2011. február 1., kedd

Иван, я люблю тебя.




egy kis lusta, dürümdürüm-zene.

ücsörgök a földön, rajtam van a pávaszínű stólám, tüsszentgetek össze-vissza, fázom, ráadásként könnyezik a szemem.
mi kell még ugyan?
jól jönne egy kis nyugtató füst, vagy végre egy kiadós alvás egy rohadt fárasztó nap után.
addig is, továbbra is ülni fogok a félhomályban, tavasz iránt epekedve - még mindig, a helyzet nem változott -, és várva Ivánra, hogy átjöjjön és megejtsünk egy relaxáló vizipipázást.
semmihez nincs kedvem, legszívesebben morogva vonulnék be a sarokba, magamra húznám a takarót és addig aludnék, ameddig száz százalékosan ki nem pihenném magam. megterhel az egész rohadt iskolába járás.
alvás-világnapot kéne tartani, és akkor az olyan mormota emberek, mint én, sikoltozva rohannának be az ágyba, örülve, hogy büntethetetlenül alhatnak.
már február van.
fel sem tűnik az embernek, hogy rohan az idő.
néhány dolog olyan, mintha csak tegnap történt volna. ennyi az idő. csak szalad előre, megállás és gondolkodás nélkül. de legalább nem volt velem önző az utóbbi időben. legalább adott nekem magából épp eleget.
izgatott vagyok, ha a jövőbe tekintek, és megpróbálom elképzelni magam.
pozitívan állok a dolgok elébe, képes vagyok a legapróbb mozzanatoknak, gesztusoknak, tárgyaknak is örülni. és boldog leszek, olyan folyamatos boldogságot akarok fenntartani, mint ami most is körülvesz.
csak annyira jobban tetszene a boldogság, ha tavasz-illata lenne, nem pedig hideg szürkeségben úszna.
fényt akarok, virágokat, virágillatot, hamvas zöld füvet, szabadtéri pipázásokat, néhány kellemes meleg esőzést, hűs időjárással.

entschuldigung, elragadott az alkotói hév.
nesze, Nyuszi, legalább van mit olvasnod Nyikolétáról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése