2012. április 8., vasárnap

különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni aki árva

régóta megnyitottam már ezt az ablakot, néztem a fehér panelre és gondolkodtam, hogyan kéne belekezdenem mindenbe. és most végre erőt vettem magamon és elkezdtem a szokásos, gondtalan nem odafigyelésemmel pötyögni. készüljön a nép - összevisszaság, azaz durcheinander lesz minden.
zsúfolt napocskáim voltak, hála istennek. megint leírhatnám, hogy boldog vagyok. hihetetlen boldog. csak mosolygok és mosolygok szüntelen. persze, van zavaró tényező és egy-két nem kívánatos tekintet, de ezeken is mosolygok. fulladjon meg az összes! - felkiáltással nevetve hátrahagynám ezeket az embereket és bemutatnék nekik. de az a tény, hogy szinte mindenki örül nekünk, valamit jelent. számomra legalábbis.
nos, a pénteki délutánom egyenlő volt egy óriási variálással, idegeskedési rohamokkal. fel s alá rohangáltam a kenyérlángos illatával megbolondított házban, mire rá is jöttem, mit akarok, mi legyen, mikor, hol, kikkel, meddig, mettől, mit vegyek fel, hogy nézzek ki, és a többi édes kis részlet. sikerült úgy összecsapnom mindent, hogy utólag fogtam a fejem, miért nem szántam magamra több időt. elég retek módon sikerült kinéznem, de SEBAJ. mert megismertem bolond embereket és királynő voltam. a megállás nélküli mosolygástól rendesen kiszáradt a szám, amit benedvesítettem egy pár pohár vodka-energiaitallal. imádom.  a Medvééknél töltöttük az est alkoholfogyasztási részét, ahol a srácok uralták a helyzetet, meg a vodkát. később belevetettük magunkat a férfitömeggel a berényi éjszakába. az a hihetetlen energia, ami belőlük áradt, a nevetéseik, a bolondságuk, a medvemorgás megalapozta a jókedvem.  míg mentünk, végig a kihalt, sötét utcákon, Buldi a kezem fogta,  felém magaslott, magyarázott nekem teljes értelmetlenségeket, nézett rám, tágra nyílt szemekkel, én el voltam foglalva azzal, hogy néztem a fura mosolyát, az egészen összement szemeit, és betöltötte az orromat az az édeskés, a titokra emlékeztető illata, amit imádok.  halálra ölelgettünk mindenkit, táncoltunk, találkoztunk a régi, hiányolt ismerőseimmel, akiknek a nyakába borulva idéztem fel a múltat, vadultunk, engem pedig megint meglepett azzal, hogy mindenkit ismer, minden másodpercben találkozik valakivel, akinek széles mosollyal köszön. rengetegen voltak, szokás szerint, dübörgött minden a zenétől, elfogott az adrenalin, a hangulat a birtokába vett. olyan volt az este, amire már nagyon régen vágytam - hogy kirúgjak a hámból, önfeledt legyek és ... tomboljak.
sorolhatnám még rendületlenül, mi volt. találkoztam egy fontos emberrel, a fontos dal alatt, ami annyira nem ért váratlanul, mindössze egy mosolyt csalt az arcomra. amikor felhangzott a dal, felcsillant a szemem, és nem sokkal később belé botlottam. szerintem, tudja. szerintem ez sem véletlen.
korán elkóboroltunk a helyszínről, én kissé elkeseredetten, kissé morcosan. a kezemben egy medvekéz volt, a gazdája szomorúan és bocsánatkérően nézett le rám. én pedig direkt durcáztam, hogy érezze a haragom, hallgattam a hátunk mögött bandukoló srác mély hangját, és komoly arcot erőltettem magamra. hamar elhessegettem a negatív érzéseket - a lelkiismeret-furdalást, a sajnálatot és az önhibáztatást- és pillanatokon belül határozottnak és erősnek éreztem magam, ami furcsa érzést keltett bennem életre. ellentmondásosat. nem szoktam ennyire.. kőszikla lenni. és most sikerült. ezt elég érdekesnek tartottam. viszont nem sokáig bánkódtam, ugyanis nem lehet Bre haragudni. egyszerűen képtelenség ellenállni a kiskutyaszemeinek és az aranyosságnak, ami belőle árad. főleg nem a saját szobájában.
nyolc óra elteltével megint nála voltam. a fáradtságtól beesett szemekkel, álmosan, kissé kócosan, sálba bugyolálva, a legnagyobb melegben, de nála, megint. a kis szakács csinált nekem isteni hambit, és gondoskodott rólam, ami jól esett a lelkemnek. mellette furamód fontosnak és szépnek érzem magam. magabiztossá tesz, talpra állított, boldogságot okozott - jött, látott, győzött.
olyan természetesen jön vele minden. ahogy tegnap feküdtem mellette, néztem a fehér plafont, a puha párna a nyakam alatt volt, a fejem a vállán - hirtelen kibukott belőlem ez a mondat. ő pedig rám nézett, tágra nyílt szemekkel, aztán elmosolyodott, hogy ő is pont ezt akarta mondani.
egyszerűen - jó vele, és repül az idő.
sétáltunk a szakadó esőben. valahogy... csodálom őt, azért, amiket tesz értem. még így is, két esernyő alatt is kiállt amellett, hogy fogja a kezem, annak ellenére, hogy csurom víz volt a pulóvere. hajlandó volt elkísérni engem az egy kilométerre lévő buszmegállóig, kerülgetve a kisebbfajta tengereket, nevetve elsuhanva felettük, vigasztalt a pocsolyává vált kiscipőm miatt, és didergett velem a hidegben.
aztán, egyedül ültem a buszon, leghátul, mikor elváltam tőle. nekidöntöttem a fejem az ablaknak és azon merengtem, mennyire jó a mostani helyzetem. az emberek a sok szenvedés után talán megérdemlik hogy valami jóhoz, valami egészen máshoz jussanak.
tudom, mit szabad, és mit nem.
és most nem fogok elrontani semmit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése