2012. április 16., hétfő

rumour has it


elszomorodtam egy kicsit. egy egészen aprót. nem kellett volna talán szomorú dalokat hallgatnom. 
ma egészen furán éreztem magam. ahogy néztem a tükörbe, nála, kicsinek éreztem magam. a szemeim egészen összementek, mintha nem is lettek volna. kígyószerűek voltak, nem macskásak, amit megszoktam. és csak néztem és néztem és annyira érzékennyé váltam, ki tudja, mi miatt, hogy úgy éreztem, kifakadnak a könnyeim. pedig szomorú sem voltam. csak néztem magam, a vállam vonalát, amint eltűnt az ágy mögött, és kicsinek tűntem magamnak. egészen aprónak. figyeltem, hogyan telnek meg a szemeim könnyekkel, aztán bújnak vissza oda, ahonnan jöttek. és akkor ő nézett rám, a behatározhatatlan színű szemeivel, előjöttek a könnyek. mindketten értetlenek voltunk. ő azon, hogy egyik pillanatról a másikra elsírtam magam, aztán nevetésben törtem ki. én meg azon, hogy mindezt miért. nem is örömkönnyek, nem is bánatos könnyek voltak ezek. hát akkor mik? 
még most sem tudom. 
aztán kiböktem: meg fogsz ismerni még jobban, és rájössz majd, hogy nem vagyok teljesen ép. és mit cselekedett erre? a karjai közé kapott és magához ölelt. szótlanul szeretett, nekem pedig annyira jól esett.
tudja, mikor kérdezzen és mennyit, hogy kezeljen engem és hogy szóljon. nem olyan régóta tudhatom magaménak, de olyan, mintha már több éve ismerném. ahogyan berobbant az életembe, úgy változott meg szép lassan minden. 
ezen gondolkodtam ma.
ahogy rohamtempóban mentünk a buszmegálló felé, durcásan, kissé dühösen, máshogy viselkedtem vele. olyan voltam, amilyen igazából vagyok, amikor nem vakít el a szerelem rózsaszín köde. és ahogy ránéztem, ő is rám, rájöttem, hogy nem érdemli meg, hogy flegma legyek vele. ő az utolsó ember, akivel így bánnék. az a szomorú kifejezés, ami az arcára ült megenyhítette az akkor parádés palástba burkolózott szívem.
- Niki, észrevetted, hogy most épp veszekszünk?
- Velem nem lehet veszekedni, drága. Felőlem aztán próbálkozhatnak az emberek, kitörhetik a nyakukat is. De én képtelen vagyok veszekedni. Mindössze higgadtan meggyőzöm az embereket arról, hogy nekem van igazam.
azt hiszem, ezzel jellemeztem magam. 
édes volt, ahogy igyekezett kiengesztelni. nem láttam még ilyen embert, aki ennyire.... ártatlan, esküszöm. valahogy mégis úgy érzem, hogy az én hatásomra teljesen meg fog változni. 
egyszerűen csak tudom... 
annyi mindent tudnék írni, hogy mit látok, ha ránézek. hogy mennyi mindenen csodálkozom el... de nem teszem. tudjátok, utálom magam és elkap a hányinger, ha ömlengő vagyok, annak ellenére, hogy mindig csak áradozom. de baszki! hát szeretem!! racionális érzelmek ezek? azt hiszem nem.

most fáradtan ülök a szokásos kis helyemen, igyekszem kitenni magamért. és kijelenthetem: növeltem a magabiztosságom. valahogy... értékleltárt tartottam a fejemben. a szívemben. és rájöttem, nekem sokkal több mindenem van onnan, mint neki. és ez megmosolyogtat. aztán rájövök, hogy majd változik ez, és nemsokára megint lenullázódok a kedves kis önbizalmam. a legnagyobb ellenségem.
tanulnom kéne persze, mint mindig. de nem megy. képtelen vagyok rávenni magam, pedig itt hever mellettem a tengernyi könyv és füzet. szerdán magyar írásbeli vizsga, de én csak lazán ásítozom, fényképezkedem, alternative számokat hallgatok és várok. mert mindig csak várok valamire.
viszont nagy siker- nyugodt lettem.


Kicsikét szűk a világ nekem,

Keresem benne még a helyem. 
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok.
Félig telt poharak az asztalon, 
Ha úgy tartja kedvem néha beleiszom. 
Szólj rám, ha egyszer véletlen 
Összefutnánk egy másik életben.


nem szeretem az ilyen zenét. de ez megfogott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése