2016. április 27., szerda

az ágyamon ülök törökülésben, újonnan ez lett az új hobbim, sok életem van. igen.
kétségbe vagyok esve, mert annyi dolog van, hogy azt sem tudom, mihez kapjak, viszont valahogy nem is annyira hat meg. ismerem magam, hogy majd később jövök rá, hogy mennyi időt pocsékoltam el arra, hogy szenvedtem amiatt, hogy tanulnom kell.
írnom kell svédre egy novellát arra a megadott címre, hogy A hét ajánlata. most mondjátok meg, hogy? meg miképp? mi legyen a téma? valaki segítsen, ha van ötlete.

az ágyam kétségkívül hatalmas, vagy száznyolcvan centi széles és két méter hosszú. tegnap aludtam rajta először és nevetséges módon csak az egyharmadát vettem igénybe. tehát kényelmesen elférne még rajtam kívül ott két nagyobb fajta ember. de úgy érzem, jó barátok leszünk, főleg vizsgaidőszakban, ha majd szétdobálhatom rajta a tételeket és már meguntam a gép előtt görnyedést. 
nem vagyok még teljesen álmos. az egész életem mental breakdownokból áll mostanában: hogy fogok megtanulni ennyi mindent, hogy lesz időm mindenre felkészülni és viszonylag jó jegyeket szerezni? vagy felejtsem is el őket? 
nem tudok miről írni, mivel a napjaim tényleg nem állnak másból, mint tanulásból és panaszkodásból arról, hogy tanulnom kell. talán ez tovább tart. egy hete nem wowoztam, minden vágyam, hogy írhassak, mivel kivételesen van ihletem, lenne egy csomó könyv, amit el akarok olvasni, és temérdek sorozat, amit meg szeretnék nézni. na meg a witcher várja, hogy végre játszak vele, ne csak youtubeon nézzem (igen, elég nevetséges, soha nem fog elfutni a gépemen, mivel minimálisan hat giga ram kell hozzá, így hát nekem jutott ez a verzió.) mindenkinek azt mondom, hogy ha a witcher könyvekből sorozatot csináltak volna, az emberek jobban imádnák mint a trónok harcát. egészen magával ragad.

2016. április 25., hétfő

back to friday

iszonyatosan álmos és fáradt vagyok, és semmi nem tud kizökkenteni ebből az állapotból, még az sem, hogy csináltam magamnak forró barackos teát, és hogy végre megrendeltem ebayről a falmatricát a szobába, ide fel pestre. szétmegy a fejem, mostanában mindig fáj, és fogalmam sincs miért.
temérdek tanulnivaló sorakozik mellettem - ezen a héten egy beadandó, egy zh és egy prezentáció, jövő héten öt zh és egy beadandó, és megfulladok a tennivalókban. kissé örülök, hogy most kell valamit csinálnom, és nem semmirekellősködöm, de azért mégis, ez már kicsit túlzás. mini vizsgaidőszak az eredeti előtt.
rengeteg napja nem írtam, mert mindig fáradt voltam vagy szimplán lusta. és most szánok egy egész bejegyzést annak, hogy mik történtek az elmúlt napokban, ahelyett, hogy kiselőadást csinálnék - hátha ettől felébredek (na meg a tea passzív koffeinjétől).
a péntekem egy csodálatos keveréke volt az egyedül eltöltött kellemes időnek és a társaságban nevetős, könnyezős estének. D feljött pestre munka után, és összeszereltük a szó szerinti king size bedem, aminek különleges jellemzője, hogy faltól falig ér a keskeny szobámban (persze, nekem van helyem itt a másik kuckós résben, nem foglal el minden szegletet a szobában, mégis sokkal otthonosabbnak néz ki tőle az egész hely).
akkor még meleg volt, D pedig szokása szerint buta volt, és fehér pólóban és krémszínű rövidnadrágban jött el ágyat szerelni, aminek a végeredménye az lett, hogy a ruhája bekoszolódott és teli ment apró szálkákkal. látni kellett volna, ahogy beszenvedjük az ágy darabjait a liftbe, majd betömörülünk melléjük és azon nevetünk, mennyire szerencsétlenek vagyunk. aztán persze konstans bombáztam a kérdéseimmel,  és úgy éreztem magam, mint egy ötéves, aki végignézi, hogy apa összerakja az ágyikóját, és a lehető összes módon próbálja akadályozni, idegesíteni és visszatartani őt. viszont aktívan hozzájárultam ahhoz, hogy az ágyam egyben legyen, hiszen D megengedte, hogy befúrjak egy csavart a helyére. aztán mégegyet és mégegyet. 
iszonyat boldog voltam, hogy feljött hozzám és megcsinálta ezt nekem. jó volt ott látni abban a pici szobában és halálra ölelgetni őt egy hosszú hét után. és talán kicsit eszembe is juttatta, milyen érzés volt, mikor minden pénteken együtt pakoltunk össze, raktuk be a bőröndöm a csomagtartóba és indultunk hazafelé kocsival a zöld tájban.
aztán hazavittük Át, It, és Gt, viszont Gre szerencsétlenségéhez híven egy órát kellett várnunk. kellemes volt ott állni lenn a nyári melegben, nyolc órakor is világosban, hallgatni Á és I idióta szövegeit, többek között arról, hogy a lakótársaim minden bizonyára denevérek lehetnek (senki ne kérdezze, hogy jött fel a téma). onnantól kezdve az egész este azzal telt, hogy teli torokból nevettem rajtuk. Gt végül körülbelül nyolcezerszer hívtuk fel és magyaráztuk el neki, hogy hova jöjjön, míg nekem kellett elébe mennem, hogy idetaláljon.
egész kocsiúton hazafelé Á a szokásos vicceivel szórakoztatott, Ivel kontrázva, néha pedig megszólalt G is, én pedig megsemmisültem a sok nevetéstől. ha velük összekerülök, nincs olyan pillanat, hogy ne nevetnék, amit egyszerűen imádok. 
aztán eldöntötték, hogy menjünk el még a törzshelyünkre (irtó vicces ezt leírni, de így van, mert mindig oda járunk és nagyon jó barátunk mindkét tulaj), mert két nyomoronc diszkót csinál és mindenképpen meg kell néznünk. nem viccelek, az egyik neve kenyér volt. ennél frappánsabb és találóbb dj nevet keresve sem találnánk. csatlakozott hozzánk S és A, és azzal szórakoztunk, hogy bármi furcsa dolog történik, iszunk. annak ellenére, hogy aljaparti volt, és csak a vicc kedvéért mentünk oda, reggel hatra estünk ágyba Dvel, aki iszonyat cukin bújt hozzám akkor. 
az egész estét Gvel töltöttem, mivel mindenki megindult a kis útjára, mi meg ketten maradtunk és cigizgettünk, kitárgyaltuk egymás magánéletét, problémáit, szerelmi életét és a wowot. ő az egyetlen srác a társaságból, akivel ha kettesben maradok, mindig van téma, nem a kommersz alapdolgokról beszélgetünk, és önmagam lehetek mellette. ő egy iszonyatosan szeretetre méltó srác, hatalmas humorral.

2016. április 20., szerda

420

nem tesz jót a szememnek a sok monitor előtt ülés. hunyorgok, szédülök kissé, de muszáj tanulnom. hisztizek éppen, mert nincs kedvem megírni a leckét; fáradt vagyok és már mennék az ágyba. ráadásul lustaságom itt is megmutatkozik - nincsenek meg a megoldások a könyvhöz, és egyszerűen nem vesz rá a lélek, hogy ezeket a monoton feladatokat csináljam.
kikapcsolták a távfűtést, mivel vége a szezonnak, én pedig különös módon, annak ellenére, hogy ma 420 van, majd' megfagyok. ma a téli bokacsizmámban és sálban mentem iskolába, erősen fújt közben a szél, ráadásul hideget, én pedig meg voltam rökönyödve. könyörgöm, én napsütést akarok meg huszonöt fokot. most szenvedek az energiahiány és a hideg miatt, dupla zokniban és plédbe burkolózva.
ma megkaptam az új ágyat, igaz, csak a kis tárolóba vittük le, aztán majd hétvégén feljön D és összerakjuk. H és a pasija segített, D anyjának a barátjának a lánya. a két lánya közül ő a normális, akivel elnevetgélsz és egy másodpercen belül megnevetteted mindenféle random dologgal. iszonyatosan cuki, meg szeretem, ahogy megjelenik hosszú, bő pulcsiban, fekete nylonharisnyával és kis balerinacipőkben, és mindig jó illata van. szóval, most inkább fogalmazhatunk úgy, hogy mi ketten becipeltük az ágy könnyű, és kevésbé könnyű részeit a tárolóba, lovagunk pedig végignézte az egészet, semmi belső kényszer nélkül, hogy segítsen. men these days.
anya pedig még csak válaszra sem méltat, nem keres, nem szól hozzám, ami pontosan szarrá varázsolja az összes napomat, ezért veszem rá egyre nehezebben magam, hogy írjak egyáltalán ide is. utálom ezt a depressziós időszakot.

2016. április 18., hétfő

egész délután az ágyamban ültem, a falnak dőlve, laptoppal az ölemben és semmi produktívat nem csináltam, miután hazajöttem a suliból. nincs kedvem semmihez, sőt a hangulatom is a béka segge alatt van manapság, amin nem tudok változtatni, akárhogy is szenvedek. a mai nap rám jött az az érzés, hogy mindig egyedül vagyok, mindig valaki megbánt, és állandóan azt éreztetik velem, hogy rossz ember vagyok. utálom, hogy mindig ilyen periódusok vannak az életemben, amikor magam alatt vagyok és nem akarok semmivel sem foglalkozni; demotivált vagyok és lusta, azon kívül, hogy ma egész nap kerülgetett a sírás. nemsoká vizsgaidőszak, és ez még csak egy plusz teher, amit el kell viselnem. azzal biztatom magam, hogy valahogy majdcsak túljutok rajta. 
nem baj, legalább tovább ápolgatom Llel, Oval és Ffel a kapcsolatomat, ami igen csak jól esik a kis lelkemnek, mindenféle szar dolog ellenére. 

piac

a buszon ülök és pest felé tartok. meleg van, es szokas szerint sikerult arra az oldalra ülnöm, ahol a nap ugy dönt, hogy az arcomba kell sütnie. a szokással ellentétben most nem csak en es oregnenik ulunk a buszon, hanem zsúfolásig megtelt emberekkel, sőt meg ket regi osztalytarsammal is találkoztam, ami tok kellemesen erintett. jo volt oket látni, foleg ilyen vidaman. viszont ami a mai elcsepelten indulo napomban a legkellemesebb volt, hogy talalkoztam egy masik Aval, piacos tarsammal es baratnommel, aki annyira a szívemhez nott a nyari hónapokban, hogy mar el sem tudom kepzelni, hogy tudtam ot regen rosszul megitelni es negativan gondolkodni rola. ezt meg akkor megbeszeltuk nevetve, mert hat mi mást is csinalnank ot ketten az éjszakaban a ferfiak csabitasan kivul mint nevetnenk. egy oleles meg egy rovid beszelgetes futotta az idonkbol, de ez is eleg volt ahhoz, hogy feltoltson energiaval. o a legmosolygosabb ember, akit ismerek, meg akkor is mosolyog, ha a lelke szomoru. rajottem, hogy hianyzik nekem ev kozben, es hogy csak miatta megyek vissza iden is dolgozni a piacra, na meg a magas fizetes miatt. hianyzik az, hogy tolunk legyen hangos minden, meg hogy barmit el tudjak neki mesélni, mikozben a platon ulunk betakarózva es gyrost eszunk. a piaccal csak nehany gond van - a legtobbszor tul bunkóba es ignorantba atvaltozo fonokunk, meg az, hogy D huzza tole a szajat es nem akarja, hogy menjek, mert soha nem tudunk normalis idoben beszelni, elmondasa szerint zombi vagyok, amiben igaza van. de a pozitiv dolgok ellensulyozzak ezt. el kell gondolkodnom ezen az egészen, mert hiaba akarja, hogy mashol dolgozzak (megprobal rábeszélni, hogy itthon vallaljak munkat, de annal a piac is jobb), akkor mar inkabb marad a pest, es barhogy is erolkodunk, nem fogunk ugy sem tobbet talalkozni. probalom megtalálni a kozeputat, hogy nevetseges módon senki se bantsak meg. vizsgaidoszakot koran le akarom tudni, hogy aztan junius maradek napjait Dvel tolthessem, a juliust a piacon nyomom le, majd talan ha sikerul, kiprobalok augusztusban egy teljesen masfele munkat pesten, amit hatha tudok folytatni a suli kezdete utan is.
a pozitiv dolgok miatt merlegelek csak a piacozas miatt - gondolkodjunk realisan -, a penz kiemelkedoen jo a juliusi honapokban, delutan negytol hajnal 3ig, mivel akkor hatalmas a forgalom es hamar elkapkodnak mindent, az ido porog, es nem kell ott rohadni egeszen reggelig. az embereket imádom, a vasarlok kozott akadnak kedvenceim, Aval imadnek megint egyutt lenni, szoval igy ot sem hagyom cserben es a fonokom sem fog halalra sertodni. a negativakat mar emlitettem, de Dnek muszaj megbékélnie ezzel, ugyis ha mar valamit eldontottem, az akkor ugy is marad. vegul is, en is elfogadtam, hogy o hazakoltozott pestről. egy hónap nem olyan sok ido. hetvegen pedig ugy is boldogitom majd.
habar ennek a bejegyzesnek nincs semmi értelme, rájöttem, hogy sikerult magamban lerendezni par dolgot.
aprilis harminc, V ballagasa, amire meg vagyunk hivva. V regen velem egyutt dolgozott a piacon, haha, mar otodik evem lesz iden, rangidos vagyok, bar o kevesbe volt nepszeru mint A, es az idovel lassan eltavolodtunk egymastol, de remelem attol meg sikerul atlepnunk ezen az akadalyon. az mar jobban aggaszt, hogy kik lesznek meg rajtam es Dn kivul ott.
V.L. 2016 április:
én előbb dugnálak meg téged mint egy ilyen nyakigláb szart grin hangulatjel


imádom ezt a nőszemélyt

2016. április 17., vasárnap

the ultimate defense is to pretend


megváltoztattam a blog címét, sablonját és url-jét, mert nem akarom, hogy néhány ember olvassa, bár nem tudom, hogy sikerrel járok-e így. és amúgy is, már körülbelül öt éve így nézett ki. szóval most egy darabig más lesz.
a hétvégét Dvel és a barátaimmal töltöttem, befontam G haját, miközben ő egy csodálatosan undorítóan lefordított warcraft könyvet olvasott, és az idióta neveken nevettünk, például a pokolsikoly grommashon, delejen meg sorspörölyön, megindító beszélgetéseket folytattunk a barátságról és a kapcsolatokról Aval és Tvel, majd nekiindultunk a városba, aztán hazajöttünk és folytattuk, amit elkezdtünk a rozékkal és az almalevekkel. hiába, nem egy élettől pezsgő nagyváros.
aztán egész hétvégén Dvel relaxáltam, főztünk is, bár kissé elrontottuk, de nem baj, ígyis teleettük magunkat. a legjobb dolog, ha szimplán vele lehetek, még akkor is, ha nem csinálunk semmit.
most pedig a sötétben gubbasztok a szobámban, és szomorkodom, mert a családi életem katasztrofális, meg mert semmi nem jön össze, amit szeretnék. egész délután sírtam, mert nem vár itt semmi, csak a veszekedés, az ordibálás, és semmi harmónia nincs. a baj az, hogy a konfliktusokat senki nem tudja kezelni, és tűrés vagy kompromisszumok helyett a másik út kerül előtérbe. az a baj, hogy nem vagyok itthon, hogy nem segítek, hát miért tenném ezt a hétvégémen, amikor még fiatal vagyok? nem lehet a problémákat megbeszélni, mert akkor még nagyobb baj lesz. lehet a másikat sértegetni, de abba nem gondolunk bele, hogy ez hogy esik a másiknak. meg lehet sértődni, egy életre meg lehet jegyezni, amit a másik mond neked, de soha nem az van, hogy a lelkedbe nézel, és belegondolsz, hogy a te szavaid hogy mit jelentenek másoknál. de már nem is fogok ezzel foglalkozni. inkább csak nem szólalok meg és tűrök. 
az amúgy is fos és bőgéssel eltöltött napomat megkoronáztam azzal, hogy a buszon hagytam az utolsó kis forintjaimmal vásárolt almaszörpöt. nem tudom, hogy felejthettem ott, de még csak vissza sem tudtam menni érte, mert már túl késő volt és elindult a busz, mielőtt még ki tudtam volna magam küzdeni a bezárt kapun kulcs nélkül. 
néha utálom, hogy akármit akárhogy is teszek az életben, nem jön össze. valamit változtatnom kell magamon, mert ez a miserable lét nem a kedvencem. 

2016. április 15., péntek

Rájöttem arra, hogy az agyam nem igazán akarja felfogni, hogy már egyetemen vagyok. még mindig zavar, ha rossz jegyet kapok, ami nálam a harmasig tart. es ma beszereztem egy négyest es egy hármast, tegnap két négyest, és magam alá zuhantam. főleg kimi megjegyzése tett be, aki azt mondta az óra végén kissé flegmán - nem ezt vártam magától. zavar, ha nem ötöst kapok, olyan vagyok, mint egy stréber tinédzser. de mit is tudnék tenni ezellen? elfogadom és továbblépek.
tegnap nem tudtam írni. reggel megeroltettem magam es bementem a hajnal nyolckor kezdodo orara, megirtam ra az esszet, amit kiderult, hogy ket hettel kesobbre kellett volna irnom, mert annyit csusztunk a scheduleben, ami hatartalanul boldogga tett. mostanaban mindig feleslegesen dolgozom elore. hisztis voltam es turelmetlen, egesz oran el kellett viselnem a tapizos sracot, aki mindig megdicser valamiben, allandoan hozzam akar szolni es amirol persze a nevet kapta, megerint. valamiert abban a hitben elhet, hogy baratok vagyunk, pedig egyszer sem szoltam meg hozza, csak a fura, de kedves haverjahoz, akivel erdekes modon elvalaszthatatlanok egymastol. szoval o lett az onjelolt baratom, aki folyamatosan megsimitja a fejem es a hajam, bargyun vigyorog ram es a tetopont - egyszer mikor beertem a suliba, es epp megszabadultam a kabatomrol, hatulrol atolelt. azonnal kibontakoztam az undorito zaklato olelesebol es gyilkos szemekkel neztem ra, de ez nem lankitott a lelkesedesen. tovabbra is zaklat, en pedig ra sem nezek es a leheto osszes modon ignoralom, es mar konkretan gyulolok bejarni arra az orara. D szerint el kene kuldenem a faszba, de ennel bunkobb nem akarok mar lenni vele, hatha megunja. vagy talan ha mar tulfesziti az idegeim turokepesseget.
na, a tapizossal toltott masfel ora utan sikerult meglepnie a mikulasnak is, es annyira rosszul lettem, hogy ereztem, percek valasztanak el a hanyastol, es a hasam ugy fajt, mintha felteptek volna, tehat nem mentem be a kovetkezo oramra, hanem otthon szenvedtem es vergodtem az agyban, nem talalva semmilyen kenyelmes poziciot, sem gyogyszert, semmi sem tudta elterelni a figyelmem, majd vegul miutan atturtam az egesz lakast fajdalomcsillapito utan, sikerult megtalálnom egy ezereves cisztagyogyszert, amibol instant kettot be is vettem. tovabbi ket ora stenvedes utan megkimelt az elet, es jobban lettem, a nap további reszet pedig ertelmetlen wowozassal es witcherrel toltottem, tehat szokas szerint produktiv modjat eltem a letnek. viszont este furcsa boldogsag toltott el attol, hogy a szobamban csak a teve es a monitor fenye uralkodott a sötétségben, amitol az egesz hihetetlenül otthonossá valt.
most a buszon ulok egy filozofiai magaslatokba emelkedo sved irodalomora utan, es mar alig varom, hogy hazaerjek. var ram D, este pedig megunnepeljuk, hogy A vegre kikerult a munkanelkulisegbol es lesz mar mibol italra es pizzara koltenie. sot, meg G is atjon, amitol az egesz sokkal jobb lesz, hiszen nem lattuk ezer eve. nagyon szeretem azt a ketmeteres sracot.

2016. április 13., szerda

éppen cause and effect esszét kellene írnom arról a témáról, hogy cheating at schools in Hungary, de jelen pillanatban csak vergődöm felette. már megvan a szerkezete, a pontokat meg majd szépen leszedem a netről és paraphrasingelem, aztán jónapot. 
elgondolkodtam azon, hogy korrepetálnom kéne svédből, vagy oktatni, kezdőket szépen, elölről, ugyanazzal a módszerrel, ahogy mi is tanultunk, mert úgy érzem, azt el tudom magyarázni érthetően és alaposan, sőt, még a kiejtésem is megfelelő. sőt, inkább jónak mondanám. jól jönne egy kis zsebpénz olyan dologból, amit szeretek is csinálni, és nem érzem kényszernek, ha már a patronáltam egy seggfej, aki azt hiszi, hogy én azért vagyok, hogy kiszolgáljam az összenőtt szemöldökű seggét. tehát nem, én ennél okosabb vagyok. és a svenska utifrånom is lelkesen és naivan kölcsönadtam neki az első alkalommal, nem hiszem, hogy azt bármikor is visszakapnám. brühü.
szóval most itt van előttem egy cherrycoke és minden vágyam mást csinálni, minthogy esszét írjak. soha nem tudom rávenni magam, hogy belekezdjek. az előbb, mikor lementem kóláért, hogy ébren tartson valami, egy pillanatra elidőztem az első erkélyfolyosón és bámultam a tájat. a hegyek mögött átsütött a nap, a fák kizöldelltek, minden olyan HD volt és csodálatosan békés. nem zúgott végre a vonat, meg a sok ott elhaladó autó is valahogy elhalkult - a felhők is szép rózsaszínek és narancssárgák voltak, és hihetetlen jó érzésem támadt ettől az egésztől.

ma, ahogy a suliban baktattam reggel a nyomtatós felé, szembe jött velem egy narancssárga hajú szemüveges lány, aki kísértetiesen ismerős volt, és abban a pillanatban eszembe is jutott, hogy ki ő - egy emberke, akivel anno még tizenkét-három éves koromban beszélgettünk, akkor még msn-en, mert ugyanazért a német bandáért rajongtunk. tök sokat dumáltunk és webkamoztunk, sőt, még a régi óvodásszintű sztorijaimba is beleírtam őt, mert annyira vicces, de akkor tök jó sohanemfogunktalálkozni,demindennapbeszélünkésnevetünk barátnőmnek tartottam. és keresztülnézett rajtam, sőt még a facebookos ismerősei közül is törölt, ami egy icipicit szarul esett, bár nem is tudom, hogy igazán miért. aztán mikor kivártam az ezer évig tartó sort a nyomtatósnál, és elindultam órára, megint szembe jött velem a folyosón, pont ott, ahol azelőtt találkoztunk, de most ő jött abból az irányból, amiből akkor én. és mi történt? mikor ránéztem, az egyik barátnőjével kezdett el csevegni menet közben és elfordította a fejét. kicsit a szívembe hatolt, bár tényleg nem tudom, miért. régen volt, kicsik voltunk, de biztos voltam benne, hogy felismert, és hát na. engem érdekelt volna, mi van vele.

aztán végül Llel beszélgettem szokás szerint óra előtt, vagyis vihogtunk, mert mindig azt tesszük - mindkettőnk imád ordítva nevetni, amin persze a többiek nevetnek ugyanígy. végül szembe jött velünk F, egy barátnőm angolról, aki iszonyat bolond, vele is elbeszélgettünk egy sort, majd nevettünk a vicces történésein, végül egy borzasztó unalmas órát végigültünk. levezetésképp pedig Llel megettünk egy gyrost a sarkon és egymást szórakoztattuk alkoholmámoros sztorikat mesélve.

most pedig behúztam a függönyt, mert valamiért hatalmas forgalom van a folyosón és hangosan beszélgetnek az emberek az ablakom előtt állva, ami nemigen tetszik.
vissza kell térjek az íráshoz, mert soha nem fogom befejezni az esszét. egyszerűen utálom, ha valamit kikényszerítenek belőlem, és arról kell írnom. vagy jön magától, vagy inkább semmi.

2016. április 12., kedd

most kicsit rossz kedvem van. kiöntöttem Dnek a lelkem, hogy utálom a hétvégi kapcsolatunkat. többet akarok vele lenni, nem elég az a két nap, amit együtt töltünk. hiányzik mindig, de mindig itt van a kis lelkemben belül. jó lenne, ha megint arra érhetnék haza a lakásba, hogy már meglepetésből ott vár, még reggel fel is kelnék, hogy reggelit csináljak neki, sőt, utána nem is duzzognék, hogy nem tudok visszaaludni. hiányzik ez. hiányzik, hogy nem vele alszom el, hogy nincsen társaságom sokszor, és az is, hogy nem csacsoghatom el neki rendesen a kis gondolataimat. mert szerinte én azt teszem mindig, meg rötyögök. nagyon szeretem őt. elviselném a pukijait is, holott mindig lebaszom érte. hiányoznak azok a pillanatok, mikor együtt mentünk tescoba, teletömtük a kosarunkat mindennel, amit megkívántunk, helyes kis vacsorákat csaptunk, míg ő a fotelében ült és xboxozott, én meg az ágyon fetrengtem mellette. hiányzik, hogy együtt néztük a sorozatok legújabb részeit, most pedig külön kell majd mindig. kinek teszem fel akkor a kérdéseim majd? azt lehetne gondolni, hogy már hozzászoktam egyedül lakni, de az ő jelenléte hiányzik, úgy, hogy már tudom milyen érzés vele lenni minden nap, minden este, minden reggel, és csak a munka időtartamára különválni. egyáltalán nem zavart, hogy mindig együtt voltunk akkor, sőt.
a hetem legszebb pillanatai azok, amikor a buszon ülök és hazafelé tartok, és tudom, hogy ő majd kijön elém kocsival, hogy ne kelljen cipekednem. hogy együtt lehetünk, csinálhatunk valamit, iszunk Aval és Ával, és hogy az egész hétvégén együtt lógunk. aztán mindig, mikor elindulok, már akkor hiányzik. és neki is én, az a legjobb, hogy három év elteltével egyre jobban és jobban szeret, és ezt szorgosan ki is mutatja az utóbbi egy évben. nem tudom, mi változott benne a régi Dhez képest, de ez a dolog tetszik. és az is, hogy a mi kapcsolatunk egyáltalán nem átlagos - bátran ugrathatjuk egymást sértődés nélkül, beszólhatunk a másiknak, hülyéskedhetünk, de ugyanakkor úgy gügyögünk egymással sokszor, mint a kisbabák. (ez külső szemmel elég érdekes lehet). és utálom, hogy nem beszélgetünk ilyenkor rendesen, csak a szokásos fb dolgok, amik épp eszünkbe jutnak, telefonálások a nap random időpontjaiban, mikor eljövök a suliból, vagy épp oda tartok. nem is tudom, mit hisztizek. kell több belőle. és kész.
ülök az aprócska szobámban a sarokban, ahová az íróasztalt ferdén beforgattam, ég a hihetetlen erős fényű lámpám, amit D anyukájától elloptam, és próbál hozzászokni a szemem a furcsa fényhez, ami a félhomály és a világos furcsa keveréke. találtam egy számot, és rájöttem, hogy minden, amit sam smith a disclosure-ral csinál, az aranyat ér.
elolvadt mellettem a fagyitorta, amit a lakótársaméktól kaptam. utálom a fagyit, de ők annyira ragaszkodtak hozzá, hogy elfogadjam, hogy nem volt szívem visszautasítani őket. ráadásul kaptam két iszonyatfinom és édes epret, azokat meg persze nem hagyhattam ki. évfordulójuk van, az első, tök aranyosak. a csávó egész lelkes volt, megmutatta nekem, miket vettek egymásnak, ők meg ilyen kínai és goa mániások, és a lány a lilát, ő pedig a narancssárgát imádja, tehát két olyan szín uralkodik az egész lakásban, ami nem valami szép együtt, de ők megvesznek értük, és céljuk, hogy minden apró dologban benne legyen ez a két csodaszín. mindegy, kifejezetten aranyos volt, ahogy mutogatta az ajándékait, én meg elmosolyodtam, hogy Dvel már nem bírunk egymásnak mit venni, mert minden lehetőséget eljátszottunk már, ezért dobjuk az egész ajándékozási folyamatot. ők aztán bevonultak a szobájukba, én meg biztosra mentem és felraktam a fejhallgatómat, amit még Dtől kaptam karácsonyra. drága lehetett, jól szigetel és iszonyatosan jól szól. kizárja a külső hangokat, amikre most jobban teszem, ha nem figyelek.
elmeséltem Dnek, hogy miket kaptam, és hogy ő mennyire örülne ennek a tortának, ami szépen elolvadt mellettem, és csúfos véget ért. aztán megvitattuk, hogy mi egész másképp ünnepelnénk az évfordulónkat, amit meg is tettünk nemrég; a harmadik évünket egerben töltöttük egy kis panzióban, ott pedig szerintem az összes közeli barátunk tudja, mit csináltunk.
most igazából semmi dolgom sincs. megittam egy sima tescos almás energiaitalt, amin szinte élek, megettem két sajtkrémes rudat, ami szintén minden nap a reggelim képezi, hiszen a suli előtt felpakolok abból kettőt, meg egy elmaradhatatlan kakaót, amit a svédes barátnőimmel iszunk, aztán kezdődik a tortúra a kedves tanárnővel, akit mindannyian gyűlölünk és öngyilkosok akarunk lenni az óráin. még szerencse, hogy L ott van és szórakoztatjuk egymást, nélküle szerintem felemésztődnék azokon az órákon. azt csinálhatnék, amit akarok, és ez nyugalommal tölt el. nem érdekes, hogy nemsokára mondattan beanandót kéne csinálnom, egészen pontosan két hetem van még rá, de miért is kezdeném el időben? múltkor egész héten morogtam, tanultam, megírtam egy fogalmazást Hnak, és másnap direkt korábban keltem, hogy még legyen időm elmenni rituálisan nyomtatni ahhoz a bunkó csávóhoz, de L közölte, hogy reggel hétkor írt H, hogy elmarad az óra, mire őrjöngeni kezdtem. de most boldog vagyok, hogy legalább ezzel már nem kell most szenvednem, és átadhatom magam a csodálatos wownak, ahelyett, hogy valami produktívat csinálnék.
a mai napon a legérdekesebb órán voltam egész egyetemi pályafutásom alatt, ami a legrosszabb időpontban van délután, de hát hogy is ne lenne, hiszen szabadon választott. szeretem azt az órát, mert a téma változik mindig, mindig egy új aspektusból közelíti meg az adott dolgot, és mindig újabb és újabb elemezgetéseket nyomunk le róla. a tanár szemtelenül fiatal, tegez minket és káromkodik, ami meglepő módon egyáltalán nem egy erőltetett vagánykodás, hanem szívből jön, amin rengetegszer nevetünk, legalább is, jópáran. van egy lány, akinek az arcára van írva a feminizmus és a prűdség, nem is értem, mit keres ott, látszik, hogy utálja. de én élvezem, annak ellenére, hogy minden órán vagy három Anégyes oldalt teleírok. és furamód azt is, hogy más épületben van, idegen emberekkel, idegen tanárral, idegen helyen a nagy kampuszon, és azt is, hogy magyarul van. higyjétek el, felüdülés néha egy magyar óra a sok svéd és angol után. 
plusz napi örömhír: D új telefont vesz, és ha minden igaz, én megkapom az övét majd, muhahaa! gyűlölöm a mostanit. rituálisan átmegyünk majd rajta kocsival, aztán le is köpöm.

barátságelemzés

most elgondolkodtam pár apró dolgon, sőt, igazából ezeken mindig is gondolkodom, mindig újra előtörnek aztán lesüppednek aranyhalmemóriám legalsó bugyraiba. mert igen, ez a gond. van ez a blog, vannak csodás ezeréves bejegyzések, amiket ha néha napján visszaolvasok, elpirulok és szégyellem magam naivitásom és gyereklelkem miatt, de a legtöbbször mosolygok egyet, mert annyi mindent leírtam, és hiába, ha nem tettem volna, nem emlékeznék rájuk. utálom ezt a sok elveszett emléket. tehát, hogy tároljam őket, folytatom itt, úgy, mint rég.

ma reggel indultam fel pestre, előtte otthon megcsodáltam az óvodásokat a buszmegállóból, hogyan akartak kiszökni, kindergarten breaket imitáltak. Michael Scofield, a főkolompos egy kis hátracsapott baseballsapis rosszgyerek volt, aki kővel dobálta a kis reteszt a magasra nyúló kapu tetején. azután nem sikerült a terv, ők pedig agyonverték egymást, hisztiztek és homokot szórtak egymás nyakába. hihetetlenül jót szórakoztam.

a buszúton A-t pátyolgattam lelkileg, munkát kerestem neki telefonon és bevetettem minden egyes forrásomat, hogy ne süppedjen le annyira, hogy gyárban kelljen dolgozzon. hiába, munkakeresés terén ő a legbénább ember, akit ismerek.
imádom ezt a lányt. kicsivel több mint egy év alatt a legjobb barátnőmmé nőtte ki magát. miért? mindig mellettem áll, ha baj van és viszont. majdnem minden hétvégénket együtt töltjük. olyan hülye, mint én, jó beszélgetőpartner, akivel nem unod szét a fejed öt perc után, és úgy tudsz vele nevetni, hogy folyik a könnyed. nincsenek egymás felé irreális elvárásaink, nem vagyunk hamisak egymással szemben, ami a legfontosabb. a korábbi embereknél, akiket barátoknak hittem, pont ez volt a helyzet - egy képet mutattunk magunk elé, amit akartunk, hogy elhiggyen a másik. ezt pedig éveken keresztül fenntartottuk. ahogy öregszem, úgy jövök rá, hogy kit érdemes magam mellett tartanom, és kit nem. mert bármennyire is elcsépelten hangzik, vele önmagam lehetek, és nem kell fenntartanunk a hamis képet magunk előtt.

elmentem az ázsiacenterbe és az ikeába, de csak alapdolgokat vettem, amire minden lánynak szüksége van - csokit és tisztálkodószereket. szokás szerint elvesztem a parfümök között, aztán szerencsétlenségemhez híven a tusfürdőket szagolgatva a kelleténél nagyobbat nyomtam az egyik tubuson, a tartalma egytized százaléka az orromon landolt. aztán el is rontotta ez a baleset a szagolgatás  további folyamatát, mert beleragadt az a borzalmas illat az orromba. az ikeában végre átrendezték a teret, mióta utoljára voltam, és természetesen nem találtam meg, amit kerestem. de hogy megint zuglóban voltam, és a hármas villamossal mentem, tavaly ekkori emlékeket idézett fel bennem. a legtöbb érdekes módon pozitív volt - szerettem azt a tágas szobát. szeretettem a környezetet. danonnal ott lakni. a lakótársamat nem. atomnosztalgia uralkodott, megint. de, hogy már hét hónapja itt lakok, az életem legjobb pesti időszaka, nem cserélném le.

hónap végén kapok ide a kis lyukba egy franciaágyat sógornőmtől. már alig várom, hogy szétterülve aludhassak.

és a mai nosztalgiát megkoronázva - egy zene, amit danonnal tavaly ilyenkor hallgattunk a kis kettesgolfban, mindig, mikor feljöttünk pestre, vagy épp hazafelé robogtunk.




visszaolvastam minden régi bejegyzésem az előző két évből, és meglepett, mennyire szomorú voltam itt, nem találtam a helyem és mindig egyedül éreztem magam. most mindössze annyi történt, hogy hozzászoktam a fizikai egyedülléthez. független lettem és önálló. továbbra is külső megfigyelőként tengetem az egyetemen a napjaim, de már csak annyi változott, hogy mindez nem érdekel. persze, az fontos tényező, hogy rengeteg új ismerősöm van - számos új barát, akikkel könnyesre röhögjük magunkat, van, akivel bármit megbeszélghetek, és rengeteg olyan ember van, akivel bármikor könnyed beszélgetésbe tudok elegyedni órák előtt.

aztán tovább mentem vissza, és meglepődtem. nem emlékeztem, hogy ennyire depressziós voltam. az egésznek pedig mi volt az oka? hatalmas megfelelési kényszerem volt. meg akartam felelni az álbarátaimnak, utáltam, hogy nincs senkim, hogy nincsenek őszinte kapcsolataim. mi lett volna, ha nem fogalkozok vele? ha nem érdekelnek a nem őszinte emberek, ha nem akartam volna annyira kényszeresen mindenkinek jó lenni, és mégis, mindig azt kaptam, hogy szörnyű ember vagyok. most, hogy az az ember, aki mindennek az okozója volt, már nincs, sőt, eltűntek azok a "barátok" is, akiket én tényleg igazinak éreztem, fele ennyi bajom nincs. elégedett vagyok a mostani szituációmmal. az egyetemen több kedves és nekem való emberrel találkoztam, mint ott. talán ennek több oka is van - egy, egy gimis osztályban be vagy kényszerítve bizonyos emberek közé, akiket el kell viselned, és ez nem mindig sikerül. kettő - sok zöld dolog történik, ami teljesen megváltoztatta a felfogásomat mindenről az életben. sokkal nyugodtabb és megfontoltabb lettem, és nem érdekel semmi, ami régen aggasztott volna - az, hogy mit gondolnak rólam, kit bántok meg és kit nem, hogy viselkedjek, hogy beilleszkedhessek a képbe. lófaszt! adom magam, és akinek tetszik, annak tetszik, akinek nem, annak nem. hatalmas öngyógyító pszichológia ment rajtam keresztül az évek alatt, amit talán eddig észre sem vettem.


erre a zenére megbolondulok. és így mészároltam le minden felesleges embert a lelkemben most újra

2016. április 5., kedd

a hetem borzasztó - minden nap valamilyen beandandóval szenvedek, szavakat tanulok és írok ki folyamatosan, nyelvtant bogarászok; az egész olyan, mint egy végeláthatatlan forgás, egy monoton körmenet. a hátam már kiabál, hogy feküdjek le és ne kínozzam egész nap a monitor előtt görnyedéssel, az ujjaim könyörögnek, hogy ne feszítsem ki őket a gépelésben, a szemeim pedig tiltakoznak a furcsa fény ellen, aminek konstans ki vannak téve. épp svéd analyst írok pär lagerkvist egyik művéről, a szavak nem akarnak annyira jönni, mint itt, pedig a szókincs megvan hozzá. ezernyi gondolatot jegyeztem le, de az agyam túl fáradt ahhoz, hogy paraphrasingelje és szabályos kis strukturbe helyezze őket. 
de a hétvégén kieresztem a gőzt, legalább ez vigasztal.

2016. április 4., hétfő


ma rövidujjúban sétáltam az utcán, körülbelül harminc fok volt, virágillat és meleg szél. 
hiába, hogy tanulnom kéne, svédre magolni szavakat és hangsúlyt, hogy előttem áll tizenöt fogalmazás meg beadandó, nem tanultam semmit. helyette félórányi kétségbeesés és lefagyás után sikerült kitalálnom a szakdolgozattémámat, már csak le kell beszélnem a szupersztár tanárnőt konzulensnek, bár úgysincs nála hely, úgy érzem. hátha tetszeni fog neki a topik és egy kis protekció is beleférhet extanítványként. hátha.
most pedig begubózódom az ágyba és magamévá teszem a kostymszavakat.

2016. április 3., vasárnap

érzéskavalkád

mostanában nincs baj. szeretek pesten lenni. szeretek a tizenegyedik kerületben lakni. szeretek a hetes busszal járni a legszebb kerületben. szeretem a rügyező fákat, a parkot, ami a ház előtt van, és még elviselem a vonatot is, ami ott megy el előttünk, sőt, még azt is, hogy hallom a lift zötykölődését, az embereket elmenni az ablakom alatt. szeretem a viszonylag nyugodt és biztonságos környezetet, a mostanában virágillatot árasztó fákat. szeretem, hogy csak át kell mennem az út túloldalára, ha fel akarok szállni a buszra. szeretem, hogy tizenöt percen belül beérek a suliba. szeretem, hogy van lent egy kisbolt, a tesco három percre van gyalog, és azt is szeretem, hogy megismernek az eladók. szeretek az iskola vége után átsétálni az úton és élvezni a napsütést. szeretek a teraszon állni elől, kinézni a hegyekre, látni a szabadság szobrot, elszívni egy cigit, miközben a korláton tartom az almaszörpömet. szeretem, hogy nyugodtan érzem ott magam. szeretem, hogy a lakótársaim normálisak, és hogy soha nincs konfliktus velük, tudják, hogy mikor kell beszélgetni, és mikor nem. szeretem, hogy elszívhatunk egy szál cigit hátul az ő erkélyükön. szeretem, hogy a saját kis világomban lehetek ott, elvonulva mindenkitől.
hozzászoktam. ez az eddigi legjobb lakás, ahol a háromból a két kis év alatt laktam.
de még jobban szeretek hazajönni.
Danival ma, mikor kézen fogva sétáltunk a parkban, a napsütésben, fekete egyenpulóverben és szürke egyenmelegítőben, cherry coke-kal a kezünkben, arról beszélgettünk, hogy szeretünk itt lakni. akkor is, ha kis város. akkor is, ha a városvezetés ellehetetlenítette a bulizást. mégis sikerül minden hétvégén a törzshelyünkön fentebbi szintekbe emelkedni töménytelen mennyiségű pia után. és otthon is. ma, ahogy kijöttem a főtéri trafikból, mosoly volt az arcomon. mégis hány olyan dohánybolt van pesten, ahol az eladó a haverunk, ahol hc szól a hangszórókból és otthon érezheted magad? máshol van-e olyan, hogy bárhová mész, ismerősök vannak? ahol mosolyogva fogadnak, mikor meglátnak? szép itt. szeretünk itt lenni, és nem cserélném le soha. 
lementünk a zagyvapartra, iszogattuk a kólánkat, élveztük a napsütést, néztük az ott elúszó kacsákat, a rügyező fákat én pedig boldog voltam. álltunk a buszmegállóban, mint két tizenéves, ölelkeztünk, miközben lassan besötétedett, és arról beszéltünk, mire költenénk a pénzt, ha valaha egyszer nyernénk a lottón. aztán mikor a buszon ültem, beleburkolóztam a sötétbe, nekidőltem az ablaknak, és arra gondoltam, mennyi mindent tudnék írni akkor. rengeteget írok mostanában, ami minden más rovására megy. temérdek sorozat várja, hogy megnézzem, könyv várja, hogy elolvassam, és wow várja, hogy játsszam. de így is minden tökéletes, legalábbis most. remélem, így is marad.