2013. március 3., vasárnap

surrender

az agy bekattanása nem egy elfogadható mozzanat. beletörődni sem olyan könnyű. mert a gondolatok egyre csak jönnek, jönnek és jönnek, elárasztva mindent, birtokba véve az agyat, ami már egy hete kínos jó állapotban van. vagyis volt. 
mit akarok én? rájöttem, hogy bármit gondolok, semmi nem változik. minden marad ugyanabban az állapotban, amiben van. keserű és átlagos, aztán ennyi. mert nem vagyunk varázslók. nem tudjuk megszüntetni a fájdalmat és úgy alakítani a dolgok menetét, ahogy azt akarjuk.
az emberek álszentek. ezt lehetett tapasztalni a tegnapi nap által - a kétszínűséget, a gusztustalanságot, az utálkozást, és aztán nagy nevetéseket. mert ezzel le van rendezve, azt kész. már senkit nem érdekel. 
az emberek annyira egyszerűek. napraforgók. azt teszik, ami épp jó. egyszer mosolyognak rád, aztán semmibe vesznek. mert mindenki azt csinálja, ami épp az érdekében áll. gusztustalan a világ. és erre minden nap rá kell eszmélni. 
és mindenki ezt csinálja. mindenkivel.
rájöttem, hogy utálom a modern művészetet. a tegnapi színházat. nagynevű rendező, nagy hírű darab, a szummája számomra egy büdös nagy katyvasz, az első felvonásban. mindennek van egy szimbóluma, ami néha túlzásba vitt és felesleges. aztán a második részben helyrejött.
lehet, hogy én vagyok túl konzervatív, de a romantika, vagy talán az impresszionizmus után minden átváltozott a művészetben, és árnyékolttá, burkolttá, néha érthetetlenné vált.
ha más véleményed van, mint a többinek, rád támadnak. ha nem tudsz valamit értékelni, ami számukra értékes és nagyra becsült, kevesebb vagy és nem jól látod a dolgokat. a kérdés tehát a miért. 


sok dolog van, amire tegnap a verőfényes budapesti utcákon sétálgatva rájöttem. többek között a lét, maga. miértek keletkeztek a fejemben, több eseményre és általánosságra is.
a legtöbb a személlyel kapcsolatos. a gondolkodással és a vele közvetített viselkedéssel.
aztán már nem is gondolkodtam, csak mentem, vitt előre a budapest-cipős lábam. megpihentünk egy csodás,  napfényes, kávézókkal körülvett parkban, és beszélgettünk. olyan állapot volt, amiben sokáig maradtam volna.
rájöttem, hogy a legnagyobb hibám, hogy nem vagyok képes elengedni a múltat.

1 megjegyzés: