2011. július 31., vasárnap

love me tender, love me true


nyugtalan és szomorú voltam egész éjszaka, még tudat alatt is. forgolódtam és nyöszörögtem...
aztán valahogy csak eltelt az este, az álmokkal, amikre nem nagyon emlékszem. a tegnap estémen görcsölt a hasam és szédültem. be kell valljam, rosszul voltam és a padlón éreztem magam.
de hát majd megoldódik - ebben reménykedem. vagy nem... - ebbe meg végképp bele sem tudok gondolni.

este hét van és jól telt a mai napom eddig.
remélem, az estével valahogy mégjobb lesz.
anyáék délután egykor hirtelen ötlettől vezérelve besétáltak a szobámba, és kijelentették, hogy elmegyünk abonyba, vadasparkba. hát a végén az történt, hogy ezerféle képet csináltam és büszkén kijelenthetem, hogy megsimogattam egy oroszlánt! nem túl puhák, de valahogy mégis azok. ezt rakjátok össze! az biztos, hogy egy életre megmarad!

a szerdai napomat Gréta és Szilvia társaságában töltöttem. insomniáztunk, isteni forrócsokit ittunk és beavattuk egymást mindenbe, amiről az utóbbi időben lemaradtunk. sétálgattunk az esőben, ruhát válogattunk - egyszóval volt egy csajszis délutánunk. én kitartóan járok fogorvoshoz korrigálásra, aztán nemsoká mosolyoghatok csodálatos fogszabályzóval, és reméljük, nem is fogok tudni átmenni egy ellenőrző kapun sem, mert mindig be fogok csipogni. oder nicht?
a hét csúcspontja a péntek esti Secret parti volt. ah. igen, imádtam, annak ellenére, hogy szarrá áztunk, és csurom vízként értünk haza. az biztos, hogy megmarad egy életre. a táncok, a részeg ismerősök, és a csomó ember, aki felszabadult állapotában neked esik egy trécselésre - te meg vagy tudod, ki az, vagy bólogatsz.

aztán ... nem részletezném a szombat estémet..
a vasárnapi viszont - ma 20-1.30... szerelmes volt. nagyon-nagyon.
hosszas beszélgetés, a ház előtti kis lépcsőn ücsörgés, cigifüstbe olvadás, csillaglesés, csendmentes szóáradat, vacogás, stólába burkolódzás, remegés, félelem és könnyek, lelkiismeret-furdalás és kitartásérzet, határozottság, eltökéltség, epekedő szerelem, szemlesütés, halkan elsuttogott szavak, óvatosan a másikra tekintés, sóhajok, csend, megegyezés, megkönnyebbülés, ölelés, apró, pici csókok, összebújás, kiskifli és nagykifli, egy meleg lehelet, ami a nyakad csiklandozza, mosoly, boldogság, szerelem... !

igyekszünk.

2011. július 28., csütörtök

lehet, hogy egy ideig nem hallotok felőlem
ne haragudjatok.

2011. július 25., hétfő


el fogok merülni a rajzolás világában.
kreatívkodok, kicsit.odakint hűvös szél fúj, az eső bármelyik pillanatban eleredhet.
semmi más dolgom
egyedül vagyokhát akkor?

These rides aren't working anymore.
Goodbye to this dead town, until the ice begins to thaw.


ez lett a végeredmény.

2011. július 24., vasárnap

mai napra csak ennyi:
ska bah dub ska bah da bee
ska bah dub ska bah di do

más embernek érzem magam!

2011. július 23., szombat

people are people



'cause you changed the way you kiss me...

tényleg kicsit elgondolkodtam szeptember felé. tudom, hogy tényleg nem vagyok normális ilyen téren (se). de jól esett. belegondoltam a hidegbe, a sálakba, a (bőr)kabátba, amit magad köré fogsz, a szélbe, ami lobogtatja a hajad, az esőbe, a vizes utakba, a pocsolyákba, a hulló, színes falevelekbe, a korai sötétségbe, a borult égbe, a kellemes sétákba, amiket ilyen időben a legjobb megejteni, a szőlőevésbe, a kakaóivásra, bent a meleg házban, a szerelmemre is gondoltam, mennyire különös érzést kelt bennem, amikor kapucnival látom a fején ilyen időszakokban, hogy mennyire... talán úgy kellene kifejeznem - érdekes érzést kelt bennem. leírhatatlan. belegondoltam abba a tipikus érzésbe, amit csak akkor érez az ember, ha ősz van. valami elmúlás, de mégis valami új kezdete, amit én kifejezetten szeretek.
nem említve a születésnapomat :)
én ebben az időszakban vagyok elememben.

tegnap egy ideig nem voltam boldog- sőt. ahogy ott csücsültem az asztalon és babráltam az épp a kezembe eső tárgyakkal - egy hajgumival és két csattal - úgy éreztem, menten meghalok. de azután igyekeztem erős lenni - hiszen annyiszor neveztek már engem gyengének, meg kellett mutatnom, hogy nem vagyok az - és a sarkamra álltam. vettem egy nagy levegőt, nekitámaszkodtam a problémának, és az én kicsi kezeimmel ellöktem. talán erőfeszítésembe került, talán nem. de tulajdonképpen, ott, akkor, mikor szemben ücsörögtem vele a földön, már feladtam minden reményem, egyszerűen beletörődtem. vagyis próbáltam azt mondani, hogy beletörődtem, közben nem így volt.
de akkor tényleg erősnek éreztem magam és büszke voltam, mert nem ejtettem könnyeket, amikor nem kellett, sikerült magabiztosnak mutatnom magam.
aztán valahogy minden átváltott jóba, a nagy beszélgetés után, aztán még jobba, majd még jobba.
ah, tulajdonképpen csak nem akarom őt elveszíteni.

zavarosnak tűnik?
az is!

most az ablakom alatt ülök és figyelem, hogyan hullanak alá az apró esőcseppek az égből. a borult ég most is megvan, egyre közeledik. ó te jó ég, már csak egyetlen hónap van hátra a nyári szünetből...
az idő repül.
most vagyunk nyolc! hónaposak


szeretem!
és mindig is szeretni fogom.

kis királyfim a vártornyában.
mindig ilyen boldog mosolyt szeretnék látni az arcodon.

2011. július 22., péntek

i was always careless as a child


He said to lose my life
or lose my love
That’s the nightmare
I’ve been running from

ú, de elfogadnék egy ilyet!

ó, micsoda nosztalgia-hangulatba keveredtem! végiglapoztam a blogom, a régebbi bejegyzéseimen mosolyogtam/szörnyülködtem, a régi, kellemes zenéimet hallgatom, és eszembe jutnak róluk a nem oly régi kellemes/kellemetlen emlékeim.
más szóval - vegyes, de mégis jó emlékek keringenek az agyamban, és immár nem is tudom, hanyadik napja, de fázom, szóval vastag pulcsiba burkolóztam és zokniba bújtattam a lábam. a hajam már nagyjából megszáradt, és örömmel jelenthetem ki, hogy egész nyugodt vagyok. már megvan a délutáni elfoglaltságom is, aztán meglátjuk, hogy alakul a napom!
aztán még mellékesen - igaz, hogy még csak 22 nap van odáig, de - félek a nyelvvizsgától.
omg, szégyen!

hol vagytok, drága bloggerináim?
kevéske bejegyzést látok.
oké, ez az idő mindenkit tompít

2011. július 21., csütörtök

your daddy is rich, and your mommy goodlooking




olyan.... hideg van. főleg így, nyitott ablakkal és mezítláb. didergek. egy kis otthonosságra vágyom.
totálisan unottnak érzem magam, nem akarok mást, mint egy kellemes, nyugodt estét, finom illatokkal, egy kis kajcsival, valami jó filmmel, azzal, akit szeretek, szép csendesen összebújni éés... ennyi!
teljesen átjárt az ősz mámora. a borús idő, a szél, a sötétség. nyomott a hangulat, én pedig jelen pillanatban teljesen ELÉGEDETLEN vagyok magammal. szigorú tekintettel nézek a monitorra, félszegen. kicsit félek, de nem tudom, mitől. ma elöntött a szeptemberi érzés, rémisztő volt. hát mit csináltam, apró kis unalmamban? felmondtam minden iránti szolgálatot, letelepedtem a földre, törökülésbe, előpakoltam az akvarellceruzáimat, és nekikezdtem rajzolni. reméltem, hátha el tudok merülni a rajzolás örömében, de hamar feladtam néhány ceruzavonás után. rájöttem, hogy csak Icus, a mulya rajztanár óráin tudom ennyire beleélni magam. de az is talán a megfelelési, bizonyítási kényszer miatt van, hogy megmutathassam másoknak, hogy van legalább egy dolog, amiben tehetségesnek mondhatni engem.

hihetetlen mód jó lenne bevásárolni egyet, ruhákból jól betárazni.
majd valósítani lesz érdekes, még szeptember elején. ah!
most, hogy ez a hideg, őszi hangulat elöntött, a legjobban elhatározott dolog ruhavásárlás terén számomra, az nem más, mint beszerezni majd egy bőrdzsekit és egy fehér, hosszú sálat.

jelen pillanatban pedig hihhetetlen jól esne egy kis outside cofféban forrócsokit iszogatni és egy jót beszélgetni.

2011. július 20., szerda

black, black black is all you see

szarul vagyok. nagyon-nagyon szarul.
utálom azt, hogy az én szívembe olyan könnyen bele lehet taposni. hogy olyan könnyen irányítható vagyok, hogy olyan könnyen dirigálhatnak nekem, hogy a szememre vetik a hibáimat, hogy szinte leköpnek, semmibe vesznek és aztán ki tudja, röhögnek rajtam.
utálom, hogy ilyen kibebaszott naiv vagyok. hogy mindig csak a jót akarom az embereknek, aztán ők csak finoman átlépnek fölöttem és nevetve továbbvonulnak. ilyen érzés kerülget most.
miért van ez? hiába mondják ezt önsajnálatnak, igen is, így van ez az egész. nem hiszem, hogy ilyen lényegtelen lennék az embereknek, nem, ezt senki sem mondta. a múltkor elég jól fogalmaztam meg, azt hiszem, ott a suliudvarban, a lépcsőn ücsörögve a sötétben, a falnak vetve a lábam, tűnődve nézve az égen lévő felhők sötét játékát, a csillagokat keresve: engem nagyon könnyen meg lehet szeretni... de még könnyebb engem eldobni.
nem kérek erre az egészre megjegyzéseket, főleg nem rosszindulatúakat. talán meg kellene tanulnom kicsit, hogyan bánjak az érzelmeimmel. végül is, ilyen naivan, puhán nem megyünk semmire. egy ember ma már csak úgy tud érvényesülni, ha kemény és stabil pont.
bár, ha elgondolkodunk rajta, ez mindig is így volt.
annyiszor próbáltam ezen változtatni, de tényleg. egy kissé barátságosabbá vettem a figurát. aztán flegma voltam, és sötét színű ruhákat hordtam. voltam én bunkó és olyan is, aki mindig elhallgatta a véleményét. voltam gonosz, voltam nagyon a fellegekben járó, elengedtem az érzéseim és mindent kimondtam, amire gondoltam.
de minek néznek engem? engem nem lehet csak úgy kioktatni - nem, mert kibaszottul nem hagyom. olyankor a képzeletemben tüskéket növesztek, fújtatok és karmolok. az ember soha nem lehet elég biztos.


igen, ideges vagyok. mert annyira igyekszem őt újra visszakapni, hogy minden olyan legyen, mint régen, de ő nem engedi, és minden kedves és óvatos közeledés ellenére letámad.
kilenc évnek nem kellene csak úgy porba vesznie, szerintem...

odakint kiabálnak és sikítoznak, énekelnek a szomszéd kisgyerekek. mindössze 4 és talán 2 évesek, néha jó elhallgatni a zsibongásukat. az ablakom nyitva van, beáramlik rajta a friss, szinte már őszies levegő.
erre felé nagyon nagy vihar volt ma. arra ébredtem fel, hogy csörög a telefon, nyújtózkodtam, míg hallottam anya hangját befelé szűrődni, kinyitottam a szemem és elcsodálkoztam, milyen szokatlan sötétség volt odakint. aztán felpattantam, és láttam, milyen sötét az ég. a szél rengeteg fát kidöntött erre, láttam az ablakból, hogyan rángatta a vezetékeket, a fákat, hogyan zúdultak a jegek, a víz pedig mindent elöntött. remegett a lábam, de szerencsére itthon nem okozott nagy kárt, mindössze a hátul lévő fűzfa két ága ráesett a kocsira. viszont semmi baja nem lett.
most kapcsolták vissza az áramot, hálistennek.

fáradt vagyok, lelkileg is.
olyan őszies idő van odakint. hideg, borús ég, néhol már sárgás-barnás levelek, pedig még csak július vége van. én várom az őszt, kifejezetten őszi emberke vagyok, jöhet. elfogadnék most egy kakaót, jó sok tejszínhabbal, vagy egy jó meleg, különleges teát. esetleg egy jó könyvet is.
de még nem elég a nyárból. még közel sem hajtottam végre mindazt, amit akarok.

holnap műkörmöshöz megyek.
jézus.

2011. július 18., hétfő

for a little


rövid beszámoló.
csütörtökön hatalmasat buliztam Zolkáékkal. nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni velük :)
szombaton Lorkával, Judittal és Dottival Harry Pottert néztünk, plázáztunk, és rohadt jól éreztem magam. kiültünk az aréna-teraszra, mekiztünk, vásároltunk, aztán sikeresen végigbőgtük a filmet, pedig tudtuk úgy is, mi lesz. még több ilyet kellene csinálnom.
most pedig az ágyamon fekszem, Pálon, és True Bloodot olvasok a netnélküli időkben.
izgalmasak a napjaim, pedig esküszöm, próbálom őket azzá tenni...
ó, amúgy nyugodtan kereshetnek engem a drága barátaim, ha elérhetőek. . :) jólesne a kis lelkemnek.


oh, sok repdeső program, akár a legyek. de most nekem nehéz elkapni azokat a programokat.

holnap megyek fogorvoshoz, megint. hurráááá.

2011. július 14., csütörtök

it will be boring



bejelenteném, nem nagyon bővelkedem internyétben.
majd írok, ha lesz.
addig is, vigyázzatok magatokra, sziveim!

you are stranger so

írtam. sokat.
hiányzik Iván, pedig még csak tegnap ment el.
pénteket nekem!
már kezdek hunyorogni, de még nem vagyok teljesen álmos.
esti kis nyugodt zenével örvendeztetem magam.

az első részt itt találhatjátok
a második meg itt van-e!


Vállat vontam, és igyekeztem tartani a flegmaságom. Annyi mintát aggattam magamra, hogy teljesen ellenállóvá tettem magam ellene. Nem tudott belőlem semmit kiolvasni az érzelmeim alapján – olyan voltam neki, mint bármely halandónak egy másik ember. Talán ez egy kicsit össze is zavarta őt – ó, de nem baj. Nekem ez kifejezetten tetszett, imádtam egy kicsit kavargatni az embereket, míg én sziklaszilárd voltam és csak mulattam a reakcióikon.

- Beengedsz, vagy nem? – egy érzelemmentes mosolyt eresztettem meg felé, mire ő halkan félreállt az ajtóból, hogy utat nyithasson nekem.

Beléptem a házba, a szürke, platformos ultramagas sarkúm nagyot koppant a padlóján. Ismerős voltam a házában, régebben rengeteg időt töltöttem itt, volt, hogy napokig haza sem jártam.

De három év alatt rengeteg minden változott a házában. A bejárat előtt lévő kis folyosó a nappaliba vezetett, amiből három ajtó nyílt – az egyik, kissé távol volt, a folyosó előtti falon terült el. A fürdőszobába vezetett. Közvetlen mellette, a másik falon kilencvenfokos szöget zárt be vele egy másik bejáró, amely mögött az a szoba lapult meg, amelybe behordja a hozzá feljáró kéjenceket. A saját hálószobája nem messze volt, alig pár méterrel odébb. Oda még a bizalmas ismerősei közül sem juthat be mindenki.

Én abban a szobában kezdtem.

A nappali nem volt nagy, viszont teli volt bútorokkal és apróságokkal. Egy sötét színű bőrkanapé terült el középen, előtte egy hatalmas, indiai mintás szőnyeg, és egy fekete fa dohányzóasztal, ami teli volt cigis dobozokkal és rengeteg kacattal – többek között újságokkal és hamutartóval, meg még ki tudja, mivel. Az asztal mellett egy körülbelül egyméteres vízipipa terjeszkedett el.
Egy LCD tévé volt még a helyiségben, amit fekete polcok és hangfalak fogtak közre; rengeteg növény biztosította a szoba zöld, dzsungelszerű hangulatát, nem említve a fa szobrokat, és a falon lévő maszkokat. A legtávolabb eső sarokban helyet foglalt egy hatalmas állólámpa, a sötét függönnyel eltakart franciaablakok mellett.
Amióta nem jártam itt, a falakat terrakotta színre mázolta, a járólapokat pedig sötétbarna hajópadlóra cserélte.

- Ejha! – füttyentettem, majd helyet foglaltam a kanapéja kellős közepén. Kellemes volt, és kényelmes, és én rohadtul nem zavartattam magam. Bunkó módon átkapcsoltam határozott és önkiszolgáló üzemmódba. Viccesen éreztem magam, a kábé három perccel ezelőtti ijedtségemre gondolva.

Nem is tudom, mi ütött belém.

Daquan leült mellém, és rágyújtott a következő cigijére. Felrakta a lábát a kisasztalára, és átvetette az egyiket a másikon. Engem is megkínált cigarettával – elfogadtam.

Még mindig piros Marlborot szívott.

- Azt hiszem – szólalt meg hosszú csend után – van célja az érkezésednek. Magadtól ezer biztos, hogy nem jönnél el, ha csak nem vesz rá valami.

A hangjában nem véltem felfedezni semmiféle élt, egyszerűen csak kijelentette. Nem nézett rám, mereven bámult előre, barnás szemei nem fejeztek ki érzelmet. De a kezdeti jókedve határozottan eltűnt.

Nagyon furcsa volt őt viszontlátni. Hirtelen teljességgel felfogtam a helyzetem súlyát – Daquan mellett ültem, a régi, hatalmas szerelemem mellett, akit nem láttam három teljes éve. Akivel több évet töltöttem együtt, akit a világon a legjobban szerettem, legjobban függtem tőle, legjobban benne bíztam.

Eszembe jutott legtöbb pillanat, amit a régi, apró lakásomban töltöttünk, nevettünk, a kicsi, fehér kanapémon, amiken narancssárga és vörös párnák voltak, bort és kólát ittunk, esetleg vodkát, chipset ettünk, filmeket néztünk és összebújtunk. Nekiálltunk főzni az apró konyhában, ő nagyon vágta azt a témát, istenieket főzött, én viszont cseppet sem tudtam se főzőcskézni, se sütni. Azután egymást locsoltuk mosogatás közben.

Teljesen más embert csináltunk egymásból. Ő azelőtt hideg volt, vad és zabolázatlan, én pedig bizonytalan, beszámíthatatlan gyilkológép. Aztán mindketten megpuhultunk.

Mindig együtt voltunk. Minden egyes nap eljött hozzám, sokat aludt nálam, hogy ne érezzem magam olyan magányosnak. Szeretett teljes szívéből, úgy mosolygott rám, mint egy görög félisten, támaszt nyújtott nekem, mindig számíthattam rá, úgy, ahogy ő is rám.

Én pedig tervezgettem.

Pedig mindketten tudtuk, hogy olyan élettel, ami nekünk van, nem lehet közös jövőnk, bármennyire is mind a ketten szerettük volna együtt leélni az életünket. Tökéletesek voltunk együtt érzelmi szempontból. El tudtuk volna képzelni együtt a hátralévő éveinket. De mindkettőnk foglalkozása rizikós volt, és reálisan kellett döntenünk. Ez a két foglalkozás nem fért össze. Egy bérgyilkos és egy kurva, aki ráadásul vértigris is. Reálisan hangzik ez a családi idill mellé?

Persze, a kapcsolatunk teli volt izgalommal. Ismeretségeket szereztünk, hullákat ástunk el együtt, végignéztük, hogyan öl a másik – és ehhez hasonló finomságok egy normális párkapcsolat programjai és tulajdonságai mellett.

Miatta kezdtem el intenzívebben cigizni. Előtte csak naponta egy-két szállal szívtam, de miután minden nap láttam, hogy elszív szinte két dobozzal, rám is hatni kezdett. Állandóan körülvett a füst. Vízipipáztunk a szobában, játszottunk a füsttel, karikákat fújtunk, és én rájöttem, hogy mindez nekem nagyon jó. Kellemes. Lenyugodtam tőle, szerettem, és még a képességeimet is jobban tudtam uralni, ha füstréteg telepedett rájuk.

Sokat tanultam tőle.

Erre úgy ültünk egymás mellett, mint két idegen.

Ránéztem, és éreztem, hogy az arcomra önkéntelenül is egy szomorú, gondterhelt kifejezés ült ki. Szerettem volna leküzdeni ezt az érzést, eltűntetni a nyomokat az arcomról, tudni, hogy ő mire gondol, de nem voltam rá képes.

Felém nézett, és halványan elmosolyodott. Én pedig megszólaltam:

- Tudni akarom, miért akarsz csatlakozni a falkámhoz.

Daquan sejtelmesen mosolygott. Mintha sejtette volna, hogy ezt a kérdést fogom feltenni neki. A füstöt az orrán eregette ki, majd vállat vont.

- Bökdösi a kis csőröd, igaz, Libby? – mosolygott rám. – Amióta meghallottad, ott kint, azóta ezen gondolkodsz, igaz? Ez vett rá arra, hogy ide gyere.

Nem tudtam hirtelen, mit válaszoljak neki. Az lett volna a reális, ha felpattanok, leugatom, aztán elhúzok. De valahogy mégsem tettem. Valami furcsa ok folytán beszélni akartam vele, és maradni akartam még, akkor is, ha így viselkedik.

És ez neki is szemet szúrt.

Elnevette magát.

- Jaj, te amúgy semmit sem változtál az elmúlt évek alatt! Lehet, hogy még makacsabb lettél, csak megpróbálod palástolni előttem az érzelmeidet, kicsit higgadtabbnak mutatni magad! – hatalmasat szívott a cigarettájából, sokáig benntartotta, aztán lassan kifújta.

Direkt nem szólaltam meg. Legyűrtem mindenféle érzést, ami felszínre akart törni, hisz igaza volt, makacs vagyok, mint egy öszvér, de szerintem jót tesz az életemnek – megkímél rengeteg szenvedéstől és felesleges fejtörésektől.

Nem mellesleg, tényleg elfed mindenféle érzelmet.

- Válaszolnál a kérdésemre, Daquan? – néztem rá komolyan. – Ha elmondod nekem, és mindent megtudtam, amire kíváncsi vagyok, akkor megszabadulhatsz tőlem, rögtön el fogok menni. – Igyekeztem higgadt lenni, és sikerült is a hangomba is átvezetni azt a hangsúlyt. Csodálkoztam magamon, hogy olyan flegma voltam vele, amikor a lelkében biztos nem így éltem.

Lenéztem a kezemre, amit a térdkalácsomon támasztottam, figyeltem a benne parázsló cigimet. A nagy része még megvolt, imádtam lassan szívni és kiélvezni minden egyes pillanatot, amikor a füst végigáramlik a testemben. Most is azt tettem, szívtam belőle egy nagyobb slukkot, aztán figyeltem a hömpölygő füstöt, ami eluralta a lakást.

Daquan hangja visszabillentett a beszélgetésünk felé.

- Feltehetek neked egy kérdést előtte, Elizabeth?

Felé fordítottam a tekintetem, és egy kissé hezitáltam. Rám ijesztett, és már a legrosszabbtól tartottam. Ő mintha kiolvasta volna belőlem, folytatta:

- Én is akarok válaszokat kapni. Utána, ha őszinte leszel velem, esküszöm, megkapod azokat az információkat, amik kellenek.

Egy pillanatig csak bámultam rá. Végigvezettem a tekintetem az arcán, amin határozott, akaratos kifejezés ült. Végül felsóhajtottam.

- Igen. Válaszolok.

- Miért hagytál itt csak úgy, egyik pillanatról a másikra? Miért voltál elérhetetlen, miért nem adtál magyarázatot? Könnyű volt így elmenekülni? – a szavak mintha csak ömlöttek volna belőle. Éreztem azt az igaz fájdalmat, ami felőle áramlott, azt a csalódott elhagyatottságot, azt a magányt, és depressziót, és haragot, amit nem tudott elfedni előlem.

A kérdése hideg zuhanyként ért, habár tudtam, hogy ezt fogom kapni, mégis felkavarodott a gyomrom. Kényes téma volt ez nekem, már beforrott sebek, és tudtam, hogy ha ide jövök, ezeket bizony fel fogom szakítani…

- Magamban elátkoztam magam emiatt ezerszer, Daquan – a hangom alig hallható volt, de számára ez sem okozott gondot a nagymacska füleivel. Nem néztem rá, az egészet a kezemben tartott, már alig égő cigarettacsikknek regéltem el. – Utáltam magam, amiért szomorúságot okoztam neked, és még megannyi embernek. Amiért… csak úgy elmentem, elfedtem magam, nem hagytam, hogy megtaláljatok. De úgy éreztem, hogy így jó lesz mindkettőnknek… Úgy őszintén… - felnéztem, bele a várakozással teli olajzöld szemeibe – nem tudok ésszerű választ adni neked. Ezt akkor helyesnek éreztem. Nem fért össze a munkánk… az életünk nem alakult volna úgy, ahogy szerettük volna. Én pedig ettől a ténytől megijedtem. A legegyszerűbb tényleg az volt, hogy elmegyek, nem hagyok magamról semmiféle nyomot. De rettegtem. Legbelül nagyon féltem. Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört, állandóan rád gondoltam, és… - tudtam, hogy itt abba kell hagynom. Éreztem a torkomban azt a jellegzetes gombócot, azt a csípő érzést a szememben, és ökölbe szorítottam a kezem. Beharaptam az alsó ajkam és magamban jajveszékeltem.

Istenem, minek kellett ide jönnöm! Csak ne sírjak, könyörgöm!

Ádáz harcot vívtam önmagammal. Küzdöttem a sírás ellen, amely felszínre akart törni, a sok emlék okozta kín miatt, ami akkor mind a felszínre törtek. Nem akartam megalázni magam a tigrisherceg előtt.

- Hová mentél? – kérdezte csöndesen.

Nyeltem egy nagyot, mély levegőt vettem, és a szemem elé omló hajam biztos rejtekében a halványrózsaszínre lakkozott körmeimmel babráltam. Megpróbáltam megnyugtatni magam, és elhajtani azt a lelkifurdalást, ami rám tört.

- Chicagóban maradtam, de a külvárosban éltem, olyan messzire elkerültem a központot, amennyire csak tudtam. Egy kis időt töltöttem Aurorában is.

Daquan nem szólalt meg. Az öngyújtója kattanásából hallottam, hogy egy újabb cigire gyújt. De meglepetésemre odanyújtotta nekem, kivette a kezemből az elégett csikket, majd kidobta. Aztán újra hátradőlt a kanapéján, a karjait átkulcsolta a tarkója mögött.

Csendben ültünk egy darabig. Ő sem szólalt meg, és én sem. A gondolataimmal játszottam és gyengének éreztem magam. Féltem attól, merre terelődik a szó, felidéztem magamban régi, elcsépelt képeket, azt a szenvedést, amit akkor éltem át, mikor az utcára kerültem, azt, mi felé vezetetett ez, hány embert öltem meg. És még élveztem is…!

Daquan ha tudná, merre tart most az életem, fogalmam sincs, mit gondolna rólam. Nem ítélne el, még a meglepődését sem fejezné ki. Nem hiszem, hogy bármilyen érzelmet is kimutatna. Alkalmazkodó lélek volt. Olyan szélsőségesen ingadozó volt ő, annyi mindent tett, és gondolt másképp egyik pillanatról a másikra, hogy csak kapkodtam a fejem a cselekedetei után. Imádtam érte. Rá mindig lehetett számítani mindenben….

Én pedig csak úgy otthagytam, amikor bármire képes lett volna értem…

Daquan önálló volt, makacs, ment a saját feje után, csakúgy mint én. Határozottan keménykezűen bánt mindenkivel, de mégis igazságos volt, épp ezért volt jó herceg. Mindenkitől elvonva élt mégis, mindig máshol szállt meg, egy ruhát kétszer nem is láttam rajta, eltekintve az imádott usánkáitól, és a bőrdzsekijétől, meg a Martens bakancsától. Egész életemben határozottan titokzatos volt számomra, soha nem tudtam róla eleget, bármennyire régóta is ismertem, ő volt az egyetlen olyan ember, akihez világéletemben vonzott valami… még akkor is, amikor irdatlanul távol voltam tőle…

Ő volt az, aki megindokolatlanul tudott uralkodni felettem, irányított, de nem durván, megvédett, de mégis kimutatott felém valami furcsa, elbűvölő szerelmet, és szokatlan gondoskodást. Más szóval megbabonázott, mert megtaláltam benne azt az embert, akit követhetek és függhetek tőle – azt, akit mindig is kerestem és tudtam, hogy bármely nyálasan is hangzik, soha nem találhatok még egy olyan embert, mint ő.

Tulajdonképpen ő volt számomra a tökéletes férfi.

- Ne haragudj rám, Daquan, kérlek – suttogtam, és felnéztem rá a hajkoronám mögül. A könnyeimet pedig engedtem felszínre törni. Végigfolytak az arcomon, míg őt néztem. – Tudom, hogy nem tudsz nekem megbocsátani, porba tiportam az érzéseid, egyszerűen eltűntem. Valószínűleg azt gondoltad, nem jelentettél nekem semmit, de ez nincs így. Még most is te vagy számomra a legfontosabb, és még mindig téged szeretlek a legjobban a világon. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, de… nagyon megbántam.

Daquan rám meredt, mintha nem tudta volna eldönteni, mit kéne tennie. Fekete haja szinte a szemébe lógott, vastag ajkai résnyire nyíltak, és csak bámult rám.

- Nem is tudom, mit kéne mondanom, Libby – suttogta. Beharapta az alsó ajkát. – Nagyon… sokáig reménykedtem benne, hogy visszajössz – belevéste a szemeit az enyémekbe, mély levegőt vett. – Tudod, aznap, amikor nem jelentél meg este, aggódni kezdtem. A többiek nem vettek komolyan, egyáltalán nem. De nekem rossz érzésem volt. Felmentem a szobába, és akkor láttam, hogy a ruháid, a cuccaid sehol sincsenek. A lakásom megüresedett… - egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán továbbra is, higgadtan folytatta. Rám nézett. – Libby, sírtam. Rettentően sírtam. Olyan dühös és kétségbeesett voltam, nem értettem semmit. Az érzéseim eluralkodtak fölöttem és mindössze két másodpercen belül átváltoztam – belevéste a szemeit az enyémbe, hogy nyomatékot adjon a történetnek. Lesütöttem a szemeimet, és ismét elöntöttek a könnyek. Annyira nem akartam neki fájdalmat okozni… De tudtam, hogy a múlton változtatni már nem lehet.

- Végigkutattam az egész várost, még a környező erdőket és a kisebb településeket is – oldalra nyúlt, és rá akart gyújtani, de nem maradt több cigije a dobozban. Felállt a kanapéról, és elment, hogy hozzon magának újat.

Egy kis darabon figyeltem az izmos hátát, a tetoválást, ami a háta jobb oldalán húzódott – persze, ez egy hatalmas tigrist ábrázolt, amely a mancsát felemelve bőgött -, aztán nekidöntöttem a fejem a kanapéjának, és hatalmas slukkot szívtam a cigimből. Még rengeteg volt belőle, és hihetetlen jól esett.

Levettem a kabátom, majd a kanapé karfájára hajtottam. A cipőmtől is megszabadultam, törökülésbe helyezkedtem, és Daquan helye felé fordultam, hogy ha visszakerül, szemben lehessek vele.

A könnyeimet éreztem az arcomon, finoman húzták a bőröm, ahogy kezdtek megszáradni. A cigi viszonylag lenyugtatott és kellemes érzéssel töltött el, ahogy végigáramlott a bensőmön.

Daquan visszatért, füstfelhővel körülvéve, és leült mellém. Mintha el sem ment volna, úgy folytatta a monológját, de közben végignézett rajtam. A pillantása melegséggel töltött el. Valósággal beleragadtam a szemeibe – azokba az izgalmas, olajzöld szemekbe… Elismerés futott végig rajtam, ahogy vizslatott – egy fekete, mini, pánt nélküli topot viseltem, elől cipzár húzódott, az anyagon pedig rózsák díszelegtek.

- Céleste tudta, hogy el fogsz menni, és nekem nem mondta el. – A szemei összeszűkültek, ahogy felidézte az emlékképet. – Azt mondta, ’a sors így akarja.’

- Bassza meg a sors – szóltam közbe halkan, üres mosollyal.

Daquan rám nézett, hasonló mosollyal, mint amivel én rá.

- Ne haragudj rám, kérlek – olyan őszinte és mély tekintettel néztem rá, amennyire csak tudtam. – Soha, de soha nem akartam neked fájdalmat okozni…

Tűnődött. Aztán féloldalas, keserű mosoly került az arcára.

Addig eszembe sem jutott, hogy én is tettem fel neki egy kérdést, míg meg nem válaszolta:

- Azért akarok csatlakozni Lucas falkájához, mert meguntam az ittlétet – behunyta a szemét, és a fejét hátravetve ismét szívott a cigijéből. – Túl sok emlék köt ide, amik nem feltétlen jók. Nem is említve, nem valami szép az élet kurvaként – rám nézett, gunyorosan elmosolyodott. – Azt viszont életemben nem gondoltam volna, hogy pont veled fogok ott összefutni.

- Arra én sem számítottam, hogy te leszel az, aki a falkámhoz csatlakozni akar.

- A te falkád? – húzta fel a szemöldökét. Hangtalanul, de ezzel a kijelentéssel kinevetett, hangtalanul.

Erre felhúztam az orrom.

- Igen, az enyém.

- Milyen meglepő – villantotta felém a széles mosolyát, vakító fehér, kissé hegyes fogaival. – Az a magas, szőke izomtömeg vérfarkas is a falkád?

Roan-ra célzott.

- Csak nem zavart? – mosolyogtam rá.

- Három év az három év – vonta meg a vállat, nemtörődöm mód. – Ha azóta találtál magadnak valaki mást, akkor legyél vele boldog.

Szíven ütött ez a kijelentése. De éreztem a hangjából, hogy neki sem tetszik a tény.

Sőt!

- Miből gondolod, hogy az övé lennék? – kérdeztem, tényleg csak úgy kíváncsiságból. Igyekeztem a hangom visszaterelni a helyes ösvényre, amelyről letévedt, megpróbáltam az a kegyetlen és érzelemmentes Libby lenni, aki mindig is voltam – de az ő közelében teljesen más emberként érzem magam – és akként is viselkedek.

- Érzem rajtad a szagát – szűrte ki a fogai között.

Ezen őszintén meglepődtem.

- Akkor most azt kell neked mondanom, Daquan, hogy semmi közöm sincs Roan-hoz – néztem rá komolyan. – Olyan… furcsa érzelmi támogatást nyújt nekem, és ennyi.

- Libby, ha valami lenne közted és a Svéd között, végül is, mi közöm lenne hozzá?

Beharaptam az ajkam, de nem válaszoltam.

- Beláthatod – folytatta -, hogy ami volt, elmúlt.

El akartam innen terelni a beszélgetésünket.

- Daquan, elmondod nekem, miért pont Lucas falkáját választottad?

Vállat vont.

- Megfelel a színvonalamnak – vigyorgott rám. – Tudod, elég nagy népszerűségnek örvend a ti falkavezéretek. Alig van az egész világon mindössze 5-6 ismert vérpán van. Lucas az egyikük. Van oroszlánfalkája, farkasfalkája, tigrisrésze, vannak párducai és medvééi is, óh, és majdnem elfelejtettem a jaguárokat és a leopárdokat. Én még tudok egy ocelotról és egy hiúzról is. Kész állatkert! – nevetett. – Nem említve téged, kis indigóm.

Mély levegőt vettem.

- Tényleg nem gondoltál még rám se? – ez volt a leghülyébb kérdés, amit valaha is feltehettem, és már akkor megbántam, amikor elhagyta a szám, de nem tudtam mit tenni ellene.

A szemem hirtelen az egyik maszkra függesztettem, ami a falon lógott. Csak ne kelljen rá néznem.

- Libby. Két éve feladtam a reményt, hogy valaha is újra láthatlak.

Ettől ismét újra hatalmasat dobbant a szívem.

- Ne haragudj rám, kérlek – suttogtam elgyötörten. A könnyek, azok az ádáz könnyek már megint ott nevettek a szemem sarkában, csúfot űzve belőlem. – Ha vissza tudnám csinálni ezt az egészet…. Ha hinnél nekem, és tudnál újra bízni bennem… Mindent másképp csinálnék. Ha visszamehetnék... Még mindig akarsz csatlakozni, annak ellenére, hogy ott vagyok? Hogy együtt kell élned velem?

Daquan komolyan nézett rám.

- Libb… Én csak egy dolgot szeretnék tudni.

- Mit? – suttogtam, ahogy felfelé néztem rá.

- Még mindig érzel irántam valamit?

Elakadt a szavam.

Azt sem tudtam, mit mondjak. Csak bámultam a kíváncsi barnászöld szemekbe, amiket keresztezett a fekete haja, néztem a napbarnított bőrét, a borostákat a kemény vonalú állán, a válla egyenes vonalát, az izmos karjait, a mellkasát, a sötét mellbimbócskáit, a medencecsontja vonalát…

Megütköztem.

Mindig is szerettem Daquant. Hihetetlen szexuális vonzódást éreztem iránta, már az első pillanatban, amikor megláttam a Cruentus bárrészében. Valami hihetetlenül titokzatos erő áramlott felőle akkor is.

Az igazság az volt, hogy szeretem. Enyhíthetetlenül. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem fogom többet. A szerelem irracionális érzés – nem dönthetünk arról, akarjuk-e vagy sem.

Ha megjelenik, legyőzhetetlen. Eltiporhatatlan.

Már csak azt kellett tudnom, mit válaszoljak neki.

Megnyalta az ajkát.

Én pedig kiböktem:

- Nem lehet téged nem szeretni, Daquan. – Aztán bennem is megfogalmazódott ez a kérdés. – És te?

Ő elmosolyodott. Várta ezt a kérdést.

Idehajolt hozzám és a fülembe súgta:

- Azt neked kell érezned.

Nagyot nyeltem. Úgy éreztem, itt az ideje távozni.

- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, amit tudni akartunk.

Daquan hátrahúzódott tőlem, halványan elmosolyodott.

- Ó, én sokkal több mindenre rájöttem, mint gondolnád.

Ezt inkább nem akartam boncolgatni.

- Köszönöm, hogy szántál rám időt.

- Szívesen láttalak.

Nagy nehezen felálltam, magamra vettem a kabátomat, majd felnéztem a faliórájára. Az idő meglepetésemre elhagyta a hajnali egy órát.

Több mint két órát töltöttem Daquannál.

Kikísért. Még magassarkúban sem voltam olyan magas, mint ő, a maga százkilencven centijével. Szerettem, hogy kisebb vagyok nála. Egyfajta furcsa biztonságérzetet biztosított ez a méretbeli különbség.

Az ajtóban megálltam, hogy megvárjam. Egy utolsót slukkolt a cigijéből, aztán elnyomta. Majd megjelent előttem.

Mosolyogtam. Jól éreztem magam, mert elmehettem és nem kellett tovább kitennem magam annak a furcsa, nyomasztó erőnek, amit nála éreztem.

- Hát akkor, szia Daquan – köszöntem el tőle. – Kíváncsi vagyok, látlak-e majd a falkámban.

- Abban biztos lehetsz, vöröske! – suttogta.

A következő pillanatban nem várt dolog történt.

A falnak nyomott, a bal lábát benyomta a combjaim közé, és egész testével nekem dőlt.

Éreztem, hogy egy pillanatra kihagy a szívem, aztán őrült tempóban kezdett el verni. A szemhéjam elnehezült, a levegőt nehezen, de hevesen szedtem.

Eszemben sem volt ellenkezni – sőt nem is tudtam volna.

A kezei besiklottak a kabátomon keresztül a felsőm alá. Meleg keze végigszántotta a bőrömet, forró lehelete a nyakam csiklandozta. Puha ajkai végigcsókolták a nyakam bőrét, ujjai a hátamat cirógatták, aztán lesiklottak a fenekemre. A szája végigvándorolt a vállamtól, a torkomig, csókolta az állam, aztán hirtelen megállapodott a számnál.

Istenien csókolt. Az ajkai puhán, nedvesen érintették az enyémet, kezei az egész testem cirógatták, a lábaim alig tartották meg a testsúlyom – de az ő combja az enyéim között segített megoldani ezt a problémát.

Elveszítettem az önuralmam.

Nem mentem el.

2011. július 13., szerda

get the fuck, shut the fuck up!


beszéltem a szerelmemmel, szóval most nagyon boldog vagyok.
azt hiszem, alkotok valamicskét, aztán megpróbálom itt közzétenni.
röviden megfogalmaznám a mai napom:
az otthon homemade strandon fürödtem, lebegtem a vízen a felfújható matracon, ücsörögtem és beszélgettem, aztán fokhagymás-tejfölös-sajtos lángost ettem. Iván után vágyakoztam, de már mindjárt itthon is lesz.
holnap Zoltán unokatestvéremnél partizunk egyet - remélem, olyan jól fog alakulni, mint a ballagása. nem említve, azt is remélem, hogy lesz ott olyan ember, akivel beszélgetni tudok majd.
szombaton Lorkával, Judittal és Dottival Harry Potter-nézés fog elkövetkezni, előtte pedig vásárolgatunk egyet. ezt már tényleg alig várom, már a film élményéért is.
ma egyáltalán nem éreztem magam kreatívnak. egyáltalán nem.

nemsoká lehet érkezem egy kis irománnyal.

2011. július 12., kedd

csücsülök az íróasztalomnál, kupi van mellettem. egy légy röpköd körülöttem, mellettem egy üveg, már alig megmaradt narancsos sör, álmos vagyok, a hajam pedig göndör fürtökben kunkorodik a fejemen. Iván szerelmem nem régen ment el. nagyon szeretem őt. emlékeket idéztünk, jókívánságokat mondtunk, nagyon szerelmes voltam. elmegy Ukrajnába, szerdán, csütörtökön és pénteken. vigyázzon rá a Jóisten!
ma meglátogattam a fogorvos nénit, akinek pár szál haja van már, de az határozottan vörös. tiszteletre méltó dolog. mindössze betömte egy fogam. nemsokára fogszabályzásra megyek. hurrá.
a holnapi napom ugrott. más szóval - anyával és valószínűleg unokahugommal leszek itthon, medencézünk és lángost sütünk a berénylátogatásom helyett. de ez is pont ugyanolyan jól fog esni, kivéve belőle az Ivánom nélküli estéket.
a növénygyűjteményem mindjárt kész. ráadásul, legalább tíz növénnyel többet sikerült összeszednem. remélem, értékeli majd.
most elvonulok, True Bloodot nézek, megiszom a maradék söröm, aztán mormotázok.
még mindig átjár a Hercegem szeretete, remélem végigkíséri azt az időt, amíg nem lesz itt, és ellát elég energiával. reméljük, gyorsan elrepül az a pár nap, de addig is, én változtatok a viselkedésemen, kicsit újítok magamon.
mondtam, hogy hozzon nekem fincsi, olcsó ukrán csokit, és hogy fotózzon annyit nekem, hogy úgy érezzem, mintha ott lettem volna én is. :D
Szeretem.

2011. július 11., hétfő

egy icipicit agyalgattam, és rájöttem, hogy igenis szeretnék majd tetoválást csináltatni. valami különlegeset esetleg a vállam vonalára, a derekamra, vagy a vádlimra. mert ugyan miért is ne? ez is az önkifejezés része, nem? aztán vörösre mázolnám a hajam. haha
ma egész délután végigfuttattam a szemem néhány kedvenc boltom honlapján, és örömmel láttam, hogy leárazás van folyamatban, szinte mindenhol. ah!

negyed tizenkettő van.
nem olyan régen, egy órája értem haza drága unokatestvéreméktől. hatalmasakat nevettem, hihetetlen vicces hangulat volt. filmet néztünk, ami először egész jól kezdődött, aztán végül rémségesen nevetségessé változott, amin többet nevettem, mint szörnyülködtem. aztán megejtettünk egy kis pipázást a szabad, esti ég alatt. én még maradni tudtam volna, órákig. de olyankor valószínűleg az emberek agyára megyek.
szeretem nézni a csillagokat, a fűben fekve, közben pedig beszélgetni.
olyan nagy kérés lenne ez?

2011. július 10., vasárnap

fuckin' hot.

hihetetlen meleg van. roppant elviselhetetlen, és ezt semmivel nem lehet ellensúlyozni. még a laptopból is áramlik a meleg. az ablakomon behúztam a függönyt, és becsuktam az ablakot, hogy ne juthasson be a meleg, de nem változtat semmin.
tegnap egész nap strandon áztattuk magunkat Ivánnal, testvéremmel, unokatestvéreimmel, és még pár ismerőssel. azzal viszont nem számoltam, hogy naptej nincs nálam, ezért úgy leégtem, hogy az valami borzalom. a vállam minden pillanatban fáj, krémezek, az arcom pedig felér egy paradicsommal. mikor megláttam magam, majdnem zokogásban törtem ki, de közben nevetnem is kellett. az egész arcom teljesen piros volt, mára már persze javult, aminek roppantul örülök.
nem baj, megszenvedtem, remélem legalább szép kis színem lesz nem is olyan sokára.
találkoztam Muhcsiékkal is, szóval összességében egész jól telt el a tegnapi napom. hát még mikor meghallottam Iván tetkóra való készségét! odáig voltam.
most meg itt ülök, a sötétben, kék topban, fehér, nagyon apró rövidnaciban, lehajtott melltartópánttal - nem bírja a vállam :D -, a fejem tetejére copffolt hajjal. mellettem egy üveg ásványvíz foglal helyet, és a testápolóm. megjegyezném zárójelben, nagyon utálom az ásványvizet, de a célnak megfelel.
egy kissé elgondolkodtam azon, mit fogok csinálni a nyáron, és erre jutottam - SEMMIT! hát nem meglepő? Iván valószínűleg szerdán elutazik Ukrajnába, és pénteken tér haza egy rövid látogatás után. aztán kijelentette, hogy teszünk egy tisza-tói pihenős, strandolós, vízibiciklizős napot, a családjával, meg talán megpróbáljuk belevonni az én családomat is.
ki tudja, hogy ez az utóbbi része hogyan alakul majd. de nekem nem kellett volna ezt elárulni ilyen későn, mert tudja, hogy úgyis izgatott, várakozó lázban fogok égni, de esküszöm, behajtom rajta az ígéretét!
már most alig várom, olyan hihetetlen jó hangulata van egy természetes vízpartnak! a homok, a kavicsok, a kagylók, az algás sziklák a part mentén, a hullámzó, sötét víz, a rengeteg ember, a vízibiciklizők, a banánozók, a vízisízők, a lángos, a hambi, a napozások, a felfújható matracon sodródás, miközben a lábaid, és a karjaid belelógatod a vízbe, egyszerűen imádom!
már a Harry Potteres tizenhatodikáért is odáig vagyok, képzeletben. az is minél hamarabb elérkezhetne, oh! szeretnék vásárolni menni, vagy beülni egy jól légkondizott kávéházba és csokit iszogatni, képeket csinálni. az első dolog, amire szükségem lenne az akkori Arénai látogatásból - egy kicsi, apró táska. aztán következne pár bizsu, és végül, de nem utolsó sorban, valami édes felső.
de még fogorvost is kell látogatnom, ah. hurrá, a kedd délután valahogy úgy érzem, hogy NAGYON nem lesz a kedvencem.

most pedig körmöcskéket nézegettem, abba a hitbe kergetve magam, hogy ezek mind az enyémek is lehetnének - és talán lesznek is.
itt vannak a kedvenceim



viszont amire vágynék, az egy icipici csipkés minta rájuk :)

2011. július 7., csütörtök

is that okay?

Azt hiszem,

kételkedem.

ígérem, visszafogom magam.
változtatni akarok. és fogok is.

hihetetlenül szeretném már vörösre festeni a hajam.

2011. július 6., szerda

emberkéim, nekikezdtem írni! hihhetetlen! eldöntöttem, hogy sokáig virrasztok, ameddig csak képes vagyok nyitvatartani a szemem, aztán holnap valahogy tíz és tizenegy óra között abbahagyom az alvást, kikelek az álomvilágból, aztán csinálom, amit kell.
tegnap és a mai nap folyamán Szilviával voltam, és hihetetlenül jó volt. terveztünk, nevettünk mindenen és mindenkin, Bacon drágán, azon behaltunk, az ágyon fekve pizsamában, a laptop előtt, a rizslámpa fényében. növénygyűjteménybe is szedtünk pár drágaságot, elképzeltük, hogyan nézhetünk ki idegenek számára egy rakás gazzal a kezünkben, a sötétségből kisétálva.
szeretem ezt a Nyuszót.

minden normális ember csütörtökön 1.15kor alszik. én viszont írom, és vágyódom.
nincs lelkifurdalásom.
vicces.

2011. július 5., kedd

Szilviával fekszünk az ágyon.
nekem meg fáj a fejem. :D
bolond!
kibaszott jót lehet vele/rajta nevetni

2011. július 4., hétfő

you are my EVERYTHING and even more

megláttam, a nyakába borultam, sokáig öleltem ott a bejárati ajtónál, az utcán elmenő, kevéske emberke szeme láttára. szorítottam magamhoz, átkulcsoltam a nyakát a karjaimmal, lábujjhegyen álltam és beszippantottam a nyaka illatát. piszkos volt, akkor érkezett meg a munkából, a maga kantáros, kék nacijával, amin koszfoltok virítottak, még az arcán is éktelenkedett egy-két foltocska. fáradtan mosolygott rám, de engem abban a pillanatban semmi sem érdekelt, csak az, hogy az illatát lélegezhessem, hogy megpróbáljak eggyé válni vele, hogy elvesszem a karjai között. boldog voltam, határozottan boldog és felszabadult. azt suttogtam neki, hogy rettenetesen hiányzott, ő pedig mosolygott, egy pillanatra hatalmasat szorított rajtam, aztán nevetett, és azt mondta, ugyanígy érez. sokáig álltunk úgy, egymásba kapaszkodva, egymásra koncentrálva, egyszerre lélegezve.
nem is tudom megmondani, mikor éreztem köztünk utoljára ennyire túlcsorduló szerelmet.

aztán megmasszíroztam a fájó kezecskéjét, öleltem, csókoltam, szerettem, ő pedig ugyanezeket átadta nekem, végre, megkaptam, amiért már olyan régóta epekedtem...
egyszerűen szeretem őt. nagyon.



OH ! SHIT.


hihetetlen egyedül érzem magam. nagyon. kezdem kicsit magam olyan októberi melankóliába kergetni, a szomorúságba, de minek?
valaki kezdhetne velem valamit. tényleg. nem szeretnék semmit, ó semmi mást, csak egy hatalmas ölelést, nagy karokat, amik körülfonják a testem, amiktől tényleg aprócskának érezhetem magam (bármennyire nem is vagyok az), azt, hogy megnyugtasson, azt suttogja nekem, hogy minden rendben van, szeret engem, nagyon, hogy puszilgasson, öleljen, támaszt nyújtson. aztán nem kell velem foglalkozni, az ágyamba mászok, és csak feküdni fogok, nézni a plafont, és gondolkodni.
nekem tilos gondolkodnom. annak soha nem lesz boldog vége.
rájöttem, hogy most is szomorú vagyok. nem akarok mást, csak szeretetet, ahj. meg egy kicsit azt érezni, hogy csinos vagyok. hiányzik az ősz, a tél. a szövetkabátom, meg a magassarkúm, a feszes nadrágommal, amitől kifejezetten cicásnak érzem magam.

egy kis csajos zenét hallgatok a laptopom mini hangszóróin keresztül, és csak mosolygok, olyan keserédesen, ahogy csak kitelik.
Haha!


2011. július 3., vasárnap

you know, what I'm waiting for

hiányzik
ezzel a szóval rengeteg dolgot tudnék kifejezni most.
legyen ennyi elég.
titokban tartom magamnak, úgy is emlékezni fogok erre, mindahányszor visszaolvasom a bejegyzéseimet.



addig is, csodás magányomban belevetem magam egy kis True Blood nézésbe.
itt találtam őket.


mert Skarsgård úr HIHETETLENÜL szexisten.

nem tudom, mit írhatnék. jelen pillanatban kedvtelen vagyok, fogalmam sincs, mit kéne kezdenem, hogy elfoglaljam magam. mesélhetnék a tegnapomról? minek is?
tömören annyi volt, hogy olyan délután kettő, három felé beestek apám őrült barátai, akiken jó sokat nevettem, mert az egy rohadt nagy tény, hogy ők bizony nem normálisak, főleg, ha találkoztak a híres alkohollal. Iván volt számukra a 'hívd fel, Niki, meg akarjuk ismerni!', másszóval a mindenható Iván és mikor a drága megérkezett a munkából, egy emberként ordították a nevét. én pedig nagyon-nagyon nevettem.
aztán elkavarodtunk Drága Dzsozefékhez, egy kis beszélgetős-iszogatásra. ott is sikerült hihetetlen nagyokat nevetnem, más szóval, olyan nevetős-napot éltem át. Dzsozeffel színes beszélgetést folytattunk, ő feketén-fehéren elmondta a véleményét Iván monológja alatt, én pedig megállás nélkül vigyorogtam, és röhögtem rajta.

este van, hideg, nagyon. három napja majd' megfagyok, és ettől a ténytől rossz kedvem van. mintha ősz lenne - ami szomorú. este zokniban, lábszárvédőben és pizsinaciban aludtam, mert teljesen átfagyva értem haza. nem volt valami jó napom, és még most sem az. az idő borongós, ahogy a kedvem is.

ilyen lesz az egész nyár?
szét vagyok csúszva. ne várjatok tőlem többet.

2011. július 2., szombat

hihetetlen, hogy hideg van, az eső esik, az élet pedig mintha megállt volna.

2011. július 1., péntek

hihetetlenül szeretem ezt a Butát, főleg, mikor így mosolyog! :)
szemfülesek észrevehetik a háttérben a Drága Pálomat is.

news - and every little thing

egész kellemes kis légkör van a szobámban. azt mondhatni, hogy nyugodtság és harmónia vesz engem körül. az íróasztalomnál ülök, szokás szerint a bal lábam magam alá rakom, a hajam leengedtem, meg sem fésültem, kezdem elszoktatni a fésű zord fogaitól. odakint rendesen hűvös levegő van, ami elég szokatlan július első napjához képest. egészen őszi idő van, amivel nekem semmiféle problémám nincs, hiszen őszi gyerek vagyok, mindig is az ősz lesz a kedvenc évszakom. világoskék pulóver van rajtam, mezítláb vagyok, és kissé fázom is, ami roppant vicces. az ember a júliustól meleget, napsütést, kellemes levegőt vár el, hogy strandon napozhasson, vízben lubickolhasson, erre tessék. kezdek kicsit aggódni, és reménykedem azért, hogy nem ilyen lesz az egész nyár. hiszen annyi tervem van még. hogy fogok én majd ilyen zord időben odakint feküdni egy pléden, a hátsóudvarban, és nézni a csillagos eget, miközben fáznom sem kell?
bekentem magam a csodálatos, avonos cseresznyés-szerecsendiós testápolómmal, szóval most attól illatozom. gondolkodtam ma valamilyen kreatív tevékenységen, például egy kis íráson, hiszen annyi minden megihletett az utóbbi időben. de még mindig a lustaság uralkodik rajtam, egészen jól elvan magával. én viszont egyáltalán nem barátkoztam meg vele.
az íróasztalom mindig kellemes érzéssel tölt meg, ha ránézek. teli van kacatokkal, mindenféle aprósággal, de ezek a kacatok mégis szépen el vannak rendezve. a legelső dolog, ami szembetűnik nekem, a öt darab körömlakk - egy sima, egy korall-színű, egy piros, egy fekete és egy halvány rózsaszín. mellettük egy toll hever, amit nem is olyan régen szereztem, egy apró doboz, amely a kisméretű fülbevalóimat tartalmazza, egy kissé már bemeszesedett csigaház, amit egyszer a drága Iván adott még nekem, két hajgumi egymáson heverve, a fülhallgatóm, ami csak az egyik részén szól, egy kihangosító, két gyűrű, egy masnis, és egy barokk-mintás, valami tekervényszerűség, a fényképezőgépem, egy kevés zsebkendő, és persze a testápolóm. és ez még semmi. a fülbevalóim egy tolltárolóra akasztgattam fel, a baglyos, a leopárdmintás, egy csillagos, és egy lila tűnik ki a tömegből. a többi szerte-széjjel hever, szerintem az ágyam melletti kis asztalon vannak szétdobálva.
most tűnik csak fel, mennyi ékszerem van, és ezeknek a felét nem is használom. mosolyognom kell, mennyire imádom a bizsukat, meg a felesleges holmikat, amik őriznek valamiféle emléket.
a faliújság felettem is erről tanúskodik. képek, papírfecnik, rajzok, még egy szaloncukor is fel van rá tűzve. a starbucksos blokktól, a truebloodos könyvjelzőktől, egy szárított rózsától, egy angyalkától, amit egy nyolcvanéves nénike csinált az osztálykiránduláson, meghívóktól és színházjegyeken keresztül minden szembetűnik. ez az első dolog, amit egy idegen megnéz nálam, ha beérkezik a szobámba. aztán le se lehet lőni, annyira elnézelődik.
elhatároztam, hogy át kell festeni a szobámat. valami frissebb színre gondoltam, talán a barna egyik világosabb, kissé homokszerű, mégis nem olyan világos árnyalatára. talán ez át is mehetne egy kicsit mályvásba, a lényeg, hogy ne legyen vakító.
na, akkor megvan az elkövetkező tervem, a szobámat natural paprikára festeni!
oké, ennyit a felesleges zagyválásról. :D

ma kaptam egy csomó jó hírt, úgy, ahogy tegnap is. milyen már! én csak itt sunyin mosolygok, mert eddig ezeket az embereket azzal buzdítottam, hogy egyszer minden rossz véget ér, és csak pozitív hozzáállás kérdése az egész. és tessék - már megint igazam volt. megspékelném ezt egy kis boldog, mégis önelégült mosollyal.
Gergő bejelentette, hogy ma meglátogat. izgatottság. ugyan mi újat tud nekem mondani?