2012. április 30., hétfő

you already know

erőteljesen azon vagyok, hogy írjak. komolyan, már napok óta él bennem a különös elhatározás, és most igen! erőt vettem magamon és pötyögök is szorgosan. mellettem van egy tubus kókuszos testápoló, amivel regenerálom a megégett arcom, karom, lábfejem. bekapcsoltam egy kis lusta, dürümdürüm zenét, a paradise circust, azt hallgatom, kissé álmosan pislogok és felkészítem magam az elkövetkező napokra.
ma jó volt. nagyon. reggel kilenckor álmosan vonatozás, beérve B karjai közé ugrás, illata beszippantása, mosolyok. nem láttam két napja, és boldog voltam, hogy megint átölelhettem. és egész nap vele voltam. kigyalogoltunk a pályára, kézen fogva, végig a tűző napon, kilyukadt az üdítő, amit vettünk, apró permeteket szórva ránk. aztán végignéztük az edzést, most kivételesen a padon csücsülve. megismertem új embereket, nagyokat nevettem, és igen.. a napocska megtette a hatását. fájok. ó, jaj! ettünk egy kis bográcsos paprikáskrumplit, aztán buldisebességgel, a bicikli csomagtartóján ülve száguldottunk végig a város egyik végéből a másikba. imádok vele lenni. imádom, és keveslem az egész napot is. nálunk is voltunk, bolondkodtunk, ápoltuk egymás nyöszörgős sebeit, ölelkeztünk és szeretett. mert ő az én medvém.
és hát! mily nyári idő van. akár a július közepe. nekem helyreállt egy kicsit a lelkem. az előbb kiültem hátra a teraszra, hallgattam a tücskök ciripelését, a sötétben kalandoztam, hallgattam a kutyám horkolását, nekidöntöttem a fejem a falnak és dinnyés dohánnyal töltött vizipipát szívtam, szép kis köröket fújva. ó, akár a nyár! bárcsak már az lenne! és ehelyett engem letaszít a mélybe az a tudat, hogy szerdánn matekból vizsgázom és nekem biza az nem fog menni. reménykedünk azért, hogy a hármasnál jobb összejön.

2012. április 26., csütörtök

visszatért minden a rendes kerékvágásba(?)

2012. április 23., hétfő

üdvözöllek babám a sűrűjébe' !

ma, történelem órán bevillant valami a fejembe. ösztönösen a telefonomhoz nyúltam és tudatosult bennem pár homályos emlék, = rájöttem, hogy csináltam képeket szombat este. de megkönnyebbülésemre, egyiken sem néztem ki borzalmasan. mindössze egészen kicsire összement szemekkel nevetek rajtuk, vagy homályosak vagy elfogadhatatlanak másokról. 
de aztán nevettem rajtuk egy nagyot. eszembe jutnak még mondatok is, olyanok, amiken nem nagyon tudok túllépni. amiken elcsodálkozom, nem bírom feldolgozni őket. esetleg mosolygásra vagy csodálkoztatásra késztetnek. eszembe jutnak tekintetetek, összenézések, kis mosolyok, fura dolgok, meg még furábbak, amikbe fogalmam sincs, hogy kerültem be. és azon gondolkodom, mit gondolnak rólam az emberek. úgy igazából. tulajdonképpen ma egész nap ez határozta meg a hangulatom. gondolkodtam, próbáltam kiismerni ezt a helyzetet. de mindig ugyanarra a következtetésre jutok, ami lehet, hogy jó, lehet, hogy nem. ismeretlen, miközben egy csettintés is elég. elég periodikus dolog ez. mindig újra meg újra megismétlődik. és mindig ugyanaz van. és soha nem lepődöm meg, mert . meg persze rossz is egyben. szóval - nikolett mosolyog. mert amúgy is elégedettnek kell lennie, nem? végül is, feltöltődtem energiával, kaptam ezernyi bókot olyan emberektől, akiknek a legjobban adok a véleményére és a rólam alkotott képére, emellett túl vagyok minden nehézségen és átléptem az akadályokat. úgy fogok tenni, ahogy eddig is. a szarok mindenre életérzés nálam a meghatározó. és ilyen leszek most is. mosolygok mindenkire, e mögé bújok és élek. boldogan. mosolyogva. 
most szemét módon elcsórtam az öcsém fülhallgatóját, zenét hallgatok, szépeket, drum and basst, végtelen mennyiségben rendelkezésre állót. imádnék egy nagy adag édességet, ezt összekötve egy kis vodka-energiaitallal, chipsel, vele, meg egy kis szedres dohánnyal megtöltött vizipipával.  
veszek egy mély levegőt, beburkolózom anya pulcsijába és bioszt tanulok, egy kis matekkal vegyítve. oh, yeah.

