2013. április 6., szombat

slowly



nyugodt este, Chopinnal fűszerezve, hajlott háttal, zsibbadó kézzel, lábbal, szárnyaló gondolatokkal, túláradó történelemmel. a világ teljesen kizárt, minden annyira csendes és nyugodt. hátra kellene dőlnöm, behunynom egy kicsit a szemem és pihenni. 
ha nem tekintek az elém táruló szóbeli történelemvizsgára, akkor a pillanatnyi szituáció egészen elragadó. táncolni van kedvem, nagy, habos babos ruhában, forogni, pörögni, átadni magam a halk zenének. 
a tegnapi nap tökéletes ellentéte.
akkor majdnem elragadott a nyomorúságos rózsaszín köd. én majdnem odaadtam magam az elalélásnak, de a gondolataim megtréfáltak. oldalra néztem, láttam a profilját, és elfogott a kegyetlen rémület. mert őt láttam benne, amit nem kellett volna. nagyon nem. őt ki kell zárni a tudatból, rácsukni a rideg acélajtót, elfordítani benne a kulcsot, háromszor, négyszer, ötször, és kinyitni egy másik kaput, ami előttem van, ott van a kulcs a kezemben, de nem passzol az ajtóba. mit kellene csinálni? keresni egy másik módot, ahogyan bejuthatok. valami kitérőt, ami megfelel nekem. amitől nem érzem úgy, hogy beletuszkolom az oda nem illő kulcsot, ami azt a hatalmas helyet nem tölti ki, űrt hagy maga után. nem szabad kétségbeesetten összeomolnom, amikor annyira közel vagyok, hogy belátok a kulcslyukon, látom, mi vár, és érzem, hogy a része akarok lenni. benn akarok lenni ott. de nem találom a befelé vezető utat. a lábam nem akar mozdulni, hátrapillantok arra az ajtóra, ami a hátam mögött magasodik, egészen elnyel engem, érzem. és résnyire nyitva van. a kulcs illik a képbe, de az ajtó nem nyílik többé. ott kell hagyni. a másikhoz kell menni. mert nincs több hely. elfogy a levegő.
nagy lélegzet.
fáradtság uralkodik rajtam. egy nyugodt helyet akarok. ahol minden gondtalan, nincs aggódás, nincs megfelelési kényszer.
annak örülök, hogy helyreállt az önbizalmam. végre megint olyan egészséges, mint régen. 
szeretek elveszni a kék szemeiben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése