2014. november 24., hétfő

wishes

bármilyen esetben vevő vagyok egy ikea látogatásra. érdekes úgy végigmenni a sorok között, hogy a szavak kimondhatóvá válnak és értelmet nyernek.
valahogy el kell tüntetnem a depressziómat, ami az utóbbi pár órában uralkodott el rajtam. ma két zh-t írtam, sírdogáltam, nem tudom, mi van velem. a piros bogyós gyertya még mindig illatozik, én egy piros, meleg plédre vágyom, egy nagy alvásra és szeretetre.
hétévégén unokatesóm szalagavatóján voltunk, ahol iszonyatosan berúgtunk. lefolytattuk a szokásos rángatós táncolásokat, ingyen piát öntöttünk magunkba, beszélgettünk temérdek ismeretlen, mégis ismert emberrel, és visszagondolva: miért nem fogtam be a szám néha?
ami történt, megtörtént, de képzeljük el azt a szituációt, ahol D és B beszélgetésbe elegyednek, csodás háromszöget alkotva, amiben én megbabonázva lebegek a gyönyörűségtől. 
ő nagyon megváltozott már, nem olyan, mint régen, de kit érdekel? pár perc összeomlás után összeszedtem magam és visszatértem a múltból a jelenbe egy részeg mosollyal.
D a mindenem, mindig az lesz, mindig is a szívem egyetlen csücske marad, még ha pillanatnyi megingás is megesik néha.
boldog vagyok vele.


hajnali egy van, szokasos agyban fekvos ora, amikor aktivabb vagyok mint altalaban.
miert van az, hogy o mindig megjelenik az eletemben ujra es ujra?

2014. november 18., kedd




ezt a számot hallgattuk szolnokra menet, woodstockban, ráztuk rá a fejünk, éreztük minden egyes momentumát.


nem akarok tanulni, semmit sem akarok csinálni, csak otthon lenni és vegetálni a kis világomban. bárcsak skandira mentem volna angol helyett. megcsináltam így is, minorként, de főszakként lett volna az igazi.
jó volt csütörtöktől keddig otthon. nem szeretek itt lenni pesten, egyedül. jó volt vele feljönni, ölelni magamhoz, miközben én benn ülök a kocsiban, ő pedig átfonja a karjait a testem körül és az arcát a mellkasomba nyomja. szeretem megfogni az arcát, a szakállát, belefúrni az ujjaimat, megérinteni az állkapcsát, megpuszilni a puha bőrfelületet az arcán, megsimítani a kis haját és szeretni őt. vele minden tökéletes.
szavakkal elmondhatatlan, hogy mennyire szeretem őt. nélküle semminek sincs értelme, itt egyedül elsorvadok, már csupán a jelenléte pozitív energiával tölt el.

csak arra tudok gondolni, hogy találjon itt állást, és együtt lakjuk, építsük fel a közös életünk. 

2014. november 6., csütörtök

itt vagyok megint pesten, teleettem magam zserbóval, este hat óta tanulok, talán ötven oldal volt a svéd házi, meg két fogalmazás-féleség. majd reggel felkelek, hogy befejezhessem.
voltam ma dankával, vele ébredtem. temérdek időt töltöttem apival és anyával. a kórházban kezdtem, vérvételen folytattam, hogy megtudjam a tegnap este eredményét. nem akarom közölni, gyógyszert szedek, majd talán elmúlik, ami van. nehéz a lépés, fáj az alhasam, nevetni is szenvedés néha, valamikor nem érzek semmit, valamikor állandóan szúr.
a kezem sajog a lecsapolt vér hiánya miatt, gyenge és hideg, fáj a szúrás helye. sóhajtok, megfürdök, alszok, kelek, két és fél órát töltök reggel a csodás svédórán, majd találkozom muhítóval és browniet sütünk és találkozunk a többiekkel. hihetetlen, hogy mennyi mindenki hiányzik az osztályból, olyanok is, akikre nem gondoltam volna. főleg a buszos utazótársam, a hülye humorával és a tenyérbemászó személyiségével, ami valahogy engem akkor is elbűvölt mindig.
kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a jövő.
nem vágyom másra, hogy ismét dani ágyában alhassak és mellette biztonságban és otthon érezhessem magam.

2014. november 5., szerda

ez a nap jó volt. itthon vagyok, végre, a saját szobámban, körülvéve emberekkel, a családommal, palacsintaillatban és nutellában, megölelve az apukámat. ennél több nem kell a shitty napok után.
végre valami jó is történt a rosszban. sokat nevettem ma, nosztalgiáztam és beszélgettünk a régi osztályommal. feltöltődtem egy kicsit.

2014. november 4., kedd

overwhelmed



fura, hogy milyen hasonlóak vagyunk. ha valaki ránk nézett aznap, megkérdezte együtt vagyunk-e. mi pislogtunk bután, hogy miért lennénk. ez persze bennem egy titkos elégedettséget idézett elő, ha ez az őszinteség helye. az ő válasza, mikor már ötödjére megkérdezték, és én tágra nyílt, kissé részeg szemekkel néztem rá, kérdezve, vajon mi okozza ezt a kérdésáramlatot, az volt, hogy mert összeillünk, és ezt ők is látják. de ez nem igaz.
ő különleges és tökéletes, az én férfi formám, ugyanazzal az ízléssel, minden téren, ugyanazokkal az interestekkel, ugyanazzal a beteg humorral és személyiséggel, point of view-val, hozzáállással, mint én. tökéletes lenne, de egy párhuzamos univerzumban. ebben túl sok a kizáró ok.
ezt ő is megmondta.
írhatnék évekig erről, de nem fogok, túl risky.
szomorú.

ma a napom nem állt másból, mint csendességből, némi sírásból és fájdalomból. egyedül vagyok, ez tény, itt mindenki eltűnik. egy barátom van az egyetemen, de ő kitartó egy. értve a barát alatt a mindent el lehet mondani neki dolgot és a bármikor vevő valamire dolgot, megfűszerezve a ki nem fogyó témákkal és hülyeségekkel.

ha már ez a kiírás helye, igazából semmi sincs rendben, nagyon nincs, de nem tudom magam azzal áltatni, hogy jó, ha nem gondolok rá, akkor minden tuti megoldódik - mert nem fog. 
kiábrándultam az egyetemből, nem akarok pesten lenni, egyedül szinte, hiszen a lakótársam a barátjával van mindig (amit én megértek, hiszen én is ezt tenném, de azért duzzogok, mert a kötél másik végén lenni nem túl kellemes), ami konstans egyedüllétet eredményez. itt mindenkitől, aki fontos nekem el vagyok zárva, és semmi más vágyam nincs, mint egy kicsit iderepíteni a régi életem, a parkkal a suli előtt, a zöld övezettel és fákkal (ami itt természetesen nincs), amit beárnyékol a nagy sárga épület a vastag falakkal, a bent lévő fura állott, de kellemes illattal. az épület, amiben felnőttem, amiben éveket töltöttem az életemből, amiben minden nap órákat töltöttem, és mégis boldog voltam. hiányzik a német, fejleszteni akarom magam belőle. hiányzik a matek, hogy kicsit megerőltessem az agyam és valami kézzelfoghatót, logikusat teremthessek puszta gondolattal. hiányzik az irodalom és az angol tanárom különleges órája, a személyiségük, és az, hogy ismerjük egymást.
hiányzik az undorító busz, amivel minden nap hazajártam, a zsibongó, kiábrándító emberekkel. hiányzik, ahogy este kiléptem a házunk ajtaján, megcsípte az arcom a hideg levegő, és befelé tartottam berénybe, a melankolikus gondolataimmal, aztán mindig körbezárta a testem valami nagy-nagy karpár, én pedig megkönnyebbültem. hiányzik az esti berény, a világítás az utcákon. hiányzik, hogy nem úgy megyek végig az úton, hogy mindig van valaki, akit ismerek, akinek köszönhetek. hiányzik daniék lépcsőháza, a biciklizések, a tere, a többiek, a mézes whiskey. hiányzik minden.
én voltam az egyetlen talán, aki úgy jött el a régi iskolánkból, hogy szomorú volt a nyolc év elvesztése miatt, és nem akart új életet kezdeni. mindenki menekült volna, de én ott voltam otthon. hiába, nehéz újrakezdeni. nehéz megtalálni magad egy új helyen, nehéz beilleszkedni és hozzászokni az újhoz.
talán ez nem fog sokáig tartani. talán kinövi magát belőlem ez az érzés, és jövőre nevetve gondolok vissza erre, de ez most így van.
semmi nem alakul úgy manapság, ahogy szeretném. ezeket megkoronázza a betegség és a rosszullétek.
not my year, definetly.

2014. november 1., szombat

nehez napokon vagyunk tul. feltunk, sirtunk, remegtunk es egymasba olelkezve alltunk. belefurva az arcom a nyakaba szipogtam, es teljes testemben reszkettem, o pedig atfonta a karjait a testem korul, elarasztott puszikkal es mellettem allt. nincs rendben par dolog az egeszsegemmel. de mi vagyunk lily es marshall, nekunk egyutt kell maradnunk. mindig.
most itt alszik mellettem, hortyog, szep csendesen, de jelzi a jelenletet. meleg van a takaro alatt, a szemem kezd elnehezulni az almossagtol. a tvben a happy ending szol, elotornek bennem a szalagavatos erzesek, es szomoru leszek. nem akarok visszamenni pestre, itthagyni a kellemes otthonomat, a tobbieket megint egy hosszu hetre, felmenni a lakasba, hogy lelkileg (es tobbnyire fizikailag is) egyedul legyek.