2011. június 14., kedd

need some opinion


ehhez mit szóltok?
múltkor alkottam. tudom, tudom, nagyon természetfeletti, és még befejezetlen, de összességében bennem kelt egy régebbi elégedettség-féleséget.

You’re stranger so

Ott álltam a Cruentus előtt. Rettegtem, attól, hogy megint ott voltam, szerintem még a remegés is elfogott. De nem csak egyszerűen féltem, ó, dehogy. A hely egyáltalán nem volt félelmetes, sem a benne lapuló lények. Nem attól féltem, hogy mi lehet ott, ahhoz már túl jól ismertem ott mindent. Mindössze tartottam a véleményektől. Féltem attól, mit fognak gondolni rólam az ottaniak, ha feltűnik nekik a jelenlétem.

Hogy Libby csak úgy eltűnt hirtelen három éve, mikor azelőtt szinte minden egyes napját ott élte és töltötte, csak nem alkalmazotti szinten.

Állandó vendég voltam, mindenkit ismertem, mindenkivel beszélő viszonyba kerültem, megszerettem egy pár embert. Aztán hirtelen minden ok nélkül eltűntem számukra.

Túl sok emlék fűzött engem ahhoz a helyhez. Túl sok mindent éltem át ott. Túl sokat köszönhettem a klubnak. Rettentően sokat.

Az aprócska szövetballonkabátom zsebébe tettem a kezem, fáztam. Odakint a szeptember eleji átlagos időjáráshoz képest roppant hideg volt. Szinte jeges szél fújt, de ez nem volt akadály a klub látogatottságának. Rengetegen áramlottak mind be, mind ki az ajtóján, elmentek mellettem, hol vihogva, hol részegen, hol mintha mi sem történt volna.

A Cruentus roppant népszerű hely volt. Mindig is nagy befolyással bírtak a klub vezetői, talán emiatt. Talán azért, mert egy bordélyház volt, vegyítve bárrésszel, ki tudja. Talán azért, mert bármi megtörténhetett ott, üzletek lebonyolítását is nyugodtan folytathatták ott, befolyt a klub a feketepiacra is, drogot is vehettek ott azok, akik tudták, kitől vehetik meg, hogy ez ne derülhessen ki később. Talán, mert alakváltók voltak a dolgozók.

Az emberek nagyrészt ezért kezdték látogatni a klubot, mikor tudomást szereztek a létezéséről. Hajtotta őket a mérhetetlen kíváncsiság, na meg a perverzió. Milyen lehet egy alakváltóval? Hihetetlen, milyen szexuális igényeik vannak az embereknek. Régebben Daquan mindig mesélt nekem arról, milyen extrém dolgokat kértek tőle. Olyanokat, amiket emberektől biztos nem kaphatnak meg.

Igen, az alakváltók bizonyultak a legjobb szeretőknek. Jobbak voltak, mint a vámpírok, hiszen ők egy cseppet sem voltak hidegek, és ami a legfontosabb – éltek. Emberiek voltak, viszont az embereket is leelőzték – erősebbek voltak, hevesebbek, jobban teljesítettek náluk és az átlagéletkoruk természetes elhalálozással egy jó húsz évet rávert az emberekre.

Én ilyen szempontból nem tudtam eldönteni, mi voltam, ember-e, vagy valamilyen természetfeletti figura, de az utóbbira tippeltem. A képességemnek köszönhetően én is bármit le tudtam másolni, amit a természetfeletti lények tettek. Jól jártam.

Mély levegőt vettem, majd beléptem az ajtón. Én kerestem magamnak a bajt, igen. Én voltam az idióta, aki idejött.

Meglepetten vettem észre, hogy az ajtóval szemben az apró előszoba előtt – mert a Cruentus-t javarészt egy ősrégi, elhagyatott házból alakította ki néhány vértigris a tizenkilencedik század elején, arra a célra, amiként most szolgált - két biztonsági őr állt, elállva a szabad utat a mókához.

Ez a változás biztosan Cosmo ideje alatt történt. Ő megnyitotta a Cruentus kapuit bárki számára, ezzel csökkentette a klub színvonalát, én így véltem. És nem voltam egyedül az álláspontommal. Már ha egy bordélyháznak lehet színvonala.

Emlékeztettem magam, hogy meg kell ölnöm Cosmo-t a közeljövőben. A tervem még mindig labilis volt, de tudtam, hogy már csak egy kicsike csiszolás hiányzik, és akkor lemészárolom a patkányt. Förtelmes halála lesz. Először leláncolom ezüsttel, letuszkolok a torkán egy ezüstgolyócskát, hogy végigmarja a belső szerveit, ezüst-oldatot itatok vele, aztán megkínzom még jobban, ha ennél jobban lehet, hogy végül könyöröghessen a haláláért. És én még annál is tovább fogom kínozni. De az is lehet, hogy az ezüst előbb végez vele. Nem gond. Csodálatos örömet fog nekem okozni vele bárhogy is.

Mindenki utálta, rettegtek tőle a gyengébbek. Ő volt az alakváltó-történelem legalávalóbb, legmocskosabb korcsa.

Magabiztos léptekkel indultam meg a biztonsági őrök felé. Hemzsegtek az emberek mindenfelé odabent, energiaáramlatot zúdítva rám. Rengetegen voltak, de én könnyedén átsiklottam a tömegen.

Otthon voltam. Nagyon régen éreztem ehhez viszonyítható érzést, ezért igyekeztem megfürdeni benne. Igazán soha nem volt otthonom.

Milyen ironikusan nevetséges, hogy pont egy bordélyházat, egy kuplerájt tekintek otthonomnak!

Otthonos szagok, érzések vettek körül, hatalmas elszabadult energiák cirógatták a bőrömet, amit még talán az emberek is érezhettek. Bömbölt a zene odabent, hallottam az előszobából is.

Ismerősen sötét volt, félhomály, a terem aprócska falai agyagszínben játszottak, indiántollakkal, egzotikus faliszőnyegekkel fedték őket, csak a megfelelő hatás kedvéért. Mikor a kétajtós szekrények elé értem, bájosan elmosolyodtam. Roppant aprócskának éreztem magam hozzájuk képest, de ez soha nem volt nekem akadály.

Vonzó. Magamra öltöttem ezt a képességet. Imádtam ezt a mintát. Mindenki engem nézett, mindenki engem akart, fürödtem a tekintetekben, az imádatokban és a csodálatokban.

Róka voltam. Egy sunyi, ravasz dög.

És a biztonsági őrök egyáltalán nem voltak képzettek. Elég volt nekik egy icipici, ártatlan mosoly, egy félénk ugye, bemehetek? – és már elbűvölve el is álltak az utamból. Ahogy én ezt el is vártam. Az egyik még végig is simított a karomon, aztán felhörgött a gyönyörűségben.

Kinyitották előttem a hatalmas ajtót, amelybe tigriseket faragtak, majd beléphettem a Cruentus igazi, vad világába.

Megcsapott a jellegzetes szag. Lehunytam a szemem, mélyen beszippantottam az illatot, majd átadtam magam neki.

Tigrisszag volt mindenhol. Nem is éreztem más állatot a közelben, csak tigriseket, ők elnyomták a többi lehetséges vérállat szagát. Több száz tigris volt az épületben, én pedig megborzongtam. Otthon, édes otthon.

Üvöltött a zene. Rögtön körülvett milliónyi ember, testük rángatózott mellettem a tánctéren, mámorba kerültek ezen a helyen. Bacchus csodákat tudott tenni mindig.

Egyből megszűntettem a vonzóságomat, amint emberek közé kerültem. Nem akartam mást, mint beleolvadni a tömegbe, elvegyülni köztük. Folyamatosan felengedtem, ahogy az otthon érzése bejárta a testem. Mintha hazatértem volna, minden olyan ismerős és megfelelő volt számomra.

Ezért imádtam én a Cruentus mesés világát.

Itt is ugyanazok a terrakotta színek uralkodtak, mint amelyek kint az előtérben. A falon szintén indiántollak, tigrisbundák díszelegtek. A táncoló emberek mellett box sor húzódott, szintén dugig tömve emberekkel. Valahol hátul, egy boltíves rész után kezdődött a klub mókarésze, nekem oda kellett eljutnom, de előbb kötelességem volt lejelentkezni.

A tánctér kellős közepén egy pódium állt, amin egy sztriptíztáncosnő vergődött a zene egzotikus, vonagló ritmusára. Hm. A Cruentus-ban mindenki így kezdi. Aztán vagy sztriptíztáncos marad, vagy kiküzdi magát az élre.

A legelső dolog, ami szembetűnt nekem, az a bárpult volt, ami körül vagy rengeteg ember zsúfolódott össze.

Sóhajtottam egyet. Ajaj. Nehéz dolgom lesz.

Megindultam az üres kis téren, de így is át kellett magam verekednem az asztalok között, amik szokás szerint zsúfolásig teltek. Tömérdek ember töltötte itt ma is az éjszakáját.

Igyekeztem nem törődni másokkal, csak egyenesen haladtam a bár felé. A zene ritmusára lépkedtem, de már nem voltam olyan magabiztos. Úgy éreztem, sokan néznek engem. Megborzongtam a beképzelt tekintetektől, és odafurakodtam a bárpulthoz.

Céleste volt a csapos még mindig. Az igazi madámforma, az, akit az ember el tud képzelni egy bordélyházba.

Francia javasasszonyként és jósnőként ismerték. Csodaszép maradt még időskorára is, madárcsontú volt, vékony arccal, alig ráncosodott. Gyönyörű, hófehér bőre volt, göndör, fekete, hosszú haja, ragyogó sötétbarna szemei, amelyeket mindig erősen kihúzott, olyan volt, mintha azokkal a szemekkel a vesédig tudott volna hatolni, mintha egy pillantással mindent megtudott volna rólad. És ki tudja, szerintem képes is volt erre.

Jobb fülében hatalmas pávatoll ékesedett, a balban egy fekete pontfülbevaló. Nyakában ehhez passzoló gyöngysor, amihez pávazöld, csipkézett inget viselt, ami alig takart valamit. Alá egy sötétebb topot vett fel, csuklóira számtalan fekete karkötőt aggatott, amik megcsörrentek, mikor felemelte a kezét, hogy szippantson egyet a cigarettájából.

Amikor meglátott engem, arcán megjelent egy széles mosoly. Széttárta a karjait, karkötői csak úgy csilingeltek.

- Á, visszatért a tékozló fiú, a bárunk legszebbje! – a hangja erős, mély és rekedt, karakteres, meglátszik rajta a napi több doboz cigaretta. Habár már vagy harminc éve Amerikában élt, még mindig érezhető volt a hangján a francia akcentus egy kissé, de ez csak még szebbé tette az amúgy is minden tekintetben gyönyörű nőt.

Kilépett, hatalmas, tizenöt centis, fekete combközépig érő platformcsizmájában a bárpult mögül, és a mellkasára vont.

Én meg csak nevettem, és viszonoztam az ölelését. Kínos szituáció - talán, ha a válláig elértem, elveszett az arcom a fekete hajtömegben, amelynek enyhén cigi szaga volt, de a legnagyobb részt töménytelen mennyiségű, virágillatú parfümszag áramlott belőle.

Világéletemben imádtam ezt a nőt. Olyan volt nekem, mintha az anyám lett volna, mindig is úgy gondoskodott rólam, menedéket és otthont biztosított nekem, mikor nem volt hol laknom, én pedig példaképként tekintettem rá. Olyan akartam lenni, mint ő.

Talán kicsit olyan is lettem.

És most is, úgy bújtam hozzá, mint egy boldog kisgyerek, aki viszontlátja az anyját.

- Úgy vártam már, hogy vasárnap legyen, és eljöjj végre! – A cigijét a szájába kapta, majd az arcomat a vörösre lakkozott körmű kezei közé fogta. Szélesen mosolygott rám mélypiros rúzsos szájával. – Nem voltál itt ezer éve!

- Ne haragudj, Céleste – sóhajtottam. – Szerintem ennek te is nagyon jól tudod az okát. – Lehajtottam a fejem, ő pedig elkomorodott.

- Persze, hogy tudom, Libby, persze, hogy tudom, én mindennel tisztában vagyok, jobban, mint akár te lehetsz, ezt pedig te tudod nagyon jól. – Aztán nyoma sem lett az arcán borúnak, ismét magához szorított, én pedig nyikkantam egyet. – Ha ezt a többiek megtudják, körbeünnepelnek téged, Husika, imádni fogják, hogy itt vagy! – nevetett. – Jaj, nem engedlek el, olyan régen ölelgettelek már meg!

Olyan boldog voltam, hogy legszívesebben elsírtam volna magam. Itt újra körbevettek azok az emberek, akik régen a világot jelentették nekem. És még most is, persze.

- Nem mertem eddig idejönni, nem tudom, mit gondoltak volna rólam, Céleste – suttogtam. Lehunytam a szemem, és már megint roppant közel álltam a bőgéshez, ami idegesített. – Daquan-hoz jöttem. Megmondanád neki, hogy fogadjon?

- Már szóltam neki, Kicsikém – emlékeztetett rá, hogy előre látta, hogy jönni fogok. Ja, persze. – De még egy picit, csak egy icipicit hadd élvezzem ki, hogy itt vagy! – sipította, és éreztem, hogy folynak a könnyei.

Ezért átfontam a karjaim a derekán.

- Jaj, Céleste, nyugodj meg, ígérem, vissza fogok még jönni hozzád, és te is annyiszor látogathatsz meg, ahányszor csak akarsz! – bíztattam mosolyogva.

Ő erre rám nézett a hatalmas, könny áztatta szemeivel, és láttam az arcán azt az igazi, önfeledt boldogságot, ami néha érte el őt régebben. Ilyenkor rám tört valami furcsa, illogikus érzés, én is boldog lettem, az összezavarodottságom és az ijedtségem ellenére is.

- Lányom, hihetetlen üresnek tűnik ez az egész kúria nélküled. Amikor elmentél, minden teljesen megváltozott.

Leszegtem a fejem, képtelen voltam belenézni azokba az éjsötét, szarkalábas szemekbe, amelyek engem vizslattak. Úgy éreztem, mindenkit elárultam, amikor elmentem. De persze, biztosan túl tették magukat rajtam.

- Ne haragudj rám, Céleste. Egyszerűen nem bírtam már.

A szavamba vágott, megfogta a vállaimat, és a tekintete egészen szigorúvá változott.

- Lezártuk, elmondtam nekik még aznap mindent. Lányom, én mindent láttam a jövőben, láttam azt a ködös utat, amire tévedni fogsz, láttam azt az összezavarodottságot, ami ér majd, azt a kegyetlenséget, amit próbálsz magadban létre hozni, tettetni azt, amilyen nem vagy, az embereket, az érzéseket, a gyilkosságaidat, az űrt, ami benned keletkezett. Végig szemmel tartottalak, és ahogy tudtam, vigyáztam rád, igyekeztem tenni azt, amit eddig is elkövettem érted. – A szavai hihetetlen belehasítottak a lelkembe. Hiányzott már ez nekem, hogy valaki anyáskodjon felettem, hiszen olyan céltalan lélek voltam ezen a földön, bolyongtam, kerestem magam, és hiába tagadom, nem tudtam elérni azt, amire vágytam.

Egy dolog volt, amit sziklaszilárdan akartam, amióta elmentem innen – visszajönni. Mert az ember nem egykönnyen képes elfelejteni az otthonát.

Remegve hunytam le a szemeimet és éreztem Céleste ujjait a vállamon. Nem tudtam egy szót sem szólni, és ezt ő is pontosan tudta – ismert már, mint a rossz pénzt, tudta, hogy kell velem bánni.

Rengeteg gondolatom volt, amelyeket elmondhattam volna neki, de nem tettem, jobbnak tartottam, ha nem árasztom el őt az összevisszaságokkal, amelyeket akkor képes lettem volna az első zavarban összehozni.

Lehullott a keze a vállamról, a szemem kinyílt, és ránéztem. Nem hallottam mást, csak a dübörgő, elvont zenét, ami betöltötte a klubbot, és a vérem zúgását a fülemben.

Céleste rám mosolygott.

- Neked rengeteg dolgod van mára, Libby.

Visszatartottam a lélegzetem, úgy néztem rá. Folytatta:

- Ezt majd máskor megbeszéljük. Most menj fel Daquanhoz, ott van a szobája, ahol emlékszel rá.

Ahogy felfelé lépkedtem a téglaszínű lépcsőn, furcsa érzés fogott el. Valami meghatározatlan vett a birtokába. Nem voltam képes mást csinálni, csak vakon bámulni előre, és tettetni azt, hogy magabiztos vagyok. Hallgattam a cipőm koppanásait, átfontam a karjaim a testem körül és szeltem a lépcsőfokokat.

Aztán kicsivel később rájöttem, hogy rettegek. Az utam végtelenül hosszúnak tűnt még a régi, roppant ismerős szobáig. Olyan volt, mintha a falak összemosódtak volna előttem, és csak mentem volna arra, amerre a lábam vitt, vég nélküli utakon keresztül. Viszont még koromsötétben is képes lettem volna eljutni hozzá, egyetlen egy elbukás vagy megingás nélkül. Mintha visszakerült volna az életem a rendes színhelyére.

Sokan megbámultak. Új kurvák, akiket még csak nem is ismertem. Voltak ott ribancok, a rosszabbik változatból, akiken meglátszik, micsodák. Az egyik haja kócos volt, száján elkenődött a vörös rúzs, ruhája összeszedetlen, a mocskos semmirekellő rétegben lelhető fel, aki nemrég kerülhetett be ide. A falnak dőlt, platformcsizmája sarkán billegett, látszott rajta, hogy csak azért jött elő, mert hallotta a pletykát, hogy megjelent itt valaki új, mégis régebbi törzsvendég, anélkül, hogy tudta volna, ki a franc vagyok én. Úgy végignézett rajtam, hogy szinte el is szégyelltem magam, pedig nem abból a fajtából való vagyok, Inkább csak egy megvető, lekezelő mosolyt vetettem felé és mellőztem a provokációt.

Rettegtem attól, hogy összefutok régi ismerősökkel. Cesart szerettem volna a legjobban elkerülni. Ő mindig elterelte a figyelmem a maga merő cukorfalatságával, a vonzóságával, olyan vonzereje volt, aminek halandó ember nem tudott ellenállni. Talán olyasmivel rendelkezett, amit én is a gyűjteményem közt tudhattam. És őt ismerve, ezt bizonyára ki is használta. Rettegtem attól, hogy összefutok olyan régi ismerősökkel, akik zokon vették, hogy elmentem. Régi ellenségekkel, akikkel soha nem ápoltam jó viszonyt.

Hihetetlen érzés kerített a hatalmába. Az ember azt gondolná, attól félek, mi lapulhat a sötétben, mi az, ami megölhet, milyen szörnyetegekkel, vagy gyilkosokkal kerülök szembe, de tévednie kell. A legjobban a múlttól féltem, és a csalódástól. A két dolog pedig együtt képes volt leamortizálni az egész lényem.

Aztán elértem az ajtót. Meglepődtem az ismerősségétől, nem ezt vártam. Azon felül, azt hittem, bátor leszek. Haragudtam magamra, azért, mert ennyire gyáva voltam, amiért legszívesebben szembe is köptem volna magam.

A szívem a torkomban dobogott, még picit hezitáltam, hogy megfutamodjak-e vagy sem. Csak néztem az ajtóra, és vártam talán valamiféle csodára. Lehet, hogy arra, hogy elnyel a sötétség, hogy felrobban minden, vagy valami kinyúl a sötétségből és bekebelez.

Lehet, hogy megvilágosodtam.

Rám tört valami ésszerű érzés, az futott végig az agyamon, hogy Uram isten, mi a faszért szarozok ennyit?! Ő a múlt, őt már lezártam az elmémben.

Na meg én vagyok a tökös Libby Graison.

És egy határozott mozdulattal, a bátorságtól megdélcegülve bekopogtam.

Igyekeztem a lehető legnagyobb pókerarcomat felvenni, hogy semmit ne tudjon leolvasni rólam, ha meglát. A jobb lábam keresztbe vetettem a balon - az utóbbi időben rászoktam erre a furcsa, féloldalas állásra -, és az apró, szürke szövetkabátom zsebébe tettem a kezem. Vártam.

Nem is kellett sokáig totojáznom. Az ajtó pár másodpercen belül kinyílt, ott állt előttem Daquan.

Meglepődtem azon az érzésen, ami akkor végigfutott a testemen.

Hatalmasat lüktettem, egész lent.

Hihetetlenül nézett ki.

Az arcán elégedettség tükröződött, mikor rám nézett. Szájából szokás szerint cigaretta lógott ki, féloldalas mosoly ült az komisz ábrázatán. A napbarnított bőrét izzadtságcseppek tarkították a halántékánál, fekete fürtjei kócosan, szerte széjjel álltak, félmeztelen volt, megmutatva nekem tökéletesen izmos felsőtestét. Nem viselt semmi mást, csak egy fekete farmert, ami alól a hasán kikandikáltak az apró, fekete szőrszálak, amelyek végigvezettek egészen a köldökéig.

Pont az a furcsa illat áradt felőle, amit régebben megszoktam.

- Céleste egész pontosan megjósolta, mikor jössz – kivette a cigit a szájából, bal középső és hüvelykujja közé fogta, majd rám fújta a füstöt.

Nem kívántam reagálni rá. Álltam a tekintetét, egy darabig farkasszemet – vagy inkább tigrisszemet – néztem az olajzöld szemekkel.

- Hajlandó vagy beszélni velem, Daquan? – kérdeztem tárgyilagosan.

A herceg szemöldöke egészen a magasba szaladt. Kissé meglepetten nézett rám, én pedig megpróbáltam magamban erre a reakcióra legyűrni egy mosolyt.

- Mi ez az objektivitás?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése