2012. május 22., kedd

kicsit szomorkás volt a hangulatom máma' délelőtt.
de hogy miért, azt nem tudom megfogalmazni. a padokban ülve azon kaptam magam, nem tudom, merre tartunk, hol vagyok, mit keresek én ott. elvarázsolódtam, kívülről figyeltem mindent. nem vágytam másra, mint egy kiadós alvásra, a nagy, puha párnáim között, a meleg, párducmintás takarómban.
megajándékoztam magam két csodaszép körömlakkal, és egy új napszemüveggel, amibe beleszerettem első látásra. sétáltam nyugodtan a városban, párszor szokás szerint kibicsaklott a bokám, mérgelődtem egy kicsit, aztán mentem tovább. amerre vitt a lábam.
mert minden álladó, stagnál. illogikus, nem? nem élveztem a város nyüzsgését, a szürkeséget. nézelődtem, kerestem, de nem találtam, elkenődtem és pergettem a fejemben a milliónyi gondolatot, amik mindig jelen vannak. általános apróságok, emberekről alkotott vélemények. és csak akkor kezdtem szebben látni a világot, amikor mellettem cammogott a nagy medve, akinek már megnőtt a szakálla és a haja, fogta a kezem, rajtam pedig ott volt a barna napszemüvegem, mindent szebb színbe, világosba változtatva.
ma azon is elgondolkodtam, hogy milyen volt régen. visszaidéztem a fejemben az alkotói korszakomat, azt az egyedüli, mégis irományokban bőséges korszakom. a szomorúság jó ihlető volt. most szerencsére nagy ívben elkerül engem. nem is gond- bár megkergültem azóta. megváltoztam, komolyodnom kellene. és igen is ezen vagyok. próbálok uralkodni magamon, elnyomni mindent, ami elő akar törni. de hát én is érző lény vagyok, nem?
de teljesen megváltoztat.
állandó változtatásokon töröm a fejem. és hajlandó vagyok az újra. ez is más. tőlem szokatlan.
írni fogok talán valamelyik nap. kiengedem magamból itt, vagy egy kis eldugott helyen az érzelmeket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése