2012. március 1., csütörtök

ilyen szomorú, mint amilyen a mai napon, még soha nem voltam. csak mentem, néztem magam elé, vitt a lábam a szolnoki bevásárlóközpontban. nem tudtam örülni semminek. émelyegtem és rosszul voltam, égett a fejem. úgy éreztem magam, mint aki kettészakadt. a sírás két percenként megjelent, valami kis emlék formájában, amiről ő jutott eszembe. és kerestem ezeket a dolgokat. ösztönösen.
kicsit féltem. a lelkem sikoltozott belül, hogy nem vagyok normális. féltette magát, hogy ilyen állapotba került. nem azért, mert egyedül maradt, hanem azért, mert nélküle. hanem azért, mert szereti, de vannak dolgok, amik ugyanolyanok maradnak, hiába is igyekszünk (vagy nem igyekszünk?) változtatni rajta. és akkor azon gondolkodik az agy, hogy ok-e ez vajon egy szakításra? szenvedésre. fájdalomra, könnyekre, rengeteg elsírt zsepire, elszívott doboz cigire, lehúzott alkoholra, a mosolymentes napokra, a zombiként való bolyongásra?
még semmi nem végleges. valahogy úgy érezzük, egymáshoz tartozunk.
mi tudjuk, mi történik velünk. borzasztó ez nekünk.
de ez az életem egyik legborzalmasabb szakasza. legszívesebben kifutnék a világból, de még ahhoz sincs életkedvem.

1 megjegyzés:

  1. sajnálom, nagylány! kitartás! minden rendbe jön majd! ♥♥ *megölelgeti*

    VálaszTörlés