2014. június 3., kedd

gosh



egész jó kedvem volt még reggel. felvettem a kis fehér cipőmet, vettem magamnak a régen nem látogatott pékségben egy doboz kólát meg egy sós négyest, azt majszolva léptem be a suliba, néztem az elszáguldó embereket, és felfogtam, hogy ide már soha többet nem jövök vissza. leültem a kis padba, beszélgettem a három legjobbnak nevezhető barátommal, örültem a magyar érettségi eredményemnek. aztán történt a lejtőn történő lecsúszás, amikor is szembesültem az emelt eredményeimmel. éreztem, hogy szöknek a könnyek a szemembe, de nem akartam ott sírni az igazgatói előtt. lapozgattam az angolt és nem akartam elhinni, hogy ennyire alulteljesítettem magam. elfogadható eredmény lenne, ha nem anglisztikára készülnék, és nem szoktam volna kilencven százalékkal túlszárnyalni az átlagot. erre szembesülnöm kellett a csúfos alulteljesítésemmel, a komoly nyolcvanegy százalékkal. ezt még túl is léptem volna, na de következett az abszolút kabaré. a töri. nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. ki sem tudtam olvasni a kedves javító értékelését, mire összekapartam a végeredményt, akkor már elkezdtem bőgni, pedig tudtam, hogy körülbelül ennyi várható. na de akkor is! 
mindenki ott vigasztalt, én meg megalázva éreztem magam a többiek felfelé ívelő teljesítménye miatt. a némettanárnőm ölelgetett, meg az iskolatitkár, akit már fosos korom óta ismerek. és én meg csak sírtam, mint egy szánalomra méltó kis ovis. most nulla motivációm - mégis megtanultam kapásból öt tételt, hogy azért mégse ilyen csúfos véget érjek. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése