2016. május 12., csütörtök

first world problems

van az úgy, hogy az ember miután végez a suliban, elmegy a barátnőjével ikeába köttbullart enni, majd vásárolni, mivel épp megérkezett a csinos kis ösztöndíja az egyetemhez képest. aztán mikor a ruhák tömkelege között nézelődik, nem tetszik neki semmi, nem passzol semmi a fejében kitalált képhez. felfogja, sóhajtással. jól van, majd később visszajön. majd máskor. továbbmegy egy másik helyre, megtalálja azt a felsőt, amit két hónapja felpróbált, csak az ára miatt nem vette akkor meg, szóval most gondolkodás nélkül beviszi azt az egy darabot a próbafülkébe, majd mikor már kezd örülni, hogy végre most valahogy kedvezett neki az univerzum, a felső körülbelül egy tehénen is lógna. megint sóhajt, rendben, majd másra, hasznosabb dolgokra költi a pénzét. persze, tudta, hogy olcsó rozéra fogja költeni a hétvégén. megfogadja magának, hogy nem érdekli, több pénzt fog ruhákra költeni, maximum kevesebbet vesz, de hátha így nem foszlanak le róla a tizenötödik mosás után. meg talán így minden hónapban vehet ruhát. komolyan elgondolkodik azon, hogy a ruhatára elég szegényes, és körülbelül egy éve folyamatosan ugyanazokat a ruhákat hordja. még jobban elhatározza magát, hogy vesz valamit. körbemegy a boltokban, szétnéz mindenhol, kémlel szép darabok után, elmegy másik bevásárlóközpontba, de semmi. kezd elfogyni a türelme. az idő gyorsan halad, már délután öt óra van. telefonál a barátjával, neki panaszkodik. visszamegy egy boltba, hogy megerőltesse magát, és azért is vegyen valamit. talál egy nadrágot, egy olyat, amit előző nyáron mindig ellopott a barátja anyukájától, még a minta is szép, fekete alapon fehér madarakkal. lekap egyet a méretében, boldog, hogy az univerzum mégsem hagyta teljesen cserben. kiállja a sort, előtte ezer meg ezer ember áll, nekidől a falnak és lehunyja a szemét. a lábai fájnak. hisztis. sorra kerül, bemegy a próbafülkébe, melege van a sok öltözéstől. felveszi a nadrágot, aztán elkomorul az arca. akkora volt, mint egy ház. mint egy hatalmas nadrág, amit török pasák hordtak. ismét sóhajt. talán xs-es méretben jó lenne. aztán rájön, hogy ő biztos nem állja ki a sort újra. ezért elmegy a sparba, telefonon beszél tíz percig a barátjával, kiélvezi, hogy korlátlanul beszélhet vele mostantól, majd a nap megkoronázásaként és vigaszdíjként vesz magának sajtos chipset. majd legközelebb.



néha elgondolkodom, olvassa-e még ezt a blogot bárki is.

3 megjegyzés: