis extra tűzerővel? És még hozzátehetjük azt is, hogy elég izmos volt, de az sem akadály egy született vérfarkasnak. Még egy simának se.

Nevetséges.

A pasas a földön hevert, rögtön az izzadó Roan és a keletkező gödör mellett. A keze lelógott a saját sírjába, eltűnt a sötétben. A feje szinte sehogy sem nézett ki, mivel nem is volt neki, csak pár csontszilánk csatlakozott a nyakához, az agyveleje kiloccsant, kis cafatokban hevert szét mindenfelé. Köztük az én ruhámon is, aminek roppantul örültem.

A csávó határozottan halott volt, meg se moccant, leellenőriztem párszor, mióta Roan elkezdett ásni. Ő olyan csúnyán összekaszabolta azt a szerencsétlent – mert jobb szót nem tudok találni erre a férfira –, hogy az a saját vérében úszott. A mellkasán egy hatalmas, vízszintes heg éktelenkedett, Roan szinte kibelezte, akkorát hasított belé. Ezen keresztül látni lehetett a belső szerveit. A karját félig leszaggatta, úgy csavarta ki, hogy még néznem is fájt, és akkor már ne is beszéljünk az ágyékáról…

Nagyon jól nézett ám ki.

A vér gusztusos hangokat adott ki, ahogy lefolyt a bérgyilkosunk sírgödrébe, aranyosan lecsepegett, és tócsaként gyűlt össze valahol lent.

Tudtam, hogy a ruhámnak nem lehet nagyobb baja már, így is tönkrement, beletörődtem. Leguggoltam a férfi mellé és belenyúltam a zsebeibe – már ami abból maradt -, hátha találok papírokat, mikrochipet, valamilyen azonosítót, vagy bármit, ami alapján megtalálhatják, ha keresik. Esetleg pár hasznos játékszert, amivel lövöldözhetek. Imádtam ellopni mások pisztolyát, nem tehetek róla, szakmai ártalom.

- Libby – morogta oda hozzám Roan. Nem tűnt valami kedvesnek.

Ránéztem, megállapodott a tekintetem a szemén, amit tökéletesen kivettem, milyen világoskékké változott. O-óó, és ez bizony nem jelenthet sok jót.

- Hm?

- Nem azzal kéne foglalkoznod, hogy ki volt ez. Nem kéne hozzányúlnod – rajtam hagyta a tekintetét, és próbált szigorúan és nyomatékosan nézni rám, de egyszerűen nem érdekelt, mit mond. Más helyzetben összeszartam volna magam a dühös Roan-tól, de most el voltam foglalva azzal, milyen fegyvereket szedhetek össze.

Halványan elmosolyodtam, majd félrebillentettem a fejem, és a gödör felé böktem.

- Igazán cuki vagy, Roan, hogy amiatt aggódsz, hogy mi lesz, ha elkapnak, de emlékeztetlek, hogy nincs ujjlenyomatom. Te csak ássál!

Roan nagyot horkantva fordult vissza a gödörhöz, dühösen vágta bele az ásót a földbe. A homok érdes hangon pattant, kavicsok morzsolódtak szét, és adtak ki fülsiketítő hangot.

- Ó, igen, hogy is felejthettem el! Libby kedvenc képességmintája.

Elmosolyodtam, és újra bevetettem magam a munkába. Elég sok dolgom volt, a kabátjának volt vagy egymillió belső zsebe, a teste pedig teleszíjazva különböző késekkel és fegyverekkel. Mire ezt végignézem, felkel a nap.

De mikor az elsőbe belenyúltam, felcsillant a szemem.

- Derringer! Azta kurva, egy Derringer!

Roan úgy rezzent össze, mint egy riadt vad. Ingerülten pisszegett rám:

- Ez nem egy kibaszott kincskereső túra, Libby, ez itt egy kibaszott hulla kibaszott elásása! Értékelném, ha odafigyelnél arra a tetves feladatra, amit rád bíztam!

- Csitt legyen, Roan! – olyan lázasan kutattam még több fegyver után, amennyire csak tudtam, nem érdekelt, mi lesz, ha megvágom magam, vagy ehhez hasonló ínyencségek, nekem csak a fegyverek kellettek a pasasról.

És volt is neki egy pár!

Ha nincs ott az a Derringer, simán békén hagyom a pasast és belelököm a gödörbe…

De mindig is akartam egyet. És most találtam!

Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, aztán a fa tövében találtam magam, jó egy méterre a hullától. Roan egyszerűen arrébb tett.

Aztán ott állt előttem, dühösen. Úgy fújtatott, mint egy bika, a nyakán egy ér lüktetett.

- A kurva életbe, Libby! Miért nem bírsz egyszer figyelni? Rajta hagyod a szagod, rajta hagyod a véred, ha megvágod magad a kurva késeivel, de hiába magyarázom ezt neked?!

Összeszorítottam a szemem és belevéstem az övéibe. Olyan kékek voltak a szemei, mint az ég, benne fehér csíkok, akár a jégvirágok az ablakon. Egyértelműen dühös volt, a fogai megnyúltak a szájában, hegyesekké és élesekké váltak. Roan mindig így nézett ki, ha valamin nagyon felidegesítette magát. És ilyenkor csak egy kicsi hiányzott neki, hogy átváltozzon, és habár az önkontrollján volt még mit csiszolni, azért elég rendesen uralta.

De nekem mindig sikerült felidegesítenem olyan szinten, hogy így vicsorogjon rám, a megnyúlt arcával.

Vettem egy mély levegőt, és lehunytam a szemem. Oké, beláttam, hogy ha ezt csinálom, annak nem lesz jó vége, egyértelműen. Együtt kell működnünk.

valahogy felfoghatatlan



mellettem egy bögre fekete tea gőzölög. olyan kellemesen cukros, amennyire lennie kell, az illata valami csodálatos. felidézi bennem a kisgyerekkoromat, amikor mamámnál voltam télen, és pont ugyanilyen ízű és illatú teát öntött ki nekem, hogy felmelegedjek, mikor bejöttem az udvarról átfagyva, aztán odavonultam a forró kályhához, odatettem felé a kezem, és élveztem, hogy szinte fáj, annyira átmelegszik a lefagyás közeli-állapot után.
boldog vagyok, ennyi az egyszerű szó rá. furcsa érzés, hogy soha nem vagyok mostanában szomorú és elkeseredett. igazából fel sem tudom fogni, hogy ennyire klappol most minden számomra. elég érdekes dolog. ha belegondolok, régen éreztem már ilyet, és annyira furcsa. mintha soha nem lennék egyedül. lélekben mindig ott van velem ő.
hihetetlen. felfoghatatlan. és hatalmas boldogsággal tölt el.
semmit nem szeretek jobban annál, mint ha valaki kimutatja, hogy szeret engem. ha törődik velem. ha mindig számíthatok rá. ő az én másik felem, és ahogy tegnap megosztottuk egymással - őt szeretem a legjobban a világon, jelen pillanatban.
a tegnap este... csodálatos volt. feküdtünk egymás mellett, a vállán nyugtattam a fejem, átvetettem a lábam a testén, ő pedig a hátamat cirógatta. és akkor elnyomott az álom. nem is vettem észre, de elaludtam. olyan volt, mintha órákat pihentem volna, közben úgy is éreztem, mintha nem is aludtam volna. aztán, azt hiszem, motyogtam neki valamit. aztán felébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok, merre, kivel. felnéztem, és láttam őt, az ajka körvonalait, a borostáit, és a mosolygó fekete szemeit, és megnyugodtam. megkérdeztem, mit mondtam. és megosztottam vele, hogy el tudnám sírni magam a boldogságtól.
imádom őt. egyszerűen megtaláltam benne önmagam.
és ahogy az előbb beállított hozzám azzal a csomaggal... hát odáig voltam, azt hiszem.
életem legjobb döntése volt az a csók, huszonharmadikán.


2010. december 4., szombat

a rádiómból egy fa nőtt ki este


kispállal örvendeztetem magam és szabadjára engedem a fantáziám. várom, hogy végre négy óra legyen, vagy talán egy kicsit több, hogy beállítson és megöleljen, mert nem késik egy percet se, mindig itt van időben, amikor megbeszéljük. elég hízelgő dolog. már csak negyven perc, és itt van.
az aksim már megint tizenhárom százalékon van. mennyivel egyszerűbb lenne, akkor már folyamatosan töltőről laptopoznom. ennek szintén csak örülni tudok.
nincs rajtam smink. borzasztó csupasznak érzem magam nélküle, még a hajam sem úgy áll, ahogy szokott. kócos és roppant hullámos. cigiszagú, pedig ezerszer megmostam. de erősebb lett a Nikolett-illatnál, úgy látszik a ködszerű füst, ami tegnap képződött. egyszóval nem úgy nézek ki, mint ahogy kinézni szoktam. gúnyos vagyok és megint elkapott a róka-hév. imádom ezt a semmiféle állapotot. amikor lenéző vagyok, és felsőbbrendűbbnek mutatom magam. undorító egy nőszemély vagyok. legszívesebben csak írnék és írnék.
egyedül akarok lenni. csendet akarok, békét és magányt most egy kicsit. le kéne hunynom a szemem, élvezni, hogy lassan besötétedik, nekitámasztani a fejem a szekrényemnek és mély levegőt véve megnyugodni.
beburkolózni a sötétbe, maximálisan átadni magam neki, hagyni, hadd uralkodjon felettem.
annál jobb dolgom is van. várok rá, hogy átjöjjön és megkapjam a mai szeretetadagomat is végre. túlságosan hozzá vagyok szokva. nem maradhat el.
ez valami függőség. a szerelem. mint valami drog, amitől nem válhatsz meg. az instant boldogság.
az élet, azt hiszem.

nincs hiba sehol


kellemes harmónia vesz körül, azt hiszem, teljesen jól vagyok. minden fehérségben úszik, minden magáért beszél. a tegnap estétől egy önelégült mosoly csúszik az arcomra, boldog leszek tőle, és eszembe jut Szilvia "Nikolett elindult lefelé a lejtőn" szövege. most még lentebb vagyok, azt hiszem. az a beszélgetés, Janival annyira jól esett. valami megindult bennem, valami lavinaszerű. úgy éreztem, nem vagyok végre egyedül. néztem őt, és rájöttem, hogy rettentően szerelmes vagyok belé. irtózatosan. mikor ott ültünk egymással szemben, néztem a sötét szemeit, a fekete haját, a borostáit... valahogy felrobbantam belülről.
jelen pillanatban Pálon fekszem és fáj a hasam a sok kjától, amit belém tukmáltak. a fejem elnehezedik, álmos vagyok, valahonnan pedig áramlik be a hideg. fázom. nincs idebenn meleg. kifejezetten nincs.
arra gondoltam, hogy írnom kéne végre, megint. annyi sok megihlető tényező vesz körül, annyi sok metafora-forrás, hogy az valami borzasztó, hogy ezeket még csak ki sem használom. csak ki kéne néznem az ablakon. csak állnom kéne ott egy kicsit, csak nézni.
alkotni fogok, komolyan mondom.
de ahhoz túlságosan is boldog vagyok. az nem passzol a gyilkológép, érzéketlen karakteremhez.
a teendőim sorban állnak előttem. reméljük, mindenki sorra kerül.

orbitális hiperszuper elvetemült jó volt.

2010. december 3., péntek

Ivánka kalandjai

imádlak, te bolond. ♥ nagyon-nagyon imádlak.
annyira felvidítasz és feldobod az amúgy unalmas napjaimat, megnevettetsz, szeretsz, felvidítasz, vagy nekem, játszol velem. és a mosolyodtól meg az elvis-hajadtól elolvadok, imádom a szemeidet, amik mindig mosolyognak, és japán-módra szélesek.
imádlak, úgy ahogy vagy, kicsiszivem! ♥♥♥

2010. december 2., csütörtök

szív szalutál



jelen pillanatban az ágyamon fekszem, Oxána - még be sem mutattam, így neveztem el a laptopomat - és Pál társaságában, szivecske alakú gumicukrot eszem, fel vagyok töltődve alóbszolút boldogsághormonokkal. még az edzést is élveztem, attól eltekintve, hogy a karom rettentően meghúztam.
nincs semmi dolgom, az egyetlen egy elhatározásom az, hogy Harry Potter-t nézek ma. és reméljük, nem alszom el rajta. mikor megláttam, hogy elérhető, egyből beizgultam, kirohantam sikoltozva, hogy én azt ha törik ha szakad, megnézem.
ma sem fogok sokat aludni, úgy hiszem.
de a mai napomért megérte. elég jó volt. kellemes hóeséssel tarkított séták, átfagyott kezek és lábak, pirospozsgás arcú emberek. nevetések, biológia órán gumicukor evés. egész napos meghittség.
de még mindig nem ragadott el eléggé a karácsonyi hangulat. pedig még mindgig szárnyalok, megállás nélkül, a holnapot pedig annyira várom, amennyire csak lehet. jó hétvégének nézünk elébe.

2010. december 1., szerda

a Föld és a Plútó közti hatalmas távolság



hatalmas fejlődés, hogy úgy érzem, az életem nem üres és jelentéktelen. hogy úgy érzem, van olyan ember, akinek számítok, akinek fontos vagyok. hogy vele boldognak és felszabadultnak érzem magam. kibaszottul szárnyalok. megint elkapott az a minden összejött - érzés. az a boldog öntudatlanság. az a hatalmas endorfináramlat megint megtalált a végtelen mennyiségben rendelkezésre álló adagból.
legszívesebben csak mosolyognék, megállás nélkül. mindenkivel kedves akarok lenni, mindenkit szeretni akarok, gondoskodni másokról. mert rájöttem, hogy nagyon anyáskodó lélek vagyok.
végre, megint úgy érzem, hogy igazán tartozom valakihez, de még ennek azt a temérdek pozitív velejáróját igazán nem is sikerült felfognom. mindig valami felrebben a gondolataim között. akkor boldog leszek, mosolygok, nevetek, a szívem megbizsereg. hiszen megkaphatom.
esik a hó. kellemes, nyugodtságot és meghittséget áraszt magából. engem elragadott a karácsonyi hangulat. minden tökéletes lesz, úgy érzem.
és megint mosolyognom kell! imádom ezt az érzést.
imádom a szerelmet. :$♥