2011. április 30., szombat

jelen pillanatban internetnélküli állapotban vagyok, nélkülöznötök kell engem, babáim.

2011. április 27., szerda

matek
fizika
történelem
angol nyelvvizsgalap
Ivánnélküliség.
egyszóval - borzasztó

2011. április 26., kedd

édes kis tétlenség.


még csak Jack-et nem ittam.
gáz.

most volt nálunk Ákos apja. érdekes egy élmény, kimentem, hogy köszönjek neki, erre észre sem vesz. ezzel még jobban amortizálódott az amúgy is nyomott kedvem. az új olvasóim kedvéért megjegyzem zárójelben, hogy az a bizonyos Ákos az az ember, akire voltam olyan buta, és fecséreltem az időm pontosan egy évvel ezelőtt.
félhomály van a szobámban, én lustán ülök a nyomott sárga kis székemen, és bambulok. rájöttem arra, hogy valami nagyon nem stimmel velem, ha igazán átgondolom az emlékeimet. általában egy kis ferde csavar van a viselkedésemben. értelmetlen. rosszul leszek tőle, azt kérdezem, miért vagyok ilyen? nem rossz az is, hogy magam számára taszító és túl sok vagyok?
de.
nem tudom végül is, hogy mi bajom van. nem tudom, mit kéne kezdenem magammal. ma egész nap baszottul füstölöghetnékem volt. kurva jól esett volna a stressz levezetése ellen.
most is el vagyok kenődve. rájöttem, hogy vége van a szünetnek. holnap megint kezdődik három napra az a szutyok. aztán érettségiszünet és Ivánom mellőzése következik, más szóval pár nap egyedüllét. nem hiányzik most ez nekem. mindössze egy kicsit mulatni akarok már, alkoholizálni, pálinkát és finom whiskyt pusztítani. ki sem hagyhatom innen, hogy Iv megszerettette velem a citromos sört. hatalmas fejlődés a részemről. utálom a sört.
holnapra terveztem Szilviával és Grétával még egy kapitánykerti beszélgetést. ha már úgy is régen volt részünk ilyenben.
fáradt vagyok, álmos és flegmatikus. hiányzik Iván és a szobája sötétsége, az ágya kényelmessége.
mi lesz velem addig?
jól van. valami csak történik majd.

Judit, rád pedig roppant büszke vagyok a bejegyzésed miatt.

2011. április 25., hétfő


nyugodt vagyok.
a tegnapi napot egész nap Iván társaságában töltöttem, nagyon szerelmesen.
a horgászatban leégett az arcom úgy, hogy mindössze az látszott ki a kapucniból, a három pulcsiból és a nyakig felhúzott cipzárból.
a hajam teljesen kölnitől illatozik. annyit ettem az utóbbi napokban, hogy az valami hihetetlen.

kijelenthetem, boldogan, hogy betáraztam magam ruhákból. ez persze a véletlen játékának köszönhető. a lényeg az, hogy egy időre befoghatom a pofimat, már csak a kalap hiányzik a ruhagyűjteményemből, meg az a türkiz miniruha, amit unokatestvérem ballagására áhítok. úr-isten, mániákus vagyok.

örömmel tudatom veletek, hogy a húsvét nálam jól alakult. Iván viseli azt a fekete pólót, amit direkt a számára vettem, és istenien áll rajta, az én benyomásom szerint - megjegyezném, tényleg nagyon zárójelben, hogy anélkül viszont még jobb. de ez csak mellékes.
voltunk horgászni is, igaz szélben, de jól töltöttük el az időt. plédbe burkolózva, ölelkezve, még halat is fogva. a sütim is elfogyott, egyesek szerint finom volt.
hát akkor lehetek boldogabb?

azt hiszem, megtaláltam önmagam az utóbbi időben. ennek pedig roppant módon örülök.

kellemesen telnek az esték is. már csak egy nagy, sötétben ülős, régi beszélgetésre vágyom, egy kis füsttel megspékelve az egészet.

2011. április 22., péntek

you mean everything to me.


...odakint álltunk a sötétben, a házunk előtt, nyugodt csendben, csak ketten, egymás közt, cigifüstben. ő nézett rám, halkan beszélt, én meg remegtem.
azt hittem, elájulok a túlcsorgó érzelmektől, amiket akkor éreztem.
végül átölelt, a homlokát az enyémnek hajtotta, én a borostáját cirógattam, mint mindig, végighúztam az állkapcsán az ujjam, elvesztem a karjai között, ő pedig végre megint szerelmet vallott nekem olyan hosszú idő után. remegtem, még most is vacog a fogam, de fázni egyáltalán nem fázom.
aztán megcsókolt, és tudtam, hogy minden rendben.
hogy ő csak az enyém, és szeret is az enyém lenni.
hihetetlen érzés ez. a SZERELEM nagy betűkkel, maga.

és most meg fogom inni azt a pohár bort, amit meghagyott, majd bevetem magam az ágyba, és alszom addig, ameddig a szervezetem csak engedi.

you know, what I'm waiting for.


a szobámban ülök, farmernadrágban, lenge, fekete pulóverben, egy szürke, szürreális, egérmintás pólóban, amit még a c&a-ban vettem, mezítláb, vérvörösre lakkozott láb- és kézkörmökkel, felkontyolt hajjal, enyhén cigiszagúan, befújva egy kis régebbi parfümömmel. most néztem meg az Egy gésa emlékiratait, és tetszett. nem volt egyetlen olyan pillanata, amiben untam volna magam, vagy arra vártam volna, hogy mikor lesz vége. kíváncsi vagyok, milyen idő van odakint, mert idebenn a lábam enyhén fázik.
várok Ivánra, a mai programunk egyelőre még eldöntetlen. gondolkodtam pár dologban, de nem tudom, miképp fog alakulni. édes semmittevés jellemezte a mai, elcsökevényesedett napomat. a délelőttömet intenzív napozással és málnaszörp-szürcsölgetéssel töltöttem. porszívóztam is, egy aprót.
várom a húsvétot, csak azért is, mert Iv drágámat meg akarom ajándékozni. kíváncsi vagyok a tekintetére, amikor meglátja, meg arra a nyomi kis szabadkozására, hogy á, nem kellett volna. dehogynem. miért is okoz ekkora örömet, hogy megajándékozhatom? talán, mert rettentően szeretem. húsvétra megint elszabadulok, bemegyek a konyhánkba és sütni fogok, érdekes módon rákaptam a dologra, ami meglepő. régebben az ilyen sütés-főzés és társaik roppant nagy fejtörést okoztak nekem. és mit fogok sütni? kókuszkockát. nem sok sütést igényel, de a végeredmény ínycsiklandozó. az én ízlelőbimbóim sikítoznak örömükben, amikor ilyet kapnak.
megint sétálni akarok. tegnap is voltunk, kimentünk a Zagyvára, és hatalmas utat tettünk meg a gáton, a vizet követve, másoktól elszigetelten.
elkényeztet engem ez a kis Kócos. egyszerűen imádom.
na merre vagy, Bábó?

2011. április 21., csütörtök

long walks with someone, you love



tegnap HATÁROZOTTAN boldog voltam. a délelőttöm fényesen telt el, iskolanap volt. kint ültünk Szilviával és Muhari Péterrel a dombon, süttettük a hátunkat és vártunk a szenátorválasztásra. jó érzés volt, olyan igazi nyári, meleg napsütés, szinte forró. megbeszéltük a fentebb említett kisasszonnyal meg Grétával, hogy mindhárman veszünk magunknak kalapocskát. aztán tettünk berény utcáin egy kis sétát, vásároltunk, rucit próbáltunk, kiültünk a kapitánykertbe, és beszélgettünk.
imádtam. nem mellékesen, láttunk egy sünt, ott totyogott a kapitánykert füvében, én pedig sikítozni kezdtem a láttán, 'jaj, de cuki, sünsün' - kiáltások közepette, mint egy kisgyerek.
estefelé, mikor még vígan sütött a nap, Iván fogott, és elvitt egy hatalmas sétára, a kutyája, Tequila társaságában.
csodálatosan éreztem magam. végre sétálhattam - ő meg pimaszul mosolygott, hogy 'akkor valóra vált az álmod, Cicuka.' hihetetlen jó volt. volt részünk egy kis vízpartban is, sárban, repcében, homokban, magaslesben és lápban is, jó piszkossá
is váltunk, de Iván kijelentette, hogy ma is elmegyünk, ki a Zagyvára, a messzeségbe.
hm, érdekesnek tűnik, de be kell valljam, alig várom.

szeretem ebben a kis Kócban, hogy mindig valóra váltja a kívánságaimat :)(L)


2011. április 19., kedd

rejtélyes, álarcos nőalak.


bennem van, hogy alkossak még egy bejegyzést. most fürödtem meg, a hajam vizes, zöldtea illatot áraszt magából. kezdek álmos lenni, mert fél tíz múlt hat perccel, nálam pedig ez az a tipikus, ideális megyek-aludni-idő. odakint nincs hideg, ami számomra ma már hozott egyszer jókedvet. kifejezetten megint támadt egy kis sétálhatnékom ma, csak a véletlen kedvéért. meg is tettem volna egy hatalmas járást a faluban és az erdőben, ha Kóccal nem akadt volna elintéznivalónk. (megjegyezném a könnyebb érthetőség érdekében, hogy ez a személy Iván, azaz az életem első számú hímnemű egyede akar lenni, aki roppant közel áll a szívemhez. csak szeretek neki ezer meg egy becenevet adni. szóval ha itt valakit félkövéren és dőlten ábrázolva látsz, az ő.) kár is a séta elvesztegetéséért. táncoltam volna, sikongattam volna, kiadtam volna magamból a felgyülemlett gyerekenergiákat. ő meg csak nevetett volna rajtam szokás szerint.
hétvégén a húsvétot horgászással fogjuk tölteni. bizony ám. tudniillik, nem vagyok oda a halakért, sőt, határozottan irtózom tőlük. vicces lesz. vagy inkább érdekesnek nevezném. sütök arra az alkalomra valami sütit, becsomagolok egy jó nagy adag kaját, meg üdítőt, aztán meglátjuk, mi fog történni a kis társaságunkkal. Kócos kijelentette nekem, hogy emiatt hajnali háromkor (!!!) kell kelnem, mert hatra ott kell lennünk az uticélunknál. Jézus Mária, Szent József!
addig is, megyek aztán mormotázok egy kicsit, felkészülök másnapra. holnap vonattal kell hazajönnöm, ha nem akarok várni egy csomót a buszra. ugyanis az fél kettőkor indul, én pedig délben végzem a drága iskolával.
aztán szünet.
hurrá, pár nap pihenés.

LOVE.


kicsit remegek, mert idebent hideg van. várom a bűvös négy órát, ha pedig elérkezik, fénysebességgel fogok átszáguldani Ivánhoz. a kezeim melegek, habár az ujjaim egészen elfagytak. kócos vagyok, reménytelen vágyakozó hangulatban. mosolygok, mint a buták. jó kedvem támadt néhány zenétől, amikre táncolhatnékom ébredt, de le kell küzdeni.
száguldani fogok, mert édesen kijelentette, hogy ő nem tudja elviselni, hogy két órát kell rám várni. az sok.

2011. április 18., hétfő

POWPOWPOW!


ma vidám voltam, önfeledten, mint valami kisgyerek. nem véletlen, tényleg kisgyerek vagyok. ahogy pár ember megállapította, olyan vagyok, mint egy ötéves egy idősebb testben. de ezt néha tudom egész jól palástolni.
kint voltunk a napon, teniszeztünk, én meg mint mindig, nyár lázba kerültem. meleg volt ma, még mindig az van. a természet csak úgy hívogat, kalimpál a képzeletbeli kezeivel, hogy tegyek benne egy határozottan nagy, boldog sétát és kapcsolódjak ki egy kicsit.
ma festettünk. jó érzés volt egy kicsit alkotni, összekenni a kezem a temperával, elmosni, élezni, satírozni, elkenni. még mindig meglátszik rajtam a festék. kár, hogy mostanában kevés időt töltök kreatívkodással. festenirajzolnitépnielmosnifotózni. alkotni. ugh.
bele kell vetnem magam jelenleg a drága történelem tanulásába, hozzátenném zárójelben, hogy sajnos. lenne mit kitalálnom helyette. dúlnak a hormonok, miért akarják pont ezzel leköttetni őket?
szomorú.

aztán talán beújítok egy kicsit.

2011. április 17., vasárnap




Imádlak, Kóc!

ma rettentően bolondok voltunk. nevettünk, birkóztunk, csiklandoztunk, hatalmas kupit csináltunk, mulattunk, megrészegedtünk egy kicsit mindezektől.
fergeteges módon beléd bolondultam.

Szilvia azt üzente


"megbeszéltük,hogy ha felnövünk, megvesszük a szántaival szemben lévő házat
átalakítjuk kocsma-bárnak
rendezünk koncerteket
felállítunk az udvarba egy színpadot nyárra
és onnan a templomparkba lehet majd hallgatni a fűből...
meg lesznek táncosnők, népzenészek, muzsikusok, vendégszobák, kurvák meg gazdag oroszok
összekufircolunk egy bárra valót
állandó zenekar a budapestbár lesz"


egy kicsit összeszedetlen.


kijelenthetem - minden rendben van. vagyis, jobban szólva - rendbe jött. a barátaimmal, a családommal, meg egy kicsit a szerelmemmel is. megnyugodtam. vagyis, van bennem egy kis adrenalin, de az csak annak tulajdonítható, hogy megtudtam Szilvia Drágától, hogy holnap írunk társadalomismeretből. nagyon jó.
csak egy pici helyzetjelentés, röviden, címszavakban:
hideg van. fázom. talán azért, mert a hideg szobában ülök..
a körmöm frissen rózsaszínre lakkozott.
taknyos zsepik hevernek mellettem.
a hajam kócos, össze-vissza áll.
totálisan unott vagyok.
meg álmos.
reggel úgy ébredtem, hogy keresztben fekszem az ágyon, minden összetúrva, gyűrve körülöttem.
mostanában nagyon forgolódhatok álmomban.
örül a fejem, mert van húsvétra programom. végre, egy kis elszabadulás.
változatlanul nyarat és tengerpartot akarok, ó, istenem. le sem írom ide, mennyire vágyakozom utána, mennyire hiányzik már, mert mindent betelítenék. belegondolni is rossz, hogy még csak április közepe van, és mennyi mindent kell még addig elviselnünk.

2011. április 14., csütörtök

elegem van abból, hogy szép sorjában elveszítem azokat az embereket, akik a legközelebb állnak hozzám ezen az elcseszett világon.


egyszerűen képtelen vagyok elviselni...

2011. április 12., kedd

aggódik, hogy tél lesz, jönnek majd a bálok, és én otthon nézem majd a hóesést.

Kiscsillagot hallgatok. az összeset végigpörgetem és mosolygok ám. nagyon. vagyis kiegészítem - mosolyognék, ha lenne hozzá erőm. Öcsike személyisége határozottan Lovasit juttatja eszembe. most, hogy így átgondoltam a múltkori beszélgetésnek nevezhető Osteros iszogatást vele, amikor konkrétan a melleimmel beszélgetett, de mégis hatalmasakat nevettem rajta. ki kéne mozdulnunk Ivánnal hétvégén megint valahová. egészen bírom a barátait.
ma hirtelen dühödt, zokogó, zaklatott, felindult, és vérig sértett állapotomban - a testvérem alkotott, én pedig eltemettem az iránta táplált bizalmam, nem maradt bennem semmi, csak a harag és a csalódott szomorúság. amit adsz, azt kapod ezentúl - átmentem Ivánhoz, bebújtam a karjaiba és megtaláltam a megnyugvást. este pedig aludtunk egy csöppet, egy kellemes, kis bújós, ölelős kategóriába tartozóst.
ki tudja, mit gondolnak rólam az olvasóim, érdekes lehet. Iván számomra tényleg a... támasz? talán ez a jó szó rá. lehet, hogy unjátok, Sziveim, de szerintem jobb vagyok ilyesfajta kiadásban, mint a depresszióban, bár ki tudja, úgy jobbakat alkotok ;) én szeretek boldognak lenni. remélem, még sokáig is tart ez az állapot. bízom benne, legalább is.
hazafelé sétálva a nedves levegőben jó volt. kissé sötétben, este nyolckor, nem is volt hideg, esőillat terjengett a levegőben, karöltve egy kis frissen ébredezett repcével. amire allergiás vagyok, szintén. más szóval - jól éreztem magam. kicsit el tudtam volna tovább is viselni, de az útszakasz hazafelé nevetségesen rövid.


be vagyok táblázva az elkövetkező napokra. hetekre. ünnepek, ballagások, vizsgák, osztálykirándulás, különböző programok.
kicsit össze kellene magam szednem alvás szinten is, mormotázni egy nagyot és elmerülni a gondolatokban. kaptam egy kecsegtető ajánlatot is a húsvét eltöltésére - Ivánommal és a barátaival egy nap horgászás. jólesne kicsit elvonulni. még jobban esne egy kis nyári autókázás, messzire, az anyósülésen ülni, elfoglalni a megfelelő helyemet, bambulni, lesni a kopár mezőt az autópályáról és hallgatni azt a pam-pam zenét, ami kissé kábává tesz. ő meg megszólalna a vezetőülés felől, a hangfoszlány pedig csak kicsit megkésve jutna el hozzám. valami ilyesmi lenne: Mi van, Rozi, mit bambulsz? Mi? Ja, semmit.
érdekes? értelmes. az ám, tipikus nikolett-féle későnjutelazagyamig, miközbenvisszakérdezek, leesikakérdésértelmeésválaszolok-dolog.
de tényleg jólesne.

2011. április 11., hétfő

look at the red, red changes in the sky!

az Echelon - link - számorma örök. meginghatatlan. táplál, feltölt, megtaláltam benne magam, lassan négy éve. visszagondolva erre, hogy azóta sem sikerült megunnom, nem sikerült elszakadnom tőle vicces érzés, de köt valami engem ehhez a dalhoz. mindenféle korszakom alatt hallgattam. segített átvészelni a szomorú periódusokat, lenyugtatott és vigasztalt. hihetetlen, mennyire szeretem.
elfáradtam mára. nincs szükségem semmire, csak egy nagy, pihentető alvásra, a meleg, puha ágyamban. hiányzik már egy olyan teljes nyári kipihentség.
nyugalomra van szükségem, egyedüllétre, vagy egy jó filmre, Iván mellkasának dőlve, ölelgetések között, megspékelve mindezt egy tábla csokival.
ellustultam, azt hiszem.

2011. április 10., vasárnap

if you're not the one, i don't know, who is.



listen to the echoes.

higgadt boldogság van. lustán kavarog a levegőben, egy kis álmossággal karöltve. le akarnak csapni rám, de én csak mosolygok. boldog vagyok, felszabadultan, nem tud rám hatni semmi rossz tényező sem, elenyészőek.
vásárlási lázban égek, szükségem lenne egy kiadós túrára, ahol gyönyörködhetek a bizsukban, a csodálatos ingekben és pólókban, a cipőkben és a brossokban, be kéne újítanom néhány olyan dolgot, ami igazán jellemez, de hiányzik a ruhatáramból. mert most mér' ne? ha belegondolok, ami a legjobban hiányzik nekem, az egy kalap, egy éjkék zakó vagy kabát, a pávatollas fülbevaló, na meg egy-két kitűző mellékelve vele.
bárcsak képzeletben lehetne ilyeneket kreálni, aztán megjelennének a szekrényemben! édes jézusom!
tökéletesen passzol ide az, ahogy Iván teljes pontossággal összefoglalta nekem egyszer az agyam részbeli megoszlását: a ruhák teszik ki a legnagyobb tartományt benne. hm. igaza van. be kell ismerni, élvezi azt, hogy szétszed a beszólásaival. valósággal bombázzuk egymást. ilyen egy harmóniával teli, tökéletes barátsági kapcsolaton alapuló szerelem! :3
egészen jó kedvem támadt. valószínűleg megint sokáig fel leszek és elpocsékolom az alvásra szánt időt, de nem érdekes. előrepergettem az időt a fejemben, és a jövő hullámaiban úszom, mosolygok és felszabadultnak érzem magam. be vagyok táblázva egész rendesen az elkövetkező hónapokra, úgy, ahogy a nyár és a tavasz alakulni szokott általánosságában. rájöttem, hogy boldognak kell lennem, mert nincs okom arra, hogy ne legyek az. ha körülnézek, sokakat szomorúnak látok, vagy magányosnak, problémákkal. akkor kezdem el igazán szerencsésnek érezni magam, hogy nekem mindig is mindenem megvolt, amit akartam.... mindössze két depressziószakaszom volt az életem folyamán, ezzel talán számolni sem kell, mert az egyik nyilvánvaló időpocsékolásnak minősül, a másik meg már rég elmúlt. felesleges volt mind a kettő? annak mondanám. hatalmas változáson mentem keresztül.
de nem kell ennyire belemerülni az elmélkedésekbe.

mindenkinek ajánlani tudom, hogy néha kicsit jó nem törődni semmivel és sodródni az árral, stresszről és problémákról megfeledkezve.

2011. április 9., szombat

meghalunk, ha nem kapaszkodunk

iromány következik - egy kis Quimby adott megfelelő ihletmennyiséget. be kell valljam, azelőtt tanácstalan voltam.




Volt egy olyasfajta érzésem, hogy valaki figyel. Vagy inkább szemmel tart. Kissé elmosolyodtam rajta, végül is, bevett dolog volt, hogy néznek. Nem foglalkoztatott, mint az összes ilyen alkalom - tökéletes nyugalomba burkolóztam, mellé felvéve a szokásos kedves kis flegmaságomat. Nem törődtem én semmivel se, csak azt figyeltem, hogyan áramlik ki a füst a számból. Hömpölyögve játszik, a sziluettje torz, olyan, mintha táncolna a levegővel. Szabad, nincs irányítás alatt.
Lehunytam a szemem, a fejem kissé hátradöntöttem, hagytam, hogy a szél lebegtethesse a hajam. A vékony, fekete kardigán, amit a fehér, lenge lenvászoningem felett viseltem, alig nyújtott védelmet a hideg fuvallatok ellen, de határozottan jól éreztem magam benne. Alatta a tengerészcsíkos melltartómat viseltem, melynek szélét apró csipkék tarkították, a hozzá illő bugyival együtt. Szerette rajtam. Valami furcsa érzést váltott ki belőle, a pupillái egészen átváltoztak tőle, a színűk alig észrevehetően kék árnyalatúvá váltott, amitől elégedett lettem. Szerettem azokat a különös hatásokat, amiket én hoztam ki belőle. Olyan szélsőségesen ingadozó volt ő, annyi mindent tett és gondolt másképp egyik pillanatról a másikra, hogy csak kapkodtam a fejem a cselekedetei után. Imádtam érte. Önálló volt, makacs, ment a saját feje után, határozottan keménykezűen bánt mindenkivel, mindenkitől elvonva élt mégis, mindig máshol szállt meg, egy ruhát kétszer nem is láttam rajta, eltekintve az usánkáitól, és a bőrdzsekijétől, meg a Martens bakancsától. Határozottan titokzatos volt számomra, soha nem tudtam róla eleget, bármennyire régóta is ismertem, ő volt az egyetlen olyan ember, akihez világéletemben vonzott valami. Aki megindokolatlanul tudott uralkodni felettem, irányított, de nem durván, megvédett, de mégis kimutatott felém valami furcsa szeretetet, és szokatlan gondoskodást. Más szóval megbabonázott, mert megtaláltam benne azt az embert, akit követhetek és függhetek tőle - azt, akit mindig is kerestem.
Figyeltem az embertömeget, ami a téren gyűlt össze. Rengetegen voltak, mindenki másfelé lézengett, csoportok tanácskoztak, élményeket osztottak meg, öreg nénik sétáltak céltalanul, gyerekek visongtak, szülők aggódtak értük. Micsoda fura dolog, embereket, mindennapi embereket hallani, látni. Annyira régen voltam köztük, hogy ez az icipici dolog egy hatalmas, széles, gúnyos mosolyt csalt az arcomra.
Fura volt vele világosban találkozni. Soha nem kért még ilyet tőlem. Ő az éjszaka gyermeke volt, a vándor, a tigris. Meglepett ezzel? Kifejezetten.
Észrevettem őt a tömegben. Nem volt nehéz. A sok színes, mosolygó ember között egy arctalan, sötét ruhába öltözött, kimagasló férfialak, fekete szövetkabátban.
Mikor megláttam, a mosolyom átváltott valami másmilyenbe, amitől még én is meglepődtem. Zavarba hozott ez az egész, mérges lettem. Utáltam az ilyesfajta naiv érzést, ezt a sebezhetőséget, amit ez az erős vonzódás kihoz az emberből. De még ez is elviselhető volt az ő társaságában. Mindent tompított.
Egyre közelebb ért hozzám, a léptei ütemesek voltak és gyorsak, úgy járt, ahogy senki más se tudott volna. Sokan megbámulták, ő pedig ezt nagyon élvezte is.
Kezeit beakasztotta a nadrágja zsebeibe, vállait egészen felhúzta, hátát megfeszítette, mégis kecses volt, olyan természetfeletti erő sugárzott belőle, amire az emberek a fejüket kapkodták, aligha tudatosan. Ez egyszerűen csak vonzó. A legszomorúbb az, hogy mindenki számára.
Nem hiányozhatott a szájából a cigi. Lustán fityegett az ajka szélén, a füst csak úgy özönlött belőle, magától. Szemei rajtam akadtak, engem vizslatott, mintha átlátott volna rajtam. Sokat edződtem mellette abban, hogyan felejtsünk el figyelni a külvilágra, és a bizonytalan tényezőkre, más szóval teljesen tökéletes célponttá váltam, ami az én esetemben nem volt valami előnyös, de ezt egyszer sem róttam fel neki, valahogy mindig kifújta az agyamból ezt a képzeletbeli belső szelem. Olyanná váltam, mint az emberek nagy többsége, ez volt azoknak a dolgoknak az egyike, amit a legjobban utáltam a világon.
Teljesen megváltoztatott.
Aztán megjelent előttem. Nem köszönt, csak nézett rám azokkal az olajzöld szemeivel, az édesen kunkorodó fekete hajával. A kezébe fogta a cigarettája maradványát, elszívta az utolsó slukkot, majd lassan kiengedte a száján, még mindig rám szegezve sötét szemeit.
Kapaszkodnom kellett a mögöttem lévő korlátba, hogy egy helyben tudjak állni. Hihetetlenül utáltam azért, hogy ilyen gyengévé tett - na meg magamat, hogy ennyire naivan vágyódtam valaki iránt, hogy ennyire sebezhetővé lettem miatta.
A következő pillanatban pedig azt vettem észre, hogy a karjaiban fog, magához húz, vastag ajkait az enyémekre tapasztja, majd megcsókol.
Isteni technikával rendelkezett.
Aztán meglepetésemre elmosolyodott, és a zengő mély hangján megszólalt:
- Hiányzott már a látványod, Cicuska.

nem valami jó, tudom
régen írtam. elszoktam.

I've been thinking of everything, i used to want to be.


egyedül maradtam ma estére. nem valami jó érzés, főleg nem szombat este, de ez van, ezt kell szeretni. fél hét óta Ivánt ölelgettem, rajtam maradt az arcszeszének illata, érzem a bőrömön, azt az édeskés, feltűnő illatot, még úgy is, hogy az orrom bedugult. a karjait a testem körül, azt a mély, hosszú levegővételt, azt a belső küzdelmet, hogy most elmenjen-e, vagy sem. végül is, megérdemel egy kis szórakozást.
nem írtam már blogot ezer éve, sajnálom. látszik is, el van hanyagolva szegénykém, ugyanaz a stílus, ugyanaz a semmiség hónapok óta. ezen, ha lesz kedvem, vagy időm, változtatok.
beteg vagyok, igen, nincs is jobb érzés tavasszal, a virágillatú levegőt nem érezni. gyártom szorgosan a taknyos zsepiket, a légzés nehéz, az esték fullasztóak. egyértelműen szórakozáshiányban szenvedek. hiányzik egy kis kikapcsolódás, egy kis hosszabb alvás, egy kis szabadság. már megint elfogott a nyár iránti vágyakozás, eszembe jutott ma szobatakarítás közben, hogy mennyi mindent elhanyagoltam az utóbbi időben. változtatni kéne egy kicsit.
azt hiszem, hiányzik egy kicsit a múlt. ha ki lehet ilyet jelenteni.

2011. április 6., szerda

louder than words


annyira bennem van, hogy írjak.
először is, magammal kezdem- kifejezetten jól telt a napom. élveztem szinte minden egyes pillanatát, kivéve azt az irodalom órai fáradtságáradatot. az egész délutánt Ivánommal töltöttem, majd este hazakísért, és mivel a ház üres volt, nálam pedig nem volt kulcs, leültünk a sötétben a lépcsőre és nevettünk, mint a bolondok.
rengeteg gondolatom van, megfogalmazni őket nem egyszerű. csak úgy jönnének, folynak, próbálnak utat törni.
aztán csak annyi lesz a lényeg, hogy leírom a véleményem az egyik ismerősömnek, aki nem is olyan rég még nagyon jó barátom volt. kicsit végigfuttattam a fejemben a "sorsát", mosogatás és ezernyi hab között, aztán valami olyan ragadt meg a fejemben, hogy sajnálom őt. hogy csak azt lehet rajta látni, hogy szomorú és magányos, annak is vallja magát. hogy valahogy valakinek le kéne rántania a szeméről azt a kibaszott nagy kendőt. segíteni kell neki.
de hiszen ez az egész csak rajta múlik! a hozzáállásán! hiszen mindenki megmondja - és tényleg mindenki -, hogy nagyon szép. sőt. az alakját millióan irigyelhetik, a mosolyát főleg. a külsejével semmi baj sincs, irigyelhetőnek nevezném. és itt nem is főleg ez a lényeg. a baj csak vele van. ki kéne nyíljon a szája, közvetlenebb kéne legyen, át kéne gondolnia a dolgokat, hogy megy-e úgy az, hogy bezárkózunk és egyedül tengetjük a mindennapjainkat? nem, nem megy. ebből a szempontból mérges is vagyok rá. meg kéne mutatnia, milyen is ő igazából, nem kellene félnie az emberektől. nem le kéne szarnunk, mit gondolnak mások rólunk? de. nem csak magunkat kéne adnunk, megnyilvánulni, nem félni idegenekkel beszélgetni, megtalálni a közös pontot, mosolyogni? tudom, hogy ez neki menne. van neki nagy szája, csak elbújik. van értelme? mások is meglátják rajta. vállalnia kéne, hogy neki is vannak érzelmei, hogy vele is kitűnően el lehet beszélgetni. csak meg kellene próbálnia érvényesíteni önmagát. akkor az emberek elkezdik komolyabban, vagy netalántán - durva szóval élve - emberszámba venni. én is ilyen voltam. és borzasztó érzés volt egyedül lenni. nem kell félni szóba egyelődni másokkal, az élet arra való, hogy kihasználjuk a lehetőségeket, amiket nyújt. mert különben nem lesz mire emlékeznünk. egy apró mondattal - ne félj élni!
nem kell negatívan venni ezt az egészet, tudod, hogy leszarok minden negativitást. elmegy a fülem mellett. fogadd meg ezt az egészet, kérlek.
és nem is írtam ki mindent. csalódtam magamban.

Hé barátom, tégy föl egy teát,
Dobjuk fel magunkat legalább!
Csak ránk ne essen a hangulatunk,
Mert attól mindketten elkábulunk.

Én is megszívtam, te is párszor,
Ahogy az időt múlattuk akárhányszor.
Egy sodrott mosollyal az álomból kikel
A kedv, ha épp rá senki nem figyel.

Úgyhogy hagyjuk, ahogy hagytuk,
Régebben is elmulattuk
Azt az időt.
Valahogy mindig elvoltunk,
Magunktól elvonva húztunk
Lólábunkra nyúlcipőt.

ma a parkon átsétálva éreztem a fák virágainak csodás illatát, a hajam lebegtette az enyhe szél, én pedig csak mosolyogtam és szippantottam egy mélyet a levegőből. fordulóponthoz érkeztünk. HURRÁ, tavasz.

2011. április 5., kedd

kittens all around


elfogott egy kicsit az írás iránti vágy. végiggondoltam pár dolgot a mai napom során, egy kicsit szabadjára engedtem a gondolataimat és előre mentem pár évvel a jövőbe. elképzeltem magam, a munkám, a gyerekeimet, a szerelmemet, a házam berendezését, a mindennapi elfoglaltságaimat, az életem apró rezzenéseit.
eldöntöttem, hogy akarok venni egy kalapot és egy világoskék farmert. mert miért ne? régen voltam már turiban, ideje lenne meglátogatni a kedvencemet.
ma elhatároztam, hogy írok valamicskét ide is, de a tervem meghiúsult. álmos vagyok.
a kezem teli van harapásnyomokkal és Kuki cica egy-két karmolásával. a harapásokat inkább nem részletezném, bevett dolog. jelen pillanatban a székemen ülök az íróasztalnál a takarómba gubózódva. a szemem pillanatokon belül lecsukódhat, de még meg kell tömnöm a telefonomat a legújabb zenécskéimmel, hiányos a médiatartalma. hunyorgatok kicsit; nem jár máson az agyam, csak hogy végre kialudhassam magam.
jó lenne most ide egy cica, aki a lábamhoz dörgölőzve dorombolna, simogatást követelne és nem éreztetné velem azt, hogy egyedül vagyok.
remélem, holnap jobb lesz a napom, mint ez a csodás mai. még az ég is komor volt, szürke, szinte egész nap. kell ez nekünk? nem nagyon.
akartam írni egy epés megjegyzést, valamiféle tanácsot, és egyben kiosztást is egyik jó ismerősömnek, de... erőm nulla. hívogat a jó nagy, megvetett, puha ágyikóm.
sajnálom, ennyi telik most.

2011. április 4., hétfő

love me tender.



nem rántanám magamhoz az állkapcsánál fogva, és nem smárolnám le, á, dehogy!

borzalmas ez a nap. egész délutános tanulás, elhalmozva a gyötrő matekkal és fizikával.
vissza akarok menni az ötvenes évekbe, Amerikába. miért nem lehet?

egy kis esti afrojack és david guetta:

2011. április 2., szombat

drink all day - play all night.


ez is kell néha.

este van. fél tíz. én még mindig itt ülök, kissé elszontyolodva, de mégis jó kedvvel. zöld, csíkos pulcsiban, barna nadrágban, rikító pirosra lakkozott körmökkel. nem vagyok álmos, tele vagyok energiával. hogy ne érezzem magam egyedül, zúzok egy aprót a laptopom mini hangszóróin keresztül és elárasztom magam néhány tuctuc house számmal, azaz egy két órás mixxel. érdekes, ha belegondolok, hogy ilyeneket hallgatok. régen ki nem állhattam az ilyesféléket. elkapcsoltattam vagy épp hogy csak elviseltem őket. mennyit változik az ember, akár egy rövid időszak alatt is.
nem tudok világmegváltó szövegeket alkotni. nem megy most. remegek a hidegtől, de mégsem fázom, kissé nyomnak a szemeim. bolond állapotban lézengek és csak mosolyogni bírok. nincs kedvem aludni menni, jól érzem magam, ami fura. a mai estém Iván-adagja jelentősen elmaradt, hát leültem Oxánához és elkezdtem partizni magamban. rettentően mehetnékem van. idézgetem a tavaly áprilisi élményeimet, és ha belegondolok, akkor kezdtem el igazán eljárkálni itthonról. nosztalgiázok egy kicsit, mosolygok és hálát adok az Istennek, hogy ilyen életet adott nekem.
azon felül RENGETEG felesleges energiám van, plusz ezzel egyenesen arányos a keszekusza gondolataim száma is. értelmetlen összevisszaságok, megfogalmazhatatlan butaságok. még mindig remegek, a hidegtől, de mégsem érzem azt, hogy megfagyok. a vállam megfeszítve tartom, rángatom és nevethetnékem van állandóan. meg kéne ágyaznom, beesni az ágyba, de jelen pillanatban tényleg semmi kedvem hozzá. a ház így is csendes, én pedig utálok abban a tudatban aludni menni, hogy már mindenki alszik.
megágyaztam, és hirtelen felindulásból végigtáncoltam az egész szobát melltartóban és csőnaciban. borzasztó vagyok.
legalább adjon valaki egy kis füstöt vagy egy icipici whiskey-t, a még jobb hangulathoz! ;)

In the nighttime
When the world is at it's rest
You will find me
In the place I know the best
Dancin', shoutin'
Flyin' to the moon
(you) don't have to worry
'cause I'll be come back soon


utólag is elnézést kérek az önmagamból kivetkőzésért, néha megtehetem ezt is!;)
end - 23.15

autó egy szerpentinen, mely ki tudja, merre tart.


egy kis édesgyökér teát iszom, keserű, kissé tömény-alkohol íze van, de jót teszek vele a közérzetemnek, meg nem kívánom tőle az ételt. más szóval - diéta szinten egész rendben van.
de egy idő után olyan hányingerem lesz tőle, hogy inkább hagyom a picsába az egészet. a szépségért meg kell szenvedni.
most megint elfogott az az érzés, hogy nyarat akarok. nagyon. hiányzik az a szabadságérzés, az a kötetlenség, az a fajta tudat, hogy nem kell függened semmitől, csak magadtól. a fesztiválok, a partik, a baráti, iszogatós, nyársalós, beszélgetős esték, tárcsázások, főzések, a hajnali hazajárások, az az instant boldogság, amit akkor érzünk. a meleg, a vízparton töltött idő, taposni a homokban, enni a duplacsokis magnumot, amiért odáig vagyok,napozni, egy fekete bikiniben barnára sülni közben. a barátokkal lángost enni, vízbe ugrálni, nevetni, este sétálgatni a sötétben, a sarumban. nyári, vékony lenvászon-ingeket hordani, farmer rövidnadrággal, kalappal és pávatollas fülbevalóval. aztán elmenni nyaralni, kikapcsolódni, autóval gurulni messzire, lehúzni az ablakot, élvezni a szelet, napszemüvegben, ahogy a hajammal játszik, bömböltetni a dalainkat, sikoltozni, lábakat az ülésre felhúzni.... egyszerűen élni. kicsit megbolondulni.