2014. június 9., hétfő

don't stop loving me

agyhalottnak érzem magam, és az is vagyok. nem akarok még éjszakába nyúlóan tanulni, pedig még azt kéne. lassan beszívni a tudást az agyamba, és ott elveszni a sok információáradat között, nem találni a helyet, gondolkodni azon, hogy ez vajh' eszembe fog-e jutni csütörtökön. még kilenc tétel hátra van, és én nem tudom, be fogom-e fejezni. délben kezdtem, most hagytam abba, és meghalok. van-e értelme? van-e? remélem, hogy igen. és emlékezni fogok. és nem fog összekavarodni a sok katyvasz.
fáj a nyakam.

az egész hétvégét Daniellel töltöttem - egy péntek esti hosszadalmasabbnak nem mondható ivás és pizzacsiga evés után a barátokkal voltunk, én meg a saját fojtó álmosságommal küzdöttem. minden helyreállt másnap is - a legjobb barátnőmmel, az őrült fiúkkal a nyársalásos, nagy beszélgetős, középrészeg estén, a tűz mellett, nyulat hajkurászva, kiscicákat kézben tartva. majd vasárnap este sütögetés Daniel kis-nővérééknél, ahol túl sok pálinkát ittunk. és mindezek tetejében a hétvége koronázása az volt, mikor talán hajnali négykor Daniel a fejem ölelte, én belebújtam az ölelésébe, pedig félálomban fel sem fogtam, hogy mi történik. csak annyit mondott, hogy buta vagyok és szeret, temérdek puszit adott, aztán természetes módon folytatta kiütött állapottal felérő alvását.
boldog voltam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése