2014. február 22., szombat

you can run but you never escape

itt vagyok, édes magányomban, szomorúan, mint mindig. a szoba falai biztosítják az elszigetelődést, a szavaim elfogynak, nincsenek, a forrás kiapadt.
tegnap sokat sírtam, ő meg tartott a karjaiban. egy biztos pont van, ő.
sírtam, mert a családi életem keserű és veszekedésekkel tarkított. sírtam, mert nincsenek barátaim. sírtam, mert egyedül éreztem magam. sírtam, mert magányos vagyok. sírtam, mert tudtam, hogy ő az egyetlen támaszom. bevallottam neki, hogy ezért is ragaszkodom ennyire hozzá. ő pedig csak nyugtatott és ölelt, és már azzal megnyugtatott, ahogy szeretett. mert kétséget kizáróan ő az, aki eddig a legjobban szeret engem, érzem, tudom. még mindig nem tudja, hogy mennyi keserűség van bennem, hogy mennyit szorongok, mennyit sírdogálok titokban, mennyire egyedül vagyok, mennyire instabil. én sem tudom pontosan. csak azt, ahogy azt mondta, hogy környezetváltozásra van szükségem. ezért várom, hogy elmehessek ebből az iskolából. utálom, hogy mindenki furcsán néz rám, vagy ellenszenvesen, vagy megváltozott tekintettel. új lapot akarok kezdeni, ismeretlenekkel találkozni, akik nem tudnak rólam semmit. új képet kialakítani magamról, olyannak mutatni magam, amilyennek akarom.