2016. április 12., kedd

ülök az aprócska szobámban a sarokban, ahová az íróasztalt ferdén beforgattam, ég a hihetetlen erős fényű lámpám, amit D anyukájától elloptam, és próbál hozzászokni a szemem a furcsa fényhez, ami a félhomály és a világos furcsa keveréke. találtam egy számot, és rájöttem, hogy minden, amit sam smith a disclosure-ral csinál, az aranyat ér.
elolvadt mellettem a fagyitorta, amit a lakótársaméktól kaptam. utálom a fagyit, de ők annyira ragaszkodtak hozzá, hogy elfogadjam, hogy nem volt szívem visszautasítani őket. ráadásul kaptam két iszonyatfinom és édes epret, azokat meg persze nem hagyhattam ki. évfordulójuk van, az első, tök aranyosak. a csávó egész lelkes volt, megmutatta nekem, miket vettek egymásnak, ők meg ilyen kínai és goa mániások, és a lány a lilát, ő pedig a narancssárgát imádja, tehát két olyan szín uralkodik az egész lakásban, ami nem valami szép együtt, de ők megvesznek értük, és céljuk, hogy minden apró dologban benne legyen ez a két csodaszín. mindegy, kifejezetten aranyos volt, ahogy mutogatta az ajándékait, én meg elmosolyodtam, hogy Dvel már nem bírunk egymásnak mit venni, mert minden lehetőséget eljátszottunk már, ezért dobjuk az egész ajándékozási folyamatot. ők aztán bevonultak a szobájukba, én meg biztosra mentem és felraktam a fejhallgatómat, amit még Dtől kaptam karácsonyra. drága lehetett, jól szigetel és iszonyatosan jól szól. kizárja a külső hangokat, amikre most jobban teszem, ha nem figyelek.
elmeséltem Dnek, hogy miket kaptam, és hogy ő mennyire örülne ennek a tortának, ami szépen elolvadt mellettem, és csúfos véget ért. aztán megvitattuk, hogy mi egész másképp ünnepelnénk az évfordulónkat, amit meg is tettünk nemrég; a harmadik évünket egerben töltöttük egy kis panzióban, ott pedig szerintem az összes közeli barátunk tudja, mit csináltunk.
most igazából semmi dolgom sincs. megittam egy sima tescos almás energiaitalt, amin szinte élek, megettem két sajtkrémes rudat, ami szintén minden nap a reggelim képezi, hiszen a suli előtt felpakolok abból kettőt, meg egy elmaradhatatlan kakaót, amit a svédes barátnőimmel iszunk, aztán kezdődik a tortúra a kedves tanárnővel, akit mindannyian gyűlölünk és öngyilkosok akarunk lenni az óráin. még szerencse, hogy L ott van és szórakoztatjuk egymást, nélküle szerintem felemésztődnék azokon az órákon. azt csinálhatnék, amit akarok, és ez nyugalommal tölt el. nem érdekes, hogy nemsokára mondattan beanandót kéne csinálnom, egészen pontosan két hetem van még rá, de miért is kezdeném el időben? múltkor egész héten morogtam, tanultam, megírtam egy fogalmazást Hnak, és másnap direkt korábban keltem, hogy még legyen időm elmenni rituálisan nyomtatni ahhoz a bunkó csávóhoz, de L közölte, hogy reggel hétkor írt H, hogy elmarad az óra, mire őrjöngeni kezdtem. de most boldog vagyok, hogy legalább ezzel már nem kell most szenvednem, és átadhatom magam a csodálatos wownak, ahelyett, hogy valami produktívat csinálnék.
a mai napon a legérdekesebb órán voltam egész egyetemi pályafutásom alatt, ami a legrosszabb időpontban van délután, de hát hogy is ne lenne, hiszen szabadon választott. szeretem azt az órát, mert a téma változik mindig, mindig egy új aspektusból közelíti meg az adott dolgot, és mindig újabb és újabb elemezgetéseket nyomunk le róla. a tanár szemtelenül fiatal, tegez minket és káromkodik, ami meglepő módon egyáltalán nem egy erőltetett vagánykodás, hanem szívből jön, amin rengetegszer nevetünk, legalább is, jópáran. van egy lány, akinek az arcára van írva a feminizmus és a prűdség, nem is értem, mit keres ott, látszik, hogy utálja. de én élvezem, annak ellenére, hogy minden órán vagy három Anégyes oldalt teleírok. és furamód azt is, hogy más épületben van, idegen emberekkel, idegen tanárral, idegen helyen a nagy kampuszon, és azt is, hogy magyarul van. higyjétek el, felüdülés néha egy magyar óra a sok svéd és angol után. 
plusz napi örömhír: D új telefont vesz, és ha minden igaz, én megkapom az övét majd, muhahaa! gyűlölöm a mostanit. rituálisan átmegyünk majd rajta kocsival, aztán le is köpöm.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése