2013. október 8., kedd

Outcast

Telefonrol irok bejegyzest, az iskola folyosojan ulve, meleg salba es kabatba bugyolalva, korulottem ismeretlennel ismeretlenebb emberekkel, mikozben a buszra varok. Nem tortenik semmi, es nem is fog, ugy erzem. Meg mindig bennem van a varakozas valami irant, ami nem fog bekovetkezni, es ugy erzem, hogy korulottem szepen lassan omlik le minden alapveto dolog, amit az evek vagy az ido felepitett. A legfontosabb szemely az eletemben kezd ugy viselkedni, mint a regi rombolo, a legmeghatarozobb ferfi az eletemben, amikor elhagyott. Ez nagyon nem tetszik nekem. Nem tudom eldonteni, hogy hallucinalok, vagy ezt az egeszet csak bekepzelem magamnak, de nem tudok masra gondolni, csak arra, hogy valami elromlott es mar nem a regi. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy csak nekem vannak-e tul nagy elvarasaim, es probalom meggyozni magam, hogy ez igy van, vagy tenyleg ez tortenik, es en szepen eszreveszem minden egyes apro pillanatat. Talan igen, talan nem. Rettentoen felek attol, hogy valoban igy van es en lassan orrabukom, teljes mertekben elkenodve a foldon. Felteszem magamnak a kerdest, hogy vagy hihetetlen modon szerelem-vegeteres-hipochonder vagyok, vagy csak szimplan hulye. Esetleg azt is, hogy D tenyleg ennyire mas, mint amilyen fel evvel ezelott volt, vagy mar nem szeret annyira. Erdekes visszagondolni azokra az estekre, amikor titokban szoktem fel hozza, a kanapen ulve beszelgettunk, fogtam a kicsi kezet es ereztem, ahogy teljesen odaig van ertem. Ehhez kepest megvaltozott, vagy meg mindig ugyanolyan? Hol van az az olelgetnivalo, szeretetre melto ember? Vagy csak tompulva van elnyomva onmagaban? Ez itt az egyetlen kerdes, aztan majd kifurja magat lassan valami valaszfele a gondolatfolyambol. Legfokeppen az, hogy hulye vagyok. Vagy hogy mar megint eszrevettem, akaratlanul is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése