2011. június 22., szerda

kócos kis romantika tejfogával a szívembe mart


nem akarok semmit csinálni, csak nézni ki a fejemből és gondolkodni azon, mennyire szerencsétlen vagyok, mit csinálhatnék jobban, miért olyan taszító jellemem van, miért követem el ugyanazokat a hibákat újra és újra.
próbálok tartózkodni, próbálok mosolyogni és közben sírni odabent, szidni magam, másokat, mindenkit, az életet, a tragédiákat, a gonosz és mennyországi szerelmeket, a szép emlékeket, a csúnya, kárörvendőket.
aludni sem tudnék most. nem tudok milyen zenét hallgatni, nincs kedvem holnap angolra pocsékolni a reggelemet. legszívesebben most fognám magam, kimennék a szabadba, kiülnék valakivel, akár még egy vad idegen, mégis normális személlyel is egy padra, vagy akárhova beszélgetni, vodkát inni, cigizni, sorra gyártani a csikkeket, mindent kibeszélni magamból, úgy, hogy valaki előtt beszélhessek sírva, az elvékonyodott, elcsökevényesedett hangomon, anélkül, hogy szégyellném magam, hogy őszinte lehessek.
teljesen ki vagyok borulva. még soha nem éreztem magam ennyire meggyötörtnek és szomorúnak, mint amilyen most vagyok.
félek.
a tudatlanságba süllyedtem, sikoltanék, toporzékolnék és zokognék, hogy valamit tudjak, hogy egy icipicit képben legyek...
két mondat annyira a szívembe mart, hogy megszólalni sem tudtam.

valaki mentsen meg...
ments meg.
nem érted, hogy...?
neked: a ... egy régebbi, hosszabb üzenetemben összefoglaltak gyűjteménye.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése