2016. június 26., vasárnap

most rettegek a vihartól éppen - dörög az ég és villámlik. máskor imádom, sőt a hangjait szeretem és megnyugtat, de a kis helyen, ahol élek, ami a várostól távol van, elég gyakran megy el az áram a viharok miatt. az előbb egy pillanatra pislákolni kezdett a lámpa, de épp annyira, hogy még láttam valamit, mielőtt teljes sötétség lett, aztán rögtön vissza is tért a fény. de nem baj, készenlétben vagyok, gyertyák mellettem, a laptopom pedig teljesen fel van töltve, szóval lesz valamilyen fényforrás a szobában, ha baj lenne.
rettenetesen félek a sötétben.

még rohadtul nem tanultam meg mindent, szóval kezdek lassan kétségbeesni, remélem lesz időm mindent átismételni a vizsga előtt.

melting magnets

nem tudom, hogyan kezdjek neki ennek a bejegyzésnek. rohadt sok gondolatom volt még tegnap, még akkor, mikor a többiekkel voltam, csak úgy cikáztak a mondatok a fejemben, hogyan kéne megírnom mindent. és most csak itt ülök a szobámban, egy órája értem haza, és még tíz oldalt kell megtanulnom holnapra. aztán csak abban reménykedem, hogy lesz időm átvenni még egyszer mindent a vizsga előtt - aztán nekem is szabadság végre.

tudom, hogy rengeteg mindenkit nem érdekelhet minden, amit írok, de ez a blog egyrészt magamnak szól - hogy leírhassam a gondolataimat és az emlékeimet, hogy később emlékezhessek rájuk, ezért nem akarok homályos és utalgatós bejegyzéseket írni, mivel régen mindig ezt csináltam, és bevallom őszintén, fogalmam sincs egy csomónál, hogy mire is akartam célozni. egyrészt ez egy terápia, hogy kiírjak magamból mindent, és csak reménykedek, hogy nem találja meg senki, akit ismerek, főleg nem D

pénteken bementem este Dhez, főztünk tejszínes kukoricás, sajtos, istenien sűrű csirkemellet, mellé gnocchival, éltünk a káros szenvedélyünknek, ami miatt tizenöt kilót híztam a három és fél év alatt, mióta vele vagyok, és egész este nevettünk, összebújva, idióta csatornákat néztünk a tévében, és próbáltuk értelmezni őket. aztán másnap korán hazamentem, rengeteget tanultam, és este újra visszamentem. mikor odaértem, ott voltak már a Mokmák, mivel Á szülinapját ünnepeltük, és ahhoz képest, hogy azt hittem, hullatele leszünk az este végére, most semmi bajom. mindenre emlékszem, nem viselkedtem gázul, minden tökéletesen zajlott. szokás szerint G mellett ültem, meg sem lepődtem, hogy amint megérkezett, egyből leült mellém. rengeteg cigit elszívtam, szórtam a pénzt, de nem volt olyan különleges az egész, mint amennyire vártuk - a múltheti buli sokkal jobban elszabadult. T közben iszonyatosan rámozdult Sre, de ez már megszokott - szegény lány annyira vágyik rá, olyan tekintetekkel bombázza, már hónapok óta, hogy én gondolkodás nélkül átölelném és megcsókolnám a helyében, de S valahogy nem tekint rá úgy, mint ő - ő az egyetlen férfi, akit ismerek, aki nem akar alkalmi kapcsolatot lányokkal, csakis hosszútávú kapcsolatot, ezért utasította őt el mindig. bár Snek szerintem körülbelül utoljára négy-öt éve lehetett bármiféle kapcsolata. T kezdett lassan túl szabaddá válni, beleült az ölembe, hozzám bújt, én pedig nevettem, annyira nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. aztán Gt is megostromolta - átölelte, megsimogatta a haját, hozzábújt, majd tovább indult S után. G barátnője nem jöhetett el, mivel G anyukája elég... nehéz eset, kitárgyaltuk T-t, és egy icipicit fura megjegyzést tett, amire nem tudtam mit reagáljak: ha wowozna, akkor sokkal érdekesebb lenne.
hajnal egyig voltunk a törzshelyünkön, Áék rave-partyt rendeztek többek között a Bocka Bassra és a Cocainára, és iszonyatosan viccesen táncoltak, főleg G a tökéletes táncmozdulataival - amikor a nyakad és a tested körül négyzetben átemeled a kezed, majd leviszed újra a tested elé, közben sziklaszilárd tekintettel, amitől folytak a könnyeim. még előtte megbeszéltük, hogy kimegyünk a szigetre, ahol egy miniatűr fesztivált rendeztek és ott volt az egész város. A győzködött, hogy menjünk el a fiúk nélkül, olyan dumákkal bombázott, hogy egyáltalán nem függünk tőlük, menjünk, ott mennyivel jobb lesz, én pedig húztam a számat, de menni is akartam - és a végén mikor odaértünk, rájöttünk, hogy az egész egy nagy szar, úgy, ahogy volt. elvesztettük At a pillanatban, mikor odaértünk - eléggé szeret elkóborolni és mindenféle emberekkel beszélgetni részegen, akkor pedig már egyáltalán nem volt szomjas, Á szintén beleolvadt a tömegbe, így maradtunk mi, D, G, S, T, és én, megszeppenve az embertömegben. aztán folyamatosan eltűntek az emberek, mindig új emberekkel találkoztunk, mindig más váltotta az épp eltűnt szerepét, és még unokatesómmal, Z-vel is találkoztunk. megjelent egyszer csak Sz, az egyik legnagyobb wowos kocka ismerősöm az összes közül, a fura, agresszív személyiségével és karfiolra tört füleivel - iszonyatosan bunkó, de ezt már megszoktam - és annyira meglepő dolgot tett, hogy csak szájtátva bámultam rá körülbelül egy percig, a mellettem álló fiúk pedig csak röhögtek rajtam - belemártotta az ujjamat a sörébe, majd bekapta az ujjam és tulajdonképpen leszopta. 
D persze ezekre semmit sem reagál, mivel úgy van vele, hogy a barátai csak ártatlanul flörtölgetnek, és igazából teljesen igaza van, de én sokkal rosszabbul reagálok ezekre a helyzetekre, emlékezzünk csak vissza anno négy-öt éve Krasyra, aki az akkori barátom egyik legjobb barátja volt. vele annyira elszabadult a szituáció, hogy majdnem lefeküdtünk. persze itt nem fog ilyen történni, de ez a dolog azóta is kísért, és undorítónak tartom magam miatta, habár egyetlen pillanatát sem bántam meg. egyetlen egyet sem. 
az este további részében Gvel és Tvel és Dvel voltam, aki folyamatosan elkóborolt majd visszajött, a szituáció S és T között pedig egyre jobban elszabadult. könyörögtünk Tnek, hogy csókolja meg, hogy legyen ő bátor, ha már S annyit szarozik. T ideadta a szemüvegét, megindult S felé és megcsókolta. D, G és én ordítottunk egymásba kapaszkodva, én tapsoltam és ugráltam. T visszafordult, és kiderült, hogy S nem csókolt vissza rendesen. fogtam a fejem, G kiabált Ssel, hogy miért ennyire balfasz, miért nem ragadja meg a lehetőséget, ha ott áll előtte, és miért nem ad egy esélyt Tnek. S az este végéig barangolt, annyira szomorúnak és céltalannak tűnt, hogy megállítottam, megöleltem és megpusziltam, és azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz, nem foglalkozunk többet ezzel, csak ne legyen ilyen szomorú. az este végén egymás karjaiban voltak, T S ölébe dőlve, és hallottam, amint tök általános dolgokról beszélgetnek, ami egy lépés afelé, hogy ebből bármi extra dolog kisüljön. olyan jó lenne St boldognak látni. nem egy egyszerű személyiség, de T sem, ezért örülünk ennek az egésznek annyira. 
nem történt semmi arcpirító vagy gáz dolog. mindössze egyszer fogtam meg csak úgy G kezét reflexből, ő is ösztönösen összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, de abban a pillanatban csak nevettem egyet és bocsánatot kértem. 
reggel ötkor értünk haza. mostanában egyre jobban birom.
továbbá már megint vele álmodtam, kezd idegesítő lenni ez az egész. 

ma reggel - fél kettőkor - ébredtünk Dvel, izzadtunk a melegben, fél órán át ölelkeztünk, az orrommal szórakozott, szenvedtünk, és rohadtul nem akartam hazamenni. el akartam velük menni strandra, áztatni magam, enni egy melegszendvicset, és csak szimplán velük lenni, de muszáj volt hazajönnöm. azóta itt ülök, hozzá sem kezdtem a maradék tíz oldal megtanulásához, de nem is érdekel annyira. kinek van kedve tanulni ilyenkor?
az vigasztal, hogy a jövő héten kedden, szerdán, és csütörtökön dolgozom, aztán vasárnap indulunk Dvel Balatonfüredre, és egészen szombatig ott leszünk. már alig várom a kikapcsolódást, a fürdést, és az egész hangulatot, ami ott lesz. 

2016. június 24., péntek

bárcsak gyakrabban mondana ilyeneket, és nem akkor, mikor szomorú üzenetekkel bombázom.

kiscica, tudod jól hogy én mit gondolok rólad, hogy te vagy a legszebb lány az életemben, és te vagy a szerelmem és egyben a legjobb barátom
és azt is tudod, hogy nem szeretem ezeket úgy hangoztatni a vak világba, mert az olyan érzés, mintha elveszítené az értékét egy idő után, amit nagyon nem szeretnék.. azt szeretem nagyon, ha akkor mondhatok ilyeneket neked, amikor nagyon jó pillanatban vagyunk, és mindkettőnk olyan szerelmesen néz egymásra
akkor annyira jól esik kimondani

tudom, hogy nagyon szeret, baszki, de néha annyira hiányzik, hogy ezt kimondja, hogy megemelje az alacsony önbizalmam, hogy bókoljon és szépeket mondjon nekem magától.
ah..

ez a legviccesebb dolog, amit ma láttam.
a két kedvenc dolgom találkozik.
*wow reference

2016. június 23., csütörtök

Keiner merkt es wenn ich heut Nacht untergeh
Kaltes Wasser, das mich in die Stille zieht
Niemand da wenn die Ewigkeit mich umgibt
Narben verblassen nie

should I sink or swim or simply disappear?

úgy látszik, nincsen semmi baj - tegnap bementem este Dhez, hogy a többiekkel nézzük a meccset és G ugyanolyan kedvesen mosolygott  és ugyanolyan aranyos volt velem, mint amilyen mindig szokott lenni. viszont rájöttem, hogy még mindig rengeteg dologra nem emlékszem, ami katasztrofális.
először elmentünk egy helyre, ahol kollektívan a fél város összetömörült meccset nézni, de csak G emelkedett a tömeg felé a több mint két méterével, és ő látta egyedül, ezért inkább feladtuk és eljöttünk onnan. A már kissé berúgott három sörtől a rekkenő hőségben, rettentően sokat fecsegett, én meg nevettem rajta. imádom őt. Déknek az a jó ötlete támadt, hogy menjünk be Mékhez az edzőtermükbe, és nézzük ott a meccset, de pár másodperc után Aval rájöttünk, hogy rohadtul nem szívesen látott vendégek voltunk, tehát a félidőben eljöttünk onnan és Déknél kötöttünk ki. 

most az ágyamon ülök, az ablak nyitva van, megy rám a ventilátor kellemes hűsítő levegője, zenét hallgatok, a többiek pedig... koncerten vannak. mindannyian. D, G, a Mokmák, S, mindenki. erre én itt ülök a szobámban, a hátam a falnak vetve, mellettem még harminc oldal töri várja, hogy megtanuljam hétfőig, és tudom, hogy a könnyeim lassan ki fognak folyni, ha nem terelem el valamivel a gondolataimat.  elgondolkodtam, hogy felhívom Dt, de inkább nem akarom kínozni magam a tudattal, hogy mennyire jól szórakoznak nélkülem. ilyenkor mindig végigfut az agyamon, hogy vajon eszükbe jutok-e, vagy csak gondtalanul öntik magukba a piát, mivel holnap egyikük sem dolgozik.
aztán sóhajtok és rájövök, hogy feleslegesek az erőfeszítéseim. rengetegszer könyörögtem már Dnek, hogy legyen kicsit megértőbb, de nem. nem történik soha semmilyen változás.
az anyukája azt mondta ma, hogy miért nem vagyok határozottabb vele, de én egyszerűen ilyen vagyok, ő meg tudja, hogy a fia mennyire makacs, az van, amit ő akar, ha ő valamit eldöntött, az úgy is marad. nem hiszek a horoszkóp előrejelzős dologban, de a jellemvonás általánosságokban igen, rá pedig a bak személyleírás egy az egyben igaz.

kedvem támadt újraírni az egész történetet, amit még kétezer-nyolc-kilenc körül kezdtem el írni, mivel annyira szép szerelem van benne, hogy megmosolyogtat. annyira sok ötletem van, de nem tudok mit kezdeni magammal, időm sincs semmire. kinek van ilyen melegben kedve és energiája tanulni, könyörgöm.

annyira jó lenne, ha lenne egy srác, aki odáig van értem. aki rajong értem. hiányzik az a dolog, ami három és fél éve volt köztünk D-vel - amikor még udvarol, bármit megtesz érted és ... izgalmas.
szeretem őt, jó vele, de egy cseppnyi romantika sem szorult belé. lehet, hogy néha álomvilágban élek, és magasak az elvárásaim. de jó elhinni, hogy vannak még romantikus férfiak, akik bármit megtesznek azért, hogy az arcodra egy apró mosoly kerüljön. rengeteget beszélünk erről A-val, hogy ez... hiányzik.

megnéztem egy videót, amiben maisey williamsnek ugyanolyan fekete alapon fehér franciabulldog-mintás ingje van, mint nekem, sőt még a sense8ben is egy csajnak olyan volt, aki Litot sminkelte, szóval most szupersztárnak érzem magam (kínaiban vettem komoly háromezer-ötszáz forintért még fél éve)

2016. június 21., kedd

open up the hollow and my walls come down

elkezdtem írni, arról, hogy mik történtek velem az elmúlt napokban, de egyszerűen feladtam. fogalmam sincs miért, de valami iszonyat furcsa lelkiállapot uralkodik el rajtam éppen. lett volna egy hetem tanulni amerikai törire, de ebből két napot elvesztegettem ágyban fetrengésre és nyafogásra, olvasásra, depressziózásra. 
olyan távolinak tűnik a múlt hét - de röviden összefoglalva annyi történt, hogy skanditöriből ötöst kaptam, megtudtam, hogy a másik tárgyból is átmentem, ordítottam örömömben, aztán este L-ékkel ittam, ahol egyáltalán nem voltam kirekesztett, megittam egy üveg bort, rengeteget nevettünk, a barátnői is jófejek voltak. épp, hogy odaértem az éjszakaihoz, és életem leghosszabb buszútját tettem meg félrészegen, küszködve azzal, hogy ne pisiljek be.
pénteken Dvel töltöttem az estét, másnap átjöttek a tesójáék a babával és egész délelőtt őt nyomogattam, végre fel mertem venni. iszonyatosan édes baba, egyáltalán nem sír, csak ha éhes vagy álmos, mindig mosolyog és iszonyatosan jó babaillata van. aztán D anyukájának szülinapi ebédje volt az egyik étteremben, ahol rettenetesen nagy adag kaját adtak, mindenki osztozott mindenkivel, leöntöttem Dt kólával, mint ahogy azt tőlem elvárhatták, és hazafelé én toltam a kicsit a babakocsiban.
az estéről tudnék többet mesélni, ha egyáltalán mernék, mivel nem tudom, D mikor téved ide. a múltkor, mikor a hátam mögött feküdt és átkarolt, én épp a telefonom nyomogattam, és véletlenül felhozta a blogom címét a telefon. nem hiszem, hogy annyira egyszerűen megjegyezhető lenne, de akkor is elfog a kétségbeesés, hogy ezt láthatja.
a lényeg annyi, hogy elmentünk egy buliba, amit a volt sulim udvarán szerveztek, poénból, de előtte átjöttek hozzánk a többiek egy rakat szesszel. elmeséltem Dnek miket álmodtam Gről (megjegyezném, azóta is folytatódnak az álmok), és álsértődöttséggel kezdett el piszkálni, hogy mióta tart közöttünk a dolog, meg mióta csalom meg. ezzel elszórakoztunk egy darabig, de G jelent meg elsőnek, és akkor is nehezen hagyta abba D a viccelődést, úgy kellett neki egy félreeső sarokban könyörögnöm, hogy ne mondja el neki, mivel nem tudnék többet G szemébe nézni. de mégis mellette ültem végig, mikor megjöttek a többiek, vele töltöttem az este legtöbb részét, mert az emberek eltűntek a buliban, és egy pillanatban majdnem elmondtam neki az egészet. egész este fogtam a kezét, basszus, eredetileg azért, hogy végigvezessem a tömegen és ne vesszünk el egymástól, aztán már később is, és másnap mikor felébredtem, fogtam a fejem, hogy istenem, istenem, nagyon remélem, hogy nem mondtam semmi olyat, amivel bármiféle szar helyzetbe kevertem volna őt is meg magamat. a legrosszabb, hogy mostanában mindig ez történik - régen olyan ivós voltam, hogy ha túl sok alkoholt döntöttem a szervezetembe, akkor egy idő után rosszul lettem és hánytam. most pont az ellenkezője történt - elfelejtek dolgokat. most is rengeteg mindenre nem emlékszem, és belül égek, ha eszembe jut, miket mondhattam Gnek, vagy miket csinálhattam. tudom, hogy végig hozzáértem valahogy, sőt a végén az ölében is ültem, és ő átkulcsolta a lábát az enyéim előtt, és elfog a pánik és a szégyen. 
miért? mert tudom, hogy iszonyatos ez az egész dolog. azt is tudom, hogy rohadtul nem vagyok a férfiak esete, az önbizalmam sehol sincs mostanában, és legszívesebben elásnám magam most is. készült rólunk egy kép, összefoglalja az egész estét az, hogy átkarolja a nyakam, miközben mögöttem áll, de azon a képen is úgy nézek ki, mint egy hányadék, és mikor megláttam, be kellett jönnöm a szobámba és lenyelni pár könnycseppet  és a gombócot a torkomban. hiába, ha az embernek alapvetően nincs szép arca, akkor nem tud mit kezdeni semmilyen helyzettel, főleg ha még nem is vékony. pont pénteken nézegettem magam a tükörben és szépnek láttam magam, és akkor szembejön velem egy ilyen fénykép, ami mindent összetör bennem.
rengeteg emberrel találkoztam és tudom, hogy ostobaságokat beszéltem, meg hülyeségeket csináltam, és ettől a gyomrom görcsbe rándul. a legrosszabb, hogy Dt az este felében kb nem is láttam, aztán annyira kétségbeestem, hogy mikor megjelent, elsírtam magam.
másnap megjött.
ennek tudható be az összes érzelmi kitörésem és idióta viselkedésem. 

másnap az ébresztőóra nem csengett, úgy pattant ki a szemem kilenc óra ötven perckor, mikor a nyolc óra húszas busszal kellett volna hazamennem, mivel délután háromkor megy a másik, értem pedig akkor jöttek dolgozni.
igen, első nap, egy nap, helyettesítettem Pinkyt, mivel érettségizett, és meglepően jó volt - a főnököm rendes, gyorsan véget ért minden, pörgős volt az egész, sokan kérdezték, hol voltam eddig, nem is hibáztam, de.. valahogy fura volt, hogy R nem volt ott. N, a főnököm kisfia is kifejezetten aranyos volt.



ami miatt talán még depisebb vagyok az az, hogy elolvastam egy könyvet (thoughtless és thoughtful, ha bárkit érdekelne), ami bizonyos fokig tetszik, bizonyos fokig meg nem, és a legrosszabb, hogy a főszereplő srác benne nagyon durván hasonlít külsőleg és belsőleg is az enyémre, sőt még a backstoryjuk is hasonló. egy darabig próbáltam ezt megemészteni, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg soha nem fogok kiadni semmilyen könyvet, bármennyire is törekszem. mindig találok valamit, amit más kiadott, de amit már én azelőtt sokkal régebben megírtam, és csak ott hever a fiókomban, vagy a laptopomon az irományok mappában.

így néz ki Roan az én kis sztorimban, pontosan ugyanígy képzeltem el még hat évvel ezelőtt, és talán egy éve mágikusan feljött ez a kép a weheartit feedemen, akkor pedig csak megbabonázva néztem, hogy édes jézusom, pont így írtam le, a fejemben ez a kép élt (Devin Paisley ez a tökéletes ember, ha bárki ... egyéni kutatást szeretne végezni). de így, hogy tudom, hogy az a srác a könyvből róla mintázódott, rohadtul szarul érzem magam. iszonyatosan szarul, megmagyarázhatatlan, miért.

2016. június 16., csütörtök

Egészen biztos,
hogy előbb-utóbb
ez vagy az lesz
így vagy úgy.

2016. június 15., szerda

i don't fucking care

SOS helyzet alakult ki, mivel hát... azt gyanítom a hangokból ítélve, hogy a lakótársaim igencsak jól érzik magukat egymás társaságában, tehát felraktam toleránsan a fejhallgatómat és zenét hallgatok. és ha már szünetet tartok, akkor írok. 
mellettem skanditöri jegyzetek sorakoznak és várják, hogy szépen megtanuljam őket. már gyakorlatiasabb vagyok a tavalyi évhez képest, és kategóriákba szedem külön documentbe az anyagokat, hogy egyszerűbb legyen átlátni a korokat. eddig siralmasan haladok, tulajdonképpen borzalmasan állok idén ezekkel az utolsó vizsgákkal.
a héten rengeteget cigizem, de nem ám úgy, hogy naponta csak egy-egy szálat, hanem legalább ötöt lenyomok. lehet a stressz teszi, vagy az, hogy most éppen van cigim, de kétóránként kimegyek előre a teraszra, nézem a hegyeket, a szabadságszobrot a nem is oly messzeségben, közben telefonálok Dvel, és öntöm magamba az energiaitalokat sorra. roppant egészségesen élek, igen. 
tegnap sírva fakadtam megint, kiakadtam a sok vizsgaanyagtól és a ténytől, hogy nem fogok tudni semmit, és felhívtam Dt, aki elment a Mokmákkal inni, Aval és Ával, és mikor felvette a telefont, már volt benne öt sör meg egy pálinka, és ... kiakadtam. már körülbelül ez a harmadik alkalom a hónapban, hogy míg én szenvedek itthon, ő elmegy nélkülem. letettem a telefont, és elkezdtem sírni, mert mostanában ez a hobbim, aztán később felhívott, hogy ne haragudjak, és majd bepótoljuk. 
a csapból is a foci folyik, ami már kezd rohadtul idegesíteni. értem én, hogy már kb negyven éve nem nyertek ilyen meccset, meg nagy hazafiasság mindenkinél, én is örülök, de ennyi. nem kell úgy tenni, mintha most a világot váltották volna meg vagy legalábbis megnyerték volna az egész eb-t. mindenhol ilyen posztok, egy napig oké, de meddig fog vajon ez tartani? három napig, mint minden csoda. (lehet szidni, hogy hú, nem vagyok magyar, de rólam aztán lepereg.)

a vizsgáról ne is beszéljünk, a kérdéseket sikeresen megértettem, de csomószor a jó válaszokat átjavítottam rosszra, tipikus módon, mert miért ne. ott volt H.Á. is, Alyssa, ha tudod kire utalok, amikor a hetedikes korunkbeli szerelmedet említem, az infotanárunk fiát :D oh, good old times, milyen kicsik és naivak voltunk akkor :D nem tudom, miért nem engedték át tavaly, mivel irodalomnál is ott volt, akkor még egy icipicit beszélgettünk is. 
utána Llel és Oval kiültünk a KK végébe, szórakoztattuk egymást és levezettük a vizsga utáni stresszt. holnap pedig Llel elmegyünk inni, előtte pedig felmegyek és megtekintem az új lakást, ahova nemrég költözött. hihetetlen jó érzés, hogy ilyen kapcsolat formálódott közöttünk, az egyik legjobb barátnőmnek tekintem.

most pedig reménykedem abban, hogy abbahagyták a lakótársaim a hancúrozást, és tudom folytatni a csodálatos történelem elsajátítását.

valami issszonyat zavarba ejtőt álmodtam Gről, és ez már nem az első alkalom.
érdekes, hogy álmomban mindig előjön bennem, hogy DE mi lesz Dvel? kivéve természetesen ha Brad Pittről van szó.

2016. június 14., kedd

ma nem írok, mert ez lehetne a negyvennyolcadik mental breakdownos posztom a vizsgaidőszakban.
ja, megbuktam amerikai töriből, húsz perc után kijöttem, velem együtt még vagy harminc lelkes bukóval.

2016. június 12., vasárnap

akkor ne legyél ideges

... amikor a szomszédban egy kutya délután négy óta vonyít folyamatosan
.... amikor egy légy köröz körülötted, de nem tudod leütni
.... amikor a géped lassú, folyamatosan lefagy
.... amikor a tesód már két órája ordítva, erőltetetten, idegesítően és hangosan röhög a telefonba és költi a (pénzt)
.... amikor felesleges dolgokat kell megtanulnod túl rövid idő alatt.

workworkworkworkworkwork

tegnap este átjött D, miután egész nap az amerikai törivel szenvedtem, és annyira kisgyermekien boldog voltam, hogy láttam, hiányzott nagyon. hozott lapkasajtot meg sajtkrémet (elég sajtimádó vagyok, igen, ez kóros), csináltunk pizzát (mert hát hadd hízzunk tovább), aztán elszívtam vagy három cigit, mire levezettem a feszültséget, ami felgyülemlett bennem napok óta. kint ültünk hátul a teraszon, a kutya hozzánkbújt és szokás szerint könyörgött, hogy simogassuk, mindegy neki, csak érj hozzá. közben beszélgettünk, és élveztük a kellemesen hideg időt, és még egy szivárvány is volt az égen. minden rosszban van valami jó. 
reggel rájöttem, hogy el kell engedni a törit, amiből veszekedés tárgya is lett - inkább tanulok más tárgyakra többet, mert skandináv tárgyakból sokkal gázabb megbukni, mint abból, amin a bukási ráta ötven százalék. legalább lenne egy hetem megtanulni ezt a sok szart az uvre, hogy egy sokkal jobban eső jegyet kapjak, mint hogy összeküszködjek egy kegyelemkettest. D meg próbált rávenni, hogy próbáljam meg akkor is, és nem tudtuk megérteni egymás nézőpontját sehogy sem, ezért inkább nem szóltam hozzá semmilyen módon addig, amíg át nem gondoltam az egészet alaposan. de nekem van igazam. úgyis. 
api ma ment el, és ki tudja, mikor jön legközelebb. egyszerre mentek el, D követte őket kocsival nemsoká, és a pillanatban, mikor elhajtottak, olyan fura üresség uralkodott el rajtam.

(akit nem érdekelnek a munkával kapcsolatos hablatyolásaim, az ne olvasson tovább :)
hívott a főnököm, épp hogy meghallottam a telefont halkan csörögni a nappaliból, az utolsó pillanatban vettem fel. a hangja jókedvű volt az elejétől fogva, és tudtam, hogy most valami jó fog történni. Nikónak hívott - egyedül ő meg Pinky hívnak így, nekik van megengedve - szóval ez tovább erősítette, hogy valami jót akar. azzal kezdte, hogy van egy jó és egy rossz híre, melyikkel kezdje. mondom a rosszal, hátha a jó ellensúlyozza majd. a rossz hír az volt, hogy  nem bírja nélkülem megoldani, elfelejt mindent, nem húzza ki a vevőket, káosz van, szüksége van rám, mert Pinky nem ért a könyveléshez. nem meglepő dolog, ezt minden évben eljátssza velem, én meg ilyenkor szoktam mondani, hogy oké, akkor egy ezressel több fizut kérek naponta. ő meg belemegy, mert tudja, hogy másképp nem tudja megoldani. de most kivételesen nem mondtam ezt, csak mosolyogva kérdeztem, hogy mi a jó hír akkor. hát, szeretném, hogy gyere mindenképp. és hogy a piac már csak kettőig van nyitva, éjfélkor már végzünk, mindenki jön korán. ettől vigyorognom kellett - végre emberi időben mehetek haza, és lesz időm minden másra munka mellett, sőt, ki is alhatom magam. felvilágosítottam, hogy csak júliustól tudok menni (azt kihagytam, hogy főképp azért, mert Dvel megyünk a balatonra június végén egy hétre), ő pedig folytatta, lelkesen, hogy ilyenkor jövök rá, hogy mennyire értékes a munkád, és mennyire odafigyelsz mindig, milyen sok mindent kell észben tartanod  - közben bejött D, én pedig bólogattam és gesztikuláltam neki, utánozva P, a főnököm stílusát. már ezerszer hallottam ezt a szöveget, de valamiért mindig sikerül orbitális paraszttá és bunkóvá válnia két hét után, szóval ismerem már mint a tenyeremet, tudom, mire számítsak nála, azt is tudtam, hogy rá fog jönni, hogy kellek, így hát csak mosolyogva közöltem, hogy megyek, ne aggódjon. száznegyven per hó igencsak kecsegtető fizetés, bizony. 
ettől az egésztől annyira jó kedvem lett egy másodperc alatt. D MEGENGEDTE, hogy menjek, sokkal jobban tetszett neki a tudat, hogy nem kell hajnalig ott dekkolnom és biztonságban leszek otthon az ágyikómban már akkor (édes, mintha ott nem lennék jó helyen), és abba is belement, hogy két hónapot ott legyek, szóval tök jól fogadta a hírt. nem mintha despotikus hatalma lenne felettem, de szeretem vele megbeszélni a dolgokat és kikérni a véleményét, ahogy ő is az enyémet mindenben. igazából az volt a baja, hogy volt, hogy tizenhat órát munkával töltöttem ugyanannyi pénzért, aztán kidőltem és nem tudtunk beszélgetni soha, mivel ott nem igazán tudok telefonálni neki. de most örült, hogy nyolc óra munkáért kapok ugyanannyi pénzt és lesz időnk egymásra is. feltöltött energiával, és rendesen rossz érzésem volt, hogy ma nem mehetek. hiányoznak a vevők meg a jófej szomszédaink, kivéve R, akivel kínos lesz egy légtérben lenni, hiányzik Zs humora meg szövegei, a Pinkyvel folytatott beszélgetések, meg úgy az egész. szeretek ott dolgozni.

most pedig leírót tanulgatok, kevesebb szenvedés, mint a töri. kellene egy svéd nyelvvizsga.

2016. június 10., péntek


Corey Taylornak van a legjobb hangja az egész világon.
és nézzétek, itt van Dave Grohl is.
egy kis szelet Slipknot, egy kis morzsa Foo Fighters - kell ennél több?

és egy kicsit hasonlít még Bre is, csak szakállnélküli verzióban.
titok: néha megnézem a képeit facebookon és gyönyörködöm benne. egy icipicit csak. a múlt szép volt, elmúlt, ennél sokkal jobb van most.

nio timmar

ha már tudom, hogy úgyis valószínűleg bukó lesz az amerikai törim, mert lehetetlen ennyi nap alatt megtanulni azt a rengeteg anyagot, írok egy kicsit ide.
a szerdai nap volt a legeslegfárasztóbb az utóbbi nemtudommennyi időben, konkrétan az elemeim teljesen lemerültek, mikor hazaestem. irodalom vizsga, svéd, stresszeltem, pedig tudtam, hogy nem kellene, négy órát aludtam, reggel pedig riadtan nyomtam ki az ébresztőt és háromnegyed órával tovább szundiztam, mint kellett volna. aztán összekaptam magam, rágtam a körmöm, amit annyira szépen megnövesztettem magamhoz képest az utóbbi időben (megjegyezném, megint szegénykék megcsonkultak a mai nap folyamán), beértem tizenegy előtt kicsivel, L-lel elkeveredtünk egymástól, négyen mentünk egyszerre tételt húzni, és miután megkaptam, amit kell, a szokásos hűvös nyugalom áradt szét bennem, mint minden vizsgaalkalomnál. valahogy nem vagyok az izgulós típus, csak előtte török belül össze, de ott, a helyszínen maga vagyok a zen-harmónia. a Gösta Berlings Sagát kaptam, természetesen nem olvastam el a több mint négyszáz oldal tömény szenvedést, de alapjáraton rengeteg időnk volt felkészülni. várunk, várunk, L már mellettem ült, O is, egy óra alatt kidolgoztam mindent, maradék másfélben tanultam, aztán... vártunk. és vártunk. és nem történt semmi. az égvilágon. előttünk rengeteg záróvizsgázó, nem is értem, miért kellett egy napra tenni mindent. és a sztori csúcsa: este 19.30kor kerültem sorra. FÉL NYOLCKOR. tizenöt emberből. értitek. tizenöt. a kilenc óra egyetemen töltött idő alatt lelkileg leamortizálódtam, rengeteget nevettünk, szórakoztattuk egymást és mindenkivel beszélgettünk, még felsőbbévesekkel is (mert hát miért ne zúdítsunk le mindenkit egy napon, úgyis annyira ráérünk). aztán a végén megsemmisülten álltunk az utolsók között L-lel, már a fejem vertem a falba, sík idegek voltunk, majd mikor bementem, ismét uralma alá vett a nyugalom, ahogy a tanárúr elnyomott cigarettacsikkjeit figyeltem a hamutálban, hallgattam a kkból beszűrődő beszélgetéseket a nyitott ablakon keresztül, és egyáltalán nem voltam ideges. mint tavaly, most is kellemesen elbeszélgettünk, lényegében semmit nem mondtam abból, amit a tételbe leírtam, csak válaszoltam a keresztkérdéseire, ahogy ez tőle megszokható. gondolom, gyorsan végezni akart, hogy ne zárjanak be minket a nyolckor záródó épületbe, és a végén nem szólt semmit, csak láttam, ahogy felír a lapra egy ötöst a nevem mellé, és mondta, hogy küldjem be a következőt. szélesen vigyorogva köszöntem meg, ő a szokásos rejtelmes mosolyával válaszolt a nagy, szőke-ősz göndör lobonca mögül, aztán mikor kiléptem az ajtón, csak tátani tudtam a szám. nem érdekelt, hogy kilenc órát kellett ott töltenem, olyan boldogság fogott el, ami csak ritkán szokott megjelenni nálam. 
kezdetben féltem ettől a tanártól, de mára nagyon megszerettem a furcsa, de hihetetlenül okos és művelt személyiségét, meg kell őt szokni. nem is lehetnének jobb tanáraink vele meg a cuki, édespofa, engedékeny, szerény, de iszonyú jó humorú tanárnő mellett. 

aztán másnap találkoztam egy másik tanárral, akivel a szakdolgozat-témát beszéltük meg, és kicsit hasonlított az előzőleg említett tanárra - idősödő fazon, sztorizgat és megvárja, hogy magadtól jöjj rá a lényegre, de iszonyatosan szórakoztató. kár, hogy a kis irodába bejött egy doktorit intéző tipikus hipster srác komoly szemüveggel, kockás inggel és természetesen laptoppal, mert miért ne, és minden áron tudatnia kellett velem, hogy milyen művelt. komolyan. miközben próbáltam úgy tenni, mintha érteném, mire akar rávezetni a tanár, közbe kellett vágnia, hogy ő miket olvasott, persze olyan szerzőktől, amikről még életemben nem hallottam, és ami a legborzasztóbb volt, hogy tettetett amerikai akcentussal ejtette ki a szavakat, de körülbelül idegesítőbben, mint mikor Király Viktort interúztatják. muszáj volt neki eltúlozni a kiejtést, ennél pedig semmit nem utálok jobban, rendesen bántotta a fülemet.
végül valami iszonyatnehéz témából fogom írni az egész mizériát, de nem baj, legalább csomó forrást adott hozzá, relatívan. 

tegnap pedig api hozott haza az állomásról, és nagyon örültem, hogy még mindig itthon van, mivel úgy volt, hogy akkor megy is el, mikor felrakott a vonatra kedden. úgy volt, hogy tanulok, dehát szokás szerint nem jött össze, ezért unaloműzésként wowoztam, bemacroztam mindent, hogy ügyesebb legyek a karijaimmal, majd levettem a polcról egy könyvet, amit rájöttem, hogy talán el sem olvastam még, anno szintén a népszerű 2008-as évből, amit annyiszor emlegetek. nem volt vastag könyv, körülbelül háromszázhúz oldal, de fogalmam sem volt, miről szólhat, csak beleolvastam. aztán míg töltött a játék, olvastam. aztán tovább olvastam. majd kiléptem a wowból és olvastam. beraktam a mostanában agyonhallgatott nestky remixet, és olvastam, az ágyban. mikor ránéztem az órára, reggel négy óra húsz perc volt, hét óra alatt bedaráltam a könyvet, ahhoz képest, hogy egy tipikus tinis vámpírregény volt, nem olyan túlontúl izgi sztorival. majd szidtam magam, hogy hogyan veszíthettem el ennyi időt az ÉRTÉKES TANULÁSRA SZÁNHATÓ IDŐBŐL. 
komolyan, az egész életem ebből áll, pazarolom rá a soha vissza nem szerezhető perceket. 
szóval most szomorú vagyok, elengedtem az amerikai törit, és beletörődtem abba, hogy valószínűleg 26-án fel kell mennem suliba, és korántsem lesz vége ennek a gyönyörű vizsgaidőszaknak időben. a leíróról meg ne is beszéljünk.

a legrosszabb az, hogy a mai estét D nélkül kell töltenem.



ezt a számot Alyssától loptam (haha, hiába, hogy ezer éve ismerlek, megtartom titokban a nevecskédet:D), és azóta, mióta megláttam a blogján, folyamatosan ezt hallgatom. valamiért nagyon tetszik. talán mert olyan váratlan a drop benne. nem tudom.

2016. június 9., csütörtök

Ezt valahová fel kell írnom, annyira nevettem rajta.
"Mádl nem eszik. Neki a cigaretta az étel."

2016. június 7., kedd

hihetetlen mennyit dob az ember fos hangulatán egy forróvizes zuhany, parfümszerű, édes illatú dörzsis tusfürdő, lazítós zene és hangulatvilágítás a szobában.
így kissé elviselhetőbb minden.

olyan rohadt üresnek érzem magam. nem megy a tanulás, a gondolataim máshol járnak, az idő pedig rohamosan telik, oda sem néztem és már hét óra van. nagyon összezavar ez, hogy odakint szemhunyorgatóan süt a nap. valahogy semmiféle motivációm nincs, csak félek. idén annyira szar vizsgáim voltak, hogy magamhoz képest nagyon rossz jegyeim vannak, az ösztöndíjamat elengedtem, szóval csak hátradőlök, behunyom a sok monitorbámulás után kiszáradt, fájó szemeimet és élvezem a puha párnát a hátam mögött.
api vitt ki ma az állomásra, és bár meleg volt, de a szél hidegen fújt. olyan nehezen búcsúztam el tőle, olyan jó lenne, ha mindig otthon lenne velünk.
elegem van ebből a fos suliból már erre az évre.

túl sok A van a blogomban, tehát a közeli barátnőm mától Mokma, a piacos pedig Pinky lesz.
nem akarom ellopni Róka ötletét, hogy mindenkinek külön nevet adok, de el kell ismerjem, hogy kreatívabb, mint a kezdőbetűk megadása.
szenvedek, itthon vagyok, az ágyamon feküdtem egész nap, az idő pedig meglepetésszerűen eltelt anélkül, hogy bármi érdemlegeset is csináltam volna. egész nap irodalmaztam, rémesen lassan haladok, a csípőcsontom szinte kiabál, hogy kíméljem meg attól, hogy állandóan becsípődjön és fel kelljen emelnem a csípőm, hogy ne konstans fájdalom gyötörje, mégis olyan kényelmes felhúzott lábakkal feküdni, kipárnázott háttal, laptoppal az ölemben. most bármit szívesebben csinálnék, minthogy tanuljak - írni van kedvem, olvasni akarok könyveket, bármit, más világokba elmerülni, nem pedig azzal tölteni az értékes perceket az életemből, hogy szavakat szótározok ki, hogy egyáltalán megértsem a verseket. nem értem, hogy a svédeknél miért nincsenek olyan elemzések, mint minden normális országnál? vagy csak a tanárunknak van egy tendenciája arra, hogy megtalálja azokat a darabokat, amikről direkt semmit nem lehet találni neten, de egyedül meg nem tudom elemezni őket úgy, hogy száz százalék biztos legyek abban, hogy amit írok, az jó. tehát így csak üres ötleteket pötyögök be a wordbe, és reménykedem, hogy talán elfogadhatóak. 
ma Dvel is nevetségesen keveset beszéltem, L volt a facebook társaságom, és annak ellenére, hogy api itthon van, vele sem sikerült normális időt töltenem, csak a szokásos - bejön a szobámba, vicces videókat mutogat vagy apapoénokat sül el, nevet rajtuk, lebírkóz és megver, aztán kimegy, majd újra megjelenik szabályos időközönként. szegényt nagyon sajnálom, hogy mindig egyedül van kint németországban, iszonyú lehet, ezért ha itthon van, igyekszem minél több időt vele lenni.
ma végre elbeszélgettek tesómmal az undorító viselkedése miatt, valahogy öröm volt hallgatni, de mégis, olyan ideges voltam, hogy remegett a kezem. olyan dolgokat enged meg magának, amiket elképzelni sem tudnátok, anyát semmibe veszi és terrorizálja, és nem lehet vele mit tenni, mivel senki sem érdekli. végre megfogadták, amiket javasoltam nekik és szankciókat vezettek be. kíváncsi vagyok, meddig sikerül betartani.
netsky remixet hallgatok, ezt, és rájöttem, hogy a drum and bass az egyetlen zene, amit tanulás közben tudok hallgatni anélkül, hogy az agyam másfelé kalandozna - a szövegre vagy a dallamra figyelne. hiába vagyok nő, a kétfelé koncentrálás nem az erősségem.

rájöttem, hogy vennem kell egy tabletet. az apró telefonomon nem tudok rendesen olvasni, ebook olvasót nem akarok venni, csak kell egy olcsó, de mégis jó táblagép arra, hogy olvashassak rajta, ha már meg akarom emelni a könyvadagomat, és csóró vagyok könyveket venni. tanuláshoz is tökéletes lenne, kevesebbet kellene nyomtatnom órákra is, tehát a nyári munkás fizetésem egyenesen erre fogom költeni.

valószínűleg ugrott a tervem, hogy piacozni megyek, ugyanis A elmondta a főnökömnek, hogy idén csak egy hónapot akarok menni, ő meg gondolkodik azon, hogy egyáltalán arra az időre engem alkalmazzon-e, öt év ide vagy oda. nagyon mérges vagyok most A-ra. de majdcsak sikerül valami jó melót találnom pesten, amihez nem kell cselédnek vagy rabszolgának lennem és halálra unnom magam fos környezetben. hátha.

2016. június 6., hétfő

D jobb keze

érzelmektől túlfűtött bejegyzés következik

még soha nem írtam erről bejegyzést több mint három év óta, mióta együtt vagyunk. talán azért, mert ha elolvasom, amit az anyukája róla írt, egyből folyni kezdenek a könnyeim.
anyukájának rendes, normális terhessége volt, semmiféle bajokkal, de mikor D útnak indult, komplikációk léptek fel a szülésnél. nem fért ki, kicsivel nagyobb baba volt, mint kellett volna, hogy legyen, de hát van ilyen. az orvossal lehetett a baj - kétségbeesett, hogy a baba feje fennakadt, rohadtul nem tudta kezelni a helyzetet, és szabályosan kitépte a kisbaba Dt az anyukájából, és mivel nem sikerült rendesen kiszedni, olyan erősen húzta, hogy anyukája is leesett a szülőágyról. D nem sírt fel, ezért elviharzottak vele, otthagyva szegény J-t a földön vérezve. a kis Dt mentőhelikopterrel vitték fel pestre, és ott több mint egy hónapig kómában volt, élet-halál között ingadozva. rengeteg ideig kérdéses volt, hogy egyáltalán túléli-e, Jnek azt mondták, hogy készüljön fel a legrosszabbra. mivel oxigénhiány is fellépett a szülésnél, azt mondták az orvosok, hogy nagy esély van rá, hogy szellemileg visszamaradott lehet, ha egyáltalán nem hal meg. a kis D apró kulcscsontjába beletört az orvos ujja, lebénult a szemmozgató izom, a fejbiccentő izom és mivel a rekeszizma is, egy hónapig lélegeztetőgépen kellett lennie. a jobb kar gyakorlatilag pedig mint a rongy, béna lett. azt is mondták, hogy soha nem fogja tudni majd használni a kezét. aztán mikor az állapota jobbra fordult, gyógytornára jártak, rengeteg pénzt és energiát és türelmet áldoztak rá. hosszú ideig semmi változás nem történt a kezével, de D teljesen felépült, cuki baba lett, csak a karja nem mozgott, tehetetlenül lógott és semmiféle érzésre nem reagált. legalább tízféle kezelést használtak nála, de a legeredményesebb egy elektromos idegingerlés volt, ennek köszönhetően pedig tíz hónapos korában megrándult a kisujja, onnantól pedig rohamos javulás következett nála. semmi nem jött be abból, amit az orvosok mondtak - mindene működik, csak a keze egy icipicit rövidebb, nem tudja kinyújtani az ujjait, de teljességgel tudja használni a kezét arra, mint amire minden más ember. nincs szellemi visszamaradása (bár néha viccből megjegyzem neki, hogy fogyatékos, amikor baromságokat csinál, hogy megnevettessen), okos, intelligens, jó humorú, imádnivaló, érzékeny és romantikus, aki mindennél jobban szeret engem. iszonyatosan szerencsés volt az életben, hogy mindezt leküzdötte, és persze az anyukája is, aki mindent megtett érte, mindent feláldozva.
belegondolok, hogy mi történt volna, ha nem ilyen erős a szervezete, és nem tudta volna megnyerni a küzdelmet a halállal szemben. aztán gyorsan elhessegetem ezt a gondolatot, mert itt van. tegnap miközben táncoltunk az esküvőn, belenéztem a hihetetlenül kék szemeibe, megfogtam a szőke borostás arcát, néztem a helyes arcát, és éreztem, hogy a szeretet szétáramlik bennem. nagyon szeretem őt, még soha senkit nem szerettem ennyire, és tudom, hogy ő az a férfi, akihez feleségül akarok menni.

az esküvő meg... D anyukája overallja először borzalmasan állt, néztem is szomorúan, hogy milyen kár, mivel tök kényelmes, aztán mikor átjött A, hogy megcsinálja a hajam és kisminkeljem, rájöttem, hogy fordítva vettem fel. fordítva. meg sem lepődtem magamon. A iszonyatosan jó sminket csinált nekem, és imádta is, hogy sminkelhet, mivel senki nem engedi meg neki soha elmondása szerint. titokban féltem, nehogy megbántsam, hogy nem tetszik, mint anno Szt, de hihetetlen király lett a hajam és a smink is. közben beszélgettünk és azon nevetett, hogy rohadtul nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy az arcomra mindenféle szart kennek, sőt nincs is rá szükségem, mivel ha már ronda vagyok meg dagi, akkor legalább az arcbőröm legyen szép. most is elmondhatom, hogy imádom At. és ennyiben ki is merül a kellemes rész. az esküvő HALÁL unalmas volt. a társaság nem táncolt, nem beszélgetett velünk, nem volt kavarodás, az ismeretlenekből nem lettek ismerősök, mindenki csak lesett az asztalnál. de mi ha már ott voltunk tesómékkal meg unokatesómékkal, kihasználtuk az egészet és annyit ittunk, amennyit csak tudtunk. különleges volt, hogy volt koktélbár is, de mivel az összesnek ugyanolyan íze volt, egész este csak viszkikólát ittam szokás szerint. 
egész nap arról fantáziáltam, hogy majd a jövőben Dvel milyen esküvőnk lesz, és tudom, hogy nem lesz ilyen lapos, unalmas és kliséktől túlfűtött. főleg mivel az én családom úgy viselkedik, mint egy olasz família, nincsenek gátlásaink egymás előtt, hangosak vagyunk és szeretünk bulizni, a baráti körünkről meg nem is beszélve. Zvel voltunk egész este, de hát ki mással, olyan, mintha a testvérem lenne. a fotósokkal is beszélgettem, és mivel ismertük őket, mondtam, hogy nem érdekel semmi, meg kell majd oldaniuk mindenféleképpen, hogy hozzánk ők jöjjenek fotózni, ők pedig azt válaszolták, hogy még kedvezményt is kapunk.
a menyasszonyi csokorból szereztem egy darabot, de csak úgy, hogy tesóm barátnője elkapta és odaadta nekem, szóval azzal boldogítottam D-t egész este, majd elloptunk három poharat, és mint aki jól végezte magát, hazamentünk a menyasszonyt furikázó fehér terepjáróval, mivel Z bérelte és ő töltötte is be a sofőr szerepét. 
ma pedig egész nap haldokoltam, és tudom, hogy a svéd irodalom jegyem nem lesz valami csodálatos emiatt.

2016. június 3., péntek

Deutsch

a reggeli kiakadás után rámjött az ihletroham, és körülbelül a nap felét írással töltöttem, mostanában I'm making progress.
aztán összepakoltam a cuccaimat, teljesen megpakolva mentem be az egyetemre, kicsit ideges voltam, hogy találkoznom kell a professzorral, előtte be is mentem a tescoba, hogy vegyek egy kis nyugtató kakaót és sajtkrémes rudat, letelepedtem egy padra, és megettem, hogy kicsit valahogy lecsökkentsem a felgyülemlett stresszt magamban. aztán mikor odaértem az irodája ajtaja elé, láttam, hogy egy kis lapocska van rajta, azon pedig az a szöveg állt, hogy [...]'s office hours are cancelled today alatta pedig a mai dátum állt. egy darabig csak álltam a terem előtt, az arcomra fagyott a mosoly, és az agyam kétségbeesetten próbálta meg feldolgozni az információt, hogy teljesen felesleges volt fennmaradnom pesten emiatt. 
dühömben megint írtam a zsibongóban, miközben mellettem nem messze egy pár beszélgetését hallgattam, ismeretlen emberek áramlottak ki a liftből, Ffel beszélgettem, és elmeséltem neki a hangtan vizsgáz kiakadós lány történetét.(igen, a vizsga karikázós, mindig feltűnnek előző évi kérdések, de most valahogy nem így történt, a lány pedig dührohamot vagy talán idegösszeroppanást kapott, és elkezdett ordítani szegény szerencsétlen mosómaci és doktorbácsi tanárurakkal, hogy ezt még megkeserülik, aztán ki kellett vezetni a teremből, K pedig azt mesélte, hogy odakintről is hallották, ahogy ordít, csapkod és kiabál. komolyan, már megint akkor történnek ilyen dolgok, mikor nem vagyok ott.)

a buszon megint csak írtam, figyeltem a beborult eget és a sötét esőfelhőket, és a majdnem kétórás út egy szempillantás alatt elröppent.
Dékhez mentem, ő pedig épp csak kikúrálódott a legkedvesebb és kellemesebb egynapos vírusból, ami most az egész családon és barátokon végigment (szerintem mindenki ki tudja találni, mi az, ha azt mondom, hogy alul-felül), én pedig rettegtem, hogy ha beteszem a lábam a lakásba, akkor azon nyomban rám fog ragadni, D anyukája pedig kinevetett. iszonyat édesek voltak - vettek nekem az egész világ (komolyan) legjobb gyrososából kaját, amit befaltam, megkaptam D szeretetadagjait, majd elmentünk az anyukájával és a barátjával, Aval vásárolni. D anyukája, J, megeskette még velem a bajuszpartin, mikor felhívott, hogy gyereknapra vegyek magamnak valamit a nevében, de akkor csak szabadkoztam, hogy nem kell semmi most viszont azt mondta, hogy nincs kibúvó. tehát gazdagodtam egy tökéletes új melltartóval (nem gyakran váltogatom őket, tudom, rossz szokás), és mivel semmi mást nem találtam, kiegyeztünk abban a csodatusfürdőben, amiért már hónapok óta epekedek, de sajnáltam rá annyi pénzt kiadni. tehát most boldog vagyok. Dnek is vettünk egy pólót, ami extra boldogságpontokat jelentett, mivel iszonyatosan szegényes a ruhakészlete. (ha rajtam múlna, nem lenne az.) 
annyira jól éreztem magam. úgy éreztem, mintha a kis felesége lennék, és elmennénk az anyósékkal vásárolni, mintha a család része lennék, mivel rám is gondoltak mindenben.
elpanaszoltam Jnek, hogy fogalmam sincs, mit vegyek fel az esküvőre, azt mondta van egy csodás fekete overallja, amit kölcsönad, ha jó rám.
rossz érzés volt, hogy haza kellett jönnöm. annyira szívesen maradtam volna még.
anyának névnapja volt, ezért rengeteg csoki várt itthon, mivel szegény nem ehet ilyeneket, így nálam kötnek ki általában, én pedig nem szoktam vonakodni elfogadni őket. még mindig itt sorakoznak mellettem, és egy darabig itt is lesznek, többek között pár darab celebrations csoki és egy foltos milka.

nosztalgiázok, azokat a számokat hallgatom, amiket körülbelül 2007-8ban hallgattam - nevada tan, linkin park, paramore, thirty seconds to mars, és furcsa régi érzések öntenek el. tegyük hozzá, hogy a nevada tan még mindig iszonyatosan jó, tök mindegy, hogy német vagy sem. meglepően sokat értek belőle, többet, mint régen. múltkor, mikor Theon Greyjoy-jal beszélgettem, iszonyatosan beégtem előtte, mikor próbáltam németül beszélni vele, de mindegy, úgysem látom soha többet. rengeteget felejtettem, beszélni és szöveget alkotni nem tudok, de teljesen jól megértem az írott szöveget. elhatároztam, hogy visszafejlesztem magam arra a szintre, amit érettségikor tartottam, sőt, ha sikerül, akkor tovább is haladnék. magamtól tanultam németet egész életemben, a tanárok soha nem segítettek igazán, egyedül értem el azt a szintet, amit érettségin produkáltam. valami fura tehetségem volt hozzá, és sír a lelkem, amiért hagytam ezt kárba veszni.  talán valamikor majd sikerül visszaszerezni. talán.

2016. június 2., csütörtök

rage

fekszem az ágyban és iszonyat dühös vagyok. nyolc előtt keltem arra, hogy valaki kopácsol, először csak földrengésként fűztem az álmomba, aztán hangosabb és hangosabb lett, és már egy órája tart. mintha valaki verné a fejét a falba, vagy iszonyat mérges lenne valamire és szét akarná ütni teljes erejéből. reggel kibaszott nyolckor.
először próbáltam visszaaludni, de nagyon nyugtalanul alvó létemre nem ment. ordítozni kezdtem és visszarugdostam a falon (igen, elég agresszív tudok lenni, ha megzavarnak öt óra alvás után), aztán beletörődtem a sorsomba, fogat mostam és bekapcsoltam a gépet, hogy panaszkodjak a lakótársamnak, aki felvilágosított, hogy felújítás van a sarki lakásban (amit egy lakás választ el a miénktől).
a sors iróniája, hogy most hagyták abba, nekem pedig óra szerint fél óra múlva kellene felkelnem. 

ma megyek az elvileg-konzulenshez, és ki kéne választanunk a szakdolgozat mondatát, vagyis leszűkíteni a témát, amit megadtam, de valamiért a gondolatra görcsbe rándul a gyomrom. az egész szakdolgozat egy hatalmas nagy adag szorongás a hátamra kapaszkodva, és nem tudom legyőzni.

tegnap konkrétan egész nap wowoztam, és a legrosszabb, hogy nyolc óra után egyáltalán nem untam még. ahhoz képest, hogy 2008 óta van az életemben, az utóbbi három évben buzultam bele. de mielőtt valaki leszólná, ki kell próbálnia, utánaolvasni a lore-nak, meghallgatni a zenéket és megnézni a mapet, játszania vele, aztán fogadok el bárkitől is bárminemű kritikát. az a legjobb, hogy G-vel órákat tudunk róla beszélgetni.
mégis van életem.