2013. május 21., kedd

lavina (avagy burkolt megfogalmazású szerelemvesztés)

itt vagyok, egyedül, magamba roskadva, és csak gondolkodok, hogy miért baszik ki velem mindig az élet. miért kell tőlem mindig elvennie azokat, akiket szeretek. miért van, hogy kapok egy csöppnyi boldogságot, aztán az mint a felhő, elillan.
csak nézek, nem érzek, mert már a mai fájdalomadag tompult. de tudom, hogy itt van bent, és fájni is fog. még fog. sokáig. lassan és égetően.
amikor már éreztem, hogy a boldogságom elérte a megfelelő státuszt, és magasan szárnyaltam a felhők felett, úgy éreztem, hogy minden jó, a csendbe hatolt egy robbanás. fények, lüktető dobhártya, félelem. aztán eltűnt a füst. körülöttem minden romokban. mindent szétzúzódott egy pillanat alatt.
kiáltok, és várom, hogy valaki meghallja.
ott van ő, a romok legmélyén.
oda tudok menni hozzá és meg tudom fogni a kezét. de ő nem engedi. nem akarja, hogy kihúzzam, inkább ott marad bent és fél, és szomorú, és retteg. betemették.
kétségbe esek, hogy hogyan menthetném meg. körbe-körbe rohanok és megoldást akarok keresni. győzködöm, hogy minden jó lesz. hogy én kihúzom. bennem megnyugvást lelhet. én segítek, én elfogadom, én mellette állok, támogatom, vért izzadok, nem érdekel, mibe kerül, nem érdekel semmi, csak maradjon, csak hadd mentsem meg, hadd vigyázzak rá. itt van a szívemben, mindenével együtt. nem érdekel semmi, csak ő. fogja fel.
itt van mindenem, vigye el, én vigyázok.
vigyáznék.

most sírok, keservesen törnek fel a könnyek, és nem akarnak elfogyni. néha rámtör egy érzés, hogy nincs minden veszve, és sok, apró, de annál erősebb erőbefektetéssel rendbe tehetek mindent. aztán kételkedek, mert tudom, hogy nem hagyja. meg akarom menteni - őt és magamat is. nem akarok szomorú lenni. nem akarok magányt, sírást, fájdalmat a mellkasomban, remegő végtagokat, ajkakat, félelmet, egyedüllétet.
őt akarom.
úgy, ahogy van.

valaki mentsen meg
valaki segítsen.
kérem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése