2012. július 20., péntek

i can feel the love, can you feel it too?


ez a drágaság járt a fejemben, egy hete csütörtökön, felfokozott állapotban, a lépcsőn ülve.

dzsízösz, undorító, mennyire egyedül vagyok. de tényleg. péntek este, és én itthon sínylődöm, ördögi gondolatokkal tarkított kis agyacskával, hamisan álmodozom (mert azt lehet) és szép hitekbe ringatom magam. csak egy kicsit. mert megérdemlem. mert tényleg egyedül vagyok.
nem is tudom, hogy mikor voltam ennyire elcseszett hangulati állapotban. utálok ilyen messzi lakni is a többiektől. mert akkor csak fognám magam, felkerekednék és elmennék a picsába. annyival egyszerűbb lenne...
aztán addig is kellemes beszélgetést folytatok Muhival, arckönyv-cseten.


tudjátok, milyen odáig lenni valakiért? meglátni őt, elmosolyodni, valami furcsa és egyben izgatott érzéssel feltöltődni? meghallani a hangját, megkapni a pillantását, a mosolyát, látni a reakcióit, beszélni vele, figyelni rá, érezni, hogy ő figyel titeket? mert minden érdekel benne titeket. amikor érzitek a karjait a testetek körül, érzitek az illatát, halljátok a légzését, átölelitek, ő is átölel titeket, boldogok vagytok és megszűnik a világ, nem gondoltok semmire, csak vagytok, te meg ő, bármi is történik? amikor hallgatjátok a suttogását, megkapjátok a bókjait, amikor vele együtt nevettek, eluralkodik rajtatok az önfeledt boldogság? ha egy képről, egy szóról, egy dalról, egy helyről, egy tárgyról, egy illatról ő jut eszetekbe? 


hát ha nem tudjátok. hatalmas érzésről maradtatok le.


tegnap nagy vihar volt. nagyon nagy. amikor kinn voltunk Bvel a csöppségeknél, hatalmas szél kerekedett, levert mindent az asztalról, rángatta a fákat, aztán nekikezdett szakadni. így hát rám nézett, összevont szemöldökkel, hogy bizony nem megyek sehová, hanem ottmaradok vele. 
és jól is tettem, mert meghaltam volna, szerencsésségemhez híven. majdnem betörte a szél a redőnyt, de mi csodásan társasjátékoztunk, ahol majdnem nyertem, majd kellemeset aludtunk, szokás szerint, na meg, mint mindig, azon nevettem, ahogy álmában mindenféle hülyeséget beszél.



mivel a kisbabák nem túlságosan szeretnek fotózkodni (buzgálkodnak, és nem tudnak egy helyben maradni fél másodpercnél tovább), és mivel telefonnal nyomulok, ezért nem tükrözik a képek a cukiságuk valósságát, de majd! legközelebb.
a képeken az látható, ahogy megtámadták a lábamat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése