2014. november 4., kedd

overwhelmed



fura, hogy milyen hasonlóak vagyunk. ha valaki ránk nézett aznap, megkérdezte együtt vagyunk-e. mi pislogtunk bután, hogy miért lennénk. ez persze bennem egy titkos elégedettséget idézett elő, ha ez az őszinteség helye. az ő válasza, mikor már ötödjére megkérdezték, és én tágra nyílt, kissé részeg szemekkel néztem rá, kérdezve, vajon mi okozza ezt a kérdésáramlatot, az volt, hogy mert összeillünk, és ezt ők is látják. de ez nem igaz.
ő különleges és tökéletes, az én férfi formám, ugyanazzal az ízléssel, minden téren, ugyanazokkal az interestekkel, ugyanazzal a beteg humorral és személyiséggel, point of view-val, hozzáállással, mint én. tökéletes lenne, de egy párhuzamos univerzumban. ebben túl sok a kizáró ok.
ezt ő is megmondta.
írhatnék évekig erről, de nem fogok, túl risky.
szomorú.

ma a napom nem állt másból, mint csendességből, némi sírásból és fájdalomból. egyedül vagyok, ez tény, itt mindenki eltűnik. egy barátom van az egyetemen, de ő kitartó egy. értve a barát alatt a mindent el lehet mondani neki dolgot és a bármikor vevő valamire dolgot, megfűszerezve a ki nem fogyó témákkal és hülyeségekkel.

ha már ez a kiírás helye, igazából semmi sincs rendben, nagyon nincs, de nem tudom magam azzal áltatni, hogy jó, ha nem gondolok rá, akkor minden tuti megoldódik - mert nem fog. 
kiábrándultam az egyetemből, nem akarok pesten lenni, egyedül szinte, hiszen a lakótársam a barátjával van mindig (amit én megértek, hiszen én is ezt tenném, de azért duzzogok, mert a kötél másik végén lenni nem túl kellemes), ami konstans egyedüllétet eredményez. itt mindenkitől, aki fontos nekem el vagyok zárva, és semmi más vágyam nincs, mint egy kicsit iderepíteni a régi életem, a parkkal a suli előtt, a zöld övezettel és fákkal (ami itt természetesen nincs), amit beárnyékol a nagy sárga épület a vastag falakkal, a bent lévő fura állott, de kellemes illattal. az épület, amiben felnőttem, amiben éveket töltöttem az életemből, amiben minden nap órákat töltöttem, és mégis boldog voltam. hiányzik a német, fejleszteni akarom magam belőle. hiányzik a matek, hogy kicsit megerőltessem az agyam és valami kézzelfoghatót, logikusat teremthessek puszta gondolattal. hiányzik az irodalom és az angol tanárom különleges órája, a személyiségük, és az, hogy ismerjük egymást.
hiányzik az undorító busz, amivel minden nap hazajártam, a zsibongó, kiábrándító emberekkel. hiányzik, ahogy este kiléptem a házunk ajtaján, megcsípte az arcom a hideg levegő, és befelé tartottam berénybe, a melankolikus gondolataimmal, aztán mindig körbezárta a testem valami nagy-nagy karpár, én pedig megkönnyebbültem. hiányzik az esti berény, a világítás az utcákon. hiányzik, hogy nem úgy megyek végig az úton, hogy mindig van valaki, akit ismerek, akinek köszönhetek. hiányzik daniék lépcsőháza, a biciklizések, a tere, a többiek, a mézes whiskey. hiányzik minden.
én voltam az egyetlen talán, aki úgy jött el a régi iskolánkból, hogy szomorú volt a nyolc év elvesztése miatt, és nem akart új életet kezdeni. mindenki menekült volna, de én ott voltam otthon. hiába, nehéz újrakezdeni. nehéz megtalálni magad egy új helyen, nehéz beilleszkedni és hozzászokni az újhoz.
talán ez nem fog sokáig tartani. talán kinövi magát belőlem ez az érzés, és jövőre nevetve gondolok vissza erre, de ez most így van.
semmi nem alakul úgy manapság, ahogy szeretném. ezeket megkoronázza a betegség és a rosszullétek.
not my year, definetly.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése