2011. július 20., szerda

black, black black is all you see

szarul vagyok. nagyon-nagyon szarul.
utálom azt, hogy az én szívembe olyan könnyen bele lehet taposni. hogy olyan könnyen irányítható vagyok, hogy olyan könnyen dirigálhatnak nekem, hogy a szememre vetik a hibáimat, hogy szinte leköpnek, semmibe vesznek és aztán ki tudja, röhögnek rajtam.
utálom, hogy ilyen kibebaszott naiv vagyok. hogy mindig csak a jót akarom az embereknek, aztán ők csak finoman átlépnek fölöttem és nevetve továbbvonulnak. ilyen érzés kerülget most.
miért van ez? hiába mondják ezt önsajnálatnak, igen is, így van ez az egész. nem hiszem, hogy ilyen lényegtelen lennék az embereknek, nem, ezt senki sem mondta. a múltkor elég jól fogalmaztam meg, azt hiszem, ott a suliudvarban, a lépcsőn ücsörögve a sötétben, a falnak vetve a lábam, tűnődve nézve az égen lévő felhők sötét játékát, a csillagokat keresve: engem nagyon könnyen meg lehet szeretni... de még könnyebb engem eldobni.
nem kérek erre az egészre megjegyzéseket, főleg nem rosszindulatúakat. talán meg kellene tanulnom kicsit, hogyan bánjak az érzelmeimmel. végül is, ilyen naivan, puhán nem megyünk semmire. egy ember ma már csak úgy tud érvényesülni, ha kemény és stabil pont.
bár, ha elgondolkodunk rajta, ez mindig is így volt.
annyiszor próbáltam ezen változtatni, de tényleg. egy kissé barátságosabbá vettem a figurát. aztán flegma voltam, és sötét színű ruhákat hordtam. voltam én bunkó és olyan is, aki mindig elhallgatta a véleményét. voltam gonosz, voltam nagyon a fellegekben járó, elengedtem az érzéseim és mindent kimondtam, amire gondoltam.
de minek néznek engem? engem nem lehet csak úgy kioktatni - nem, mert kibaszottul nem hagyom. olyankor a képzeletemben tüskéket növesztek, fújtatok és karmolok. az ember soha nem lehet elég biztos.


igen, ideges vagyok. mert annyira igyekszem őt újra visszakapni, hogy minden olyan legyen, mint régen, de ő nem engedi, és minden kedves és óvatos közeledés ellenére letámad.
kilenc évnek nem kellene csak úgy porba vesznie, szerintem...

odakint kiabálnak és sikítoznak, énekelnek a szomszéd kisgyerekek. mindössze 4 és talán 2 évesek, néha jó elhallgatni a zsibongásukat. az ablakom nyitva van, beáramlik rajta a friss, szinte már őszies levegő.
erre felé nagyon nagy vihar volt ma. arra ébredtem fel, hogy csörög a telefon, nyújtózkodtam, míg hallottam anya hangját befelé szűrődni, kinyitottam a szemem és elcsodálkoztam, milyen szokatlan sötétség volt odakint. aztán felpattantam, és láttam, milyen sötét az ég. a szél rengeteg fát kidöntött erre, láttam az ablakból, hogyan rángatta a vezetékeket, a fákat, hogyan zúdultak a jegek, a víz pedig mindent elöntött. remegett a lábam, de szerencsére itthon nem okozott nagy kárt, mindössze a hátul lévő fűzfa két ága ráesett a kocsira. viszont semmi baja nem lett.
most kapcsolták vissza az áramot, hálistennek.

fáradt vagyok, lelkileg is.
olyan őszies idő van odakint. hideg, borús ég, néhol már sárgás-barnás levelek, pedig még csak július vége van. én várom az őszt, kifejezetten őszi emberke vagyok, jöhet. elfogadnék most egy kakaót, jó sok tejszínhabbal, vagy egy jó meleg, különleges teát. esetleg egy jó könyvet is.
de még nem elég a nyárból. még közel sem hajtottam végre mindazt, amit akarok.

holnap műkörmöshöz megyek.
jézus.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése