2012. május 26., szombat

mindfuck


tegnap este beültem a kádba és csak engedtem magamra a forró vizet, néztem magam elé. öregnéni-illatú tusfürdőtől áradó habokkal voltam körülvéve, tökéletesen egyenes hajamat egy oldalcopfba fogtam és nem tudtam, mit kéne csinálni. félig-meddig még képtelen voltam megemészteni azt, ami történt, se nem felfogni. hogy? miért? miért történik ennyi rossz velem? megérdemeljük?
konstans szomorúság, aztán a fel-feltörő könnyek miatt álmosság uralkodott el rajtam. el akartam menni otthonról. és kicsípni magam, legalább egyszer a héten elégedettnek lenni kicsit. remegő kézzel húztam meg a tusvonalaim, amelyek meglehetősen egyenletlenre sikeredettek. de nem adtam fel, csináltam tovább, és mikor kellően dühös lettem, nem érdekelt, hogy az egyik nagyobb, mint a másik. csak mentem, felkaptam a telitalpúm,   a bőrdzsekim, oldalra dobtam a hajam és mentem. előre. megállás nélkül. a buszon figyeltem a sötétségbe öltözött, mellettem elsuhanó tájat, küzdöttem, hogy ne hunyjam le a szemem, hogy eltereljem a rossz gondolatokat, és hogy mindent igyekezzek a rendes kerékvágásba terelni. mikor leszálltam, várnom kellett a többiekre. leültem egy elhagyatott padra, összekuporodtam, mert fáztam, és mély levegőt vettem. elszívtam a maradék cigimet, figyeltem a sok embert, ahogy áramlottak be a buszmegállóba, megtöltve azt élettel egy pillanatra, míg el nem szédelegtek. egyedül éreztem magam, teljesen egyedül. mindazok ellenére, hogy a barátaimra vártam, és inni mentünk. mint a rosszak. mikor megjelentek, akkor talán feltöltődtem. ahogy mellettük tipegtem az utcán, minden annyira másnak tűnt. nem a megszokott férfisereglettel mentem bulizni, hanem velem egykorúakkal, lányokkal. de jót nevettem rajtuk. jó volt, eltereltem a gondolataimat, találkoztam vodka-bácsival is, aki mindig megvigasztal, mindig belevisz a rosszba és nem méltó dolgokra biztat engem. vagyis, bátorságot ad.
viszont maradt bennem valami negatív érzés. valami, amit nem nagyon tudok behatározni. valami hiány. valami rossz, valami maradandó, valami megbánás. pedig semmi nem történt, lapos volt az este, kevés emberrel, ismeretlenekkel, elveszett társasággal.
aztán évekig aludtam. kótyagos álmokkal, értelmetlenségekkel.
hiányzik B. beszéltem vele, talán egy órája. hallani akartam a fura, megnyugtató, mély hangját. messzi van, túlságosan is. főleg így, ahogy a délután sétáltam egyedül a mezőben, a zöld áradatban, a lemenő nap fényében, otthonos érzések közt - nélküle.
miért nem mentem vele? miért? annyi mindent kerültem volna el...


*szeretnék nagyon egy fotómasinát.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése