2011. június 30., csütörtök

l o v e

csücsülök a szobámban, az ágyon, a falamnak dőlök, az ölemben a laptop. szokás szerint félhomály van, a tévé szól, akciófilmet reklámoznak benne. az ágyam összetúrva, a plédem a popsim alatt gyűrődik. igazából jobbra nem is látok, eluralkodik a perifériás látásomon a sötétség.
elhatároztam, hogy sokáig fenn leszek, és elfoglalom magam valahogy. a falnak döntöttem a fejem, és kissé álmosnak érzem magam. szerelmet akarok, jó sok mennyiségben. kicsit egyedül érzem magam, és ez rossz. valójában tényleg teljesen egyedül vagyok jelen pillanatban, de ez annyira nem számít, csak az érzet. olyan jó lenne, ha Ő velem lenne. megint...
nem is olyan rég ment el. ma van a születésnapja, én pedig tegnap egész nap azzal ügyködtem, hogy tortát süssek neki. kalandos volt, mondhatom. minden kipakolva a konyhapultra, én a lehető legextrémebb helyeken voltam tésztás, pl a könyökömön és a homlokomon, a laptop a konyhaasztalon hevert, ahonnan a receptet lestem. mondhatni, annyira ügyes szakács vagyok, hogy simán elkúrtam egy egyszerű piskótát azzal, hogy túl sok lisztet tettem bele, ami azt eredményezte, hogy köze sem volt az angol spongecake elnevezéséhez, agyon lehetne verni vele embertömeget. de a második próbálkozásomra egész büszke vagyok. igaz, hogy tömény lett, de istenifinom. Iván arca, amikor meglátta, mindennel felért nekem, ma.
az az öröm, az a féloldalas, félig leeresztett szemhéjú mosoly, az a boldogság. jól meg lettem ölelgetve, és kaptam egy rakás puszit. másszóval roppantul örültem.
főleg, mikor egy uncsi film közben elaludt, átkarolt, ahogy azt néztem, hogy aludt, ahogy az arca enyhén szétnyomódott a mellkasomon, a kezei rángatóztak, megszorították az ujjamat, amit a tenyerében tartottam, hallgattam, ahogy hangosan szuszogott... na akkor éreztem magam a legjobban a mai nap folyamán.
szeretem őt.

why?


kicsit csalódott vagyok, összekutyulták a terveimet. dühösen állok és fújtatok, megpróbálok valami hasznosat kitalálni. de nem nagyon megy.
egy dolog van, amit mindennél jobban utálok - ha keresztülhúzzák a számításaimat. olyankor rámjön a hisztis kölyökség minden oldala és legszívesebben csak csapkodnék. nem az lenne a reális, ha új terven törném az eszem? de, az lenne. csak valahogy mégsem így alakulnak a dolgok most.
jelen pillanatban tényleg nagyon dühös vagyok. a legviccesebb ebben, hogy én is csak nevetek magamon, mert senkire nem haragszom, csak a sors fintorára.
annyira vártam ezt a napot...!

most éppen anya Himalaya Herbals krémétől illatozom, amelynek szinte pont ugyanolyan illata van, mint a Nivea-nak. a körmeimet rózsaszínre lakkoztam, megint a fehér denevérujjúmat viselem, a hajam kócos, és sehogy sem áll, nem említve azt, hogy göndör.
kicsit most elszomorodtam.
én mindig csak jót akarok...

2011. június 29., szerda

roppant boldog vagyok!
végre, sikerült megnéznem annyi várakozás, izgatottság és lelkesedés után az imádott True Blood-om negyedik évadának első részét! jelenleg azzal lelkendeztetem magam, a félhomályban, egy kis kóla iránt epekedve.
ahhh.

holnap mesélek a mai napomról, egyelőre csak annyit, hogy egész nap örömárban úsztam, és csak mosolyogni tudtam.

2011. június 28., kedd

nothin

elhatároztam, hogy sütök valami finom, szokatlan sütit majd, ha itthon már nem tudok magammal mit kezdeni egyedül. az biztos, mogyorókrémet fog tartalmazni. aztán befalom az egészet egyedül.
ma jó napom volt, viszonylag azt kell mondjam. Szilvucival találkoztam berényben, elintéztünk pár dolgot, aztán leültünk egy padra, ki a kapitánykertbe és
beszélgettünk, kitárgyaltunk mindent. én meg csak nevettem azokon a hülyeségeken, amiket kitaláltak rólam. egész nap nyugodt voltam.
aztán azt kellett észrevennem, hogy a délutánom hihetetlen gyorsa
n elszállt. még most is jól érzem magam, kellemes higgadtságb
an úszom, és ... talán azt kell mondjam, csinosnak is tartom magam, furcsa módon. kaptam Szilviától egy csodaszép fülbevalót, azt viselem, a hajam lazán felkötöttem, szűk, farmerszerű nadrág van rajtam, meg egy ejtett vállú, állítható hoss
zúságú, denevérujjú.
az idő nem túl szépséges, de én még ebben is képes vagyok megtalálni a szerethetőséget. olyan meghitten lehet ilyen borult, esős, hideg időben bent ücsörögni, hozzábújni valakihez, és egyszerűen csak szeretni. nézni, ahogyan esik az eső, hátul ülve odakint a hintaszékben, kakaót tartva a kezünkben...

várok Ivánra, aki szokása szerint már vagy negyed órát késik, és ilyenkor mindig mosolygok, mert eszembe jut, mikor azt mondta: Fogadjunk, hogy azért kaptam tőled órát, mert valaminek emlékeztetnie kell arra, hogy időben odaérjek hozzád!
szeretem.

ettetek már ilyet?:)

it wasn't complicated


naaggyon jó kedvem van így reggel tíz óra huszonnégykor, hihetetlen, okom nincs rá, mindössze jól vagyok, ennyit tudok mondani.
melltartóban és bugyiban ülök az asztalomnál, az ölemben a laptop, mindenféle hangulatos képet nézegetek, figyelem, ahogy a begöndörödött frufrum a szemembe lóg, és azon gondolkodom, mit fogok ma csinálni, mi lesz a mai outfitem.
kicsit hideg van odakint. a szél fúj, az ég besötétedett, de a nyitott ablakon keresztül is hallom az óvodások kiáltozásait, és sikongatásait. félreértés elkerülése végett - nem nagyon szokták ölni őket. most se azt teszik.
és most így hirtelen az időjárás eszembe juttatta, hogy még nem csókolóztam szakadó esőben.

megyek, enni kéne valamit.
nem is beszélve a rendrakásról és a ruhákról.

mondjátok, hogy lehet otthon rókát tartaniii!!!
nekem kell egy.

2011. június 27., hétfő

lamb

nem vagyok képes arra, hogy blogot írjak. többedszerre kezdem újra, de mindig megakadok. csak a szerelem jár a fejemben, kissé tompa vagyok, elnyomott és fáradt, de egyszerűen nem tudom magam rávenni arra, hogy bemásszak az ágyamba. legszívesebben megennék most egy kiló tömény csokit, egy kis mogyoróval, innék jó sok kólát, meg egy kis csipszet, aztán jóllakottan elindulnék az ágyikóm felé, beleesnék és magamhoz ölelném Pált, a medvémet, mert csak ő marad nekem, akivel aludhatok.
hihetetlen, mekkora nagy beszélgetéseket folytatok éppen a rettenthetetlen fészbúkon, úgy, hogy közben úgy érzem, lebegek, elszállok, kicsit szédülök is, a hasam pedig fáj, nem is kicsit. kezdek álmos lenni, ó.
vágyom egy kis friss levegőre, hogy valahol odakint ülhessek a sötétben, sok emberrel körülvéve, beszélgetve.
lassú house számokat hallgatok, amik kissé mosolygóssá teszik ugyan a hangulatom, de nem változtatnak azon, hogy legszívesebben rádőlnék a billenytűzetre és aludnék egy hattalmasat!
holnap veszek egy nagy tábla csokit, meg hozzá zacskós oké! kakaót, leülök a gátra, nézni fogom az előttem elzúgó vizet, aztán csak lézengek. éppen ma, meg tegnap, tegnapelőtt, azelőtt, satöbbi panaszoltam, hogy nincs mire emlékeznem a nyárból, pedig nemsoká július.

egy kis ínycsiklandozás!





2011. június 25., szombat

soon back


gondolkodtam, sokat.
szigorítok a bejegyzéseken, tömörítek, már amennyire lehet.

nem akarlak titeket itthagyni, olyan aranyosak vagytok :)

ma szépséges napom volt.
minden rendbe jött, mióta utoljára itt jártam és bejegyzést alkottam, boldog vagyok, egyszóval. Ivánka az én életem.

a hajam elszoktattam a fésüléstől, hihetetlen.
holnap Gégénél leszünk, szülinapon.
nagyot alszom, és mosolygok.

2011. június 23., csütörtök


szeretném bejelenteni drágák, hogy beszüntetem a blogírást.
köszönöm, hogy voltatok nekem.
adieu!

kérdezni lehet.
bármikor változhat a döntésem. ki tudja.

amikor majd eljönnek a régen várt csodák - ne felejts el akkor majd kérlek gondolni rám


mostanában nagyon furcsákat álmodom, amiknek határozott közük van a jövőhöz. hihetetlen belegondolni, hogy minden kis álom, minden kis foszlány valamely módon valóra vált. megtörtént. szó volt róla.
ma nem álmodtam jót.
mindig felriadtam, hol az álmok miatt, hol pedig a házunk előtt elszáguldó autók okozta ricsaj miatt, amit hangosabbá tett a nyitott ablak.

vannak olyan pillanatok, amik a jövőre utalnak - ma délután meghallottam egy régebbi dalt, ami mindig könnyeket csalt a szemembe, mégis mindig ott volt, mikor szomorú voltam. és este megint ezt kellett hallanom. már akkor éreztem, hogy valami nem lesz jó.
nem olyan régen Ivánnál nézegettem a szóbeli tételeket, néhányon pedig egy kissé megragadt a szemem - hát nem pont azt a hármat húzta?
és még sorolhatnám, de abbahagyom, mielőtt hülyének néznek.

nem akarok ma csinálni az égvilágon semmit, csak itthon lenni, gubbasztani a szobában és filmeket nézni, vagy nekiállni takarítani. az angoltól meg már herótom van.

boldog hét hónapot, Drága.

2011. június 22., szerda

kócos kis romantika tejfogával a szívembe mart


nem akarok semmit csinálni, csak nézni ki a fejemből és gondolkodni azon, mennyire szerencsétlen vagyok, mit csinálhatnék jobban, miért olyan taszító jellemem van, miért követem el ugyanazokat a hibákat újra és újra.
próbálok tartózkodni, próbálok mosolyogni és közben sírni odabent, szidni magam, másokat, mindenkit, az életet, a tragédiákat, a gonosz és mennyországi szerelmeket, a szép emlékeket, a csúnya, kárörvendőket.
aludni sem tudnék most. nem tudok milyen zenét hallgatni, nincs kedvem holnap angolra pocsékolni a reggelemet. legszívesebben most fognám magam, kimennék a szabadba, kiülnék valakivel, akár még egy vad idegen, mégis normális személlyel is egy padra, vagy akárhova beszélgetni, vodkát inni, cigizni, sorra gyártani a csikkeket, mindent kibeszélni magamból, úgy, hogy valaki előtt beszélhessek sírva, az elvékonyodott, elcsökevényesedett hangomon, anélkül, hogy szégyellném magam, hogy őszinte lehessek.
teljesen ki vagyok borulva. még soha nem éreztem magam ennyire meggyötörtnek és szomorúnak, mint amilyen most vagyok.
félek.
a tudatlanságba süllyedtem, sikoltanék, toporzékolnék és zokognék, hogy valamit tudjak, hogy egy icipicit képben legyek...
két mondat annyira a szívembe mart, hogy megszólalni sem tudtam.

valaki mentsen meg...
ments meg.
nem érted, hogy...?
neked: a ... egy régebbi, hosszabb üzenetemben összefoglaltak gyűjteménye.

kispál-féle szívrablás



Hülye voltál, elmondom magamnak, majd ha ez elmúlik
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már
Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen
És most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály.

Pont az az egy, az az egyetlen darabja, az kéne
Elvinném, s ha nem akar meghalni, a többi jön el érte
A szíve egy dobozba, bársony közé raktam
És kopognak, aki az ajtóban áll, én meg örülök, hogy itt vagy

- Gyere be, mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan
- Mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van
- Azt nem adom, mert te azt örökbe adtad! - szólok mérgesen
S becsapom az ajtót, felőlem meghalhat

Aztán megbánom: tessék a sajátom, nesze az itt van
Dobogjon az benned, szolgálja életed, amíg van
Hülye voltál, mondom majd, ha ez elmúlik
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már

Hülye voltál, mondom én majd
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már

2011. június 21., kedd

complete write-off


akarok egy csókot
egy hosszú, szenvedélyes, romantikus, elaprózott csókot, lágy mozdulatokkal, szoros öleléssel, sóhajokkal, szuszogással megpecsételve, benyúlni a ruha alá, simítani a puha bőrt a háton, cirógatni, szeretni, összebújni.....

most!

kibebaszott mérges vagyok.
mindjárt ölök.
kiszakadt a hintaszéktől a cicanadrágom.
fffffffffuuuu.
semmit nem lehet vele kezdeni, az a legrosszabb :(
levezetem a feszültséget, megyek aztán veszek egy fürdőt.
aztán megint ölök.

2011. június 20., hétfő

just lay your head

jó lenne visszakapni a fényképezőgépem. (ez csak zárójeles)

ma, ahogy bicikliztem reggel a napsütésben a vasútállomásra, a kilenc óra hetes vonathoz indulva, élveztem azt, ahogy a nap kiégeti a szemem, azt, ahogy a szélDőlt összekócolja a frufrum, ahogy a táskámtól kigombolódik közvetlen a mellemnél a pólóm, ami tökéletes belátást biztosított - az amúgy kietlen kövesúton, amit búza és kukoricatábla fog közre - a melleimhez.
egyébként ennek ellenére élveztem az utat.
azt, ahogy táncoltatta a búzaszálakat a szél, ahogy az útszéli pipacsokat, és a táblák fölött elszálló madarakat figyeltem, miközben egy kicsit szabadnak, mégis magányosnak éreztem magam. jó érzés volt, pedig.
angolon voltam délelőtt, egy héten keresztül járni lehet, pótórákra. nem mintha annyira szükségem lenne rá, de legalább valahogy eltöltöm a délelőttöt, és egy kicsit jobban összekapom magam a nyelvvizsgára augusztusban.
jelen pillanatban is nyár lázban égek. szerdán ha minden jól megy, valószínűleg strandra megyünk, és én már most az outfitemen töröm a fejem, meg azon, hogy hogy fog alakulni. remélhetőleg visítozni fogok az örömtől, de a hajam nem lehet vizes.
akkor ölök.

ó, megemlíteni való még a tegnap estém.
ííííííííííííííiiirdatlanul romantikus volt, még most is mosolygok, ha eszembe jut. régen volt már velem ilyen a kis barna, és már hiányzott, jól esett.
egyszerűen imádom.
ha egy szóval lehetne kifejezni az életem értelmét - tényleg nyálasan hangzik, de - ő az.
szeretem, szeretem, szereteem!

2011. június 19., vasárnap

insignificant troubles

sokféle érzés kavarog most bennem. valami állandó kétségbeesés, és félelem, szomorúság, hitetlenség, epekedő szerelem, és még sok más, furcsa, megfogalmazhatatlan érzület. talán egy kis félelem is.
egyszerűen sírhatnékom van. próbálom vissza-visszatartani, de nem megy. erőlködöm, aztán meglátom, mi lesz belőle. remegek, közben viszont keserűen mosolygok. hihetetlen, hogy ilyen vagyok, egyszerűen beleőrülök a tudatlanságba.
nem tudok mit kezdeni magammal.
az éjszaka rosszat álmodtam. arra keltem fel, hogy meleg van, izzadok és zihálok. el sem tudom dönteni, milyen érzelemmel lehet azokat az össze-vissza, kusza álmokat jellemezni. sírtam benne, zokogtam a földre zuhanva, valaki nevét kiáltottam. egy olyat is átéltem, hogy mikor felkeltem, elfogott a szomorúság, mert rájöttem, hogy ez valójában nem történt meg, és úgy érzem, semmi nincs rendben.


nyitva van az ablak, áramlik be a kellemetlen, mégis friss levegő. odakint egészen hideg van, június közepéhez képest. a hajam vizes, kissé már kezd megszáradni, göndör tincsekben omlik a vállamba.
a körmöm megint pirosra lakkoztam, de ez a lakk semmit sem ér.

tegnap évzárón Muha elájult. az volt az egyik legsokkolóbb látvány, amit átéltem. rettenetesen ijesztő volt, látni, ahogy a földre csattan, aztán ott hörög, az orrából folyik a vér...
először fel sem fogtam, hogy ő az.
hihetetlen rossz érzés volt pont egy olyan embert látni olyan magatehetetlenül, akit szeretek.
remélem, jól vagy, te kis csipogós! :)

szomorú vagyok, jelen pillanatban életképtelen.
csodálkoznivaló? nem.
hiányzik egy kis szeretet, egy kis babusgatás.
*sóhaj*

2011. június 17., péntek

burns like glowing embers


ma kissé elvarázsolódott napban lehetett részem.
a reggel folyamán énekpróbára! kellett mennem, ahol Grépával kitűntünk a tömegből, mint mindig, azzal a nemnormális röhögésünkkel.
délelőttt voltam unokatestvéremmel és keresztszüleimmel Szolnokon, vásárolni. örömmel jelenthetem ki, hogy szinte mindenki megbámult az utcán, ami rohadtul kellemes - a faszt - érzés volt. talán a kalapom volt a ludas. Zoltánnal meg halálra röhögtük magunkat, betértünk a Kenveloba, kapkodtuk a felsőket - szuper leárazás volt, csak lestünk - majd kiszaladtunk, át egyenesen egy másik boltba. imádtam!:D

gazdagodtam egy eperkrém színű tank-toppal, amin audrey hepburn figyel, macskafejjel helyettesítve, és a kihagyhatatlan - pávatollas fülbevaló!!! (nem költekeztem sokat, most arra a szintre értem, hogy - majd. mily meglepő!)
istenem, ezért epekedtem már vagy egy éve. el tudjátok képzelni, mennyire szerelmes vagyok belé. :)
a délutánom Ivánból állt, mosolyogtam végig, kissé cicássá változtam és a változatosság kedvéért nagyobb késztetést éreztem az iránt, hogy ölelgessem és nyúzzam. amitől persze néha frászt kap, de úgy sokkal élvezetesebb. :)

holnap meg kelhetek hatkor.
most ennyivel tudok szolgálni.

2011. június 16., csütörtök

keep calm, baby - don't run away from problems


egészen eluralkodott felettem az alkotói láz. hihetetlen, mennyire pörgök, mennyire energiával teljesnek érzem magam, mennyire jó kedvem lett csak úgy hirtelen.
teli vagyok ötletekkel.
elhatároztam, hogy az évzáró utáni hivatalos nyár-megkezdtével minden nap képeket fogok csinálni az adott napomról, aztán szelektálom őket. más szóval - fotónaplót vezetek, lehet, hogy ide is besűrítek majd egy-két képet.
rohadt sok változáson töröm a fejem. hihetetlen, hogy mit ki nem tud hozni az emberből ez az egész nap egyedül itthon tevékenykedés. (én ma reggel egy kissé elaludva, 11 óra 24 perckor felkelve megágyaztam, járkáltam a házban, megettem kettő apró pirítóskenyeret, elmosogattam, sepregettem odakint, felporszívóztam mindenhol, kádat súroltam, tétlenkedtem, közben meg gondolkodtam.) elgondolkodtam azon, miket fogok csinálni nyáron, ami többek között rajzolást fog takarni, és néhány ékszer készítését. azon, hogy milyen programokat szervezek magamnak, és hogy kikkel töltöm azt az időt, amikor a szerelmem és a barátaim dolgoznak.
de legalább nem unatkoztam úgy, mint tegnap délelőtt.

nem is meséltem el a tegnap estémet.
Ivánommal ellátogattunk a régi házukhoz, és kissé kiakadtunk a látványtól. a fű magasra felnőve, gazok, békák ugráltak az udvarban szerte-széjjel. kicsit nosztalgiáztunk, bejártuk a területet, én megpróbáltam valahogy bejutni a házba, de nem sikerült. aztán felfedeztük hátul az eperbokrokat, amik roskadoztak a milliónyi epertől.
nem kell mondani, mit műveltünk - belevetettük magunkat, és lelegeltük, teliszedtünk egy kisebb tálat. aztán megbeszéltük, hogy később visszatérünk, mert maradt még rengeteg eper.
otthon pedig a lépcsőn ülve a hátsó teraszon, néztük egy kicsit a holdfogyatkozást, nevettünk, haraptunk, verekedtünk, és DE NEM MA :)
imádlak, te bolond!

unusual entries

csináltam már olyat, hogy képekben ismertettem azt, hogy mire vágyom rettentően ebben a pillanatban?
nem.

akkor tehetek kivételt.






















2011. június 15., szerda

?


ma konkrétan rájöttem, hogy az égvilágon semmit sem csináltam. de komolyan. egész nap ültem és néztem magam elé, néztem ezt a kissé koszos, lapos kis monitort, ásítoztam, rohangáltam a házban, néha nekifogtam enni valami apróságot, leültem, lekapartam öntudatlanságomban a körömlakkomat, dühös lettem magamra, filmek után kutattam, kiültem hátra, a hintaszékben ringattam magam és vágyakoztam egy eseményteljes délután felé, nem sok mindenkivel beszéltem, másszóval teljesen elzártam magam a civilizáció és a nyár eseményei elől.
hihetetlen.
ha ez fog folyni egész nyáron, én beleszaladok nevetve a késbe, ha csak nem öl meg előbb maga az unalom.
aztán még jól ki is röhögi a szenvedésemet.
holnap talán elmegyek és meglátogatom Gergő fiút, ő úgy is annyit tud dumálni, hogy az ember szóhoz sem jut. ha mi összekerülünk, még egy óra is kevés, hogy mindent alaposan kitárgyaljunk.
aztán majd meglátjuk, mi sül ki a nyaramból...

teljesen elegem van a mai napomból.
meg magamból.
azt hiszem, beleőrültem az unalomba.

2011. június 14., kedd

need some opinion


ehhez mit szóltok?
múltkor alkottam. tudom, tudom, nagyon természetfeletti, és még befejezetlen, de összességében bennem kelt egy régebbi elégedettség-féleséget.

You’re stranger so

Ott álltam a Cruentus előtt. Rettegtem, attól, hogy megint ott voltam, szerintem még a remegés is elfogott. De nem csak egyszerűen féltem, ó, dehogy. A hely egyáltalán nem volt félelmetes, sem a benne lapuló lények. Nem attól féltem, hogy mi lehet ott, ahhoz már túl jól ismertem ott mindent. Mindössze tartottam a véleményektől. Féltem attól, mit fognak gondolni rólam az ottaniak, ha feltűnik nekik a jelenlétem.

Hogy Libby csak úgy eltűnt hirtelen három éve, mikor azelőtt szinte minden egyes napját ott élte és töltötte, csak nem alkalmazotti szinten.

Állandó vendég voltam, mindenkit ismertem, mindenkivel beszélő viszonyba kerültem, megszerettem egy pár embert. Aztán hirtelen minden ok nélkül eltűntem számukra.

Túl sok emlék fűzött engem ahhoz a helyhez. Túl sok mindent éltem át ott. Túl sokat köszönhettem a klubnak. Rettentően sokat.

Az aprócska szövetballonkabátom zsebébe tettem a kezem, fáztam. Odakint a szeptember eleji átlagos időjáráshoz képest roppant hideg volt. Szinte jeges szél fújt, de ez nem volt akadály a klub látogatottságának. Rengetegen áramlottak mind be, mind ki az ajtóján, elmentek mellettem, hol vihogva, hol részegen, hol mintha mi sem történt volna.

A Cruentus roppant népszerű hely volt. Mindig is nagy befolyással bírtak a klub vezetői, talán emiatt. Talán azért, mert egy bordélyház volt, vegyítve bárrésszel, ki tudja. Talán azért, mert bármi megtörténhetett ott, üzletek lebonyolítását is nyugodtan folytathatták ott, befolyt a klub a feketepiacra is, drogot is vehettek ott azok, akik tudták, kitől vehetik meg, hogy ez ne derülhessen ki később. Talán, mert alakváltók voltak a dolgozók.

Az emberek nagyrészt ezért kezdték látogatni a klubot, mikor tudomást szereztek a létezéséről. Hajtotta őket a mérhetetlen kíváncsiság, na meg a perverzió. Milyen lehet egy alakváltóval? Hihetetlen, milyen szexuális igényeik vannak az embereknek. Régebben Daquan mindig mesélt nekem arról, milyen extrém dolgokat kértek tőle. Olyanokat, amiket emberektől biztos nem kaphatnak meg.

Igen, az alakváltók bizonyultak a legjobb szeretőknek. Jobbak voltak, mint a vámpírok, hiszen ők egy cseppet sem voltak hidegek, és ami a legfontosabb – éltek. Emberiek voltak, viszont az embereket is leelőzték – erősebbek voltak, hevesebbek, jobban teljesítettek náluk és az átlagéletkoruk természetes elhalálozással egy jó húsz évet rávert az emberekre.

Én ilyen szempontból nem tudtam eldönteni, mi voltam, ember-e, vagy valamilyen természetfeletti figura, de az utóbbira tippeltem. A képességemnek köszönhetően én is bármit le tudtam másolni, amit a természetfeletti lények tettek. Jól jártam.

Mély levegőt vettem, majd beléptem az ajtón. Én kerestem magamnak a bajt, igen. Én voltam az idióta, aki idejött.

Meglepetten vettem észre, hogy az ajtóval szemben az apró előszoba előtt – mert a Cruentus-t javarészt egy ősrégi, elhagyatott házból alakította ki néhány vértigris a tizenkilencedik század elején, arra a célra, amiként most szolgált - két biztonsági őr állt, elállva a szabad utat a mókához.

Ez a változás biztosan Cosmo ideje alatt történt. Ő megnyitotta a Cruentus kapuit bárki számára, ezzel csökkentette a klub színvonalát, én így véltem. És nem voltam egyedül az álláspontommal. Már ha egy bordélyháznak lehet színvonala.

Emlékeztettem magam, hogy meg kell ölnöm Cosmo-t a közeljövőben. A tervem még mindig labilis volt, de tudtam, hogy már csak egy kicsike csiszolás hiányzik, és akkor lemészárolom a patkányt. Förtelmes halála lesz. Először leláncolom ezüsttel, letuszkolok a torkán egy ezüstgolyócskát, hogy végigmarja a belső szerveit, ezüst-oldatot itatok vele, aztán megkínzom még jobban, ha ennél jobban lehet, hogy végül könyöröghessen a haláláért. És én még annál is tovább fogom kínozni. De az is lehet, hogy az ezüst előbb végez vele. Nem gond. Csodálatos örömet fog nekem okozni vele bárhogy is.

Mindenki utálta, rettegtek tőle a gyengébbek. Ő volt az alakváltó-történelem legalávalóbb, legmocskosabb korcsa.

Magabiztos léptekkel indultam meg a biztonsági őrök felé. Hemzsegtek az emberek mindenfelé odabent, energiaáramlatot zúdítva rám. Rengetegen voltak, de én könnyedén átsiklottam a tömegen.

Otthon voltam. Nagyon régen éreztem ehhez viszonyítható érzést, ezért igyekeztem megfürdeni benne. Igazán soha nem volt otthonom.

Milyen ironikusan nevetséges, hogy pont egy bordélyházat, egy kuplerájt tekintek otthonomnak!

Otthonos szagok, érzések vettek körül, hatalmas elszabadult energiák cirógatták a bőrömet, amit még talán az emberek is érezhettek. Bömbölt a zene odabent, hallottam az előszobából is.

Ismerősen sötét volt, félhomály, a terem aprócska falai agyagszínben játszottak, indiántollakkal, egzotikus faliszőnyegekkel fedték őket, csak a megfelelő hatás kedvéért. Mikor a kétajtós szekrények elé értem, bájosan elmosolyodtam. Roppant aprócskának éreztem magam hozzájuk képest, de ez soha nem volt nekem akadály.

Vonzó. Magamra öltöttem ezt a képességet. Imádtam ezt a mintát. Mindenki engem nézett, mindenki engem akart, fürödtem a tekintetekben, az imádatokban és a csodálatokban.

Róka voltam. Egy sunyi, ravasz dög.

És a biztonsági őrök egyáltalán nem voltak képzettek. Elég volt nekik egy icipici, ártatlan mosoly, egy félénk ugye, bemehetek? – és már elbűvölve el is álltak az utamból. Ahogy én ezt el is vártam. Az egyik még végig is simított a karomon, aztán felhörgött a gyönyörűségben.

Kinyitották előttem a hatalmas ajtót, amelybe tigriseket faragtak, majd beléphettem a Cruentus igazi, vad világába.

Megcsapott a jellegzetes szag. Lehunytam a szemem, mélyen beszippantottam az illatot, majd átadtam magam neki.

Tigrisszag volt mindenhol. Nem is éreztem más állatot a közelben, csak tigriseket, ők elnyomták a többi lehetséges vérállat szagát. Több száz tigris volt az épületben, én pedig megborzongtam. Otthon, édes otthon.

Üvöltött a zene. Rögtön körülvett milliónyi ember, testük rángatózott mellettem a tánctéren, mámorba kerültek ezen a helyen. Bacchus csodákat tudott tenni mindig.

Egyből megszűntettem a vonzóságomat, amint emberek közé kerültem. Nem akartam mást, mint beleolvadni a tömegbe, elvegyülni köztük. Folyamatosan felengedtem, ahogy az otthon érzése bejárta a testem. Mintha hazatértem volna, minden olyan ismerős és megfelelő volt számomra.

Ezért imádtam én a Cruentus mesés világát.

Itt is ugyanazok a terrakotta színek uralkodtak, mint amelyek kint az előtérben. A falon szintén indiántollak, tigrisbundák díszelegtek. A táncoló emberek mellett box sor húzódott, szintén dugig tömve emberekkel. Valahol hátul, egy boltíves rész után kezdődött a klub mókarésze, nekem oda kellett eljutnom, de előbb kötelességem volt lejelentkezni.

A tánctér kellős közepén egy pódium állt, amin egy sztriptíztáncosnő vergődött a zene egzotikus, vonagló ritmusára. Hm. A Cruentus-ban mindenki így kezdi. Aztán vagy sztriptíztáncos marad, vagy kiküzdi magát az élre.

A legelső dolog, ami szembetűnt nekem, az a bárpult volt, ami körül vagy rengeteg ember zsúfolódott össze.

Sóhajtottam egyet. Ajaj. Nehéz dolgom lesz.

Megindultam az üres kis téren, de így is át kellett magam verekednem az asztalok között, amik szokás szerint zsúfolásig teltek. Tömérdek ember töltötte itt ma is az éjszakáját.

Igyekeztem nem törődni másokkal, csak egyenesen haladtam a bár felé. A zene ritmusára lépkedtem, de már nem voltam olyan magabiztos. Úgy éreztem, sokan néznek engem. Megborzongtam a beképzelt tekintetektől, és odafurakodtam a bárpulthoz.

Céleste volt a csapos még mindig. Az igazi madámforma, az, akit az ember el tud képzelni egy bordélyházba.

Francia javasasszonyként és jósnőként ismerték. Csodaszép maradt még időskorára is, madárcsontú volt, vékony arccal, alig ráncosodott. Gyönyörű, hófehér bőre volt, göndör, fekete, hosszú haja, ragyogó sötétbarna szemei, amelyeket mindig erősen kihúzott, olyan volt, mintha azokkal a szemekkel a vesédig tudott volna hatolni, mintha egy pillantással mindent megtudott volna rólad. És ki tudja, szerintem képes is volt erre.

Jobb fülében hatalmas pávatoll ékesedett, a balban egy fekete pontfülbevaló. Nyakában ehhez passzoló gyöngysor, amihez pávazöld, csipkézett inget viselt, ami alig takart valamit. Alá egy sötétebb topot vett fel, csuklóira számtalan fekete karkötőt aggatott, amik megcsörrentek, mikor felemelte a kezét, hogy szippantson egyet a cigarettájából.

Amikor meglátott engem, arcán megjelent egy széles mosoly. Széttárta a karjait, karkötői csak úgy csilingeltek.

- Á, visszatért a tékozló fiú, a bárunk legszebbje! – a hangja erős, mély és rekedt, karakteres, meglátszik rajta a napi több doboz cigaretta. Habár már vagy harminc éve Amerikában élt, még mindig érezhető volt a hangján a francia akcentus egy kissé, de ez csak még szebbé tette az amúgy is minden tekintetben gyönyörű nőt.

Kilépett, hatalmas, tizenöt centis, fekete combközépig érő platformcsizmájában a bárpult mögül, és a mellkasára vont.

Én meg csak nevettem, és viszonoztam az ölelését. Kínos szituáció - talán, ha a válláig elértem, elveszett az arcom a fekete hajtömegben, amelynek enyhén cigi szaga volt, de a legnagyobb részt töménytelen mennyiségű, virágillatú parfümszag áramlott belőle.

Világéletemben imádtam ezt a nőt. Olyan volt nekem, mintha az anyám lett volna, mindig is úgy gondoskodott rólam, menedéket és otthont biztosított nekem, mikor nem volt hol laknom, én pedig példaképként tekintettem rá. Olyan akartam lenni, mint ő.

Talán kicsit olyan is lettem.

És most is, úgy bújtam hozzá, mint egy boldog kisgyerek, aki viszontlátja az anyját.

- Úgy vártam már, hogy vasárnap legyen, és eljöjj végre! – A cigijét a szájába kapta, majd az arcomat a vörösre lakkozott körmű kezei közé fogta. Szélesen mosolygott rám mélypiros rúzsos szájával. – Nem voltál itt ezer éve!

- Ne haragudj, Céleste – sóhajtottam. – Szerintem ennek te is nagyon jól tudod az okát. – Lehajtottam a fejem, ő pedig elkomorodott.

- Persze, hogy tudom, Libby, persze, hogy tudom, én mindennel tisztában vagyok, jobban, mint akár te lehetsz, ezt pedig te tudod nagyon jól. – Aztán nyoma sem lett az arcán borúnak, ismét magához szorított, én pedig nyikkantam egyet. – Ha ezt a többiek megtudják, körbeünnepelnek téged, Husika, imádni fogják, hogy itt vagy! – nevetett. – Jaj, nem engedlek el, olyan régen ölelgettelek már meg!

Olyan boldog voltam, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Itt újra körbevettek azok az emberek, akik régen a világot jelentették nekem. És még most is, persze.

- Nem mertem eddig idejönni, nem tudom, mit gondoltak volna rólam, Céleste – suttogtam. Lehunytam a szemem, és már megint roppant közel álltam a bőgéshez, ami idegesített. – Daquan-hoz jöttem. Megmondanád neki, hogy fogadjon?

- Már szóltam neki, Kicsikém – emlékeztetett rá, hogy előre látta, hogy jönni fogok. Ja, persze. – De még egy picit, csak egy icipicit hadd élvezzem ki, hogy itt vagy! – sipította, és éreztem, hogy folynak a könnyei.

Ezért átfontam a karjaim a derekán.

- Jaj, Céleste, nyugodj meg, ígérem, vissza fogok még jönni hozzád, és te is annyiszor látogathatsz meg, ahányszor csak akarsz! – bíztattam mosolyogva.

Ő erre rám nézett a hatalmas, könny áztatta szemeivel, és láttam az arcán azt az igazi, önfeledt boldogságot, ami néha érte el őt régebben. Ilyenkor rám tört valami furcsa, illogikus érzés, én is boldog lettem, az összezavarodottságom és az ijedtségem ellenére is.

- Lányom, hihetetlen üresnek tűnik ez az egész kúria nélküled. Amikor elmentél, minden teljesen megváltozott.

Leszegtem a fejem, képtelen voltam belenézni azokba az éjsötét, szarkalábas szemekbe, amelyek engem vizslattak. Úgy éreztem, mindenkit elárultam, amikor elmentem. De persze, biztosan túl tették magukat rajtam.

- Ne haragudj rám, Céleste. Egyszerűen nem bírtam már.

A szavamba vágott, megfogta a vállaimat, és a tekintete egészen szigorúvá változott.

- Lezártuk, elmondtam nekik még aznap mindent. Lányom, én mindent láttam a jövőben, láttam azt a ködös utat, amire tévedni fogsz, láttam azt az összezavarodottságot, ami ér majd, azt a kegyetlenséget, amit próbálsz magadban létre hozni, tettetni azt, amilyen nem vagy, az embereket, az érzéseket, a gyilkosságaidat, az űrt, ami benned keletkezett. Végig szemmel tartottalak, és ahogy tudtam, vigyáztam rád, igyekeztem tenni azt, amit eddig is elkövettem érted. – A szavai hihetetlen belehasítottak a lelkembe. Hiányzott már ez nekem, hogy valaki anyáskodjon felettem, hiszen olyan céltalan lélek voltam ezen a földön, bolyongtam, kerestem magam, és hiába tagadom, nem tudtam elérni azt, amire vágytam.

Egy dolog volt, amit sziklaszilárdan akartam, amióta elmentem innen – visszajönni. Mert az ember nem egykönnyen képes elfelejteni az otthonát.

Remegve hunytam le a szemeimet és éreztem Céleste ujjait a vállamon. Nem tudtam egy szót sem szólni, és ezt ő is pontosan tudta – ismert már, mint a rossz pénzt, tudta, hogy kell velem bánni.

Rengeteg gondolatom volt, amelyeket elmondhattam volna neki, de nem tettem, jobbnak tartottam, ha nem árasztom el őt az összevisszaságokkal, amelyeket akkor képes lettem volna az első zavarban összehozni.

Lehullott a keze a vállamról, a szemem kinyílt, és ránéztem. Nem hallottam mást, csak a dübörgő, elvont zenét, ami betöltötte a klubbot, és a vérem zúgását a fülemben.

Céleste rám mosolygott.

- Neked rengeteg dolgod van mára, Libby.

Visszatartottam a lélegzetem, úgy néztem rá. Folytatta:

- Ezt majd máskor megbeszéljük. Most menj fel Daquanhoz, ott van a szobája, ahol emlékszel rá.

Ahogy felfelé lépkedtem a téglaszínű lépcsőn, furcsa érzés fogott el. Valami meghatározatlan vett a birtokába. Nem voltam képes mást csinálni, csak vakon bámulni előre, és tettetni azt, hogy magabiztos vagyok. Hallgattam a cipőm koppanásait, átfontam a karjaim a testem körül és szeltem a lépcsőfokokat.

Aztán kicsivel később rájöttem, hogy rettegek. Az utam végtelenül hosszúnak tűnt még a régi, roppant ismerős szobáig. Olyan volt, mintha a falak összemosódtak volna előttem, és csak mentem volna arra, amerre a lábam vitt, vég nélküli utakon keresztül. Viszont még koromsötétben is képes lettem volna eljutni hozzá, egyetlen egy elbukás vagy megingás nélkül. Mintha visszakerült volna az életem a rendes színhelyére.

Sokan megbámultak. Új kurvák, akiket még csak nem is ismertem. Voltak ott ribancok, a rosszabbik változatból, akiken meglátszik, micsodák. Az egyik haja kócos volt, száján elkenődött a vörös rúzs, ruhája összeszedetlen, a mocskos semmirekellő rétegben lelhető fel, aki nemrég kerülhetett be ide. A falnak dőlt, platformcsizmája sarkán billegett, látszott rajta, hogy csak azért jött elő, mert hallotta a pletykát, hogy megjelent itt valaki új, mégis régebbi törzsvendég, anélkül, hogy tudta volna, ki a franc vagyok én. Úgy végignézett rajtam, hogy szinte el is szégyelltem magam, pedig nem abból a fajtából való vagyok, Inkább csak egy megvető, lekezelő mosolyt vetettem felé és mellőztem a provokációt.

Rettegtem attól, hogy összefutok régi ismerősökkel. Cesart szerettem volna a legjobban elkerülni. Ő mindig elterelte a figyelmem a maga merő cukorfalatságával, a vonzóságával, olyan vonzereje volt, aminek halandó ember nem tudott ellenállni. Talán olyasmivel rendelkezett, amit én is a gyűjteményem közt tudhattam. És őt ismerve, ezt bizonyára ki is használta. Rettegtem attól, hogy összefutok olyan régi ismerősökkel, akik zokon vették, hogy elmentem. Régi ellenségekkel, akikkel soha nem ápoltam jó viszonyt.

Hihetetlen érzés kerített a hatalmába. Az ember azt gondolná, attól félek, mi lapulhat a sötétben, mi az, ami megölhet, milyen szörnyetegekkel, vagy gyilkosokkal kerülök szembe, de tévednie kell. A legjobban a múlttól féltem, és a csalódástól. A két dolog pedig együtt képes volt leamortizálni az egész lényem.

Aztán elértem az ajtót. Meglepődtem az ismerősségétől, nem ezt vártam. Azon felül, azt hittem, bátor leszek. Haragudtam magamra, azért, mert ennyire gyáva voltam, amiért legszívesebben szembe is köptem volna magam.

A szívem a torkomban dobogott, még picit hezitáltam, hogy megfutamodjak-e vagy sem. Csak néztem az ajtóra, és vártam talán valamiféle csodára. Lehet, hogy arra, hogy elnyel a sötétség, hogy felrobban minden, vagy valami kinyúl a sötétségből és bekebelez.

Lehet, hogy megvilágosodtam.

Rám tört valami ésszerű érzés, az futott végig az agyamon, hogy Uram isten, mi a faszért szarozok ennyit?! Ő a múlt, őt már lezártam az elmémben.

Na meg én vagyok a tökös Libby Graison.

És egy határozott mozdulattal, a bátorságtól megdélcegülve bekopogtam.

Igyekeztem a lehető legnagyobb pókerarcomat felvenni, hogy semmit ne tudjon leolvasni rólam, ha meglát. A jobb lábam keresztbe vetettem a balon - az utóbbi időben rászoktam erre a furcsa, féloldalas állásra -, és az apró, szürke szövetkabátom zsebébe tettem a kezem. Vártam.

Nem is kellett sokáig totojáznom. Az ajtó pár másodpercen belül kinyílt, ott állt előttem Daquan.

Meglepődtem azon az érzésen, ami akkor végigfutott a testemen.

Hatalmasat lüktettem, egész lent.

Hihetetlenül nézett ki.

Az arcán elégedettség tükröződött, mikor rám nézett. Szájából szokás szerint cigaretta lógott ki, féloldalas mosoly ült az komisz ábrázatán. A napbarnított bőrét izzadtságcseppek tarkították a halántékánál, fekete fürtjei kócosan, szerte széjjel álltak, félmeztelen volt, megmutatva nekem tökéletesen izmos felsőtestét. Nem viselt semmi mást, csak egy fekete farmert, ami alól a hasán kikandikáltak az apró, fekete szőrszálak, amelyek végigvezettek egészen a köldökéig.

Pont az a furcsa illat áradt felőle, amit régebben megszoktam.

- Céleste egész pontosan megjósolta, mikor jössz – kivette a cigit a szájából, bal középső és hüvelykujja közé fogta, majd rám fújta a füstöt.

Nem kívántam reagálni rá. Álltam a tekintetét, egy darabig farkasszemet – vagy inkább tigrisszemet – néztem az olajzöld szemekkel.

- Hajlandó vagy beszélni velem, Daquan? – kérdeztem tárgyilagosan.

A herceg szemöldöke egészen a magasba szaladt. Kissé meglepetten nézett rám, én pedig megpróbáltam magamban erre a reakcióra legyűrni egy mosolyt.

- Mi ez az objektivitás?

calmed inside


az ágyamon fekszem, megintcsak. alattam van Pál - megintcsak. szegénykém teljesen ki van lapulva már, de olyan jó érzés reggel felkelni, és látni, hogy ott van mellettem az ágyban az az ütött-kopott medve, és olyan, mintha ő is csak aludna mellettem.
nyitva van az ajtóm, érzem, ahogy apa tusfürdőjének illata beáramlik. sötét van, elborult az ég, esni fog az eső. a fák össze-vissza hajlonganak, táncoltatja őket a szél, úgy, mint ahogy a függönyömet is a nyitott ablakon keresztül.
kellemes érzés ez a nyári eső. olyan paradoxot biztosít az időben, hogy jó érzést kelt bennem. már rá is kezdett az ég dörögni, az eső pedig cseperegni.
annyira szeretem hallgatni azt, ahogy kopog a tetőn. vagy szimplán kiülni a teraszra, nézni, ahogy leszakad az ég, érezni az illatot.

van egy majdnem hogy biztos programom nyárra, ami ha eszembe jut, boldog leszek és elfog az az izgatott, jellegzetes öröm.
rájövök, hogy alig várom.

köszönöm a sok, gyarapodó rendszeres olvasót! :)<3

2011. június 13., hétfő


az ágyamon fekszem, a fejem alatt a medvém, kissé kilapult állapotban, a hajam kócos, sehogy sem néz ki, utálom ilyenkor. a körmöm valami furcsa inspiráció által feketére lakkozottak, a szobámban pedig tegnap egészen rendet raktam. kicsit valahogy most furcsán érzem magam. a lustaság komoly problémákat okozott nekem a nem is olyan régen elkövetkezett napokban. azon gondolkodom, hogy el kellene olvasnom valamiféle könyvet. írnom, mert van pár tervem és gondolatom, amiket szívesen megosztanék. talán mosolyogni, képeket csinálni. azt is terveztem a kis fejemben, hogy a közeljövőben sütök és főzök, de ugyan mi valósult meg belőle?
néha elgondolkodom azon, hogy milyen jó lenne már saját életet élni, saját házzal, amit úgy alakítasz ki, ahogyan te szeretnéd, azt csinálsz ott, amit akarsz. fejben tervezgettem, mi milyen lesz. ezt az elhatározást erősen irányította a tegnapom.
Iván továbbra is megbabonáz.
meglepő? nem hinném.
kijelenthetem, egy hét után sikerült visszatérnem a blogomra. vicces. hihetetlen, mennyire eluralkodott rajtam a lustaság, így a nyár bekövetkeztével.
nem is érzem igazán, hogy nyár van. valahogy még fel kell fognom, hogy innentől kezdődik a szabadság, a meleg, a vízpart, a barátok, a szerelem, a partik.

2011. június 6., hétfő

kisstibi és a csík ott lesz a Csángón!!!!!!!!!!!!!!!
atyaúristen, mekkorát tombolunk!

you are not useless

ma megbarátkoztam a hivatalos nyelvvizsgával alaposabban, átkutattam a vizsgaidőpontokat, megnéztem a véleményeket - oké, az egy dolog, hogy voltam az úgynevezett "tehetségkutató versenyen", és megcsináltunk az osztállyal hébe-hóba vagy hat feladatsort, de az mégis más -, meg úgy beleástam magam az egészbe. nehogy már pofára essek, mert lusta voltam venni a fáradtságot, és megnézni az időpontokat, végül ne sikerüljön időben jelentkeznem. azt hiszem, akkor két héten keresztül vertem volna a fejem a falba a saját hülyeségemen röhögve közben. úgyis mindent az utolsó pillanatokra halasztok.
inkább elkerülöm ezt a témát.
megjegyezném így kissé halkabban, hogy rettenetesen fosok a nyelvvizsgától.

elhatároztam, hogy kreatívkodásba fogok kezdeni az elkövetkező napokban. az alábbi tevékenységeket fogom űzni, ha támad hozzájuk a szeszélyem és a lustaságom mellett kedvem: lehet, hogy belevetem magam a festészetbe, rajzolok portrékat, csinálok magamnak kitűzőket vagy fülbevalókat. olyan büszke lennék magamra, hogy az vajmi' hihetetlen!

Iván késik, több mint egy órát.
durcás leszek estére, van egy olyan sejtésem.
továbbra is a szezonális nyár-lázban égek.
már csak négy nap van az iskolából.
aztán én esküszöm(!) annyit partizok, amennyit csak a szervezetem bír.

2011. június 5., vasárnap

régebbi életkép, mikor még a pipa is egyben volt.

megjegyezném, most így mellékesen és gyorsan, hogy

ma rohadtul boldog voltam.
több dolog is szerepet játszott ebben. egyszerűen imádtam a mai napot a zivatarosságával, és az utána következő forró napsütésével együtt.
úsztam a szerelemben, a boldogságban, és az elégedettségben, többek között.
elöntött a nyár érzet, és jól esett.
nem említve azt a tényt, hogy már csak ezt a hetet kell valahogy kibírnom abban a szutyokban.
kaptam pénzt is, és máris azon kattog az agyam, miket fogok abból venni.
a legelső, legjobban áhított dolog az egy fekete fürdőruha, meg netán fekete körömlakk.
vágyom még egy kalapra is, de ez már mellékes.

ha az egész napomat összegezni kéne
erre már régóta vágytam, hogy bekövetkezzen.

2011. június 4., szombat

rest your head now little girl, you’re on your way now, open your mind up to the sky and fly away now


válasszál.

az ágyamon fekszem, a félhomályban, enyhén megvilágított falakkal. a rizslámpa tökéletesen kiemeli a barna falaim szépségét. érdekes, úgy érzem, ebben a kellemes színösszeállításban megtaláltam önmagam.
a hajam vizes, a medvémet, Pált, begyömöszöltem az állam alá, az ablakom tárva nyitva tátong, de csalódott vagyok, mert nem hallok tücsökciripelést. a takarót a fenekemre húztam, és küszködök az alvás ellen, de tőlem ez megszokott, úgy sem fogom sokáig bírni. zavar az, ahogy a háttérben szól a tévé, azok a sikítások, amik elhagyják a szerencsétlen, több tíz éves, apró készüléket. meguntam, odamentem és egy határozott mozdulattal kikapcsoltam.
jól éreztem magam ma egész álló nap. volt persze egy-két kisebb, jelentőségteljesebb kivétel, de azoktól az utóbbi napokban eltekinthetünk. rámtört az az érzés, hogy nyár van. komolyan beleéltem magam az egészbe, boldog lettem, kifejezetten elégedett is. rengeteg tervem van nyárra, elképzeléseim és ötleteim, és nagyon remélem, hogy ezeket sikerül is véghez vinnem majd.

jobban érzem magam, mint tegnap. rendbe jöttek a dolgaim, azt hiszem. nyugodt vagyok ezzel kapcsolatban. sodródom és általában hallgatok a megérzéseimre. ez a pár napocska, ami nem rég bekövetkezett, megtanított sok mindenre, többek között arra, hogyan alkalmazkodjam, és hogyan szeressek önzetlenül és tisztán, odaadóan, de arra is, hogyan legyek keményebb, határozottabb, elkötelezettebb és visszafogottabb is egyben.
most meg megint egy rosszindulatú bunkónak érzem magam. de néha komolyan elgondolkodom azon, mit lehet bennem szeretni, miért van olyan sok ember, akinek én fontos vagyok.

hihetetlen módon furcsán érzem magam, egyébként.
elég zavarodottan.

2011. június 1., szerda


ma tényleg azt hittem, hogy jó napom lesz.
reggel bevágtattam vizsgázni, izgultam, Gergő és Muhusom nyakán csüngtem, és rettegtem tőle.
aztán megcsináltam, they were amazed.
hazaérve nekiültem, hogy relaxáljak, jó kedvem volt attól, hogy úgy éreztem, rengeteg mindenre lesz időm, hogy boldog leszek és felszabadult.
erre darabokra törve heverek a padlón.