2012. április 22., vasárnap

h o p e l e s s

teljesen mindegy már, mikor megyek aludni. megengedhetek magamnak egy kis éjszakázást, már hozzászoktam a leragadó szemekhez. most ezekhez egy kis fájó torok és vegyes érzelmek társulnak. egyszer jók, egyszer kellemetlenek, kifejezetten rosszak. felidéztem pár emléket, amiket már rongyosra lapozgattam a fejemben, emiatt pedig megkoptak. nem emlékszem minden részletükre, de ettől függetlenül szépek, a maguk elvetemült galád, mocskos módján. mert ez csak nekem szép, lehet. ebben a teljes sötétségben élni ilyen szinten, nem hiszem, hogy egészséges. nem is tudom, hogy én meddig fogom bírni, de mivel én is a kevésbé bátor és a becsületét mindennél előbbre tartó ember vagyok, meghátrálok és veszek szépen egy nagy levegőt. elviselek, mondhatni. szeretem, hogy ilyen ez a helyzet, mert talán szépnek nem mondható, de izgalmas és jó. egyben nagyon rossz és kínzó, de mégis túllépek rajta minden egyes alkalommal, mert miért maradnék ott egy helyben, leragadva? egy hét múlva úgyis elmúlik, úgyis vége, aztán ennyi, megy minden tovább. mosolygással és felfrissülten. de tényleg jó. valamiért jó. de hogy miért? mert most már nincs bennem az a gyilkolási vágy, az a világból kifutni-támadó kedv, az a tudat. mert így már kicsit egészségesebb. és mindig tartogat valami egészen meglepőt.
aztán hogy mi sül ki ebből, az kérdéses. 
holnap borzasztó lesz kimászni az ágyból. ma is az volt. vége szakadt egy kellemes álomnak, egy mégis ijesztőnek. de legalább B ma velem volt egy kicsit.
and you know
he is just a boy
but you feel 
like no other

elégedettség.

ó, igen, a tegnap este, Andicicám szülinapja... hát, felfokozott volt, azt kell mondjam. a sok mosolygástól fájt a szám, a vodka, a pálinka és a mojitó a barátaim voltak, a fiúk meg aztán! annyira pozitívan csalódtam, akkora kő esett le a szívemről, hogy bátorítottak és nevettettek, és biztosítottak arról, hogy még mindig ott a helyem köztük. voltak furcsa pillanatok, viszont az önbizalmam újra magasan szárnyal, magabiztos lettem és most talán kicsit legyőzhetetlennek is érzem magam. folytattam nagy beszélgetéseket, szereztem egy új barátot Dávid személyében, Krasyval töltöttem az est legnagyobb részét és megnyugodtam. igen, nyugodt voltam. újra úgy éreztem magam, ahogy kellett. eltűntek azok a nyomások, amiktől tartottam - hogy vajon a többieknek mi a véleményük. és amikor ezekkel szembesítettek, karon ragadtam őket és egy hatalmas ölelést adtam nekik. és jól éreztem magam. izgalmas volt, ez az egy szó van rá. finom ételek, jó társaság, akik már hiányoztak, egy kis tombolás, ami már nekem hiányzott, meg az a nyilvánvaló dolog.
a kezemen egy rejtélyes vágás van, fogalmam sincs, hogy került oda. egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy az ujjamból ömlik a vér. és amint itthon megvizsgáltam, észrevettem, hogy mellette még pár kisebb vágás is van. 
utaztam több ember kocsijában, elmentünk az osterba, a cornerbe, táncoltunk, szép szemeket láttam, ismerős és kevésbé ismert arcokat, megosztoztunk két forró, kechupos-sajtos-virslis kiflin, alkudoztunk, meglepődtem, aztán még jobban meglepődtem, végül megismerhettem Barnit, Krasy édes pici shar-peiét, aki megette a hajam és a sálam.

most pedig fáradtan ülök a matek felett és próbálom az eszembe vésni, gondolkodni és alkotni. nem nekem való ez.

2012. április 20., péntek

szerelem első szaglásra

talán két és fél hete nagyban sétálgattam a tescóban, elbűvölten, szokás szerint szétszórtan, és mit ad isten, megálltam a parfümök előtt, mint minden egyes alkalommal. amikor már végigszagolgattam mindet, durcás arccal néztem oldalra, és nem maradt más, csak a playboy parfümök. mindig is elítéltem a playboyt, talán a nyuszilányok viselkedése miatt, talán az általános sztereotípiák miatt, de megszagoltam az összeset, sorra. és aztán az orrom! szerelmes lett. összefújkáltam magam, illatoztam, éreztem magamon a csodás illatot, és most szenved a lelkem, mivel nem vettem meg..
OLYANNYIRA akarom, hogy az förtelmes.


2012. április 19., csütörtök

nem tudom 
valaki raboljon el
őrüljön meg velem, tomboljon velem, igyon velem vodkát, és éljünk egy kicsit!

2012. április 18., szerda

just cause I said it, doesn't mean that I meant it

most valahogy... nem jó semmi sem. egész álló nap szomorkodtam, valami furcsa érzés járt át mindenhol - hogy valami rossz fog történni, valami nagyon nem lesz jó.
durcás vagyok és csak panaszkodni tudnék. néha rám jön az ilyen, persze. egészségtelen rossz hangulat, szomorkodás és nyomott, kedvtelen arc. de nem ragadós. elmegy, talán. talán nem. de túlélem, igyekszem lelkiekben felpumpálni magam, nyugtató terápiát kellene kieszelnem. például csodálatos Adele dalokat hallgatni,  a not-hipster kategóriából, hátradőlni a széken és venni egy mély levegőt. ő furamód számomra a legszebb nő, akit valaha láttam. a példaképem.
reggel a sötétben magától kinyílt a szemem, nyöszörögtem kicsit, és magamra húztam a takarót, alatta a pihe-puha plédemmel. akkor hirtelen rájöttem, mi vár rám a mai napon és elkezdődött minden. felültem, gyanakodva, mennyi lehet az idő, kimásztam az ágyból, elcsodálkoztam, hogy sikerült magamtól felkelnem öt óra ötvennyolckor.
aztán lehangolódtam. összekapartam magam lassan a fürdőszobában. szkeptikusan mentem be a friss hideg víztől felélénkülve, ahol csak az volt a célom, hogy legalább ma szép legyek és üde. szerettem volna, igen, ha mosolygó tekinteteket kapok, sorra és sorra. és mikor már valamennyire csinosnak éreztem magam, cicás szemekkel, blézerrel, nagy sállal, kiléptem a házból és egy pillanatra meg is torpantam. egy jelenség láttára remegni kezdett a lábam, megfeszültem. az fordult meg a fejemben hogy hátat fordítok mindenkinek, bemegyek a házba és ott is leszek a szobámban egész nap. végül is, akkor ez kecsegtetőnek tűnt, és kétszer is meggondoltam, egy ezredmásodperc alatt. aztán nagylevegő, esernyő a fej felett és nyíláramlattal előre! 
a buszon egyedül ültem, a hangulatom a rosszról borzasztóra változott, megsemmisülten dőltem a koszos ablaknak, a büdös, döcögő buszon, és hallgattam egy kis Pingvint, aláfestőként, nameg lelki felkészítőként arra, ami várt rám. irodalom vizsga, ó, piece of cake- lehetne mondani. de hát kissé izgatott lettem, na. aztán megettem egy sós négyest, kis teával és 10 órára kész lettem mindennel. aztán csak bámultam magam elé; néztem a többieket, ahogy szenvednek, összenéztem Grétával, Katával, Szilviával, Flórával, a szokásosokkal. és ők is készen voltak. maradt egy! óránk még, hogy befejezzük, és mi kivittük, letettük az asztalra, a felügyelőtanárhoz, és kiballagtunk az üresen kongó folyosóra. ettünk egy kis csokikát, beszélgettünk emberkékkel aztán megindultunk G kisasszonyhoz, megsétáltattuk az átváltozott Sütit, aki irtó cuki lett. majd hatalmas örömmel visszamentünk hatodik órára, ahol olyan aktivitást mutattam, hogy lecsuklott a fejem és majdnem elbóbiskoltam.
és a nap csúcspontja, a lelkem legalja az a húsz perc, amíg vele voltam. szigorúan néztem rá a kis haja miatt, de azért megfogtam a kezét, hozzádöntöttem a fejem a vállához és szippantottam be az illatát. aztán ahogy ott ültem mellette azon a kis padocskán, és néztem rá, valahogy elszomorodtam. talán mert igazam lesz abban, amit gondolok? hogy megváltoztatom? ki tudja. talán mert nem látom sem ma, sem holnap? pénteken is csak pár rövid órára, szombatról és vasárnapról meg ne is beszéljünk?
na igen.

elrepült az idő.
szagolgatom a kabátom ujját, amit befújtam a puma-parfümével. így legalább velem van.

2012. április 17., kedd

Címszavakban
most kicsit mérges lettem.
magamat okolom minden miatt.
gondolkodom, hogy legyen mindenkinek jó.
ezen felül:
szeretem ezt a medvét. ma annyira megbolondultunk, hogy az valami hihetetlen. birkóztunk, ölelkeztünk, halálra nevettük magunkat, medvehangokat adtunk ki, gyerkőcként viselkedtünk. és még... így is annyira férfias volt!
 úgy érzem, mintha a férfi változatommal osztanám meg az életem.
holnap vizsgázok irodalomból. írásbeli részleg, esszéírás, kedvenceim vagytok.
elfogadnék most egy jó, szedres dohánnyal megtömött vizipipát.

2012. április 16., hétfő

rumour has it


elszomorodtam egy kicsit. egy egészen aprót. nem kellett volna talán szomorú dalokat hallgatnom. 
ma egészen furán éreztem magam. ahogy néztem a tükörbe, nála, kicsinek éreztem magam. a szemeim egészen összementek, mintha nem is lettek volna. kígyószerűek voltak, nem macskásak, amit megszoktam. és csak néztem és néztem és annyira érzékennyé váltam, ki tudja, mi miatt, hogy úgy éreztem, kifakadnak a könnyeim. pedig szomorú sem voltam. csak néztem magam, a vállam vonalát, amint eltűnt az ágy mögött, és kicsinek tűntem magamnak. egészen aprónak. figyeltem, hogyan telnek meg a szemeim könnyekkel, aztán bújnak vissza oda, ahonnan jöttek. és akkor ő nézett rám, a behatározhatatlan színű szemeivel, előjöttek a könnyek. mindketten értetlenek voltunk. ő azon, hogy egyik pillanatról a másikra elsírtam magam, aztán nevetésben törtem ki. én meg azon, hogy mindezt miért. nem is örömkönnyek, nem is bánatos könnyek voltak ezek. hát akkor mik? 
még most sem tudom. 
aztán kiböktem: meg fogsz ismerni még jobban, és rájössz majd, hogy nem vagyok teljesen ép. és mit cselekedett erre? a karjai közé kapott és magához ölelt. szótlanul szeretett, nekem pedig annyira jól esett.
tudja, mikor kérdezzen és mennyit, hogy kezeljen engem és hogy szóljon. nem olyan régóta tudhatom magaménak, de olyan, mintha már több éve ismerném. ahogyan berobbant az életembe, úgy változott meg szép lassan minden. 
ezen gondolkodtam ma.
ahogy rohamtempóban mentünk a buszmegálló felé, durcásan, kissé dühösen, máshogy viselkedtem vele. olyan voltam, amilyen igazából vagyok, amikor nem vakít el a szerelem rózsaszín köde. és ahogy ránéztem, ő is rám, rájöttem, hogy nem érdemli meg, hogy flegma legyek vele. ő az utolsó ember, akivel így bánnék. az a szomorú kifejezés, ami az arcára ült megenyhítette az akkor parádés palástba burkolózott szívem.
- Niki, észrevetted, hogy most épp veszekszünk?
- Velem nem lehet veszekedni, drága. Felőlem aztán próbálkozhatnak az emberek, kitörhetik a nyakukat is. De én képtelen vagyok veszekedni. Mindössze higgadtan meggyőzöm az embereket arról, hogy nekem van igazam.
azt hiszem, ezzel jellemeztem magam. 
édes volt, ahogy igyekezett kiengesztelni. nem láttam még ilyen embert, aki ennyire.... ártatlan, esküszöm. valahogy mégis úgy érzem, hogy az én hatásomra teljesen meg fog változni. 
egyszerűen csak tudom... 
annyi mindent tudnék írni, hogy mit látok, ha ránézek. hogy mennyi mindenen csodálkozom el... de nem teszem. tudjátok, utálom magam és elkap a hányinger, ha ömlengő vagyok, annak ellenére, hogy mindig csak áradozom. de baszki! hát szeretem!! racionális érzelmek ezek? azt hiszem nem.

most fáradtan ülök a szokásos kis helyemen, igyekszem kitenni magamért. és kijelenthetem: növeltem a magabiztosságom. valahogy... értékleltárt tartottam a fejemben. a szívemben. és rájöttem, nekem sokkal több mindenem van onnan, mint neki. és ez megmosolyogtat. aztán rájövök, hogy majd változik ez, és nemsokára megint lenullázódok a kedves kis önbizalmam. a legnagyobb ellenségem.
tanulnom kéne persze, mint mindig. de nem megy. képtelen vagyok rávenni magam, pedig itt hever mellettem a tengernyi könyv és füzet. szerdán magyar írásbeli vizsga, de én csak lazán ásítozom, fényképezkedem, alternative számokat hallgatok és várok. mert mindig csak várok valamire.
viszont nagy siker- nyugodt lettem.


Kicsikét szűk a világ nekem,

Keresem benne még a helyem. 
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok.
Félig telt poharak az asztalon, 
Ha úgy tartja kedvem néha beleiszom. 
Szólj rám, ha egyszer véletlen 
Összefutnánk egy másik életben.


nem szeretem az ilyen zenét. de ez megfogott.

2012. április 15., vasárnap

glory?

most értem haza, kis csendes napom volt. beatles-szel koronáztam meg az este fél hetet és kicsit elkalandoztattam a gondolataim. az egész napocskám a gondolatok pergetésével telt, előre tekertem az időben, aztán vissza, ahogy végignéztem a telefonomon a képeimet. mosolyogtató volt. és egy kicsit ábrándos, elgondolkodtató is. hogy telik az idő! milyen gyors minden!
tegnap vele voltam egész nap. még most is érzem az illatát, főleg, hogy befújtam a parfümével a kabátom ujját. az asztalomnál ült, én mellette gubbasztottam, a földön, a fejem a lábára hajtottam, ránéztem és kiböktem, miért nem fogom megadni neki a lehetőséget, hogy olvasson. pedig akar. mert... megtartom ezt a helyet az én kis szférámnak, ahol azt írok, ami jön. nem titkolózom, félreértés ne essék. csak meg szeretném védeni magam. attól függetlenül, hogy szeretem, (a kétkedőknek megjegyezném) mindenre fel kell készülni. elhatároztam valamit, és ehhez kegyetlenül tartom is magam. a megszilárdulást.
tudom, hogy túl gyenge vagyok, sok formában. és azok a nagy zöld szemek nagyon sok mindenben meggyőztek már. tudom, hogy egy idő után legyőznek ebben a tekintetben is. persze, logikus állításai vannak, de most megmakacsoltam magam. de Buldinak ki tud ellenállni?

most kicsit relaxált állapotba kerültem. Adele bársonyos hangjával nyugtatom magam az előbbi adrenalinlöket miatt. kicsit fázom, nincs idebenn valami jó idő. 
lelkiekben felkészítem magam a holnapra, közben mosolygok pár elég nyilvánvaló dolgon. szembesülök pár jeggyel, pár megróvással. azon gondolkodom, mit kéne viselni ahhoz, hogy egy cseppet elégedett legyek magammal. mert pénteken bizony, ahogy ott sétáltam kifelé Andicicától, szembesültem egy olyan emberrel, akivel nem kellett volna. abban a pillanatban, ahogy megláttam, az amúgy is irigyelni valóan csodálatos hangulatom rakétaszerű gyorsasággal iramodott egyre lejjebb és lejjebb. majd végül megállt a legalacsonyabb szinten és ott is maradt egy jó darabig. 
pedig nem kéne, hogy érdekeljen. csak hát a büszkeségem szerintem önálló életet él.


2012. április 14., szombat

a kis ablakon keresztül nézem, ahogy nevet, a telefon a füle mellett, közben velem kommunikál nonverbálisan, mosolyog, azzal az édes, teli pofijával és közben boldoggá tesz engem. még így is. hogy kilométerekre van tőlem. szerelmes vagyok a mosolyába.

ez az egyetlen normális sült ki az állandó ficánkolása miatt. :)

2012. április 13., péntek

ma csináltam valami olyasmit, amit nem kellett volna. és persze ezzel pillanatok alatt tönkretettem a sminkem. ahogy folytak a könnyek a szememből, fekete csíkot húzva maguk után, lepottyanva a kezemre, egy hatalmas, fekete folyós pöttyben végezve, elmosolyodtam magamon. két percig tartott mindez.
aztán vettem egy nagy levegőt, kimentem a fürdőszobába, feltűztem a hajam, lófarokba, lemostam a feketeséget az arcomról, átfogtam a kezeimmel a testem és néztem magamra. mosolyogtam, azt kérdeztem magamtól, normális vagyok-e. aztán kitipegtem, frissen a nappaliba, megcsináltam a sminkem és újra a régi, erős ember voltam, aki eddig is.
előfordul az ilyen.

2012. április 12., csütörtök

fuck this shit, I am gonna be a stripper.
dél óta tanulok, emberek, kisebb megszakításokkal. 
fél tudjátok ezt fogni??

2012. április 11., szerda

az élet szép.
igen, bárhogy is legyen.
a mai nap egy kis komisz mosolyt csalt az arcomra. csodálatos volt, úgy, ahogy, egyben, kereken, hosszában.
sorolhatnám, hogy mi volt, hogy banánt ettünk csíkos nutellával, hogy hatalmasat birkóztunk az ágyán, hogy egymásra dőlve ültünk az íróasztalánál, nevettünk, és űztük ezen kívül a szokásos dolgainkat, amiket nem lehet szavakba önteni és nem is igazán tudják visszaadni azt az érzést, ami akkor átjárt engem.
jó őt mosolyogni és végtelenül boldognak látni, főleg miattam.
a nevetéséért meg odáig vagyok, meg vissza. az valami! x-edik világcsoda!

nem tudok írni. életképtelen vagyok, elfogyott a szusz. holnap talán... talán nem.
végre, veszek egy kis fáradtságot, és tanulok. mert muszáj. legalább ebben a kevéske időben.


2012. április 10., kedd

you tiny bastard


TELJES MEGÚJULÁST AKAROK.
komolyan. kicserélni mindent, amit csak lehet. hajformát, hajszínt, testet, arcot, ugyanezzel a popsival és szemekkel, új, felfrissült ruhatárat, új cipőcskéket, új kiegészítőket, körmöcskéket, formákat, stílusokat, hogy kendőzetlenül kiengedjem azt, ami bennem lapul, megvalósíthassam önmagam és még kreatívabb legyek, talán. a szobámra is ráférne már valami egzotikum. így, kezd már kicsit kopott és snassz lenni a fal, mindössze egy újratapétázásra vagy festésre van szükség, meg egy kis ... ambícióra és megvalósító kedvre. mert dönteni lehet, de sajnos döntéshozatallal nem igen lehet elérni semmit, ha nincs cselekedet utána.
új érzések is jót tennének, főleg, az a szar érzés törlődhetne ki belőlem, ami reggel átjárt. de csak egy icipici, egy apró pillanatra, aztán elsuhant. délután a buszon ülve, megint bosszankodtam. jogosan. hogy én nyilvános utálat tárgya vagyok. és mosolyogtam is közben, egy kicsit, halványan, mert nem éreztem elégtételt, de akkor annyira átjárt az az érzés, hogy egyszerűen csak felpattanhatnék és mindenki képébe üvölthetnék mindent, ami akkor eszembe jut. meg sem bánnám. van ez így, hogy kitörök. csak szeretem, ha rólam van szó, akkor tudják az emberek az igazságot. nehogy már hamis képekben éljenek rólam, mert nem egészen informálódtak a helyes körülményekről. ha!
végül is, nikolett büszke a jóhírére. nem tudom figyelmen kívül hagyni, mit gondolnak rólam az emberek, lehet, hogy hiba, lehet, hogy nem. emellett az igazságosság híve vagyok, annak ellenére, hogy nekem is van egy hatalmas, nyílt titkom. 

utálom, ami most van. matek fogalmi dolgozat, magyar írásbeli vizsga, matek vizsga, magyar szóbeli, ezek várnak rám az elkövetkező három hétben, amitől kiakadtam. de senki sajnálata nem áramlik felém, ó. csuda dolog. 

ma nélküle voltam. szomorkodok kicsit. egyedül érzem magam, meglep. annyira hozzászoktam, hogy mindig velem van. 
de sebaj, holnap nutellázunk, gofrizunk, övé leszek egész délután.

2012. április 9., hétfő

my universe will never be the same

hát. itt. vagyok.
pedig elviselném, ha nem lennék. ha most kicsit még szárnyalhatnék és abban az öntudatlanságban lehetnék, amiben az előbb voltam. miért nem tartott ez egy kicsit tovább? egy kicsit hosszabb ideig? miért nem volt még perszonálisabb ez a kevés, három és fél óra? annyira gyorsan elrepült, pedig erre vágytam egész nap. mosolyogtam, ahogy erre gondoltam, miközben nagymamámnál ültem, tömtem magamba a hihetetlen mennyiségű sütitkét, apa vállára dőltem, érezve közben az ezerféle kölnitől illatozó hajam. vártam, hogy végre fél négy legyen, én sietve felkapjam a kis cipellőmet, a bőrdzsekimet és kimehessek a házam elé, hogy megint lássam őt, azon az utcarészen, felém közeledni. mert jó érzés volt ránézni, hogy itt van, megint, az én területemen. 
magabiztosnak éreztem magam, ahogy átöleltem. mert igen, az enyém volt, teljesen az enyém, és ez ellen senki nem tehetett semmit. 
utáltam ma a sok kölnit, a sok locsoló gonosz tekintetét, ahogy tudták, hogy eláztatnak és elvetemült módon fújkálták, avagy öntötték a fejemre a sok illatos löttyöt. a húsvét számomra már nem olyan, mint pici kislány koromban volt. most már egészen más, felesleges nyűg, megfelelés, sok munka és korán kelés. már nincs az az izgalom, hogy végigjárunk minden családtagot, körül vagyunk véve ezernyi ismerőssel, én pedig kisgyerek módjára hallgatom, hogy miket mesélnek, játszok vagy a csokinyuszijaimmal (igen, én is kaptam nyuszikat, mikor még pici voltam) foglalatoskodom közben.
most pedig egykedvűen ülök a laptopom előtt, fáradtan, teli pocakkal, hallgatom az arany iránytűt a háttérből, és csalódottan sóhajtok, mivel holnap iskolába kell menni. kedvem mint a tenger, állapotom lenullázva, tanulmányaim száma a szünetben mínusz egy, érdeklődésem szintje marianna-árok szinten áll, összegezve: csodálatos lesz a holnap. 

2012. április 8., vasárnap

különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva

régóta megnyitottam már ezt az ablakot, néztem a fehér panelre és gondolkodtam, hogyan kéne belekezdenem mindenbe. és most végre erőt vettem magamon és elkezdtem a szokásos, gondtalan nem odafigyelésemmel pötyögni. készüljön a nép - összevisszaság, azaz durcheinander lesz minden.
zsúfolt napocskáim voltak, hála istennek. megint leírhatnám, hogy boldog vagyok. hihetetlen boldog. csak mosolygok és mosolygok szüntelen. persze, van zavaró tényező és egy-két nem kívánatos tekintet, de ezeken is mosolygok. fulladjon meg az összes! - felkiáltással nevetve hátrahagynám ezeket az embereket és bemutatnék nekik. de az a tény, hogy szinte mindenki örül nekünk, valamit jelent. számomra legalábbis.
nos, a pénteki délutánom egyenlő volt egy óriási variálással, idegeskedési rohamokkal. fel s alá rohangáltam a kenyérlángos illatával megbolondított házban, mire rá is jöttem, mit akarok, mi legyen, mikor, hol, kikkel, meddig, mettől, mit vegyek fel, hogy nézzek ki, és a többi édes kis részlet. sikerült úgy összecsapnom mindent, hogy utólag fogtam a fejem, miért nem szántam magamra több időt. elég retek módon sikerült kinéznem, de SEBAJ. mert megismertem bolond embereket és királynő voltam. a megállás nélküli mosolygástól rendesen kiszáradt a szám, amit benedvesítettem egy pár pohár vodka-energiaitallal. imádom.  a Medvééknél töltöttük az est alkoholfogyasztási részét, ahol a srácok uralták a helyzetet, meg a vodkát. később belevetettük magunkat a férfitömeggel a berényi éjszakába. az a hihetetlen energia, ami belőlük áradt, a nevetéseik, a bolondságuk, a medvemorgás megalapozta a jókedvem.  míg mentünk, végig a kihalt, sötét utcákon, Buldi a kezem fogta,  felém magaslott, magyarázott nekem teljes értelmetlenségeket, nézett rám, tágra nyílt szemekkel, én el voltam foglalva azzal, hogy néztem a fura mosolyát, az egészen összement szemeit, és betöltötte az orromat az az édeskés, a titokra emlékeztető illata, amit imádok.  halálra ölelgettünk mindenkit, táncoltunk, találkoztunk a régi, hiányolt ismerőseimmel, akiknek a nyakába borulva idéztem fel a múltat, vadultunk, engem pedig megint meglepett azzal, hogy mindenkit ismer, minden másodpercben találkozik valakivel, akinek széles mosollyal köszön. rengetegen voltak, szokás szerint, dübörgött minden a zenétől, elfogott az adrenalin, a hangulat a birtokába vett. olyan volt az este, amire már nagyon régen vágytam - hogy kirúgjak a hámból, önfeledt legyek és ... tomboljak.
sorolhatnám még rendületlenül, mi volt. találkoztam egy fontos emberrel, a fontos dal alatt, ami annyira nem ért váratlanul, mindössze egy mosolyt csalt az arcomra. amikor felhangzott a dal, felcsillant a szemem, és nem sokkal később belé botlottam. szerintem, tudja. szerintem ez sem véletlen.
korán elkóboroltunk a helyszínről, én kissé elkeseredetten, kissé morcosan. a kezemben egy medvekéz volt, a gazdája szomorúan és bocsánatkérően nézett le rám. én pedig direkt durcáztam, hogy érezze a haragom, hallgattam a hátunk mögött bandukoló srác mély hangját, és komoly arcot erőltettem magamra. hamar elhessegettem a negatív érzéseket - a lelkiismeret-furdalást, a sajnálatot és az önhibáztatást- és pillanatokon belül határozottnak és erősnek éreztem magam, ami furcsa érzést keltett bennem életre. ellentmondásosat. nem szoktam ennyire.. kőszikla lenni. és most sikerült. ezt elég érdekesnek tartottam. viszont nem sokáig bánkódtam, ugyanis nem lehet Bre haragudni. egyszerűen képtelenség ellenállni a kiskutyaszemeinek és az aranyosságnak, ami belőle árad. főleg nem a saját szobájában.
nyolc óra elteltével megint nála voltam. a fáradtságtól beesett szemekkel, álmosan, kissé kócosan, sálba bugyolálva, a legnagyobb melegben, de nála, megint. a kis szakács csinált nekem isteni hambit, és gondoskodott rólam, ami jól esett a lelkemnek. mellette furamód fontosnak és szépnek érzem magam. magabiztossá tesz, talpra állított, boldogságot okozott - jött, látott, győzött.
olyan természetesen jön vele minden. ahogy tegnap feküdtem mellette, néztem a fehér plafont, a puha párna a nyakam alatt volt, a fejem a vállán - hirtelen kibukott belőlem ez a mondat. ő pedig rám nézett, tágra nyílt szemekkel, aztán elmosolyodott, hogy ő is pont ezt akarta mondani.
egyszerűen - jó vele, és repül az idő.
sétáltunk a szakadó esőben. valahogy... csodálom őt, azért, amiket tesz értem. még így is, két esernyő alatt is kiállt amellett, hogy fogja a kezem, annak ellenére, hogy csurom víz volt a pulóvere. hajlandó volt elkísérni engem az egy kilométerre lévő buszmegállóig, kerülgetve a kisebbfajta tengereket, nevetve elsuhanva felettük, vigasztalt a pocsolyává vált kiscipőm miatt, és didergett velem a hidegben.
aztán, egyedül ültem a buszon, leghátul, mikor elváltam tőle. nekidöntöttem a fejem az ablaknak és azon merengtem, mennyire jó a mostani helyzetem. az emberek a sok szenvedés után talán megérdemlik hogy valami jóhoz, valami egészen máshoz jussanak.
tudom, mit szabad, és mit nem.
és most nem fogok elrontani semmit.

2012. április 6., péntek

az előbb tettem egy kis sétát az esőszagú délutánban, ameddig elmentem a boltocskáig. mosolyt csalt az arcomra a sok rügyező fa, a régen látott apró levelekbe öltözött bokrok. csicseregtek a madarak, életre keltek az emberek, mert fél három volt, ami itt neves idő. az ég beborulva, szürkeségbe burkolózott, a nap pedig átsüt a réseken. 
gondolkodtam azon, hogy mit kéne csinálni estére. ajánlottak nekem programokat kétfelől, de minden kétes még. ez zavar, mert úgy mennék. de a társaság megfogyatkozott vagy nem olyan ismert, esetleg másféle elképzeléseik vannak, mint nekem, ezért füstbe ment tervekkel állok szemben. 
most olyan kirándulhatnékom van. elmenni egy csodaszép erdőbe, túrázni, tóparton vagy patakparton lenni, sétálni, megbolondulni. vagy egyszerűen csak kimozdulni.

2012. április 5., csütörtök

affects

úgy érzem, megindultak belőlem a szavak. inspirálódtam, ami ritka. csodálatos érzés kerített a hatalmába, ezzel a komforttal, ami ma történt velem, megspékelve ezzel a csodás bloggal, amit éppen olvasok. talán még soha nem éreztem így, mintha magamat olvasnám. a saját gondolataimat, a saját személyiségemet, vagy talán azt, amilyen lenni szeretnék, igen. megfogott valami benne - és úgy érzem, el kell olvasnom az egészet. Viktória, hölgyem, maga aztán nem semmi! köszönöm, hogy olvasol.


most nagy boldogság van, még érzem az öleléseit, az illata az orromban, mosoly az arcomon. így már nyugodtan fekszem le aludni.  mert jó volt ma vele. egyre jobban a szívemhez nő, a kis csintalan arcával, a komisz mosolyával, a magasságával, a biztonsággal, amit sugall, azzal a tekintettel, ahogy rám néz, ahogy kezel engem, hogy tudja, mit akarok. az egész lényével. egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehet valaki ennyire aranyos. tudnék róla áradozni, Dunát rekeszteni a szavakkal, amik jönnek belőlem. egyszerűen megmagyarázhatatlan az a hatás, amit rám gyakorol. de miért? miért van ez? miért vagyok megint boldog? miért érzem azt, hogy minden jó, keblemre tudnám ölelni a világot? hogy most szárnyalok és megkaptam, amit szerettem volna? hogy ő szeret engem.. és érzem is.
úgy érzem, hogy ha valami ennyire jó, akkor az egyszer hirtelen fogja magát és gyökeres fordulatot vesz. vagy megszűnik létezni, vagy csalódás omlik a nyakunkba, esetleg olyan információk, amiket nem akartunk tudni, kiderül valami szomorú igazság, valami rossz dolog. ez az alapvető pesszimizmus. miért nem vagyok képes csupán arra, a kis lelkemmel, hogy ne féljek minden ismeretlen dologtól? hogy egy kissé csak éljek a mának és ne törődjek azzal, mi lesz holnap, egy hét múlva, egy hónap múlva?
talán ezt kéne tennem. és tudnám is tenni. mert ő felkarolt engem. és olyan érzésem van, mintha már évek óta ismerném.
emlékszem arra, ahogy először elkaptam a tekintetét, ó. de hogyne emlékeznék, nem volt ez olyan rég. annyit hallottam már róla azelőtt. a nagy Buldi. ódákat zengtek róla, mindig hallottam valahol a nevét. érdekelt, ki az, hátha megismerem. igen, velem előfordulnak ezek - eldöntöm, hogy meg akarok ismerni egy embert- és mindig elérem a célom.
Zolóval beszélt, miközben engem nézett, sötét volt, körülöttünk eszméletlen sok ember. aztán eltűnt. de nem sokat kellett várni, míg újra megjelent. megfogott benne valami, akkor is. magabiztos, hatalmas mosolyú, isteni illatú.
most pedig szeret engem.
ez a szó... lehengerlő.
nem szeretem ezt az érzést magamban. ilyenkor mindig annyira kiszolgáltatott és sebezhető vagyok. úgy érzem, mindig túl sokat árulok el magamról - és minden egyes szóáradatom után egyre közelebb kerül hozzám. néz rám, a kis, zöld szemeivel, és mosolyog. aztán szokása szerint, lassan felcsúsztatja a tenyereit az arcomra, végigsimít a hüvelykujjával az arccsontomon és megcsókol.

az előbb vettem egy kiadós fürdőt, folyattam magamra a forró vizet és figyeltem, hogyan párásodik be a zuhanyzó kabinja. a felfrissülés nem sikerült. a gyomrom émelyeg, a szemeim gyorsan húzódnak le, ahogy próbálom őket nyitva tartani. elszoktam az éjszakázástól. 
a szünet uralkodik felettünk, a borult ég, villámlik és dörög az ég.
csodálatos érzés. nyarat sugall, oh, igen.
ma megint elszakadt a karkötőm, hiába csináltam meg újra. ezt jelnek veszem.

2012. április 3., kedd

2012. április 2., hétfő

azt hiszem, boldoggá tesz.

2012. április 1., vasárnap

i have been walking in the same way as I did


jó volt ma velük. egy kis kikapcsolódás, egy kis nyugalom, egy kis gondolatterelés. most jó volt mindenem, nem gondoltam rosszra, nem kalandoztam el, nem fájt semmi, nem gyötörtem magam feleslegesen.  ma fontos voltam, első számú valakinek, valaki nagy, vaskos karjai között pihentem és figyeltem a röplabdameccset.
Ő ma közelebb került a szívemhez, még jobban befészkelte magát oda. egyre csak az él bennem, hogy nem akarom őt bántani, semmi áron. nem érdemes arra, hogy bántódása essen, még akkor sem, ha száznyolcvanöt centi, izmos és vaskos. próbálom őt szeretni, teljes szívemmel, ahogy megérdemli.
ma tetszett, ahogy törődött velem. elégedettség töltött el, hogy igenis lehet engem szeretni. hogy tudok én még valakinek a szíve kellős közepén lenni. és fontosnak éreztem magam.
nem mellesleg, miközben én kétségbeesetten próbáltam nekik elmagyarázni a szabályokat, ők megállás nélkül nevettek és megbolondultak - ami átragadt rám. mit csináljon az ember, ha amerikai focisok szabadulnak be egy röpimeccsre (tegyünk hozzá - világi bolondok, és nem lehet mellettük nyugton maradni)? hát, halálra nevettem magam Sipóka higgadt viccein, amiket rajtam sütött el, azon, hogy fél tőlem, az oltásokon, amiket tőlünk, a duótól kapott, Buldi nevetéstől piros fején, meg azon a már magában vicces nevetésén. ezek tényleg buták, főleg ketten együtt.
az utána következő séta pedig megkoronázta a napot.
lehetne már... nyár.

most pedig nyugodt vagyok. a csütörtökre gondolok. a péntekre. Adele relaxáló hangját hallgatom, elengedem magam és lassan megyek aludni, fürdeni egy kellemeset.
aztán fejest ugrok az elkövetkező hétbe. csak a matektól rettegek. akkora kettes lesz, hogy beleremeg a ház.

csókolok mindenkit.