2013. október 27., vasárnap

lassan helyre billen minden

2013. október 24., csütörtök

nem tudom, mi legyen. a saját magam hálójába akadtam és eszeveszettül vergődök, hogy kikerüljek belőle. légszomj fojtogat és levegőért kapkodom, hogy megint minden újra rendben legyen és megmenekülve fellélegezhessek. 
utálom, amikor döntéshelyzet előtt állok. amikor mások érzelmeiről van szó. csak történjen minden, ne kelljen gondolkodnom, abból elegem van. 

2013. október 23., szerda

my head is a jungle

vagy tehetségük van ahhoz, hogy egyszerre írjanak és összezavarjanak, vagy összebeszélnek

the sun doesn't shine

kedvtelen vagyok. alig ettem ma valamit, érzem a totális, megsemmisítő egyedüllétet eluralkodni rajtam. körül vagyok véve emberekkel, de nincs meg a lelki békém, ahogy érzem, hogy a  tudat alatt kapcsolódom valakihez. kicsit kétségbeestem, gondolkodom, mikor fog ez véget érni, mikor történik már valami, ami ezt az egészet feloldja, és minden elmúlik, minden megváltozik.
tegnap Grétával töltöttem az estét, kiöntöttem neki a lelkem, megbeszéltünk mindent, amit csak lehetett - három órán át tartó beszélgetést folytattunk, szünet nélkül, folyamatosan. bármi is történik, bárki is lép a képbe, mindig ő lesz a legjobb barátnőm, mindig ő lesz az első számú. 
egy padon ücsörögtünk, pizzát ettünk, kellemesen meleg volt az este, és sokat nevettem. de ennek ellenére akkor is bennem volt az érzés, hogy nem jó, rossz egyedül. és hiányzik minden. és minden.
napok óta nem sírtam, valami tőlem eltérő különös módon a könnycsatornáim ellenállnak (valamiképp helyesen is cselekednek). nem akarok szomorkodni, semennyire, de egyre jobban magányosnak érzem magam. a mondat, miszerint meg kell tanulnom, hogy érezzem magam teljesnek egy másik ember nélkül, idejétmúlt. képtelen vagyok erre. 

2013. október 21., hétfő

  "Ideges voltam, még csak nem is akartam arra gondolni, ami akkor történt, amikor meglátogattam őt. De ez nem csak így működött. Az ember nem döntheti el, mire emlékszik, és mire nem. Mert a vele töltött idő már alapjában véve emlékezetes volt."

mi más lehetnék, csak csönd neked

hihetetlen, mennyit gondolok rá. nincs más gondolat, ami kitölti a fejem, csak ő. amikor pénteken láttam, és hallottam a hangját, megmelegedett a mostanában kicsire összezsugorodott szívem. a színház csendjében éreztem az auráját a sok ember közt, a tekintetét százak között. nem volt egy pillanat, hogy elfelejtettem volna, hogy ott van. hatalmas volt és mindent uraló. végtelen.
bizalmat keltett bennem.
sok minden áll egymással ellentmondásban, de sikeresnek érzem magam. soha nem gondoltam volna, hogy ilyen történik, hogy hirtelen szerepet cserél minden, én meg csak állok és gondolkodom magamban, mit gondolok túl és mit kell, hogy csak engedjek, és történjen. mindig ez van, hogy lassan megemésztek mindent egy hosszas gondolkodás után, aztán majd minden szépen a helyére billen. (vagy nem, de ez már a másik véglet, ami nem történhet meg.)
semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzek. kihúztam magam és mosolygok azon, amiért a küzdelmet feladtam, már csak egy kesernyés íz van a számban, amit lassan el is tűntetek onnan.
mindent helyre kell hoznom és beállítanom azt a régi állapotot, csak felújítva.

2013. október 18., péntek

egyre többet látom őt, egyre többet gondolok rá megint. nem kellene, nem szabad beleélnem magam semmibe. hiszen ez semmit sem jelent. lehet, hogy csak a sors játszik velem egy fura játékot. de annyira betegesen reménykedem, hogy nem így van. főleg, miután olyanokat ír ki, amiken konstans kattog az agyam. biztosan tévedek. pedig annyira szeretném, hogy ez ne így legyen.

2013. október 15., kedd

mi a szart csináljon az ember, amikor egymás után két perc elteltével ráír mindkét expasija?
az egyik, akit már kezdte szépen eltemetni magában, kétszer szakított vele, kétszer törte össze a szívét, újra akarja kezdeni.
a másik, aki előbújt a föld alól, akire egész nap gondolt, akit soha nem tudott elfelejteni, beszélgetni kezdett vele.
na, akkor mi legyen?

we're going nowhere

szótlan vagyok, csak magányomban lassan szívom ki és be a levegőt, fájó fogsorral, köntösbe burkolózva, és kicsit szomorúan.
nem tudom eldönteni, hogy mit érzek. egyik pillanatban utána bánkódom, aztán mérgesen ellent mondok magamnak, hogy nem! aztán ideges leszek, hogy vajon mit csinál most. a következő másodpercben pedig lelkiekben felkiáltok, hogy kit érdekel, őt sem foglalkoztatja ez.
más felfogás alakult ki bennem, ami mindent megváltoztatott, és olyan, mintha az érzéseim nagy részét kiölte volna belőlem, megváltoztatva ezzel az emlékeimet. eddig az összes barátnője szakított vele, elárulta és megcsalta, én nem bántottam őt, vigyáztam rá, és szerettem, engem pedig csak úgy nem tudott magába fogadni. akkor miért bánkódjak utána? miért kellene, hogy érdekeljen?
tökéletesen egyedül vagyok, tudom, hogy senki nincs velem lélekben, érzem, ahogy elszakadt a köztünk lévő láthatatlan mentális kapocs.
a másik pillanatban pedig egy tervre gondolok, ami nem régen körvonalazódott a fejemben, azóta, amióta minden egyes nap vele álmodok. egy totálisan más emberrel, akinek még mindig trónja van a szívemben, hiszen mindig is jelen volt, valamilyen szinten. csak most visszamászott a helyére.
azt akarom, hogy tudjon róla, hogy soha (!) nem felejtettem el őt. 
aztán megint kétségbe vonom a saját tudatom. 

2013. október 12., szombat


mostani kedvenc.

pain

továbbra is fennáll az üresség. most akarnak jönni a könnyek. valahogy nem adtam fel a küzdelmet magamban, pedig pontosan tudom, hogy ez be fog következni rövid időn belül. miért kell nekem mindig reménykednem és miért nem tudom elhinni, amit mond? tegnap csak ott ültem. jó volt vele beszélgetni, jó volt vele lenni megint, hiányzott. és amikor ő is ugyanezt mondta, valahogy kicsit felmelegedtem belül. amikor hosszú perceken keresztül egymást átölelve ültünk, tovább töltődtem. még tart ez az energia. jó volt hallani a hangját, látni őt, és beszélgetni vele másról is.
nem haladtunk semmire. amikor egy picit ott tartottam, hogy meggyőzöm őt, összerombolódott minden. nem lehet. de még mindig bennem van a remény, és ő is belém ültette azzal, hogy azt mondta, lehet, hogy rájön, hogy rossz egyedül.
amennyire érzelmileg instabil vagyok, és amennyire elcseszett ő is belül, és a szeretetére vágyom, én vissza akarom kapni és meg akarom javítani. már egyszer azt hittem, hogy sikerült. és most kiderül, hogy mégsem. mindketten csalódtunk.
legalább láttam rajta, hogy szomorú. hozzá is intéztem azt a mondatot, hogy ne vágjon már ilyen szomorú képet, még a végén elhiszem, hogy az. erre csak rám meredt a nagy kék szemeivel, és azt mondta, hogy biztosan elhihetem, hogy igenis az.
nagyon fog hiányozni, el sem tudom mondani, hogy mennyire. minden hiányozni fog belőle: a személyisége, a vele együtt töltött idő, a beszélgetések, az összebújások, a szeretgetések...
fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni magammal innentől kezdve. egyszerűen lefagytam és képtelen vagyok lélegezni.
gyászolok, de nem tudom igazán kitépni őt magamból. nem is akarom. valami nevetséges remény folytán úgy érzem, hogy bármikor visszajöhet.

2013. október 11., péntek

nem tudok csinálni semmit. semmit az égvilágon, csak nézek magam elé és kiszáradtak a szemeim. nem működnek a könnycsatornák, nem akarnak bekapcsolni. valahogy még nem fogtam fel egészen, hogy ez történt. csöndes vagyok, nem beszélek senkivel, csak magamban lézengek.
üres vagyok. 
nincs bennem semmi.


2013. október 10., csütörtök

megsemmisültem.
azt akarom, hogy el tudjak neki mondani mindent. hogy oda tudjak menni hozzá és ki tudjam sírni neki magam. hogy ne legyek egyedül a könnyeimben megfulladva, szúró mellkassal, hogy valaki átöleljen és mondja, hogy ne féljek, vigasztaljon meg, törődjön velem. szeretetre van szükségem, és ezt eddig megkaptam. semmit sem értek, semmit sem akarok felfogni, ki akarok zárni mindent a tudatomból, lassan, hogy aztán ne maradjon meg a fájdalom. 
nem akarok tönkremenni, de nem tudok magammal mit kezdeni. azt akarom, hogy kapjak egy hosszú ölelést, hogy minden megoldódjon.
ahogy Szilvia mondta, meg kell tanulnom hogyan érezzem magam egésznek egy másik ember nélkül.
de ez nagyon nem megy nekem.

I am powerless



throw me to the flames
watch me burn.
set my world ablaze
watch me burn.

hihetetlen vagyok, hogy még mindig reménykedem, pedig tudom, hogy nagyvalószínűleg a holnapi találkozással semmi sem fog változni, mindössze annyi, hogy leégetem magam a folytonos sírásommal és odafagyok a padhoz.
igazából mindennel tisztában vagyok, hangosan kijelentettem, hogy minden ugyanígy marad holnaptól is, viszont a lelkem egy nagy nemet kiáltott vissza.
itt ülök magamban, és teli vagyok olyan dolgokkal, amiket nem tudnék elmondani senkinek, csak neki. a torkomban hatalmas gombóc van, próbálok megnyugodni, de az iskola zaja után csend maradt bennem. istenigazából hihetetlenül egyedül vagyok.
azon gondolkodom, hátha sikerül tisztáznom magamban pár dolgot, ami a folytonos gondolkodás után kérdésként merült fel bennem. már ezért is megéri. ha látom rajta, hogyan gondolkodik, milyen arcot vág, hogyan válaszol, és egyáltalán érez-e valamit.
vagy hihetetlen jó színész, vagy már másodjára is sikerült befordulnia.
erre kell választ találnom.

2013. október 9., szerda

összeomlás.

úgy döntöttem, hogy kiírok magamból mindent, amit gondolok, ami miatt összetörtem, ami miatt az éjszaka zihálva keltem fel, nem kaptam levegőt és szúrt a mellkasom.
nem tudom eldönteni, hogy ez az egész egy rossz álom-e csak, és én majd lassan felébredek belőle, és rájövök, hogy ez az egész nem történt meg, ez nem így van, és csak képzelődöm. hogy majd elmúlik, és valaki azt mondja nekem, hogy minden rendben van, nem vagy egyedül.
fáj, hogy ilyen kegyetlen volt velem. nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént, így, egyik pillanatról a másikra, képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé, hogy talán, ami történt, az meg sem történt, és hogy ez valami nagyon rossz vicc. 
de ezt senki nem fogja mondani, nem fog megoldódni, és nem fog semmi sem megváltozni, csak minden. minden más, minden elmúlt, ami egyik pillanatban még éltetett és feltöltötte a hétköznapjaimat energiával.
egész nap sírtam. próbáltam visszatartani, de nem ment. az iskolapadban ülve remegve szorítottam a kezemben a zsebkendőt, visszaszorítottam a könnyeket a szemembe, és abban reménykedtem, hogy nem lát mindenki. csak úgy peregtek a gondolatok a fejemben, minden, az is, ami egy hónapja, egy hete, vagy egy napja történt, és semmi jele nem volt annak, hogy ez fog történni. amikor egész nap a karjai között feküdtem és azt suttogta nekem, hogy mennyire szeret engem, mennyire imád, és mennyire várja minden egyes nap, hogy hétvége legyen és találkozzunk.
erre minden összeomlik, mint egy kártyavár, és az arcomba kapom, hogy soha nem tudott belém szerelmes lenni.
akkor elfogyott a levegőm. mereven bámultam magam elé, potyogtak a könnyek a szememből, és nem akartam elhinni, hogy ez történik velem, és hogy miért érdemlem ezt.
egész nap arra vágytam, hogy hazajöhessek és kisírhassam magam megint. arra vágyom, hogy talán hiányozni fogom neki, és írni fog. de nem fog, tudom, és csak hiú reményekkel éltetem magam, hamis álmokkal, amelyekben az történik, amire vágyom.
egyedül maradtam, egyes egyedül. nincs akivel tölthetem a péntek estéimet, akihez hozzábújhatok, elmesélhetem neki a gondjaimat, azt, hogy mi történt velem a napokban, akivel megoszthatok minden gondolatomat, aki szeret és törődik velem, úgy ahogy azt ő tette. ezek szerint hamisan.
azon gondolkodom, hogy miért történt ez, és miért most. de nem kapok választ.
a többiek persze kedvesek voltak velem. az egyik legjobb barátja rám írt, és biztatott, egy kis erőt töltött belém, de a legjobban az esett, amikor délután a parkban az egyik osztálytársam váratlanul átkarolt éns megölelt, és én majdnem összeestem, úgy tartottam vissza a sírást. tőle ez egyszerre volt meglepő, de nagyon kedves.
felfoghatatlan, hogy mindennek vége van, és semmit nem tudok ellene tenni. hogy megszűnt minden, amit szerettem, akik körül vettek, akikkel a mindennapokat töltöttem. és nem maradt semmi, csak a sötétség bennem, a rendszeres erős szúrás a mellkasomban és a lüktető fájdalom ott bent. hiszen semmivé lettem, igazán soha nem számítottam, és a szerelmemmel csináltam magamból hülyét.
és ő vajon mit gondol? vajon mennyire érdekli? vajon mennyit gondol rám, vagy arra, hogy mit tett velem?
talán majd egyszer rájön, hogy mit veszített.
de én addig belül szép lassan újra kell, hogy építsem magam.

2013. október 8., kedd

remélem, hogy majd holnap felkelek, és rájövök arra, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és elillant, mint a füst, és megint minden holnap újra rendben lesz, és megoldódik.
de nem fog.

Outcast

Telefonrol irok bejegyzest, az iskola folyosojan ulve, meleg salba es kabatba bugyolalva, korulottem ismeretlennel ismeretlenebb emberekkel, mikozben a buszra varok. Nem tortenik semmi, es nem is fog, ugy erzem. Meg mindig bennem van a varakozas valami irant, ami nem fog bekovetkezni, es ugy erzem, hogy korulottem szepen lassan omlik le minden alapveto dolog, amit az evek vagy az ido felepitett. A legfontosabb szemely az eletemben kezd ugy viselkedni, mint a regi rombolo, a legmeghatarozobb ferfi az eletemben, amikor elhagyott. Ez nagyon nem tetszik nekem. Nem tudom eldonteni, hogy hallucinalok, vagy ezt az egeszet csak bekepzelem magamnak, de nem tudok masra gondolni, csak arra, hogy valami elromlott es mar nem a regi. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy csak nekem vannak-e tul nagy elvarasaim, es probalom meggyozni magam, hogy ez igy van, vagy tenyleg ez tortenik, es en szepen eszreveszem minden egyes apro pillanatat. Talan igen, talan nem. Rettentoen felek attol, hogy valoban igy van es en lassan orrabukom, teljes mertekben elkenodve a foldon. Felteszem magamnak a kerdest, hogy vagy hihetetlen modon szerelem-vegeteres-hipochonder vagyok, vagy csak szimplan hulye. Esetleg azt is, hogy D tenyleg ennyire mas, mint amilyen fel evvel ezelott volt, vagy mar nem szeret annyira. Erdekes visszagondolni azokra az estekre, amikor titokban szoktem fel hozza, a kanapen ulve beszelgettunk, fogtam a kicsi kezet es ereztem, ahogy teljesen odaig van ertem. Ehhez kepest megvaltozott, vagy meg mindig ugyanolyan? Hol van az az olelgetnivalo, szeretetre melto ember? Vagy csak tompulva van elnyomva onmagaban? Ez itt az egyetlen kerdes, aztan majd kifurja magat lassan valami valaszfele a gondolatfolyambol. Legfokeppen az, hogy hulye vagyok. Vagy hogy mar megint eszrevettem, akaratlanul is.