2016. április 12., kedd

barátságelemzés

most elgondolkodtam pár apró dolgon, sőt, igazából ezeken mindig is gondolkodom, mindig újra előtörnek aztán lesüppednek aranyhalmemóriám legalsó bugyraiba. mert igen, ez a gond. van ez a blog, vannak csodás ezeréves bejegyzések, amiket ha néha napján visszaolvasok, elpirulok és szégyellem magam naivitásom és gyereklelkem miatt, de a legtöbbször mosolygok egyet, mert annyi mindent leírtam, és hiába, ha nem tettem volna, nem emlékeznék rájuk. utálom ezt a sok elveszett emléket. tehát, hogy tároljam őket, folytatom itt, úgy, mint rég.

ma reggel indultam fel pestre, előtte otthon megcsodáltam az óvodásokat a buszmegállóból, hogyan akartak kiszökni, kindergarten breaket imitáltak. Michael Scofield, a főkolompos egy kis hátracsapott baseballsapis rosszgyerek volt, aki kővel dobálta a kis reteszt a magasra nyúló kapu tetején. azután nem sikerült a terv, ők pedig agyonverték egymást, hisztiztek és homokot szórtak egymás nyakába. hihetetlenül jót szórakoztam.

a buszúton A-t pátyolgattam lelkileg, munkát kerestem neki telefonon és bevetettem minden egyes forrásomat, hogy ne süppedjen le annyira, hogy gyárban kelljen dolgozzon. hiába, munkakeresés terén ő a legbénább ember, akit ismerek.
imádom ezt a lányt. kicsivel több mint egy év alatt a legjobb barátnőmmé nőtte ki magát. miért? mindig mellettem áll, ha baj van és viszont. majdnem minden hétvégénket együtt töltjük. olyan hülye, mint én, jó beszélgetőpartner, akivel nem unod szét a fejed öt perc után, és úgy tudsz vele nevetni, hogy folyik a könnyed. nincsenek egymás felé irreális elvárásaink, nem vagyunk hamisak egymással szemben, ami a legfontosabb. a korábbi embereknél, akiket barátoknak hittem, pont ez volt a helyzet - egy képet mutattunk magunk elé, amit akartunk, hogy elhiggyen a másik. ezt pedig éveken keresztül fenntartottuk. ahogy öregszem, úgy jövök rá, hogy kit érdemes magam mellett tartanom, és kit nem. mert bármennyire is elcsépelten hangzik, vele önmagam lehetek, és nem kell fenntartanunk a hamis képet magunk előtt.

elmentem az ázsiacenterbe és az ikeába, de csak alapdolgokat vettem, amire minden lánynak szüksége van - csokit és tisztálkodószereket. szokás szerint elvesztem a parfümök között, aztán szerencsétlenségemhez híven a tusfürdőket szagolgatva a kelleténél nagyobbat nyomtam az egyik tubuson, a tartalma egytized százaléka az orromon landolt. aztán el is rontotta ez a baleset a szagolgatás  további folyamatát, mert beleragadt az a borzalmas illat az orromba. az ikeában végre átrendezték a teret, mióta utoljára voltam, és természetesen nem találtam meg, amit kerestem. de hogy megint zuglóban voltam, és a hármas villamossal mentem, tavaly ekkori emlékeket idézett fel bennem. a legtöbb érdekes módon pozitív volt - szerettem azt a tágas szobát. szeretettem a környezetet. danonnal ott lakni. a lakótársamat nem. atomnosztalgia uralkodott, megint. de, hogy már hét hónapja itt lakok, az életem legjobb pesti időszaka, nem cserélném le.

hónap végén kapok ide a kis lyukba egy franciaágyat sógornőmtől. már alig várom, hogy szétterülve aludhassak.

és a mai nosztalgiát megkoronázva - egy zene, amit danonnal tavaly ilyenkor hallgattunk a kis kettesgolfban, mindig, mikor feljöttünk pestre, vagy épp hazafelé robogtunk.




visszaolvastam minden régi bejegyzésem az előző két évből, és meglepett, mennyire szomorú voltam itt, nem találtam a helyem és mindig egyedül éreztem magam. most mindössze annyi történt, hogy hozzászoktam a fizikai egyedülléthez. független lettem és önálló. továbbra is külső megfigyelőként tengetem az egyetemen a napjaim, de már csak annyi változott, hogy mindez nem érdekel. persze, az fontos tényező, hogy rengeteg új ismerősöm van - számos új barát, akikkel könnyesre röhögjük magunkat, van, akivel bármit megbeszélghetek, és rengeteg olyan ember van, akivel bármikor könnyed beszélgetésbe tudok elegyedni órák előtt.

aztán tovább mentem vissza, és meglepődtem. nem emlékeztem, hogy ennyire depressziós voltam. az egésznek pedig mi volt az oka? hatalmas megfelelési kényszerem volt. meg akartam felelni az álbarátaimnak, utáltam, hogy nincs senkim, hogy nincsenek őszinte kapcsolataim. mi lett volna, ha nem fogalkozok vele? ha nem érdekelnek a nem őszinte emberek, ha nem akartam volna annyira kényszeresen mindenkinek jó lenni, és mégis, mindig azt kaptam, hogy szörnyű ember vagyok. most, hogy az az ember, aki mindennek az okozója volt, már nincs, sőt, eltűntek azok a "barátok" is, akiket én tényleg igazinak éreztem, fele ennyi bajom nincs. elégedett vagyok a mostani szituációmmal. az egyetemen több kedves és nekem való emberrel találkoztam, mint ott. talán ennek több oka is van - egy, egy gimis osztályban be vagy kényszerítve bizonyos emberek közé, akiket el kell viselned, és ez nem mindig sikerül. kettő - sok zöld dolog történik, ami teljesen megváltoztatta a felfogásomat mindenről az életben. sokkal nyugodtabb és megfontoltabb lettem, és nem érdekel semmi, ami régen aggasztott volna - az, hogy mit gondolnak rólam, kit bántok meg és kit nem, hogy viselkedjek, hogy beilleszkedhessek a képbe. lófaszt! adom magam, és akinek tetszik, annak tetszik, akinek nem, annak nem. hatalmas öngyógyító pszichológia ment rajtam keresztül az évek alatt, amit talán eddig észre sem vettem.


erre a zenére megbolondulok. és így mészároltam le minden felesleges embert a lelkemben most újra

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése