2011. július 14., csütörtök

you are stranger so

írtam. sokat.
hiányzik Iván, pedig még csak tegnap ment el.
pénteket nekem!
már kezdek hunyorogni, de még nem vagyok teljesen álmos.
esti kis nyugodt zenével örvendeztetem magam.

az első részt itt találhatjátok
a második meg itt van-e!


Vállat vontam, és igyekeztem tartani a flegmaságom. Annyi mintát aggattam magamra, hogy teljesen ellenállóvá tettem magam ellene. Nem tudott belőlem semmit kiolvasni az érzelmeim alapján – olyan voltam neki, mint bármely halandónak egy másik ember. Talán ez egy kicsit össze is zavarta őt – ó, de nem baj. Nekem ez kifejezetten tetszett, imádtam egy kicsit kavargatni az embereket, míg én sziklaszilárd voltam és csak mulattam a reakcióikon.

- Beengedsz, vagy nem? – egy érzelemmentes mosolyt eresztettem meg felé, mire ő halkan félreállt az ajtóból, hogy utat nyithasson nekem.

Beléptem a házba, a szürke, platformos ultramagas sarkúm nagyot koppant a padlóján. Ismerős voltam a házában, régebben rengeteg időt töltöttem itt, volt, hogy napokig haza sem jártam.

De három év alatt rengeteg minden változott a házában. A bejárat előtt lévő kis folyosó a nappaliba vezetett, amiből három ajtó nyílt – az egyik, kissé távol volt, a folyosó előtti falon terült el. A fürdőszobába vezetett. Közvetlen mellette, a másik falon kilencvenfokos szöget zárt be vele egy másik bejáró, amely mögött az a szoba lapult meg, amelybe behordja a hozzá feljáró kéjenceket. A saját hálószobája nem messze volt, alig pár méterrel odébb. Oda még a bizalmas ismerősei közül sem juthat be mindenki.

Én abban a szobában kezdtem.

A nappali nem volt nagy, viszont teli volt bútorokkal és apróságokkal. Egy sötét színű bőrkanapé terült el középen, előtte egy hatalmas, indiai mintás szőnyeg, és egy fekete fa dohányzóasztal, ami teli volt cigis dobozokkal és rengeteg kacattal – többek között újságokkal és hamutartóval, meg még ki tudja, mivel. Az asztal mellett egy körülbelül egyméteres vízipipa terjeszkedett el.
Egy LCD tévé volt még a helyiségben, amit fekete polcok és hangfalak fogtak közre; rengeteg növény biztosította a szoba zöld, dzsungelszerű hangulatát, nem említve a fa szobrokat, és a falon lévő maszkokat. A legtávolabb eső sarokban helyet foglalt egy hatalmas állólámpa, a sötét függönnyel eltakart franciaablakok mellett.
Amióta nem jártam itt, a falakat terrakotta színre mázolta, a járólapokat pedig sötétbarna hajópadlóra cserélte.

- Ejha! – füttyentettem, majd helyet foglaltam a kanapéja kellős közepén. Kellemes volt, és kényelmes, és én rohadtul nem zavartattam magam. Bunkó módon átkapcsoltam határozott és önkiszolgáló üzemmódba. Viccesen éreztem magam, a kábé három perccel ezelőtti ijedtségemre gondolva.

Nem is tudom, mi ütött belém.

Daquan leült mellém, és rágyújtott a következő cigijére. Felrakta a lábát a kisasztalára, és átvetette az egyiket a másikon. Engem is megkínált cigarettával – elfogadtam.

Még mindig piros Marlborot szívott.

- Azt hiszem – szólalt meg hosszú csend után – van célja az érkezésednek. Magadtól ezer biztos, hogy nem jönnél el, ha csak nem vesz rá valami.

A hangjában nem véltem felfedezni semmiféle élt, egyszerűen csak kijelentette. Nem nézett rám, mereven bámult előre, barnás szemei nem fejeztek ki érzelmet. De a kezdeti jókedve határozottan eltűnt.

Nagyon furcsa volt őt viszontlátni. Hirtelen teljességgel felfogtam a helyzetem súlyát – Daquan mellett ültem, a régi, hatalmas szerelemem mellett, akit nem láttam három teljes éve. Akivel több évet töltöttem együtt, akit a világon a legjobban szerettem, legjobban függtem tőle, legjobban benne bíztam.

Eszembe jutott legtöbb pillanat, amit a régi, apró lakásomban töltöttünk, nevettünk, a kicsi, fehér kanapémon, amiken narancssárga és vörös párnák voltak, bort és kólát ittunk, esetleg vodkát, chipset ettünk, filmeket néztünk és összebújtunk. Nekiálltunk főzni az apró konyhában, ő nagyon vágta azt a témát, istenieket főzött, én viszont cseppet sem tudtam se főzőcskézni, se sütni. Azután egymást locsoltuk mosogatás közben.

Teljesen más embert csináltunk egymásból. Ő azelőtt hideg volt, vad és zabolázatlan, én pedig bizonytalan, beszámíthatatlan gyilkológép. Aztán mindketten megpuhultunk.

Mindig együtt voltunk. Minden egyes nap eljött hozzám, sokat aludt nálam, hogy ne érezzem magam olyan magányosnak. Szeretett teljes szívéből, úgy mosolygott rám, mint egy görög félisten, támaszt nyújtott nekem, mindig számíthattam rá, úgy, ahogy ő is rám.

Én pedig tervezgettem.

Pedig mindketten tudtuk, hogy olyan élettel, ami nekünk van, nem lehet közös jövőnk, bármennyire is mind a ketten szerettük volna együtt leélni az életünket. Tökéletesek voltunk együtt érzelmi szempontból. El tudtuk volna képzelni együtt a hátralévő éveinket. De mindkettőnk foglalkozása rizikós volt, és reálisan kellett döntenünk. Ez a két foglalkozás nem fért össze. Egy bérgyilkos és egy kurva, aki ráadásul vértigris is. Reálisan hangzik ez a családi idill mellé?

Persze, a kapcsolatunk teli volt izgalommal. Ismeretségeket szereztünk, hullákat ástunk el együtt, végignéztük, hogyan öl a másik – és ehhez hasonló finomságok egy normális párkapcsolat programjai és tulajdonságai mellett.

Miatta kezdtem el intenzívebben cigizni. Előtte csak naponta egy-két szállal szívtam, de miután minden nap láttam, hogy elszív szinte két dobozzal, rám is hatni kezdett. Állandóan körülvett a füst. Vízipipáztunk a szobában, játszottunk a füsttel, karikákat fújtunk, és én rájöttem, hogy mindez nekem nagyon jó. Kellemes. Lenyugodtam tőle, szerettem, és még a képességeimet is jobban tudtam uralni, ha füstréteg telepedett rájuk.

Sokat tanultam tőle.

Erre úgy ültünk egymás mellett, mint két idegen.

Ránéztem, és éreztem, hogy az arcomra önkéntelenül is egy szomorú, gondterhelt kifejezés ült ki. Szerettem volna leküzdeni ezt az érzést, eltűntetni a nyomokat az arcomról, tudni, hogy ő mire gondol, de nem voltam rá képes.

Felém nézett, és halványan elmosolyodott. Én pedig megszólaltam:

- Tudni akarom, miért akarsz csatlakozni a falkámhoz.

Daquan sejtelmesen mosolygott. Mintha sejtette volna, hogy ezt a kérdést fogom feltenni neki. A füstöt az orrán eregette ki, majd vállat vont.

- Bökdösi a kis csőröd, igaz, Libby? – mosolygott rám. – Amióta meghallottad, ott kint, azóta ezen gondolkodsz, igaz? Ez vett rá arra, hogy ide gyere.

Nem tudtam hirtelen, mit válaszoljak neki. Az lett volna a reális, ha felpattanok, leugatom, aztán elhúzok. De valahogy mégsem tettem. Valami furcsa ok folytán beszélni akartam vele, és maradni akartam még, akkor is, ha így viselkedik.

És ez neki is szemet szúrt.

Elnevette magát.

- Jaj, te amúgy semmit sem változtál az elmúlt évek alatt! Lehet, hogy még makacsabb lettél, csak megpróbálod palástolni előttem az érzelmeidet, kicsit higgadtabbnak mutatni magad! – hatalmasat szívott a cigarettájából, sokáig benntartotta, aztán lassan kifújta.

Direkt nem szólaltam meg. Legyűrtem mindenféle érzést, ami felszínre akart törni, hisz igaza volt, makacs vagyok, mint egy öszvér, de szerintem jót tesz az életemnek – megkímél rengeteg szenvedéstől és felesleges fejtörésektől.

Nem mellesleg, tényleg elfed mindenféle érzelmet.

- Válaszolnál a kérdésemre, Daquan? – néztem rá komolyan. – Ha elmondod nekem, és mindent megtudtam, amire kíváncsi vagyok, akkor megszabadulhatsz tőlem, rögtön el fogok menni. – Igyekeztem higgadt lenni, és sikerült is a hangomba is átvezetni azt a hangsúlyt. Csodálkoztam magamon, hogy olyan flegma voltam vele, amikor a lelkében biztos nem így éltem.

Lenéztem a kezemre, amit a térdkalácsomon támasztottam, figyeltem a benne parázsló cigimet. A nagy része még megvolt, imádtam lassan szívni és kiélvezni minden egyes pillanatot, amikor a füst végigáramlik a testemben. Most is azt tettem, szívtam belőle egy nagyobb slukkot, aztán figyeltem a hömpölygő füstöt, ami eluralta a lakást.

Daquan hangja visszabillentett a beszélgetésünk felé.

- Feltehetek neked egy kérdést előtte, Elizabeth?

Felé fordítottam a tekintetem, és egy kissé hezitáltam. Rám ijesztett, és már a legrosszabbtól tartottam. Ő mintha kiolvasta volna belőlem, folytatta:

- Én is akarok válaszokat kapni. Utána, ha őszinte leszel velem, esküszöm, megkapod azokat az információkat, amik kellenek.

Egy pillanatig csak bámultam rá. Végigvezettem a tekintetem az arcán, amin határozott, akaratos kifejezés ült. Végül felsóhajtottam.

- Igen. Válaszolok.

- Miért hagytál itt csak úgy, egyik pillanatról a másikra? Miért voltál elérhetetlen, miért nem adtál magyarázatot? Könnyű volt így elmenekülni? – a szavak mintha csak ömlöttek volna belőle. Éreztem azt az igaz fájdalmat, ami felőle áramlott, azt a csalódott elhagyatottságot, azt a magányt, és depressziót, és haragot, amit nem tudott elfedni előlem.

A kérdése hideg zuhanyként ért, habár tudtam, hogy ezt fogom kapni, mégis felkavarodott a gyomrom. Kényes téma volt ez nekem, már beforrott sebek, és tudtam, hogy ha ide jövök, ezeket bizony fel fogom szakítani…

- Magamban elátkoztam magam emiatt ezerszer, Daquan – a hangom alig hallható volt, de számára ez sem okozott gondot a nagymacska füleivel. Nem néztem rá, az egészet a kezemben tartott, már alig égő cigarettacsikknek regéltem el. – Utáltam magam, amiért szomorúságot okoztam neked, és még megannyi embernek. Amiért… csak úgy elmentem, elfedtem magam, nem hagytam, hogy megtaláljatok. De úgy éreztem, hogy így jó lesz mindkettőnknek… Úgy őszintén… - felnéztem, bele a várakozással teli olajzöld szemeibe – nem tudok ésszerű választ adni neked. Ezt akkor helyesnek éreztem. Nem fért össze a munkánk… az életünk nem alakult volna úgy, ahogy szerettük volna. Én pedig ettől a ténytől megijedtem. A legegyszerűbb tényleg az volt, hogy elmegyek, nem hagyok magamról semmiféle nyomot. De rettegtem. Legbelül nagyon féltem. Szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötört, állandóan rád gondoltam, és… - tudtam, hogy itt abba kell hagynom. Éreztem a torkomban azt a jellegzetes gombócot, azt a csípő érzést a szememben, és ökölbe szorítottam a kezem. Beharaptam az alsó ajkam és magamban jajveszékeltem.

Istenem, minek kellett ide jönnöm! Csak ne sírjak, könyörgöm!

Ádáz harcot vívtam önmagammal. Küzdöttem a sírás ellen, amely felszínre akart törni, a sok emlék okozta kín miatt, ami akkor mind a felszínre törtek. Nem akartam megalázni magam a tigrisherceg előtt.

- Hová mentél? – kérdezte csöndesen.

Nyeltem egy nagyot, mély levegőt vettem, és a szemem elé omló hajam biztos rejtekében a halványrózsaszínre lakkozott körmeimmel babráltam. Megpróbáltam megnyugtatni magam, és elhajtani azt a lelkifurdalást, ami rám tört.

- Chicagóban maradtam, de a külvárosban éltem, olyan messzire elkerültem a központot, amennyire csak tudtam. Egy kis időt töltöttem Aurorában is.

Daquan nem szólalt meg. Az öngyújtója kattanásából hallottam, hogy egy újabb cigire gyújt. De meglepetésemre odanyújtotta nekem, kivette a kezemből az elégett csikket, majd kidobta. Aztán újra hátradőlt a kanapéján, a karjait átkulcsolta a tarkója mögött.

Csendben ültünk egy darabig. Ő sem szólalt meg, és én sem. A gondolataimmal játszottam és gyengének éreztem magam. Féltem attól, merre terelődik a szó, felidéztem magamban régi, elcsépelt képeket, azt a szenvedést, amit akkor éltem át, mikor az utcára kerültem, azt, mi felé vezetetett ez, hány embert öltem meg. És még élveztem is…!

Daquan ha tudná, merre tart most az életem, fogalmam sincs, mit gondolna rólam. Nem ítélne el, még a meglepődését sem fejezné ki. Nem hiszem, hogy bármilyen érzelmet is kimutatna. Alkalmazkodó lélek volt. Olyan szélsőségesen ingadozó volt ő, annyi mindent tett, és gondolt másképp egyik pillanatról a másikra, hogy csak kapkodtam a fejem a cselekedetei után. Imádtam érte. Rá mindig lehetett számítani mindenben….

Én pedig csak úgy otthagytam, amikor bármire képes lett volna értem…

Daquan önálló volt, makacs, ment a saját feje után, csakúgy mint én. Határozottan keménykezűen bánt mindenkivel, de mégis igazságos volt, épp ezért volt jó herceg. Mindenkitől elvonva élt mégis, mindig máshol szállt meg, egy ruhát kétszer nem is láttam rajta, eltekintve az imádott usánkáitól, és a bőrdzsekijétől, meg a Martens bakancsától. Egész életemben határozottan titokzatos volt számomra, soha nem tudtam róla eleget, bármennyire régóta is ismertem, ő volt az egyetlen olyan ember, akihez világéletemben vonzott valami… még akkor is, amikor irdatlanul távol voltam tőle…

Ő volt az, aki megindokolatlanul tudott uralkodni felettem, irányított, de nem durván, megvédett, de mégis kimutatott felém valami furcsa, elbűvölő szerelmet, és szokatlan gondoskodást. Más szóval megbabonázott, mert megtaláltam benne azt az embert, akit követhetek és függhetek tőle – azt, akit mindig is kerestem és tudtam, hogy bármely nyálasan is hangzik, soha nem találhatok még egy olyan embert, mint ő.

Tulajdonképpen ő volt számomra a tökéletes férfi.

- Ne haragudj rám, Daquan, kérlek – suttogtam, és felnéztem rá a hajkoronám mögül. A könnyeimet pedig engedtem felszínre törni. Végigfolytak az arcomon, míg őt néztem. – Tudom, hogy nem tudsz nekem megbocsátani, porba tiportam az érzéseid, egyszerűen eltűntem. Valószínűleg azt gondoltad, nem jelentettél nekem semmit, de ez nincs így. Még most is te vagy számomra a legfontosabb, és még mindig téged szeretlek a legjobban a világon. Tudom, hogy ezt nehéz elhinni, de… nagyon megbántam.

Daquan rám meredt, mintha nem tudta volna eldönteni, mit kéne tennie. Fekete haja szinte a szemébe lógott, vastag ajkai résnyire nyíltak, és csak bámult rám.

- Nem is tudom, mit kéne mondanom, Libby – suttogta. Beharapta az alsó ajkát. – Nagyon… sokáig reménykedtem benne, hogy visszajössz – belevéste a szemeit az enyémekbe, mély levegőt vett. – Tudod, aznap, amikor nem jelentél meg este, aggódni kezdtem. A többiek nem vettek komolyan, egyáltalán nem. De nekem rossz érzésem volt. Felmentem a szobába, és akkor láttam, hogy a ruháid, a cuccaid sehol sincsenek. A lakásom megüresedett… - egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán továbbra is, higgadtan folytatta. Rám nézett. – Libby, sírtam. Rettentően sírtam. Olyan dühös és kétségbeesett voltam, nem értettem semmit. Az érzéseim eluralkodtak fölöttem és mindössze két másodpercen belül átváltoztam – belevéste a szemeit az enyémbe, hogy nyomatékot adjon a történetnek. Lesütöttem a szemeimet, és ismét elöntöttek a könnyek. Annyira nem akartam neki fájdalmat okozni… De tudtam, hogy a múlton változtatni már nem lehet.

- Végigkutattam az egész várost, még a környező erdőket és a kisebb településeket is – oldalra nyúlt, és rá akart gyújtani, de nem maradt több cigije a dobozban. Felállt a kanapéról, és elment, hogy hozzon magának újat.

Egy kis darabon figyeltem az izmos hátát, a tetoválást, ami a háta jobb oldalán húzódott – persze, ez egy hatalmas tigrist ábrázolt, amely a mancsát felemelve bőgött -, aztán nekidöntöttem a fejem a kanapéjának, és hatalmas slukkot szívtam a cigimből. Még rengeteg volt belőle, és hihetetlen jól esett.

Levettem a kabátom, majd a kanapé karfájára hajtottam. A cipőmtől is megszabadultam, törökülésbe helyezkedtem, és Daquan helye felé fordultam, hogy ha visszakerül, szemben lehessek vele.

A könnyeimet éreztem az arcomon, finoman húzták a bőröm, ahogy kezdtek megszáradni. A cigi viszonylag lenyugtatott és kellemes érzéssel töltött el, ahogy végigáramlott a bensőmön.

Daquan visszatért, füstfelhővel körülvéve, és leült mellém. Mintha el sem ment volna, úgy folytatta a monológját, de közben végignézett rajtam. A pillantása melegséggel töltött el. Valósággal beleragadtam a szemeibe – azokba az izgalmas, olajzöld szemekbe… Elismerés futott végig rajtam, ahogy vizslatott – egy fekete, mini, pánt nélküli topot viseltem, elől cipzár húzódott, az anyagon pedig rózsák díszelegtek.

- Céleste tudta, hogy el fogsz menni, és nekem nem mondta el. – A szemei összeszűkültek, ahogy felidézte az emlékképet. – Azt mondta, ’a sors így akarja.’

- Bassza meg a sors – szóltam közbe halkan, üres mosollyal.

Daquan rám nézett, hasonló mosollyal, mint amivel én rá.

- Ne haragudj rám, kérlek – olyan őszinte és mély tekintettel néztem rá, amennyire csak tudtam. – Soha, de soha nem akartam neked fájdalmat okozni…

Tűnődött. Aztán féloldalas, keserű mosoly került az arcára.

Addig eszembe sem jutott, hogy én is tettem fel neki egy kérdést, míg meg nem válaszolta:

- Azért akarok csatlakozni Lucas falkájához, mert meguntam az ittlétet – behunyta a szemét, és a fejét hátravetve ismét szívott a cigijéből. – Túl sok emlék köt ide, amik nem feltétlen jók. Nem is említve, nem valami szép az élet kurvaként – rám nézett, gunyorosan elmosolyodott. – Azt viszont életemben nem gondoltam volna, hogy pont veled fogok ott összefutni.

- Arra én sem számítottam, hogy te leszel az, aki a falkámhoz csatlakozni akar.

- A te falkád? – húzta fel a szemöldökét. Hangtalanul, de ezzel a kijelentéssel kinevetett, hangtalanul.

Erre felhúztam az orrom.

- Igen, az enyém.

- Milyen meglepő – villantotta felém a széles mosolyát, vakító fehér, kissé hegyes fogaival. – Az a magas, szőke izomtömeg vérfarkas is a falkád?

Roan-ra célzott.

- Csak nem zavart? – mosolyogtam rá.

- Három év az három év – vonta meg a vállat, nemtörődöm mód. – Ha azóta találtál magadnak valaki mást, akkor legyél vele boldog.

Szíven ütött ez a kijelentése. De éreztem a hangjából, hogy neki sem tetszik a tény.

Sőt!

- Miből gondolod, hogy az övé lennék? – kérdeztem, tényleg csak úgy kíváncsiságból. Igyekeztem a hangom visszaterelni a helyes ösvényre, amelyről letévedt, megpróbáltam az a kegyetlen és érzelemmentes Libby lenni, aki mindig is voltam – de az ő közelében teljesen más emberként érzem magam – és akként is viselkedek.

- Érzem rajtad a szagát – szűrte ki a fogai között.

Ezen őszintén meglepődtem.

- Akkor most azt kell neked mondanom, Daquan, hogy semmi közöm sincs Roan-hoz – néztem rá komolyan. – Olyan… furcsa érzelmi támogatást nyújt nekem, és ennyi.

- Libby, ha valami lenne közted és a Svéd között, végül is, mi közöm lenne hozzá?

Beharaptam az ajkam, de nem válaszoltam.

- Beláthatod – folytatta -, hogy ami volt, elmúlt.

El akartam innen terelni a beszélgetésünket.

- Daquan, elmondod nekem, miért pont Lucas falkáját választottad?

Vállat vont.

- Megfelel a színvonalamnak – vigyorgott rám. – Tudod, elég nagy népszerűségnek örvend a ti falkavezéretek. Alig van az egész világon mindössze 5-6 ismert vérpán van. Lucas az egyikük. Van oroszlánfalkája, farkasfalkája, tigrisrésze, vannak párducai és medvééi is, óh, és majdnem elfelejtettem a jaguárokat és a leopárdokat. Én még tudok egy ocelotról és egy hiúzról is. Kész állatkert! – nevetett. – Nem említve téged, kis indigóm.

Mély levegőt vettem.

- Tényleg nem gondoltál még rám se? – ez volt a leghülyébb kérdés, amit valaha is feltehettem, és már akkor megbántam, amikor elhagyta a szám, de nem tudtam mit tenni ellene.

A szemem hirtelen az egyik maszkra függesztettem, ami a falon lógott. Csak ne kelljen rá néznem.

- Libby. Két éve feladtam a reményt, hogy valaha is újra láthatlak.

Ettől ismét újra hatalmasat dobbant a szívem.

- Ne haragudj rám, kérlek – suttogtam elgyötörten. A könnyek, azok az ádáz könnyek már megint ott nevettek a szemem sarkában, csúfot űzve belőlem. – Ha vissza tudnám csinálni ezt az egészet…. Ha hinnél nekem, és tudnál újra bízni bennem… Mindent másképp csinálnék. Ha visszamehetnék... Még mindig akarsz csatlakozni, annak ellenére, hogy ott vagyok? Hogy együtt kell élned velem?

Daquan komolyan nézett rám.

- Libb… Én csak egy dolgot szeretnék tudni.

- Mit? – suttogtam, ahogy felfelé néztem rá.

- Még mindig érzel irántam valamit?

Elakadt a szavam.

Azt sem tudtam, mit mondjak. Csak bámultam a kíváncsi barnászöld szemekbe, amiket keresztezett a fekete haja, néztem a napbarnított bőrét, a borostákat a kemény vonalú állán, a válla egyenes vonalát, az izmos karjait, a mellkasát, a sötét mellbimbócskáit, a medencecsontja vonalát…

Megütköztem.

Mindig is szerettem Daquant. Hihetetlen szexuális vonzódást éreztem iránta, már az első pillanatban, amikor megláttam a Cruentus bárrészében. Valami hihetetlenül titokzatos erő áramlott felőle akkor is.

Az igazság az volt, hogy szeretem. Enyhíthetetlenül. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem fogom többet. A szerelem irracionális érzés – nem dönthetünk arról, akarjuk-e vagy sem.

Ha megjelenik, legyőzhetetlen. Eltiporhatatlan.

Már csak azt kellett tudnom, mit válaszoljak neki.

Megnyalta az ajkát.

Én pedig kiböktem:

- Nem lehet téged nem szeretni, Daquan. – Aztán bennem is megfogalmazódott ez a kérdés. – És te?

Ő elmosolyodott. Várta ezt a kérdést.

Idehajolt hozzám és a fülembe súgta:

- Azt neked kell érezned.

Nagyot nyeltem. Úgy éreztem, itt az ideje távozni.

- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, amit tudni akartunk.

Daquan hátrahúzódott tőlem, halványan elmosolyodott.

- Ó, én sokkal több mindenre rájöttem, mint gondolnád.

Ezt inkább nem akartam boncolgatni.

- Köszönöm, hogy szántál rám időt.

- Szívesen láttalak.

Nagy nehezen felálltam, magamra vettem a kabátomat, majd felnéztem a faliórájára. Az idő meglepetésemre elhagyta a hajnali egy órát.

Több mint két órát töltöttem Daquannál.

Kikísért. Még magassarkúban sem voltam olyan magas, mint ő, a maga százkilencven centijével. Szerettem, hogy kisebb vagyok nála. Egyfajta furcsa biztonságérzetet biztosított ez a méretbeli különbség.

Az ajtóban megálltam, hogy megvárjam. Egy utolsót slukkolt a cigijéből, aztán elnyomta. Majd megjelent előttem.

Mosolyogtam. Jól éreztem magam, mert elmehettem és nem kellett tovább kitennem magam annak a furcsa, nyomasztó erőnek, amit nála éreztem.

- Hát akkor, szia Daquan – köszöntem el tőle. – Kíváncsi vagyok, látlak-e majd a falkámban.

- Abban biztos lehetsz, vöröske! – suttogta.

A következő pillanatban nem várt dolog történt.

A falnak nyomott, a bal lábát benyomta a combjaim közé, és egész testével nekem dőlt.

Éreztem, hogy egy pillanatra kihagy a szívem, aztán őrült tempóban kezdett el verni. A szemhéjam elnehezült, a levegőt nehezen, de hevesen szedtem.

Eszemben sem volt ellenkezni – sőt nem is tudtam volna.

A kezei besiklottak a kabátomon keresztül a felsőm alá. Meleg keze végigszántotta a bőrömet, forró lehelete a nyakam csiklandozta. Puha ajkai végigcsókolták a nyakam bőrét, ujjai a hátamat cirógatták, aztán lesiklottak a fenekemre. A szája végigvándorolt a vállamtól, a torkomig, csókolta az állam, aztán hirtelen megállapodott a számnál.

Istenien csókolt. Az ajkai puhán, nedvesen érintették az enyémet, kezei az egész testem cirógatták, a lábaim alig tartották meg a testsúlyom – de az ő combja az enyéim között segített megoldani ezt a problémát.

Elveszítettem az önuralmam.

Nem mentem el.

1 megjegyzés: