2012. április 9., hétfő

my universe will never be the same

hát. itt. vagyok.
pedig elviselném, ha nem lennék. ha most kicsit még szárnyalhatnék és abban az öntudatlanságban lehetnék, amiben az előbb voltam. miért nem tartott ez egy kicsit tovább? egy kicsit hosszabb ideig? miért nem volt még perszonálisabb ez a kevés, három és fél óra? annyira gyorsan elrepült, pedig erre vágytam egész nap. mosolyogtam, ahogy erre gondoltam, miközben nagymamámnál ültem, tömtem magamba a hihetetlen mennyiségű sütitkét, apa vállára dőltem, érezve közben az ezerféle kölnitől illatozó hajam. vártam, hogy végre fél négy legyen, én sietve felkapjam a kis cipellőmet, a bőrdzsekimet és kimehessek a házam elé, hogy megint lássam őt, azon az utcarészen, felém közeledni. mert jó érzés volt ránézni, hogy itt van, megint, az én területemen. 
magabiztosnak éreztem magam, ahogy átöleltem. mert igen, az enyém volt, teljesen az enyém, és ez ellen senki nem tehetett semmit. 
utáltam ma a sok kölnit, a sok locsoló gonosz tekintetét, ahogy tudták, hogy eláztatnak és elvetemült módon fújkálták, avagy öntötték a fejemre a sok illatos löttyöt. a húsvét számomra már nem olyan, mint pici kislány koromban volt. most már egészen más, felesleges nyűg, megfelelés, sok munka és korán kelés. már nincs az az izgalom, hogy végigjárunk minden családtagot, körül vagyunk véve ezernyi ismerőssel, én pedig kisgyerek módjára hallgatom, hogy miket mesélnek, játszok vagy a csokinyuszijaimmal (igen, én is kaptam nyuszikat, mikor még pici voltam) foglalatoskodom közben.
most pedig egykedvűen ülök a laptopom előtt, fáradtan, teli pocakkal, hallgatom az arany iránytűt a háttérből, és csalódottan sóhajtok, mivel holnap iskolába kell menni. kedvem mint a tenger, állapotom lenullázva, tanulmányaim száma a szünetben mínusz egy, érdeklődésem szintje marianna-árok szinten áll, összegezve: csodálatos lesz a holnap. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése