2013. október 9., szerda

összeomlás.

úgy döntöttem, hogy kiírok magamból mindent, amit gondolok, ami miatt összetörtem, ami miatt az éjszaka zihálva keltem fel, nem kaptam levegőt és szúrt a mellkasom.
nem tudom eldönteni, hogy ez az egész egy rossz álom-e csak, és én majd lassan felébredek belőle, és rájövök, hogy ez az egész nem történt meg, ez nem így van, és csak képzelődöm. hogy majd elmúlik, és valaki azt mondja nekem, hogy minden rendben van, nem vagy egyedül.
fáj, hogy ilyen kegyetlen volt velem. nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént, így, egyik pillanatról a másikra, képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé, hogy talán, ami történt, az meg sem történt, és hogy ez valami nagyon rossz vicc. 
de ezt senki nem fogja mondani, nem fog megoldódni, és nem fog semmi sem megváltozni, csak minden. minden más, minden elmúlt, ami egyik pillanatban még éltetett és feltöltötte a hétköznapjaimat energiával.
egész nap sírtam. próbáltam visszatartani, de nem ment. az iskolapadban ülve remegve szorítottam a kezemben a zsebkendőt, visszaszorítottam a könnyeket a szemembe, és abban reménykedtem, hogy nem lát mindenki. csak úgy peregtek a gondolatok a fejemben, minden, az is, ami egy hónapja, egy hete, vagy egy napja történt, és semmi jele nem volt annak, hogy ez fog történni. amikor egész nap a karjai között feküdtem és azt suttogta nekem, hogy mennyire szeret engem, mennyire imád, és mennyire várja minden egyes nap, hogy hétvége legyen és találkozzunk.
erre minden összeomlik, mint egy kártyavár, és az arcomba kapom, hogy soha nem tudott belém szerelmes lenni.
akkor elfogyott a levegőm. mereven bámultam magam elé, potyogtak a könnyek a szememből, és nem akartam elhinni, hogy ez történik velem, és hogy miért érdemlem ezt.
egész nap arra vágytam, hogy hazajöhessek és kisírhassam magam megint. arra vágyom, hogy talán hiányozni fogom neki, és írni fog. de nem fog, tudom, és csak hiú reményekkel éltetem magam, hamis álmokkal, amelyekben az történik, amire vágyom.
egyedül maradtam, egyes egyedül. nincs akivel tölthetem a péntek estéimet, akihez hozzábújhatok, elmesélhetem neki a gondjaimat, azt, hogy mi történt velem a napokban, akivel megoszthatok minden gondolatomat, aki szeret és törődik velem, úgy ahogy azt ő tette. ezek szerint hamisan.
azon gondolkodom, hogy miért történt ez, és miért most. de nem kapok választ.
a többiek persze kedvesek voltak velem. az egyik legjobb barátja rám írt, és biztatott, egy kis erőt töltött belém, de a legjobban az esett, amikor délután a parkban az egyik osztálytársam váratlanul átkarolt éns megölelt, és én majdnem összeestem, úgy tartottam vissza a sírást. tőle ez egyszerre volt meglepő, de nagyon kedves.
felfoghatatlan, hogy mindennek vége van, és semmit nem tudok ellene tenni. hogy megszűnt minden, amit szerettem, akik körül vettek, akikkel a mindennapokat töltöttem. és nem maradt semmi, csak a sötétség bennem, a rendszeres erős szúrás a mellkasomban és a lüktető fájdalom ott bent. hiszen semmivé lettem, igazán soha nem számítottam, és a szerelmemmel csináltam magamból hülyét.
és ő vajon mit gondol? vajon mennyire érdekli? vajon mennyit gondol rám, vagy arra, hogy mit tett velem?
talán majd egyszer rájön, hogy mit veszített.
de én addig belül szép lassan újra kell, hogy építsem magam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése