2013. október 15., kedd

we're going nowhere

szótlan vagyok, csak magányomban lassan szívom ki és be a levegőt, fájó fogsorral, köntösbe burkolózva, és kicsit szomorúan.
nem tudom eldönteni, hogy mit érzek. egyik pillanatban utána bánkódom, aztán mérgesen ellent mondok magamnak, hogy nem! aztán ideges leszek, hogy vajon mit csinál most. a következő másodpercben pedig lelkiekben felkiáltok, hogy kit érdekel, őt sem foglalkoztatja ez.
más felfogás alakult ki bennem, ami mindent megváltoztatott, és olyan, mintha az érzéseim nagy részét kiölte volna belőlem, megváltoztatva ezzel az emlékeimet. eddig az összes barátnője szakított vele, elárulta és megcsalta, én nem bántottam őt, vigyáztam rá, és szerettem, engem pedig csak úgy nem tudott magába fogadni. akkor miért bánkódjak utána? miért kellene, hogy érdekeljen?
tökéletesen egyedül vagyok, tudom, hogy senki nincs velem lélekben, érzem, ahogy elszakadt a köztünk lévő láthatatlan mentális kapocs.
a másik pillanatban pedig egy tervre gondolok, ami nem régen körvonalazódott a fejemben, azóta, amióta minden egyes nap vele álmodok. egy totálisan más emberrel, akinek még mindig trónja van a szívemben, hiszen mindig is jelen volt, valamilyen szinten. csak most visszamászott a helyére.
azt akarom, hogy tudjon róla, hogy soha (!) nem felejtettem el őt. 
aztán megint kétségbe vonom a saját tudatom. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése