2013. október 12., szombat

pain

továbbra is fennáll az üresség. most akarnak jönni a könnyek. valahogy nem adtam fel a küzdelmet magamban, pedig pontosan tudom, hogy ez be fog következni rövid időn belül. miért kell nekem mindig reménykednem és miért nem tudom elhinni, amit mond? tegnap csak ott ültem. jó volt vele beszélgetni, jó volt vele lenni megint, hiányzott. és amikor ő is ugyanezt mondta, valahogy kicsit felmelegedtem belül. amikor hosszú perceken keresztül egymást átölelve ültünk, tovább töltődtem. még tart ez az energia. jó volt hallani a hangját, látni őt, és beszélgetni vele másról is.
nem haladtunk semmire. amikor egy picit ott tartottam, hogy meggyőzöm őt, összerombolódott minden. nem lehet. de még mindig bennem van a remény, és ő is belém ültette azzal, hogy azt mondta, lehet, hogy rájön, hogy rossz egyedül.
amennyire érzelmileg instabil vagyok, és amennyire elcseszett ő is belül, és a szeretetére vágyom, én vissza akarom kapni és meg akarom javítani. már egyszer azt hittem, hogy sikerült. és most kiderül, hogy mégsem. mindketten csalódtunk.
legalább láttam rajta, hogy szomorú. hozzá is intéztem azt a mondatot, hogy ne vágjon már ilyen szomorú képet, még a végén elhiszem, hogy az. erre csak rám meredt a nagy kék szemeivel, és azt mondta, hogy biztosan elhihetem, hogy igenis az.
nagyon fog hiányozni, el sem tudom mondani, hogy mennyire. minden hiányozni fog belőle: a személyisége, a vele együtt töltött idő, a beszélgetések, az összebújások, a szeretgetések...
fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni magammal innentől kezdve. egyszerűen lefagytam és képtelen vagyok lélegezni.
gyászolok, de nem tudom igazán kitépni őt magamból. nem is akarom. valami nevetséges remény folytán úgy érzem, hogy bármikor visszajöhet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése